Kezdetkor minden egy volt és benne nyugodott. A részek őseredeti harmóniáját az alkotó erő biztosította és tartotta egységben. Nem volt kétség és zavar, a tiszta viszony a lét tökéletességében, időtlenül szemlélte önmagát. A tökéletesség közölni kívánta magát és kiáradt.

T. P. fotója

Fokról fokra a teremtés alaktalan burkából haladt az alsóbb szférák felé, hogy létbe hívja azt, amit világnak nevezünk. A teremtés folyamata Isten önátadása, önközlése, amit szeretete mozgat.

1.

A szeretet fogalmáról, mibenlétéről, eredetéről vagy természetéről az ember ameddig ellátunk a messzi múltba, mindig gondolkozott és számtalan választ adott rá.
Az archaikus korban az ember tudatában volt, hogy létezése egy magasabb hatalom oltalma alatt áll,
minden amit tapasztal, átél és megért adomány. A szent könyvek, köztük a Biblia megőrizte ennek a tudásnak egy részét és közvetíti a mai kor számára.
A múlt század húszas éveinek kezdetén bontakozott ki egy filozófiai irányzat, ami visszafordult a vallási hagyományokhoz, elsősorban a Bibliához. A perszonálfilozófia, amint az elnevezéséből látszik az ember személyének kérdését tette meg gondolkodása középpontjának és a zsidó- keresztény vallási hagyományt újraértékelte, felhasználta. Martin Buber, Ferdinand Ebner és Franz Rosenzweig munkássága által fontos fordulat állt be a filozófiai gondolkodásban.
A szeretetről szólva az ő munkásságukra fogok támaszkodni a továbbiakban.
Amikor a szeretetről beszélünk mindannyiunkban felidéződik egy érzés, egy tárgy, amihez kötődünk vagy akár egy másik személy, akit fontosnak tartunk. Tájak melyek mély benyomást tettek ránk, hangulatok, melyeket jó érzés újra felidézni vagy egy művészi alkotás, melyben kiteljesedtünk. Legtöbbször azonban nem tudjuk megmondani, hogy mi az oka annak, hogy mindezen különféle dolgokat szeretjük. A szeretet egy érzéki reakció lenne, vagy érzelmi kísérője egy szellemi képességnek? A szeretet objektív valóság vagy szubjektív élmény? Közvetlenül nyilatkozik meg, vagy közvetítésre szorul? Honnan származik és miért van?
Mindannyian tudjuk, hogy mi a szeretet számunkra, de nehéz válaszolni arra, hogy mi önmagában, ha egyáltalán van.
A közkeletű vélekedés szerint a szeretet az ember saját érzelmi reakciója egy tőle független dologra, bensőjéből fakad és mindenkinek csak rá jellemző, személyes élménye. Amennyiben helytálló lenne ez a megállapítás semmiképpen sem lehetne egyetemes fogalmat alkotni róla és kérdés, hogy miként lehetne a különböző személyek érzéseit azonosságba hozni.
Amennyiben a szeretet az individuum sajátja, akkor tételezni lehetne egy személyt- szent, bölcs, kiváló embert-, akiben maradéktalanul megvalósult, összes formájában, teljes mélységében és minden korban egyszerre. Természetesen ilyen ember soha nem volt és nem is lehetett.

2.
A dialógusfilozófia bemutatása előtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szeretetről vallott felfogásomat teljes mértékben azonosnak tekintem azzal, amit az alábbiakban előadok. Nem azért idézem a szerzőket, mert nincs önálló gondolatom, hanem mert ezt a nézetet vallom.
A téma szerteágazó és interdiszciplináris voltára tekintettel a szeretet ontológia felfogását és annak értékelméleti, etikai dimenzióját kívánom bemutatni, a dialógus elv alapján.
A perszonálfilozófia kiindulópontja az Én – Te kapcsolat. /1/ Az Én és Te alapszó (logosz) és szellemi valóság- mondhatnám egzisztenciálé. Az Én önmagában semmi, nincs valósága, csak a Te kimondása által válik érvényessé, létezővé. Az Én és Te nem azonos az ego-val és a másikkal, hanem a személy alapja. „Az Én – Te alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet- találkozás.” /2/
A dialógusfilozófia az embert valóságos létezésében megragadó, dinamikus viszonyrendszert tételező felfogása kiküszöböli az én (ego) elszigetelt képzetét, mely a másikban mindig elkülönült individuumot látott. A személy úgy jelenik meg, hogy más személyekkel kapcsolatba lép. Az ember szubsztanciáját nem teremtheti meg önmaga, a birtoklás ténye nem azonos a létezéssel.
Az Én folytonosan a Te felé halad azáltal, hogy kitárulkozik a birtoklásból, befelé fordulásból, az „énmagányosságból” /3/ megnyílik a Te felé. A szubjektum léte a Te szó kimondása által válik valósággá, a Te felé mozgást a szeretet irányítja.
A szeretet fogalma alapvető és megkerülhetetlen a személy egzisztenciájának létrejöttéhez.
A szeretetnek különböző formái lehetnek, tartalma is változhat aszerint, hogy mire irányul, de nincs más és más szeretet, csak egy szeretet van. „A szeretet az Én és a Te között van. A szeretet a világban ható erő.”
A dialógusfilozófia felfogása szerint a létközvetítés egy formája a szeretet, az értékközvetítés, mint a lét etikai dimenziójának vetülete. Az Én és Te között áll, valóságos léte és értéke szükségszerű.
Az ember aki törekvésében, akaratában, érzéseiben, szellemében a másik felé fordul valami többet, valami gyarapodást ér el, amit önmagában nem tud megmagyarázni, eredetét nem leli. A Te felé fordulás alázata egyben felelősségvállalás, szeretetből vállalt szabad döntés, melynek oka és célja nem az emberben magában van.
A szeretet eredete és oka a tökéletes létközvetítésben és értékközvetítésben van. A szeretet előbb volt, mint az Én és a Te, a szeretet a lehetőségi feltételük.

3.

A világban zajló válság és pusztulás közepette a katolikus Ebner, a zsidó Buber és Rosenzweig, az orosz Bahtyin és Bergyajev, majd később többen a vallási hagyományokhoz fordultak, mert a spekulatív filozófiákat nem tartatták elégségesnek, hogy választ találjanak. A valóság adekvát megközelítése csakis vallásos, vagyis semmiképpen sem ateista alapokon lehetséges- állították. A szentírás tanulmányozása, fordítása és kommentálása új lendületet kapott.
A dialógusfilozófia tanítása az ember istenképiségének újrafogalmazása. A szeretet mibenlétének kérdését sem lehet elválasztani ettől a ténytől.

„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.” 1 Jn 4,7

Isten szeretete minden emberi szeretet előtt megvolt és megvan. Minden igaz szeretet Istentől való, amint olvassuk a János levélben: Isten maga a szeretet.
„Noha az ember a szóból és az azáltal beléhelyezett értelemből meríti a megismerés erejét, a szó, rendelkezésre állásának végső alapjában a szeretetet szolgálja, az isteni szeretetet és az Isten által megkövetelte felebaráti szeretetet.” /5/ A dialógus elv az ember másikhoz való viszonyát a benne élő istenképiség alapján, a szeretetparancsra alapozza. Csak az isteni szeretetparancs teljesítésében találja meg igazi
Én-jét az igazi Te.
Az ember szereti a másik embert, mert Istent szereti, Őt szereti benne és általa önmagában is. A szeretet ezért alázat és felelősségvállalás, mert egyfelől a tízparancsolatban adott, majd Jézus által megújított legfőbb parancsolat teljesítését jelenti, másfelől az ember a Te által lesz Én-né, személlyé, valósággá. Az ember valósága isten- és emberszeretetén múlik.
„Nincsen immár feszültség Isten és a világ között, csak egy valóság van. Nem az történt, hogy az ember megszabadult a felelősségtől, hanem a véges, a hatásokat kipuhatoló felelősséget becserélte a végtelen felelősség lendületére, az egész, kipuhatolhatatlan világtörténésért való, szeretetből vállalt felelősség hatalmára, az Isten színe előtti mély világban- bennfoglaltságra.” /6/
Minden találkozásban van egy lehetőség, hogy a bennünk eltemetett isten arcot megtisztítva felemeljük, hogy a szeretetben felragyoghasson. A perszonálfilozófia tanítását Magyarországon elsőként Hamvas Béla közvetítette, ezért írásomat az Ő sorsdöntő találkozásának idézetével zárom:
„Miközben… tűnődtem, egyszer mégis megpillantottam.
Gyermek volt. Érzékeny és törékeny, ártatlan és egyszerű. Gyengéd volt. Olyan gyengéd volt, hogy akárhányszor csak arra gondolok, milyen gyengéd volt, megrendülök, szemembe könnyek gyűlnek. Azóta szeretem őt. Azóta szeretem őt mindenek felett és határtalanul és szenvedélyesen és reszketve szeretem és azóta értem, hogy a gyengédség az ő legnagyobb ereje. Ez a szelídség. Ez az alázat. A finomság, a tapintat, az előzékenység, az udvariasság, a báj, a türelem, a diszkréció.”/7/

Jegyzetek:
Martin Buber: Én és Te / Európa, 1991 / A továbbiakban a szerző által tudatosan használt nagybetűs írásmódot alkalmazom.
2 Martin Buber Im. 15. p.
3 Ferdinand Ebner: A szó és a szellemi valóságok / Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995/ 128 p.
4 Martin Buber Im. 19 p.
5 Ferdinand Ebner Im. 129 p.
6 Martin Buber Im. 132 p.
7 Hamvas Béla: Unicornis / Medio, évn HBM 17./ 324 p.