Életének 76. évében, hosszú betegség után 2015. április 14-én elhunyt Lászlóffy Csaba József Attila-díjas kolozsvári költő, novellista, drámaíró, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Lászlóffy Csaba Tordán született 1939-ben, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát 1960-ban. A kolozsvári Szabadság napilap, majd a Dolgozó Nő, később a Családi Tükör hetilap szerkesztőségében dolgozott. Írói indulása a Forrás-nemzedékhez kötődik. Költőként és prózaíróként egyaránt jelentőset alkotott. Több mint negyven kötete jelent meg.
“Lászlóffy Csaba műveire – írja Bertha Zoltán irodalomtörténész – az erdélyi magyar sors tragikumát történelmi mélységekben és párhuzamokban érzékeltető veretesség, erkölcsi látásmód és a sokszínű (abszurd, groteszk) modernség egyaránt jellemző… Határozott történeti tudatosság, etikai ítélőképesség, példázatos sorsvállalás és magatartásvizsgálat adja műveinek szilárd erkölcsi karakterét, gondolati és hangulati erőteljességét”
 *
Munkásságát 1964-ben a Román Írószövetség költészeti díjával jutalmazták, 1997-ben Berzsenyi-díjjal, 2005-ben József Attila-díjjal, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

 A Polísz szerkesztősége elhunyt költőtársunk néhány újabban keletkezett verse közlésével voltaképpen annak a szellemi vagyonnak a múlhatatlan értékeire hívja fel T. Olvasóink figyelmét, amelyet – a Dsida Jenő, Áprily Lajos, Nagy László, Szilágyi Domokos, Nagy Gáspár, Lászlóffy Aladár fémjelezte költői vonulatban – Lászlóffy Csaba művei is képviselnek és hirdetnek határokon és történelmi időkön át.

-BSZI-

Lászlóffy Csaba

Klímaváltozások szonettje

Vissza­alud­ni. Van idő még? (vol­na!) –
Ahány he­lyen meg­for­dul­tam – oda?
Abba, vagy egy másik di­men­zióba?
Mi dönti el, mely kor­ban ki­cso­da
vol­tam/​va­gyok; vagy csak le­het­tem vol­na!
Ha nincs vélet­len, én ma­gam szülök
fagy­ban, hőségben, ha­mis ta­vasz-hold­ra
néző esélyt. Foly­ton rákészülök
mióta csak az esze­met tu­dom
va­la­mi­re, mit köny­ves­pol­co­kon,
di­vatbörzén hiába ke­re­sek;
leg­fel­jebb génje­im­ben zu­han, ível –
száz évig eljátszom még, nyu­godt szívvel,
az enyhülést; a hazárd végze­tet.

A romlás patetikája

A köd ha kígyófe­je­ket rejt,
arra gon­do­lunk, hogy kivétel nélkül
mind meg­ha­lunk (és nem­sokára).
Ez nem vád, csak hát egy sötétli­la
bo­rostyán-ha­lom­ra hull­ni va­la­hogy túl
fenséges, pa­te­ti­kus – mond­juk, kétszáz
esz­tendővel a ro­man­ti­ka vad­hajtása­i­nak
ápo­ro­dott szagú elnyílása után.

Nagyapa mesél

Ifjúko­rom­ban egy állott esővízzel félig-
telt, törött vázát tet­tem nagy­anyám sírjára,
közben a csor­ba üveg elvágta az ujj­be­gye­met,
mely meg­gennye­se­dett, és fészket ra­kott ben­ne
a halál. Ám az is le­het, hogy másként történt.

Postscriptum

Ami­kor 1939. szep­tem­berének elején René Char fran­cia
költő az­zal fe­jez­te volt be a sárga­rigóról írt három­so­ros
versét, hogy: „Min­den örökre véget ért” – én kétségbe­esett
ordítással ad­tam tudtára a világnak, hogy szörnyen éhes va­gyok;
anyám a ki­merültségtől félig már aléltan ölelt magához (va­la­hogy
el­foj­tott egy ásítást), és talán arra gon­dolt, hogy túl sok, amit a
Te­remtő egy három és fél hóna­pos po­ronty anyjától megkíván:
mennyi türe­lem kell a parányi fe­jecskéből ki­szellőztet­ni a ködös
álmo­kat; mennyi bőségigény, amíg a mohón ta­padó száj és szív
jólla­kik, s még annál is több kockázat­tal jár majd a gyönge lelkét
ost­romló min­den ránk örökített meg új be­tegséget, bűnt el­kerülni,
ki tud­ja, mi­lyen sza­kadékszélen, or­mo­kon. (Sze­rencsére, később
mind­ezek mi­att nem le­he­tett szegénykémnek lel­ki­is­me­ret-fur­dalása.)

A hasonmás-árnyék

Érzel­mes di­lettánsok árnyékában mennyi ha­bogó-
l(h)ebegő »ka­kukk­fióka«! – ke­resz­tet vet­het­tek rájuk.
So­kak élete csak olcsó fattyúher­me­lin: közönséges
fe­ke­te bélésébe ga­ba­lyod­va el­nyel az örök árnyék.
Ha a szörnyűségek ábrái ki­vetülnek a légüres térbe
(hol már nem ve­het célba az üldöző erőszak):
ki-ki ott ke­res­he­ti iga­zi HA­SONMÁSÁT.

“BELEBESZÉLNEK A FEJEMBE” [*]

`Jenő, Géza s a Házsongárdban virrasztó
többi evangélista emlékére`

  Nyújtózkodunk a roncs után
morgunk tört tükörbe bután
a csend mint rőt orángután
riaszt és haladék csupán
minden lépésünk körbe-körbe
vizesnyolcasként szétömölve
árnyék rejtekében a görbe
ami el nem szállt összetörve

pitypangszirom még összeköt
az éggel múltat és rögöt
sorsdöntő nagycsütörtököt
hányat hagytunk magunk mögött!
Milyen vagonba kell átszállni
és hol fogunk (hisz jöhet bármi)
Székelykocsárd után még várni? –
százados késés vagy halálnyi?

(1994)

[*] Vásárhelyi Géza

 NEM NAGY ÜGY A TOKAJI ECHÓ

  Nem titok már a seb,
kacagni kell a hegeken.
Elleng a gond, üres a zseb
Semmit sarcoló seregem!

Mindentudás helyett
fekete lyukak, pauzák,
unottan gőzölgő fejek.
Illúziók: zúzott zúzák!

Billentyűtlen etűd
a szétkalapált zongorán,
feltépett húrú hegedűk –
(“Miről nem álmodik a lány?”)

Lám, honi ügyesek!
– a holmi bár szedett-vedett –
komor ánglus, nehézkesebb
modorú sváb, mint a hegyek:

tud-e ilyet vajon
a ti nyalintó nyelvetek?
Egy-egy régi (-nitt, -nol) ragon
még fennakad a képzelet,

ám a képzők nagyon
kötetlen, szabad életet
élnek, mint utcasarkokon
a kurvák szemérmetlenek.

Delírium! Öröm!
Ha a padlás reánk szakad,
s mint pincéből a borözön,
megmámorosodott szavak

dongái donganak
körül – szétlőtt hordó s a ház:
beomlásbiztos színfalak
(lesz még játék: összerakás!) -,

hogyha a pőre lenn
sikamló [*] (bár nyomást felül
nem észlelni, inkább a benn
ritkuló lét lélektelenül):

működik-e a hely,
időben vagy időtlenül?
Kifürkészhetetlen, mivel
a hasbeszélést fegyverül

használók ugyanúgy
csüggnek a véletleneken –
a század visszafele fut!
Támadás-e vagy védelem? –

Bokályról lepereg
a zománc. Hamvasszátok el
az ősz fejet! A bölcseket.
A tornyot dönteni – bagatell.

Semmi retorika!
Gondolat?… Hm, de legalább
oly fontos a lektor…lika. [**]
A versnek mi szegi nyakát?

A világ nem nagy ügy,
eljön a vers, és az álom –
(ha meg nem véd, mint a belügy, [***]
átbuktat egy országhatáron.)

Csak a kutya ne volna láncon.

(1994)

[*]   Arany János
[**]  kulcslika
[***] Király Lászlót parafrazálva