Bodrogi Csongor: Egy verses önéletrajz alakulása / Nyilas Attila Az ékesszólásról c. költői munkájáról

Nyilas Atilla csendben, szívósan és bámulatra méltó tudatossággal építi költészetét. Eddig megjelent könyvei (kilenc teljesen önálló kötet, melynek mindegyike a szerző kivételes önmegújító készségéről és nagy tudásáról ad számot) mind egy-egy poétikai koncepció tudatos végig vitelét mutatja, kritikai visszhangjuk azonban mennyiségét tekintve sajnálatos módon közepes mértékű maradt.
Az ékesszólásról című mű eddig megírt és megjelent (mennyiségében a teljes koncepció mintegy harmadát felölelő) részletei alapján hatalmas ívű vállalkozásnak tűnik. Olyan epikus szálakkal átszőtt önéletrajzi szöveg, mely mégis önálló lírai betétek sorozata. A két műnem egymásba játszására nem annyira a verses regények hozhatók fel irodalmi előzményként, mint inkább az olyan kísérletek, amilyenek legszebb magyar példája alighanem Szabó Lőrinc Tücsökzenéje volt. Az egyes részletek önálló versbetétekké alakultak (és így az egészből kiragadva is értelmezhetők), az összkép azonban csak az egész koncepció végigolvasásával bontakozik ki igazán.

A hasonló tematikájú művek általában két elemnek köszönhetik poétikai erejüket: filozófiai koncepciójuknak, illetve formateremtő képességüknek. Nyilasnál mindkettőnek látszanak részint nyomai, részint pedig már most megvalósult mozzanatai. A szerző koncepciója az ötsoros szakaszokkal (melyeket verstételeknek nevez) a kortárs irodalomban (is) népszerűvé vált, de sokszor modorossá és így kiüresedetté vált haiku forma meghaladása, annak élőbeszédhez közelítése, egyszersmind filozófiai elmélyítése. A verstételek itt inkább csak ritkább esetben olvashatók külön költeményként (e tekintetben más a koncepció, mint Szabó Lőrinc Tücsökzenéjénél), az egyes szakaszok inkább egymással való összefüggésükben, illetve a nagy egész részeként bontakoztatják ki igazán jelentéspotenciáljukat. Hogy ez a filozófiai koncepció micsoda, arról igazán hiteles dolgokat a teljes mű megjelenése után lehet majd mondani; hozzátéve persze, hogy már a cím is sokat sejtető. Hétköznapi életünk retorizáltsága, azaz nyelvünk eltorzulása, közhelyesedése lehet talán majd a középpontban, vagyis annak tapasztalata, hogy milyen nehézségeket okoz hitelesen, őszintén beszélni mindarról, ami megtörtént velünk. Ez tehát az a (poszt)modern-kori pokoljárásunk, melynek végén talán – de ez ismételten csak a teljes mű elkészültekor válhat érzékelhetővé – a Paradicsom, azaz egy hiteles nyelv vár minket, amelyen földi életünkről beszélhetünk. Már az eddig megjelent részek is sokszor tudatosan játszanak rá Dante fő művére, mely egy miénkhez talán hasonló korszakhatáron íródott. Az Isteni színjáték egy már a reneszánsz életérzéssel átitatott civilizációban épít mérnöki rendet a középkor hitvilágának, a római katolikus vallásnak a mítoszaiból; és mintha egy egykor volt múlt rendjéhez való ragaszkodás, illetve annak a rendnek egy zűrzavarossá váló világba történő átmentése a nyilasi koncepciónak is egyik legfontosabb mozzanata volna.

Kíváncsian várhatjuk Az ékesszólásról folytatásait, már csak azért is, mert a szavak immár a saját életünket is írják; ha pedig elkészül a teljes anyag, saját várakozásainkat is átértelmezi, új fénybe állítja az elkészülő verstételek sorozata.

Minden vélemény számít!