„Talán nem is olyannagy dolog a halál…”
 – írta halálos ágyán Babits Mihály.
Talán ebben mégistévedett a koszorús
poéta doctus…
„Hosszú szenvedésután…”
Nem volna helyesebbinkább magát az Életet
hosszú szenvedésekfilléres előlegének nevezni?
Ó, magyar Árkádia!Karnevál helyett kálvária,
odáig vezet a hosszúbitófa-sor…A hóhéri sétány…

……………………………………………………………………. 

Tudom, Tibor, voltakifjú, bátor időid is.
Ó, leányzók kileányzása!Mintha mind virágok voltanak!

„A magyar ember sírvavigad.” – tartja a bárgyú mondás.
De mit sirat, mitőlvigad? Kicsoda vezeti őt kézen fogva
végzete porló peremére,hallucinációk kínzókamrájába?
Maga sem tudja má, mirenem emlékezik.
Útszélen találttörténelem a mienk.
Itt-helyben mindig is azegyes egyén számított.
Most egy küldetésesős-egyéniség, ős-pártonkívüli távozott.
Milyen tágasak a honitemetők… Mindenki hős, aki halott!
Fájdalmak, bánatok ésbúcsúk zarándoka az ember.
Hosszúra nyúlt búcsúzásmaga az egész életünk is.
Tibor, te mindigszerettél befejezetlen, baljós
festmények közöttsétálgatni… íme, most a nagy képtár
bezárt, miközben halkankinyílik egy hatalmas képcsarnok,
amelyről nincs emlékünk…Egy második kezdet ragadja el
testünket s vele a lelketis, vele minden emlékünket.
Nem tudjuk, milyen voltaz utolsó, a legutolsó kép,
de kegyelem adatott:
fonákját legalább ő láttamég!
Adieu mon vieuxAmi! 

(2008-11-20)