Reményi Tibor „Láthatatlan kéz” (Hogyan „alkudtam meg” a szocializmussal?) /A történelem tanúvallomásai I.

Semmilyen hivatalos vagy intézményes alkuról nincs szó. Nem voltam besúgó, még csak nem is akart soha senki beszervezni, nem tettem esküket a népi demokrácia államrendjének szentségére, de még csak KISZ tag sem voltam, a párttagságról nem is beszélve.

Egyetlen dologban zargattak állandóan, mégpedig a „foximaxi”-ra (marxista-leninista esti egyetem) való beiratkozás ügyében. Nem tudtak rávenni, azután a 80-as évek közepétől abba is hagyták a noszogatást. Alkum az egyszerű magyar értelmiségi alkuja volt, ha ez alku. Próbáltam normálisan élni, a saját értékrendem és vágyaim szerint, és ez többé-kevésbé sikerült is.
Fiam szokta mondani, hogy „Apu, te tényleg csodabogár voltál, különleges eset, egy a kivételek közül…” Ezt általában erkölcsi felfogásomra és szerény anyagi igényeimre érti, arra, hogy békésen megelégszem akkora jóléttel, amelyet éppen el tudok érni törtetés, protekció, csalafintaságok, csalások, korrumpálás és korrumpálódás nélkül. Úgy gondolja, hogy ezzel a jellemmel egyedül vagyok környezetemben, de a társadalmi átlagban mindenképp. Igaza lenne?
Való igaz, 1986-ig nem vittem többre középvezetői beosztásnál, akkor „emeltek ki” egy ágazati főmérnöki posztra, de ez már a rendszer végelgyengülésének idején volt.
Miért izgat mégis a gondolat, hogy ez is alku volt, hiszen elfogadtam a rendszer lehetőségeit és nem akartam túllépni korlátain? Miért érzem úgy, hogy mégis csak behódoltam, ha nem látványosan is, de azzal, hogy elfogadtam a rendszer ösztöndíját, diplomáját, számos szociális kedvezményét, útlevelét?
Mintha lett volna sorsom alakulásában valaki láthatatlan jóakaratú támogató, aki közbenjárt értem, és a rendszer akarata ellenében is segített boldogulni. A jó Isten angyalainak kivételes segítsége vezetett ezen az úton, vagy a vakszerencse, netán a rendszer szándékos támogatása, amivel a külvilág számára meg akarta mutatni, hogy a szocializmusban a vallásos, a párton kívüli is érvényesülhet?
Az időszakot, amelyben „alkuim köttettek” 1956-tól 1990-ig számítom, hiszen a legádázabb 50-es években jóformán gyerek voltam, életkörülményeimet és sorsomat nem saját döntéseim határozták meg.
1949-ben, amikor apám meghalt, még a nyolcadik évet sem töltöttem be. Ettől kezdve anyámmal kettesben éltünk, ha nem is nyomorban, de a „mélyszegénység” szélén. A rokonok és barátok segítségének köszönhetően nem éheztünk, és volt télire is meleg ruhám. Anyám nyomorúságos fizetéséből nem tellett volna új télikabátra.
1956 után némileg javult a helyzetünk, be tudtam fejezni a gimnáziumot, és jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetemre.
Szívem szerint irodalom-pszichológia, esetleg a filozófia-esztétika vagy valami ehhez közel álló szakos tanár szerettem volna lenni, de már 18 évesen jól tudtam, hogy az ELTE-n vagy bármelyik bölcsészkaron világnézeti megalkuvás nélkül nem boldogulok, és ha meg is szerzem a tanári képesítést, azzal az ideológiai szemlélettel, ami akkor kötelező volt, nem tudok tanítani. Fiatal fizika tanárom vigasztalt és kitartásra biztatott a Szovjetunióba való kiküldésem ügyében is, (mármint, hogy bírjam ki a nyomást, ne adjam be a derekamat, maradjak bátran itthon), és egyetlen mondatával eldöntötte a jövő tanulmányait is számomra. „Tibor! Te éppolyan jó vagy matekból és fizikából is, mint a nyelvekből és az irodalomból; ne tedd ki magadat annak a pszichikai nyomásnak, amire a bölcsész vagy akár természettudományi karokon számíthatsz, nézd: az elektronoknak nincs világnézete, menj a Budapesti Műszaki Egyetemre.” Hallgattam rá.
1960 áprilisában első lettem az országos orosz nyelvi és irodalmi verseny Pest megyei döntőjében. További fordulót akkor nem is rendeztek, a megyei elsőket mind nyertesnek tekintették. Ebből a sikerből legalább annyi bánatom származott, mint örömöm. A gimiben persze a tanáraim meg diáktársaim büszkék voltak rám, kaptam miniszteri dicséretet – ez jól esett. Az viszont nem, hogy ki akarták kényszeríteni, hogy jelentkezzek szovjetunióbeli továbbtanulásra. Úgy emlékszem 120 féle műszaki és természettudományos szak közül választhattam. Moszkvában vagy Leningrádban kellett volna tanulnom, de én nem akartam menni. A Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára jelentkeztem, más nem érdekelt. Moszkvából évente egyszer jöhettem volna haza, ez sem tetszett, meg az egész „janicsárképzési” elképzelés sem. Megindult ellenem, ellenünk a gőzhenger. Édesanyámat „puhítás” céljából behívták a gimnáziumba, a megyei elvtársak haragosak lettek, hogy ilyen lehetőséget visszautasítok. A helyi újságban cikk jelent meg rólam, amelyben édesanyámat majomszeretettel vádolták, aki kisfiát magához láncolja, és nem hagyja érvényesülni. „Bezzeg a Horthy-rezsimben kezét-lábát törve sietett volna a szegény vidéki diák, ha megnyílik előtte egy külföldi egyetem kapuja. De akkor ez elképzelhetetlen volt…”- és így tovább, írta az újságban szívhez szóló szövegét az elkötelezett tollnok. Pedig anyám tényleg rám bízta a döntést, ha nem is könnyű szívvel. Nem akartam menni. Őmiatta sem, és a szőke kislány miatt sem, akibe szerelmes voltam, és aki a pesti orvoskarra jelentkezett. Nagy nehezen elcsitult a hajcihő körülöttem, de arra számítottam, hogy ilyen előzmények után a BME-re sem tudok bekerülni.
A Műegyetemen tett felvételi vizsgát követően pedig már meg voltam győződve, hogy nem vesznek fel. Lehetetlen, hogy az „ideológiai káderszűrés” után felvegyenek. Miután a szaktárgyakból jó eredményt értem el, az MSZMP és KISZ funkcionáriusokból álló különbizottság, az általános politikai tájékozottságomat felmérő faggatás után, azt kérdezte, fogok-e Budapesten is templomba járni, ha esetleg felvennének. Igennel feleltem. Azután jött a furfangos, hízelgőnek szánt kérdés: „Mi a véleménye a középiskolai oktatásról, és mit hiányolt a gimnáziumi tananyagban?” Gondolkodás nélkül válaszoltam: nagy hibának tartom, hogy jelesen le lehet érettségizni anélkül, hogy hallott volna a diák Dosztojevszkijről, és ismerné Móra Ferencet. Összenéztek, többet nem kérdeztek. Két hét múlva megkaptam az értesítést, hogy felvettek a Villamosmérnöki Karra is, a kollégiumba is, méghozzá kedvezményes ellátással és szerény ösztöndíjjal.
Az egykori Pénzügyminisztérium, még félig romos épületében elhelyezett, Hess András téri kollégium lakója voltam öt évig. 1300 műegyetemista fiú lakott az óriási épületben, a helyet minden fővárosi diák ismerte, hiszen 1963-tól a kollégium központi találkozó helye volt az ifjúságnak.
Valamelyik filozófia kollokvium után behívattak a Tanszékre, és elkezdtek puhatolózni az iránt, nem volna-e kedvem gyakornoknak majd tanársegédnek bent maradni a Tanszéken, mert úgy látják, átlagon felüli a tudásom a marxista filozófia és a tudományos szocializmus témakörében. Arckifejezésem biztosan elárulta elképedésemet, miközben tudakoltam, miből állapították meg ez irányú tájékozottságomat. Elmondták, hogy a vizsgákon olyan magabiztosan idéztem Marxtól, hogy az bármelyik tanszéki munkatársnak is dicséretére vált volna. Édes Istenem! – jutott eszembe drága gimnáziumi történelemtanárunk, akitől tényleg megtanultunk néhány „ütős” Hegel, Marx, Engels, Gorkij idézetet. Zoli bácsi annak idején, kis bajusza alatt mosolyogva, mondta: „Nézzék, biztosan hasznát veszik az egyetemen, ha egy-két bekezdést megtanulnak a Tőkéből, a Kommunista Kiáltványból vagy Gorkij Az anya c. regényéből. Higgyék el, jól fog hangzani, ha pl. valamelyik filozófia vizsgán csak úgy odavetik: amint Marx írta a Tőke II. kötete 1885-ös kiadásának 359. oldalán, »…a termelési folyamat anyagi feltételeivel és társadalmi kombinációjával érleli e folyamat tőkés formájának ellentmondásait és antagonizmusait, tehát egyidejűleg érleli egy új társadalom alkotó elemeit és a régi társadalom forradalmasító mozzanatait…«”
A vizsgákon elpufogtattam a Zoli bácsitól kapott muníciót, ezért ért a „kitüntetés”, hogy majdnem tanszéki munkatárs lettem. A felkérést udvariasan hárítottam, nekem elég volt, hogy összes filozófia vizsgám jelesre sikeredett.
Anyám tüdőgyulladása után, 1963 nyarán úgy nézett ki, hogy abba kell hagynom az egyetemet, mert ő talán nem lesz többé munkaképes, nekem kell kettőnket eltartanom. Már azon gondolkodtam, hogy miután harmadévesen abbahagyom az egyetemet, hol fogok elektroműszerészként vagy technikusként dolgozni. Azután egy vasárnap délelőtt a Torockó téri templomból kifelé jövet, megszólított egy látásból már ismert negyven körüli férfi. Elnézést kért a leszólításért, de késztetést érzett, hogy beszélnie kell velem. Már régóta feltűnt neki az arcomon látott különös figyelem. „Úgy érzem, nagyon érti, amit itt hall, sőt továbbviszi gondolatban.” – mondta. Ez bátorította fel, hogy megszólítson. A találkozásból hosszabb beszélgetés, és tíz évig tartó barátság lett. Gazdasági, számviteli szakember volt, a Nehézipari Minisztérium főrevizora. Megismertem családját, csemegéztem gazdag házi könyvtárának kincsei közül, vasárnaponként többször meghívott ebédre, a késő délutánba nyúló beszélgetéseken igazi szellemi társnak bizonyult. Miután már a második találkozáskor feltártam előtte kritikus helyzetemet, azonnal felajánlotta, hogy akarok-e társadalmi ösztöndíjat, mert hivatali beosztásánál fogva el tudja intézni, ugyanis harmadéves hallgatókkal már nem szívesen kötöttek szerződést a vállalatok.
Még azon a nyáron a legmagasabb összegű un. társadalmi ösztöndíjat szerzett számomra a Vegyiműveket Szerelő Vállalat –az ország egyik legnagyobb ipari kivitelező cége – Műszer-Automatika Gyárában. Az ösztöndíj javaslatot Ilku Pál miniszter írta alá, a cég igazgatója úgy fogadott, mint ha legalábbis én lettem volna a miniszter fia vagy a megyei párttitkár.
Édesanyám felépült, tudott tovább dolgozni. Nem kellett abbahagynom az egyetemet, sőt én tudtam segíteni neki a havi 800 forint (!) ösztöndíjból.
A kollégiumban, társaim bizalmából, a diák önkormányzat vezetőségi tagja lettem. Évek múltán emlegették, hogy sokat segítettem nekik véleményemmel, ötleteimmel.
Volt még a kollégiumi évek alatt egy emlékezetes élményem, ami ismét csak egy „láthatatlan kéz” közbe avatkozását sejtette. A kollégium vezetőségében a Dékáni Hivatalt egy fiatal adjunktus képviselte, aki meggyőződéses marxista hírében állott. Az épület vendégszobájában lakott, és ő volt a házi Fegyelmi Bizottság tanár elnöke. Egyik este hívatott, és legnagyobb meglepetésemre előadta, hogy újra választják a Fegyelmi Bizottságot, és szeretné, ha részt vennék benne. „Reményi kolléga, úgy tudjuk, hogy maga jól ismeri a Bibliát, és nekem szükségem lenne egy ilyen tisztán látó emberre a bizottságban. Vállalja?” Vállaltam.
A diploma megszerzése után természetesen a Vegyiműveket Szerelő Vállalat-hoz mentem dolgozni, ahol azután a kötelező 3 évnél sokkal hosszabb ideig maradtam.
1967-ban került sor első külföldi utamra, a Szovjetunióba. A Vegyipari Méréstechnikai és Műszerfejlesztési Kutató Intézet vendégeként 1 hónapot töltöttem kint. Igazából orosz tudásomnak köszönhettem az utat, mert cégünk főmérnöke volt az első számú kiküldött, aki még a cirill betűket sem ismerte, ellenben kitűnően beszélt németül. Külön tolmácsot nem tudott adni a Nehézipari Minisztérium, így mehettem én is, ha vállalom az útikalauz és tolmács szerepét. Vállaltam, és nem bántam meg. Érdekes út volt, rengeteg élménnyel. Moszkvában, Harkovban és a Donyec medencében látogattunk meg több tudományos intézetet, műszergyárat és vegyi kombinátot. Még jobban belejöttem az orosz nyelvbe, hiszen végig nekem kellett hivatalosan is tárgyalni, meg kötetlenül is csevegni. Igazán kitettek magukért az oroszok és az ukránok. Sok mindent megmutattak, segítettek repülőjegyeket venni, szállodát foglalni, vásárolni, szabadidős programokat szervezni. 1967-ben Moszkva és a többi nagyváros igazi metropolis képét mutatta. Az üzletekben volt elegendő áru, az emberek tűrhetően öltözködtek (persze én nem értek a divathoz, akkor sem értettem). Már az első héten elkapott egy csúnya torokgyulladás, belázasodtam, nagyon rosszul éreztem magam. A legközelebbi moszkvai poliklinikán példás gyorsasággal és gondossággal láttak el, naponta kétszer kaptam retardillin (penicillin) injekciót, hamar meg is gyógyultam. Sajnos, magánlakásba, családhoz nem jutottunk el. Nem tudom, milyen lehetett azoknak a jobbára vezető mérnököknek a lakása, akikkel találkoztunk. Nekem az ételek is ízlettek. A hivatalos vendéglátásokon kívül kipróbáltam több vendéglőt, elegáns éttermet is. A sokféle saláta, a halak, a tejtermékek, a borscs és saslik, no és a lazac meg a kaviár finom étkeknek bizonyultak. Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy ekkor volt az Októberi Forradalom 50. évfordulója, az alkalomra bizonyára feltöltötték az üzleteket, kicsinosították a városokat. Felejthetetlen élményt jelentett számomra a hatalmas metróhálózat, a Tretyakov Képtár, a Puskin Múzeum, a Csajkovszkij terem, a Lomonoszov egyetem épülete, a harkovi Főszékesegyház, ahova fiatalok tömege igyekezett a vasárnapi délelőtti misére, a Vnukovói reptér, ahol éjfélkor olyan forgalom volt, amit később csak Frankfurtban láttam. Mindent egybe véve, sokat tanultam és tapasztaltam életem első szakmai tanulmányútján, de ez azért nem vakított el. Nem láttam az orosz vidéket, nem voltam szibériai falvakban és kolhozokban, sejtelmem sem volt arról, hol voltak még 1967-ben is internáló táborok.
Ezt követően még többször jártam a Szu.-ban, mindig szakmai feladattal. A 80-as évek végén már rengeteg zavarral küzdő, változóban lévő országot láttam, ahol virágzott a feketepiac és félelmetes méretűvé nőtt a korrupció.
1973-tól a Külkereskedelmi Minisztérium részéről különös felkérés érkezett cégünkhöz. Legalábbis a szocialista tervgazdálkodás körülményei között különösnek mondható felkérés. Az ipari mérőeszközök gyártásában (is) vezetőnek számító amerikai világcég magyarországi műszaki képviseletét és szervízét ellátó vállalatot kerestek, így jutottak el hozzánk. Ez az USA-beli cég készítette az Apoll-11 űrhajó fedélzeti műszereinek nagy részét.
A kérés műszakilag nagyon is indokolt volt, hiszen ez idő tájt a teljes magyar aluminiumipar, az akkor Európában nagynak számító üvegipar, valamint az országos kőolaj- és földgázhálózat ennek a cégnek műszerparkjára épült. Hosszas tárgyalások, a külügyi és belügyi jóváhagyások után létrejött a szerződés az amerikai céggel, pontosabban anak bécsi filiáléjával. A feladatot az általam irányított részlegnek kellett ellátni, annak műszaki-metrológiai, vámügyi és dokumentációs feladataival együtt. Az országban üzemelő mintegy 3000 mérőberendezés hibátlan működését, szükség szerinti azonnali javítását vagy cseréjét kellett a szervíznek biztosítani. Az ellentételezés kemény valutában történt, évenkénti elszámolással. A devizabevétel, bár szerény volt, nyilván jól jött az országnak. A szerviz részleg „mini állam lett az államban”, ahol a munkaszervezés, az anyagellátás, a tárgyalási mód és a dokumentálás egyáltalán nem illeszkedett a szocialista nagyvállalat ügyrendjébe, és csak kénytelen-kelletlen vették tudomásul, hogy naponta jöttek-mentek az angol nyelvű telexek Bécsbe, olykor Zürichbe vagy az angliai Bracknell-be.
A szerződés szerint rendszeres tanulmányutakra és továbbképzésekre jártam Svájcba, Angliába és Franciaországba. Nem egyszer volt olyan érzésem, hogy a repülőn mögöttem ül a „hálózati személy”, akinek felügyelnie kell, hogy külországban méltóan viselkedem-e a szocialista Magyar Népköztársasághoz. Mindez persze nem akadályozott abban, hogy szabad időmben meglátogassam a leghíresebb katedrálisokat, kapcsolatba lépjek a Readingi Egyetem Engineering fakultásával, és meglátogassam angolhonba szakadt barátomat. Tinédzser fiaimnak pedig megvettem a divatos rock együttesek legújabb bakelit lemezeit.
Már többször jártam nyugaton, amikor sor került egy kihallgatásra a Nehézipari Minisztériumban, ahol egy álló napig faggattak affelől, hogy miért engem bízott meg az USA-beli cég a magyarországi képviselettel, miért utaztat ilyen sűrűn, és a szakmai programokon kívül mit mutat meg odakint, és mit kér tőlem. Miután sokadszor megkérdezték, „Nem volt magánál alkalmasabb elvtárs erre a feladatra?”, már ingerülten válaszoltam, úgy látszik, nem, mert aki párttag volt a környezetemben, az sem angolul nem tudott, sem megfelelő képzettsége és mérnöki gyakorlata nem volt. Az illetékes elvtárs rosszkedvűen mért végig, és közölte, hogy ha nem tudok mást mondani, akkor vége a beszélgetésnek, távozhatok. Fogalmam sincs, milyen jelentést adtak rólam ezután a külügynek, illetve cégünk Személyzeti osztályának. Semmi hátrányos következményét nem éreztem ennek a kihallgatásnak, utána is akadálytalanul utaztam Bécsbe és Angliába.
Visszagondolva nyugati utazásaimra, őszintén mondhatom, hogy nem kábított el az ottani világ légköre, a nagyon is látható árúbőség, a sajtó parttalan szabadsága és a fejlettebb infrastruktúra. Nem estem hanyatt sem a Kärtner Strasse üzleteinek csillogásától, sem a londoni Oxford Street áruházaitól. Tudtam, hogy Svájcban ugyazzal a képesítéssel 10-15-ször annyi fizetésem lenne, mint itthon, mégsem jutott volna eszembe kint maradni még akkor sem, ha nem lett volna itthon családom. Ez nyilván nem érdem, sőt sokak szemében maflaság volt, de ma sem szégyellem, hogy így éreztem-gondolkodtam.
1979-től sorra jelentek meg cikkeim, tanulmányaim szakmai folyóiratokban. Meghívtak műszaki fejlesztési és tudományos társaságok bizottságaiba, előadásokat tartottam rangos konferenciákon.
A történelem során milliók éltek és élnek ma is totalitárius rendszerekben, nyilvánvalóan valamennyire megalkudva a rendszer törvényeivel. Nyilván mindig és mindenhol volt az értelmiségnek kisebb-nagyobb tömege, amelyik nem lázadt a rendszer ellen, de be sem hódolt neki. A rendszer terjeszkedési igényétől és erőszakának fokától függött, hogy mennyire lehetett behódolás nélkül élhető szinten boldogulni benne, vagy ki kellett belőle menekülni, netán a mártíromság árán is fellázadni (mint például a német harmadik birodalomban).
1963-tól Magyarországon viszonylag szabadon lehetett gondolkodni és véleményt alkotni, ha ennek a magatartásnak nem volt akkora hatóköre, hogy fenyegette volna a kádári puha diktatúra
hatalomgyakorlását. Munkahelyen, színházban, vendéglőben, focimeccsen nyilván nem volt okos dolog hangosan szidni a demokráciát, a pártot vagy a szovjet hadsereget, de hát erre nekem nem is volt semmilyen érzelmi vagy intellektuális késztetésem. Nem kerestem az ütközést a rendszerrel, nem mentem március 15-én tüntetni a Petőfi szoborhoz, nem szerveztem diákgyűlést október 23-ra. Ha ez megalkuvásnak számít, akkor megalkuvó voltam. Ki ítélheti meg? Kinek van erre joga és felhatalmazása?
Barátaim lakásán vagy vidéki nyaralójában valóságos szellemi műhelyek alakultak ki, ahol 15-20-an is összejöttünk, és őszintén beszélgettünk hétköznapi élményeinkről, vitatkoztunk filozófiáról és irodalomról, beszámoltunk olvasmányainkról, utazásainkról. Rongyossá olvastuk az átütő papírra gépelt, esetleg stencilezett „szamizdatokat”, amiket körbe adtunk egymásnak. Így olvastam először Hamvas Béla, Fülep Lajos, Karácsony Sándor, Bibó István tanulmányait, Tőkés István cikkeit és még sok más kéziratos anyagot. Hozzájutottunk angol, francia és német folyóiratokhoz, ezek is segítettek kitekinteni a vasfüggönyön túlra.
Persze az itthoni könyvpiacon nem lehetett kapni az emigráns magyar írók műveit. A Szabad Európa, a BBC és a Deutsche Welle adásaiból, és hazacsempészett füzetekből azért tudtunk Cs. Szabóról, Ignotus Pálról, Határ Győzőről, Faludy Györgyről, Wass Albertről, Fejtő Ferencről …Ha valaki kijutott New Yorkba, biztosan hozott haza néhány könyvet Püskiék boltjából, az Irodalmi Újságért nem is kellett olyan messzire menni, a zürichi reptéren vagy akár a bécsi West Banhof újságosánál is meg lehetett venni.
A Nagy Világ folyóíratban pedig már olvashattunk Pausztovszkijt, Szolzsenyicint, Jevtusenkot, Paszternakot, Arhtur Millert, és másokat, – sokszor nem tudtuk, hogy a cenzor nem figyelt oda, vagy szándékosan adagoltak egy kis „valódi világot”?
Ha az itthoni boltokban és közkönyvtárakban nem is lehetett hozzájutni Márai Sándor, Herczeg Ferenc, Bánffy Miklós, Makkai Sándor, Zilahy Lajos, Benedek Marcell, Sinka István, Sík Sándor, Dsida Jenő, Gyóni Géza, Török Sándor, Gulácsy Irén, Kosáryné Réz Lola és Szentmihályiné Szabó Mária könyveihez, a családi könyvtárakból azért össze lehetett ezeket és még sok más kincset is szedni. Az Új Idők példányait egyik osztálytársam apjának könyvtárában találtam meg, és egész nyári szünetben bújtam a két háború közötti számokat. Meglepett a széles merítés, amely ebben a lapban teret adott a legkülönbözőbb felfogású íróknak. Fodor József, Benjámin László, Heltai Jenő, Falu Tamás és Károly Amy versei éppúgy helyet kaptak a lapban, mint Kárpáti Aurél színikritikái, Tömörkény István, Márai Sándor és Mándy Iván novellái, Fekete István folytatásos regénye, stb. Az Új Idők kitágította látókörömet, hiszen a Nyugat írónemzedékeit azért jobban ismertük, őket úgy-ahogy elfogadta a rendszer, de az Új Idők tilalmas kiadványnak számított. Apám és nagybátyám a házi könyvtárában rátaláltam olyan gondolkodók és írók műveire, mint pl. Milton, Montaigne, Schopenauer, Kirgegaard, E.Renan, Mereskovszkij, Henry Drummond, Aldous Huxley, Howard Spring és mások.
Tudós pap barátaim nyersfordításaiban olvashattam C.G.Jung, P.Teilhard de Chardin, K.Jaspers, W.Frankl, Hans Küng stb. írásait.
Visszatérve a „megalkuvás” kérdéséhez, kétségtelen, hogy magatartásomban nem kis szerepe volt, annak a valóban kivételesen sima útnak, amelyen mégiscsak szép szakmai karriert futottam be. Itt elmondott történeteimből tényleg az világlik ki, mintha „angyalok” vettek volna körül, akik csírájában hatástalanították az ellenem tervezett támadásokat. Az angyalok néha valóságos személyek, néha gondolatok és intuíciók alakjában voltak mögöttem vagy velem.
Tudatosan a tudás váraiba „menekültem”, először nem is volt ez menekülés, hanem természetes igény, csak később jöttem rá, hogy védőbástyaként vesz körül az ismerethalmaz, amit elsajátítottam, és a képességek, amelyek velem születtek. A tudást mégiscsak övezte valamiféle viszolygó tisztelet. Valószínűleg így lettem minisztériumi szakértő már 1975-ben. Feltehetően ezért utazhattam nyugatra már 1974-ben (és persze azért, mert akkor már három gyermekes apa voltam, volt zsarolási potenciáljuk). Szakmai tudásom és a pártvezetők számára szokatlan műveltségem védett meg a pártbizottsági beszámoltatókon? Így lehetett. Nem esett nehezemre barátságosnak lenni azzal a funkcionárius elvtárssal, aki történetesen raktárvezetőként dolgozott a vállalatnál, és hozzám fordult, fordítsam le neki a németül vagy angolul írt szállítóleveleket és számlákat. Szívesen lefordítottam, ő pedig alkalom adtán pártomra állt, ha valaki piszkálni akart.
Sokszor megfordult a fejemben, hogy nem tud velem mit kezdeni a hatalom, hiszen oroszul éppoly jól tudok, mint angolul, értékes irányító munkát végzek a szocialista iparban, ugyanakkor hívő kereszténynek vallom magam, de vannak barátaim a párttagok között is.
Nem állt össze a fejükben a kép, üldözni kell, vagy támogatni? Így azután békén hagytak, látván, hogy nem jelentek fenyegetést a szocializmus építményére.
45 éves fiam úgy emlékszik az 1980-as évekre, mint egy nem valóságos, irracionális, abszurd világra. Azt mondja, 15-18 évesen úgy hitték, hogy amit maguk körül látnak, az egy vicc, amit biztosan nem vesznek komolyan a felnőttek sem, csak játszanak valami össznépi komédiát, és egy napon kiderül, hogy van mögötte egy másik, igazi valóság… Hogy miből látták gyerekfejjel is az abszurditást? A rádió és tévé műsorokból, újságokból, május 1-i felvonulásokból, a tavaszi „forradalmi ifjúsági napok” programjaiból (amikor egy kalap alatt kellett ünnepelni március 15-ét, március 19-ét és április 4-ét, amiről már gyerekfejjel is tudták, hogy az első mekkora ellentétben áll a másik kettővel), a kommunista szombatokból, tankönyveik szövegeiből, az úttörőség és KISZ tagság bohózatából, a nagymamák és nagypapák elbeszéléseiből, a háború előtti irodalom hozzáférhető műveiből, no és persze az Illés, a Piramis, a Beatrice és a Kft együttes dalszövegeiből.
Tőlünk, szüleiktől is hallották a családtörténeteket 1919 rémségeiről, a trianoni békediktátum igazságtalanságáról, Erdélyi rokonaink sorsáról a szocialista Romániában, a két háború közötti gazdasági konszolidációról, a magyar ipar ekkor született világszínvonalú termékeiről, a kulturális virágzásáról, és 1956 szépségesen szomorú napjairól.
A szabadság hiányát abból érzékelték, hogy nem utazhattak kedvükre Nyugat-Európába, és abból, hogy ha én nyugatra utaztam, a hazahozott pár fonttal vagy márkával is „fillérre” el kellet számolni, és devizabűntettnek számított, ha otthon a fiókban maradt 10 svájci frank.
A 40 éve „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet hadosztályok jelenléte sem fért össze – még a gyerekek fejében sem – a szabadság és függetlenség szólamaival.
Mi felnőttek, tudtuk, hogy minden irracionalitása ellenére ez egy valóságos tragikomédia, amelynek díszleteit, szólamait és jelszavait valóban nem vettük komolyan és nem hittük el, talán le is nyomtuk a tudatalattinkba. Kialakítottunk ugyanakkor sajátságos játékszabályokat, amelyeket követve, érvényes társadalmi szerződés híján, élhetővé formáltuk mindennapjainkat.
Nekünk, a „veterán” és a „baby boom” közötti generációnak nem róható fel, hogy nem hittük, nem vártuk, hogy a 80-as évek végén „magától” összeomlik a szocialista tábor, hiszen ezt még Nyugat-Európában és Amerikában sem tudták elképzelni.
Így utólag, 25 év messzeségből karanténnek, „legvidámabb barakknak” tituláljuk a magyar szocializmus majd 50 évét, és nem is tévedünk sokat, ha a nyugati világhoz hasonlítjuk. Saját életutam azt mutatja, hogy ebben a karanténban is lehetett viszonylagos szellemi szabadságban élni, lelkiismeretet terhelő alkuk, utólag szégyellnivaló árulások nélkül is. Nekem legalábbis sikerült. Érdekes lenne tudnom, hányan élték még meg hasonlóan a szocializmus éveit. Hány száz vagy hány ezer „csodabogár” élt még rajtam kívül ebben az időben Magyarországon?

Minden vélemény számít!