Lassan minden a helyére kerül:
kidobjuk az elkoptatott üres szólamokat
száradt virágot sodor a szél,
kupacba rak, gyűjtöget, tárol,
minden a helyére kerül:
a harag, a bánat, a zsibbadt közöny,
(lábunkhoz tapadó bojtorján),
lerakódva agyunkba, mint a guanó,
árnyéka nyúlik, lombosodik fölénk,
átjárja testünk, mint az északi szél,
elrakjuk agyonfoltozott eszméinket,
visszatoljuk helyére a hegyeket,
a folyók is megtérnek ősi medrükbe
csak a szobrok, – bálványok sorsa -,
hiányuk levágott csontként
eszmeváltáskor felfájnak,
csak a talapzat marad,vagy még az se,
új szobornak új talapzat jár,
hogy emlékezve ne fertőzhesse
az új hazugságok diadalát
ilyenkor inkább sétálok egyet,
jót tesz az idegeimnek,
vagy inkább verset írok
idegösszeroppanás előtt
hülye szövegeket a feltámadás
misztériumáról, a történelem-
hamisítás szükséges voltáról,
a tavaszi szélről, a májusi eső
aranyat ér – mondják az öregek,
akik még megvannak nekünk,
ha megvannak, s nem kísértük ki
őket a szegényház  kelletlen,
kénytelen-társmagány –
tordai hasadékaiba.

Oka fogytán szűnik a sárdobálás,
minek is, ha már nincs több üres
bársonyszék, mintha csak árucikk,
a Fórumon farát riszálva forintra
váltja szavát a nyomor, míg száját
repesztve ordít egyre hangosabban:
„pánem et circem”.

Tegnap Attilát ünnepeltük,
s „nem vettük észbe”, hogy újra
megindultak a tehervonatok,
kisúrolva állnak a gulyáságyúk,
várnak egy hunyásnyit. Majd jövőre!
Talán. Ha úgy adódik. Ha megint.
Akácok úsznak a levegőégben
vissza a szülőföldre. – A feketék is?
Vagy csak a fák? S az emberek?
Mi is? Magna Hungáriába?
Vagy még tovább?

Kaptáraikat emelik a méhek,
vagy csak a méhek – és a kas?
fonva- tekerve körbe karikába
tízezer esztendőn által anyajogon
élve. Donognak naphosszat
szakadatlan, mérnökei a világ
hatszögesített palotáinak
Hong-kongtól Acapulkóig.
Nincs más világ. Se égetőkemence,
se pávatánc a vesztesek felett.

A sás buzogányát elhordja a szél,
áradás után gyökerét ereszti a káka,
virág-életünkre szennyes hordalék
ülepedik, befed, híguló levegőben
fuldoklunk, elnyel a kétharmados
örvénytölcsér mélyülő sodrása.

Agyát töri az ember, hol kapna
új teret, álmainak jó humuszt,
bő tavaszi harmatot, búzát bokrosító
gondjainknak jó legelő mezőt, mert
a holnap biztonsága kutya vacsorája,
ígéret földje, ha odaérsz, ha megéred
akkor se a tiéd, hány szikes század,
vagy ezer év nyakörve sebez még.

Helyére kerül a kereszt is, és tudnod kell
hogy Júdás nélkül nincs Nagypéntek,
Pilátus, kézmosás és Húsvét diadala,
Sarajevo bicskája és Trianon gőgje a mezők
vérpipacs tengerén ölelkező ikertestvérek.
Auschwitz és a Don- kanyar összevillan,
egymásra ismernek a sodródó időben.
Vajon érted-e most, idők múltán:
miért testvértemető Segesvár és Katyn.
Haló poraikban kezet nyújt-e egymásnak
Tisza és Teleky – golyóval fejükben.
Évmilliárdok pillanata verődik
szüntelen tudatunk siratófalán
mintha a tegnap volna a mában
vagy mi még mindig a tegnapban
élünk? S a holnap? Holnap vajon
vagyunk-e, vagy csak bokrosodunk
kutya hordta bojtorján szaporasággal
világgá „tántorgunk”, Attila szerint,
mert a Haza már nem boldogít, így hát csak
vegetálunk, világ vándorai, keressük
boldogabb énünk Argentínától  az Északi
sarkig, vagy még tovább.
Ugyan tehetünk-e mást,? Kis nép lettünk,
vállunkon az eleve elrendelés terhe,
és nincs mea-culpa, se felmentő ítélet.
Homlokunk ráncaiban számolatlan
kódolt Csörsz- árok vert tanyát
egyre mélyebbre vájva- vésve,
iszapos medrében állig merülünk.
Mit érünk vele? Véreres torokkal
kortyoljuk az utolsó levegővételt.

Hol a felmentés, a Megváltó szelíd
mosolya, a lebontott falak, rácsok,
a helyére került dolgok békéje, nyugalma?
Vagy még sincsenek a dolgok úgy, ahogy
szónokaink fennen hirdetik, mondják,
fülünkbe ordítva, s elvárják igenünk,
szavuk igazolását, mert másra nem
kaptunk menlevelet. Vagy már ez is elég?
A vályú- népség, a „Feszítsd meg!” tömege,
a Júdások is mi vagyunk?! Kakas is akad,
ha úgy alakul. Lapulnak a Péterek,
háromszor is. Hiába! Csak a bendő!

A tele-has elmélet igaza országos szalmaszál,
belső zsebbe dugva, rejtve, kéznél mindenre
készen, sohse lehet tudni. Brazil szappan opera-
jövő, csak ne gondolkodj. Majd mások. Helyetted.
A nevedben. A kétharmados tömegnyomor
árnyéka kóbor kutya, hű eb, követ, nyomodban
jár, nem szabadulsz, add fel, vagy beleőrülsz.
Vagy mégse? Ki mondja meg? Ki mondja meg,
hogy helyén van- e itt minden? A végtelen
mezők széna-illata? A búzamezők tenger-hullámzása,
a vérpiros pipacsok tüze homlokra sütve?
Ki mondja meg?.
Ki mondja meg, mikor lesz a „nyűtt vonóbul bot?”
Jupiter ökrei lettünk! Barázda-karám a határ,
belegyúrva- gyötörve szögesdrót- ideghálónk
rekeszeibe – ördögi háló, testre szabva- fonva.
Kötöd, kötöd ezredévek óta. A szabadulás?
Szivárvány hét színe vakít, altat, maradásra bír,
Ki tudja, mit hoz a holnap? Isten tenyeréből
kihullva- esve, ma még vagyunk. Meddig?
A gulyáságyúban már forr,  gőzölög a felcsapó
pára, a mócsingból főtt választási babgulyás,
törd magad előre, talán neked is jut a győzők
asztaláról némi hulladék, morzsa, ha igyekszel,
ha nem okoskodsz, ha türelmesen Jupiter
jármába hajtod fejed, ha bólogatsz szakadatlan.

Vigyázz, itt a hallgatás is vétek. Feltörik agyad,
ellopják rejtett gondolatod: báb vagy csupán,
gyalog- huszár tábornokok térkép-asztalán,
„eredj János, rohanj János”. Vesztett háborúk
éltetői, múltunkba ágyazott koporsó-virág- jövő,
gyökere-szakadt búzakalász- élet: kiszáradt kút,
szikes legelő- mezőn. Enyhet adni képtelen határ.
Hadd kérdezem újra és újra: helyén van itt minden?
Ki mondja meg?

Kassa, 2014. Karácsonya