Római festő háza

Hogy festettek a rómaiak Pannónia-szerte,
hogy vitték föl a színt, mész teje volt a kötés?
Okker sávval a szélén, ágán kismadarakkal
– mészpáncélja alatt ép ez a kis töredék –
Polgárváros romjai közt meglelte a régész,
tán helyi festőé volt ez a villa s a kert.

Festékkel teli tégelyek őrzik piktora tervét,
háza szobáinak új képeivel pepecselt.
Hálójának szénfeketéjén suttog a minta,
álmát őrzi e hely, nem riogathat a szín.
Nappalijában szétfut a szőlő, mint a lugasban,
árnyat adó levelén szöcske, tücsök muzsikál.
Nézd az idő-szkópon, hogy a romból épül a város,
s festő háza falán múlt születik, menedék.

2012. április 28.

Baráti válasz Horatiusnak

Nil admirari. – semmin se csodálkozz!

Ave Horatiusom, na de kérlek, épp a te szádból…?
Sorsodat ismeri mind, akit izgat az ókori mérték,
el sem hinném, tudva a múltad: arra veszel rá,
hogy ne csodálkozzak semmin? Pedig életedet már
bámulatos eseménysorzat felhőkbe repíti!
Felszabadított rabszolgának pór fiaként, ki –
köztünk szólva – telekspekulánsként kúszva magasra
(házügynök mai nyelven), azaz kitanulta a szakmát,
s úgy megszedte magát, hogy téged, a szolgafit első
rangú iskola várt, s tanitott görögül! A fejedből
új, könnyed szatirák fröccsentek a csillagos égig,
íly nevetést sem visszhangzott még menny le a földre…
Végül Maecenas, a barátod, s támogatód is
(tőle a birtokod itt Sabinumban, Róma-közelben).

Rád hullott ez a sok lehetőség, és a talentum,
oly bőséggel – égi ajándék – szórtad a kincset,
s írtad epódoszaid, hol fájón támad a líra…
Óda, episztola-félék ontják bölcseleted már:
van mértéke a dolgoknak, kell mérni tanulni,
nem, sose lengjen az inga, se jobbra, se balra,
el ne borítson a tűz, ami mámora szónak, a szívnek,
semmi ne mozdítson ki a mennyei harmoniából.
Győzz sztoikus nyugalom, ez az élet lényegi része.
„Carpe diem”: belső derüvel éljed meg a percet,
ám a csodán se csodálkozz – mondod –, semmin a földön,
így nyugalom vár, szól epikúroszi hangon a mondat.

Kedves Quintusom, érzem, mekkora kincs a te munkád,
bölcs szavaid fonalán kúszunk fel az égi magasra,
ám ez a „semmi se ” tényleg bosszant, bár le se írnád,
mert nekem annyi csodálnivalóm akad ebben a létben…

2013. május 2.

Változatok a változásra

Tempora mutantur et nos mutamur in illis:
Az idők változnak és mi változunk velük.
I. Lothar

Tempora permutas nectu mutaris in illis:
Az időknek más jelleget szabsz, ám te magad nem változol velük
Corippus

Omnia mutantur, nihil interit:
Minden változik, nem pusztul el semmi
Ovidius

Most, hogy a múzeum ismét költeni hív ide minket,
ókori csarnoka vár – mai színjátszók csapatával,
kik gyengécske dalunkat lélekkel teletöltve
tolmácsolják, így emelintve a szintet az égig,
sántító, bice verslábak hogy megnemesülnek,
hogyha a színész hangsúllyal kijavítja a verssort,
végül a taps félig neki szól, s csak részben a versnek,
mégis a költő keble feszül, majd széthasad inge,
belső ünnepet és diadalt ül mámoros arccal,
fennakadó szeme glória ívét sejti, ha felnéz,
mely mindjárt lefelé hull, dísznek büszke fejére …

Ámde ma lássuk végre a célt, amiért idegyűltünk,
hajdani tűnt alakok – egyszerre idézve a múltból –,
kik ma vitáznak; idősíkok csúszkálnak a térben…
– Minden mozdul, vált az idővel – mondja a császár,
frankhoni büszke Lothár (kit a bátyjai űztek a harcba,
sőt maga is többször harcolt valamennyi fiával.)
– ért változna az ember, csak mert vált az idő is? –
kérdi Corippus római költő (grammatikát és
számos hősi eposzt írt római hadvezetésről)
Végül Ovídiusz említ ésszerű távlati képet:
(őt száműzte a római császár, mert a leányát
megrontotta a költő, vagy fordítva, a lány őt…)
– Minden változik, ám nem pusztul semmi a létben,
és amit alkottunk, túléli haló porainkat.

2014. márc.31.

Elpattant buborék

Senki se léphet többé úgy, ugyanabba a nyárba,
télbe, folyóba, ha minden változik, és vele testünk
sejtjei, én-tudatunk és múló szellemi lényünk…
Elpattant buborék – oly véges az emberi élet,
egyszeri, kis töredék-létünkről bölcs bizonyosság:
minden perc (m)érték, soha nem tér vissza a régi.
Persze kevés „megtörténnünk”, mintegy „balesetként”,
tetteiért van megméretve az ember a földön.
Nem kormányozhatjuk a létünk szembe magunkkal,
versenyt futva az úton visszafelé, anyaméhig,
honnan elindultunk hódítani ezt a világot,
s minthogy örökké hajt, pulzál bennünk ez a rezgés,
merre keressük utunk, vagy az út meglelhet-e minket?

2014. márc. 31.

Üdvözlő levél Apámnak
(epistola)

Régen vártalak, itt vagy végre, de jó közeledben!
Két évet túl hosszu idő volt nélküled élnem,
terjedt bennem a nincs, arcomra kövült a hiányod,
s itt vagy végre megint! Mit hozzak, mit szabad enned?
– Éhes nem vagyok én – szavad oly nevető, szemed égi –
bögre hideg tejet innék, jól tudod, azt szeretem rég –
s úgy iszod, úgy döntöd befelé, csak zúdul a tej szét-
árad a testben, látom az árja egész kifehérít,
bőröd oly átlátszó, mint égre tekintő lényed,
vérereidben a szín kiviláglik, átüt az ingen –
döbbenetem beleprésel a székbe, sokkol a látvány…
– Nincs mért félned, jól vagyok én már végre egészen,
eljöttem, hogy szóljak, nincs okod aggodalomra –
Menny-üzenet voltál, csak tűnő angyali árnyék…

2010. április