Dimiant Ferenc
Fény
A város geometriája
bolyong a gyepen,
a lámpák fénye megannyi meddő magzat,
csak hogy ne engedd –
hiánya fájt, megvetem –
hiába kértük, kevés a szó, magas a lélek
egy vékony ágon
Metszet
Megfagyott vér:
metszetünk az egész
menedékjogán.
Kicsi még, mást talál,
mert anyád helyett hiába sírsz,
a megelégedés mint háttér,
amit feladtam volna
Falak
Hidegek a falak,
de nem tudom, hogyan kéne –
elítéltem hirtelen,
hiába kérdeznénk,
talán ha lenne más itt,
egy szálka szememben –
a szükség lassan közönnyé fásul.
Nem érem el
megül
a megosztott, a hitetlen?
hiábavaló magány: figyelni,
amit eltakar és érzem:
a válasz a visszhang, a kérdés a némaság,
de nem érem el
Mit kellett volna?
Két szalaggal összekötött
mérföldkő egy földút mentén,
párnák mint kövek zokogják,
halvány emlék már,
össze nem érő folyamok mentén
ha két élet találkozik.
Ima
Taszít a végtelen,
elengedem az állatokat
(régi karám)
érzelmeink lemeztektonikája, becsapott ajtó,
elereszt, mert nem engedem,
a miértek mezsgyéjén
berepedezett lelkek tánca,
a tapintat, a mozdulat,
régi imák,
túl sok, de nem elég.