“Bak Rita versei az ember és világ egzisztenciális találkozásának érvényes tapasztalatait mondják.” (P. I.)

“nem hiányzik ebből, az első olvasásra igencsak pesszimistának ható költészetből, a szenvedésre ítéltetettség elfogadhatatlansága, az emberi élet kihívásaival való megküzdés és a mindennel szembeni életigenlés sem”  (K. B.)

Payer Imre: Nagyon finom létképek színvonalas versekben kimondva

Nagyon színvonalas verseskötettel mutatkozott be Bak Rita, komoly, elmélyült és érzékeny költő. Ékes példa ez arra, hogy az ezredforduló előtti, a poénvadász, szellemeskedő, nyelvjátékokat már-­már nem használó, hanem lehasználó­-agyonhasználó költészeti formáció nagy hányada kezd visszaszorulni. Bak Rita versei az ember és világ egzisztenciális találkozásának érvényes tapasztalatait mondják.

A költő a léttel összefüggésben a nyelvet is komolyan veszi. Alkotói folyamatában a költői képnek, a mondott képnek nagyon nagy jelentősége van. Az ön- és világmegértésnek esztétikai közegét itt a látás érzéklete, a kép nyelvisége adja. A versszerűség szerkezetét, sorokat, strófákat a mondott képek alakítják, formálják, mintegy a verstér belsejéből. A képek alkotják a ritmust ¬ az olykor felbukkanó antik időmérték és a rímes strófák mellett a szabadvers a meghatározó.

Ezért akár az eredetileg a fiatal Ezra Pound nevéhez fűződő imaginista lírának kreatív megújítóját, művészien továbbértelmező folytatóját is olvashatjuk, láthatjuk Bak Rita költeményeiben. A költőnő lírájában is a képiség a központi rendezőelv és az avantgárdra emlékeztetően elvonatkoztatott síkok, nézőpontok szerint jelennek meg a tömören koncentrált látványok, illetve azok nyelvi-képi megfelelői. A pszichés tartalmak is így, elvont tárgyiasságukban idéződnek fel, meglehetősen intenzív hatást téve. A nagyon érzékeny finomsággal megjelenített, igazi művészre jellemzően felmutatott képek montázs-szerű felsorolása, amely nem hisz a meditáció, kontempláció ál­egyetemesített látszólagos nyugalmában, mégis felsőbb szintre emeli az emberi lét érvényességét ¬ így mondódik ki, mutatódik fel a tér is Bak Rita költészetének világában. Nem a hidegfejű, racionális és eltávolított objektumszerűség, a térkép beosztása és nem a teret önmagába habzsoló indulati ego, hanem a létezés egészére rálebegő lét-hangulat alkotja Bak Ritánál a teret.

Bak Rita költészete akár Los Angeles-ben is figyelmet vívna ki. A távol-nyugat és távol-kelet találkozási zónájára emlékeztet ez a különleges atmoszférájú versvilág. Rendkívül finom rajzolatú képek pulzáló ritmusa adja verseinek közegét. A társadalmi és a művészeti mind-mind ebben a sajátos közegben mutatódnak fel, ebben, amelyben érdekes fénytörésben csillannak fel és autentikus költői jelentéssel telítődnek át ezek a tartalmuk is (A homeless­hollandi álma az alkaiosz­plázánál, Vastér, Tetvek, X, Szegedi elégia, A százéves albínó halála). Bak Rita olyan érzékeny összefüggéseket teremt a motívumok között, amely csak az igazán erős tehetségekre jellemző. Érzékeny tudatosság jellemzi a szintén távol-keleti világra jellemző aprólékos, szinte cizzelált finomsággal stilizált természeti képeit, természet és művészet ¬ mintegy a japán vabi­szabi esztétikájának finomságához hasonlatosan formálódik a versekben, a képek organikuságát mindig a nyelviség anyagtalansága, az ember alkotta kép megformálásának anorganikussága is hitelessé teszi.

 

Tussal kihúzott

létvonal és üvegszív

megdobbanása.

 

Mandulakemény

holdfény kirakatokon.

Ecsetsuhanás.

 

(Kalligráfia-álom)

 

A mai létérzékelés abszurditása is így mondódik ki meggyőzően.

 

Világtalan

vezet.

 

Óriás

szemed

tálon

halepével

és halikrával táplálva.

 

Tálald fel

életed.

 

(Bomló perspektíva)

 

Abszurd korunkban tehát az értelmes látást, a világot, mintegy megeszik, a világ a vakon, az embertelenül fogyasztó szörnyeteg Jelen martaléka lesz. Bak Rita társadalombírálata egzisztenciális jellegű. A képek az ember létérzését fejezik ki.

Hogyan épül fel és milyen Bak Rita költészetében a nyelvben megszólaló látás és kép? A bomló univerzalisztika mentén épül. Ezért kerül egymás mellé zsáner és elvont, mikro­ és makrovilág, organikus és anorganikus egymással tükröztetése ¬ az egységes egészbe vetett bizalmatlanság retorikai alakzata, a költői képek montázs-elve meghatározó a költészetében.

A ciklusok kompozíciója ezt a költői szemléletet mutatja-mondja ki több szempontból is. A Vastér, a Korai éj inkább a személytelenséget, a Kelj fel és járj! inkább az elvont értelemben vett személyességet képviseli, a megszólítás alakzata bennük inkább absztrakt jellegű arcot formál. A kötet utolsó ciklusának haiku-típusú költeményei pedig mintegy értelmezői kódot adnak az olvasónak ehhez a rendkívül árnyalt, érzékenyen finom költői világhoz. Örömmel olvashatjuk még az utószóban Bíró Józsefnek a szerzőhöz szóló művét, Debreczeny Györgynek a Bak Rita verseiből kiinduló kollázsát és Turcsány Péter remek elemzését a költő verseiről.

A költő első verseskötete igazán figyelemreméltó; kíváncsian várjuk Bak Rita további alkotásait is.

(Bak Rita: Bomló perspektíva, 2014, Kráter)

Kántás Balázs: Apró részekből a nagy egészet

Bak Rita első verseskötete egy viszonylag kései pályakezdés betetőzésének mondható, mellyel azonban a szerző elég határozottan kijelöli saját helyét mind a magyar irodalomtörténeti hagyományban, mind pedig a kortárs magyar költészetben. Költészete érett, letisztult, minimalista líra, mely legalább annyira alanyi, mint amennyire egyetemes, és legalább annyira látomásos, mint amennyire konkrét költészet.

Ha a szerző verseinek lírai beszédmódját szeretnénk minősíteni, úgy erre a költészetre a legtalálóbb elnevezés talán az alanyi hermetizmus. Alanyi, mert a lírai beszélő, egy jól körülhatárolható, következetes és önazonos én, szinte minden versben érezhetően, tapinthatóan jelen van, ugyanakkor hermetikus, mert a rövidnél is rövidebb, a tömörnél is tömörebb sorokba, szókapcsolatokba, olykor asszociatívan talányos képekbe sűríti versüzeneteit. Amennyiben a magyar irodalomtörténeti hagyományban elődöket keresünk, úgy Bak Rita leginkább talán az Újhold újtárgyias költői, Pilinszky János, Rába György, Nemes Nagy Ágnes, vagy éppenséggel Lator László nyomában jár. Ha pedig nagyobb távlatokban gondolkozunk és európai költészettörténetben keresünk gyökereket, úgy talán ezen alkotói folyamatban felfedezhetjük Giuseppe Ungaretti, Ted Hughes, vagy még inkább Gottfried Benn, Stefan George vagy Paul Celan hatását.

Jómagam úgy vélem, Bak Rita verseiben Pilinszky és Celan költészetének hatása a legszembetűnőbb ¬ Celan költészetére egyébként a lépten¬nyomon megjelenő, szokatlan metaforikus szóösszetételek emlékeztetnek a leginkább. A kortárs magyar líra szerzői közül talán Marno János, Takács Zsuzsa, vagy éppenséggel Tóth Krisztina hatását vélem tetten érni.

Az e poézist ért hatások ellenére azonban nincs sok nyoma a pályakezdőkre jellemző hangkeresésnek és epigonizmusnak, hiszen kiérlelt, egyéni hangon megszólaló szövegekről van szó. Erről tanúskodik a kötet első, Vastér című ciklusa, mely a lírai én, s talán általában az ember egyetemes szorongásáról, létbe való visszavonhatatlan beszorítottságáról tudósít, s ennek legtalálóbb példája lehet a címadó vers:

 

Vastér

 

Sorban a dárdakemény arcok haptákban örülnek.

Kőmosoly izzik a méla szemekben.

 

Véges a fényteli nyári idő.

Vasterek érnek a mélyig.

 

Rézkakas éjszaka sávján.

Tüllben a lány tétova szélben

lépdel a semmi felé.

 

A kötet második versciklusa a Korai éj címet viseli, és ebben talán erősebben és konkrétabban van jelen az első szakaszban kissé körülhatárolhatatlan(abb)nak tűnő, a mindenkori környezettel szinte egyesülő beszélő, aki itt már nem csupán tudósít az őt körülvevő világról, de önmagával és/vagy a mindenkori olvasóval is párbeszédet folytat. Meghatározóvá válik a valakire irányuló megszólítás alakzata és a többes szám első személyű igealakok, miként arról a ciklus vége felé található Vadludak című rövid vers is tanúskodik:

 

VADLUDAK

 

Maratont szállunk, repülsz a fénybe.

Megtörten figyel a határ. Uhuk

pihenik kopár nászuk.

 

Repülnék én is dérteli fénybe.

Meredek utakon réce figyelne.

Fiatal madaram, sivíts.

 

Elmerül hangod.

Alukék, majd églila táj.

Maratont szállunk, repülünk éjbe.

 

A Korai éj című ciklusban egyébként a megszólítás gyakran megjelenő alakzatból építkezik. Habár a versek erre csak igen áttételesen, töredékesen utalnak, nem csupán valami körvonalazhatatlan, általános mindenkori másik szubjektum felé irányuló szólás olvasható ki, hanem egészen konkrétan két ember, férfi és nő szerelmi kapcsolatának körvonalai is kibontakoznak a mindenkori befogadó előtt.

A harmadik, Kelj fel és járj! című versciklusban alapvető regiszterváltás következik be, ugyanis a lírai beszélő egyre inkább egy konkrét, körvonalazható személlyé válik csakúgy, mint az őt körülvevő, addig jórészt bizonytalan, városi és természeti képekből, képtöredékek váltakozásából összeálló környezet. Teljesen más szubjektumok, emberi sorsok jelennek meg, akikről/amelyekről a költői beszélő a narrátor hangján, mindenkor empatikus krónikásként ad számot töredékes verstörténeteiben, miként történik az a Józsi, a Baba, vagy éppenséggel A százéves albínó halála ¬ Galamb Katalin emlékére című versekben. Továbbá az egyre felerősödő alanyiság is megnyilvánul bizonyos versekben, melyek mintha konkrét életrajzi elemekkel, a beszélő szubjektum emlékeivel lennének átitatva. Ilyen alanyi, emlékfelidéző versek többek között a Tetvek, a Szegedi elégia vagy a Tekerés a Tisza¬tónál című, a korábbi szövegeknél kevésbé hermetikus és minimalista, elbeszélésvázakat magukban hordozó költemények. Az alapélmény persze itt is, mondhatni, az ember mindenkori szenvedésre és szorongásra ítéltetettsége, ám miként arra a ciklus címe és címadó verse is figyelmeztet a jól ismert bibliai történet nyomán, Jézus Lázárhoz intézett szavainak parafrázisával:

 

„Álmatlanságodban

elmezavarokat

gyorsan produkáló,

erőtlenségekbe

beletaszított és

szenvedő, ordító

ember, kelj fel és járj!”.

 

Azaz: nem hiányzik ebből, az első olvasásra igencsak pesszimistának ható költészetből, a szenvedésre ítéltetettség elfogadhatatlansága, az emberi élet kihívásaival való megküzdés és a mindennel szembeni életigenlés sem, ez pedig a majdnem minden versben jelenlévő elemi, ősi szorongás mellett, vagy éppenséggel ellenében ugyanúgy áthatja a Bomló perspektíva költeményeit.

A negyedik, utolsó, rövid versciklus a Kalligráfia¬álom címet viseli. E tematikus egységre a még korábbi ciklusokban tapasztalhatónál is szélsőségesebb minimalizmus jellemző, hiszen a szerző egy nehéz és kultúridegennek ható, ám a kortárs magyar költészetben annál nagyobb divatnak örvendő műformában, a japán haiku műfajában is kipróbálta magát, nem is egészen eredménytelenül, miként arról az Erdő című költemény is számot ad:

 

ERDŐ

 

Hallgatag vadon.

Fekete seregélyek

ülnek ágaimon.

 

Ez a kötet utolsó, Bak Rita által írott verse, a Kalligráfia¬álom című ciklus azonban még attól is érdekes, hogy nem csupán a szerző verseit tartalmazza. A kötet utolsó oldalain ugyanis két pályatárs, Bíró József, a magyar neoavantgárd költészet nagy öregének egy, Bak Ritának dedikált rövid verse, valamint a kiváló versmontázs­művész, Debreczeny György a kötet A valóság partján című verséből készített átirata is helyet kapott, akik ily módon fejezik ki szakmai megbecsülésüket a pályáját későn kezdő, első kötetét semmiképpen sem elhamarkodó, ám annál kiérleltebb és egyénibb hangon megszólaló költőnő iránt.

Érdemes arról is szót ejteni, hogy bár Bak Rita hangsúlyozottan költőnő, márpedig a kortárs magyar líra diskurzusában szokás, kell és indokoltan lehet is női költészetről beszélni, a Bomló perspektíva című verseskötet szövegeit azonban nem nevezném alapvetően női lírának. Bár egyes versekből viszonylag egyértelműen kiderül, hogy nem férfi, hanem női beszélő szólal meg a szövegben, e költészetnek nem a nőiség, a női lét, a nő társadalomban elfoglalt helyének vagy a férfihoz való mindenkori viszonyának problematikája képezi az elsődleges tárgyát, ily módon pedig kevéssé illeszkedik a kortárs magyar női költészet egyéb szerzői közé.

Lírája semmiképpen sem nevezhető gender¬irodalomnak, hiszen Bak Ritát ennél elvontabb, egyetemesebb emberi létproblémák foglalkoztatják, és alapvetően versei erős személyességével együtt is a Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes és Rába György által kijelölt, újtárgyias vershagyományba illeszkedik, nem kevés metafizikus utalással átitatva.

Bak Rita első kötete erős, karakteres pályakezdés, melyben egy érett költő adja közre eddigi műveinek sokszorosan megszűrt válogatását. Lényegre törő, szikár, letisztult líra, mely apró részekre bomló perspektívá(k)ból állít össze és láttat valami sokkal nagyobb egészet, a lehető legkevesebb szóval a legtöbbet mondva el. Méltó folytatója annak a költészettörténeti hagyománynak, amelybe a kötet versei illeszkednek, s egyúttal határozottan ki is jelöli a szerző helyét a kortárs magyar költészet irányvonalai között.

(Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2014, 88 oldal, 1800 Ft)