tradução

(avagy amikor Fernando Pessoát
fordít József Attila)

minden írásom fordítás,
a biztosból hoz valamit át,
amit nem ismerek.

hogyha jól meggondolom,
mit is merek, orrom vére
csak-csak elered, nem is kell más.

csápjait ez a kor hiába,
fölfele minek is nyújtaná,
hiszen belülre se;

odakint meg lóg az egész,
lóg az egész az űrbe.
miből hát? mi felé? hol is?

kiről is van szó, ha magamról? –
hova rejthetem a kérdezőt
magamból. – tudás kell? hit kell?

az egész kultúra arra jó,
hogy több asszociációja
legyen annak, ki részese.

s ha kérdezel; lehet-e bentről,
vagy minden kérdés kivet,
összeállnak a kérdezettek,

szemedbe néznek, nem ismernek,
várják, hogy megszelídüljed
magad: élő formabontás.

fordítsd le, amit egyként kaptál,
darabold érthetőre, mégse
veszítsd el az egészet.

igen

mert vannak a szép és jó dolgok. igen.
és vannak a távolabbiak: a hegy,
erdő, mező, tenger; a világvége
és az út Hozzá, ami hátára vesz
és visz, igen. a kozmoszt ne felejtsem,
se az első atomot, a déenest;
a másolás jogát, kötelességét,
akár a színeket, a szabadságot
– lehet –, már megint kifelejtettem, de
elvégre a szabadság fantázia,
miként az ember, igen. téged meg hogy
is hagynálak ki, brátom*, szerelmetes
barátom; olyan ez, mintha figyelmem
késztetne jobbra, pedig benned minden,
az egész emlékezete, csak legyél,
a fej lehajlik és lecsüng a kéz. nem?

_____

(*Szláv jövevényszó – testvér (Krisztusban); nálunk már csak barát; a Halotti Beszéd még így írja.)

 

változatok Pessoának

hazug az ember, ha ír,
inkább mint a kutya, ha ugat;
mert a leírt igazabb, mint a valóság,
az ugatásnak pedig oka és célja valódi.
nincs nagyobb hazugság a hallgatásnál,
az elő nem hívódó áltatásnál – hogy voltál.

az igazi költészet mindig hazug, mert
igazabb a valóságnál; pedig a valónál
nem lehet valóbb semmi.

a nagy igazmondók hallgatnak, olykor
visszajő róluk a hangunk –
akkor azt hisszük, egyetértenek velünk.
nem több ez, mint a magány visszhangja,
pedig közös igazság nincs, ha szólunk róla,
már elfajul, csupán hangunk szeretjük.
dolgok és lények, van, ami van, vagyok, aki vagyok.

Közben

Amikor elkezdem, még nem tudom, mi lesz –
talán egy dallam van bennem: milyen lehet élni;
tán egy gondolat – miféle lenne zenévé válni,
miközben úgy igyekeznek a testek; a testnélküliek
meg testté akarnak válni, legyen mit meg- és levetniük.

Bárhogy is, már közben foglalkoztatnia kell a végnek,
ha már elkezdtem, miként fejezzem be; lezárni
olykor nehezebb, mint elkezdeni – ha rajtunk múlik;
mert töredék rejlik dolgainkban, minden mit túlélünk,
hisz bármikor fölfejthetjük magunkban az időt, ameddig.

sötét-világos

nem több a szó a sötét versben,
lehetne akár világos,

jól essen mikor rátekintesz,
megemel, pedig talányos –

az ismert vég fölé még tudna
valami máshonnan valót,

másvilági foncsorral mutat
tükröt, benne az alak

más, eszményi már, már nem vagyunk,
csak változunk a jobb felé,

s előbb-utóbb épp úgy maradunk,
mint kezdtük a legelején,

hitünk se sötét, se világos –
tudjuk már, minden talányos.