Koncert a télben

Mesél a tél a Grabenen,
hullik a hó a kútba,
a reménykedés jár velem
jövőm útjait tudva.

Figyelnek álomi manók
aranykeretű ablak
szárnyai mögül, s a lakók
nyugodtak, nem riadtak.

Tovább olvasom… →

Csontos Márta

Megromlott illúziók

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni,

                                     És mindent itt hagyok. / Reményik Sándor /

Szeretném megtartani azt a régi

arcomat, nem nézek tükörbe, nem

érdekel az egyszemélyes mikrotörténelem,

Tovább olvasom… →

Amikortól én ismertem, már legtöbben így szólították őt.  Így hívták és így emlegették a szomszédok, az utcabeliek, a közeli vagy távoli ismerősök és a rokonok is. Kivéve a vele korú barátait, „jó komáit”, akik csak úgy, Mihálynak mondták. A boltos, a postás, a finánc persze Sz. úrnak szólította, ahogy az illett. A neki címzett levelek borítékain és a postai levelezőlapokon a neve fölötti sorban a „tekintetes” rangjelzés állt, ami nagyjából meg is felelt társadalmi helyzetének, bár ennek teljes bizonyossággal történő eldöntése alaposabb elemzést igényelne.

Tovább olvasom… →

Hanyatt a sűrű fűben

arccal ég felé
földhöz simulva
szálltam felhők fölé
Karcos szárú pipacs
csókolta arcom

Tovább olvasom… →

Kérlelő

Adjon isten forrásvizet,
gyermekemre áldást adjon!

Tovább olvasom… →

Örökzöld

J.R.R. Tolkien emlékének

Szellő! Hányszor jártam már veled! Túl a folyón, hegyen, széles rónán, hullámos dombhát ormán, sasszemem a távolba meredt. Fényes városokban, márványhidakon sétáltam, csörgő arany kígyózott alant, csillogó fenség, pompa, mintha az ég lágy brokátból volna. Jártam óriás hegyek meredélyén, tátongott alattam halálszagú, fekete mélység, csizmám alatt kővé fagyott jég ropogott, mégsem féltem.

Tovább olvasom… →

Tovább olvasom… →

Tovább olvasom… →

Madrigálok

Lelkesedünk,
mandzsettagombokat fényesítünk,
csoportosan énekelünk.

A Tesco előtti trambulinon korán
öregedő kamaszok pihennek,
kórusunk dalát befogadják.

Csak a szöveget nem értik,
összefolynak előttük a repülő
betűk, homályba borul a határ.

Hatszólamú este lesz, átmegyünk
az Operába, meseszép hattyúk
úsznak kék szemekben.

Elfogadhatatlan idill, madrigálok
lendítenek tovább, lengetünk.

Tovább olvasom… →

„Az élet igazi, nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek,
hanem türelemjátékok.”
/Márai Sándor:  Napló VI. kötet, 1949/

Tovább olvasom… →

A dátumra is pontosan emlékszem: 1972. szeptember 2-án reggel kóstoltam először laktanyakosztot. Előző éjjel, úgy éjfél előtt futott be a vonatunk a dél-alföldi város kis állomására, amellyel éppen szemben, az országút túloldalán terpeszkedett el a kaszárnya.

Tovább olvasom… →

MIRCEA OPRITA: MEGBÉKÉLT IDŐ

Megbékélt időt kívánok, merengésre alkalmasat,
melyhez felesleges a szótár, érvényeset hozzád, te szegény
vétkes, és az egész bolygónak, mely érvényes a
mimóza kényes sajátosságára,
az égbolton mozgó álmok alakjára.

Játékos mosolyok kúsznak
sárgászöld luftballonok szálain, függnek
torony tömbházak, helikopterek
és végtelen liftaknák között –

váratlan felélesztett gyermekkorunk,
miként ha sokkjából
a titkos mákgubó,
melyben a nyomástól magjai szilánkokra
robbannak.

Ki így ébred egykori lénye halálából,
igazán van esélye annak,
van Istene.

DAN DAMASCHIN: ARS POETICA

Egész élet ára:
Vak menetel/e/
Kínai fal mentén

ION CARAION: ARS POETICA

Korom egyidős az emberiség korával.
Egymagam a sorsomban, mint a lázadások,
gyűlölöm a nemzetek gyűlöletét.
Sose tudtok kidobni az időből.

(Szlafkay Attila fordításai)

IN MEMORIAM ROLF BOSSERT*

Megszabadult a rabigától.
És nem lett szabad.
Önmaga foglya.

IN MEMORIAM PETRE STOICA*

Szúnyog lépdel
Közönyösen
mbösen
Nevem fűrészbetűin.

__________________
két kortárs költő Romániából, Bossert emigrációja után rejtélyes körülmények között kiesett egy toronyépületből. Stoica pályatársként és fordítóként sem volt a rendszer kegyeltje. Évtizedekig és könyves bizonyítékkal kedvenc „ismeretleneim”.

FANYAR AVAR

                                                                        V.L. emlékére
1.
A neves polihisztor
ma vak és analfabéta.
És ez nem vicc.

2.
A 7 nyelven beszélő
hasbeszélő körül
most dadog a lét
a globális hogyan
= tovább =

MÁTYÁS TEMPLOM ELŐTT

Szemüvegem kétszer
Teremtettem a földhöz.
Egyik lencséje menten összetört.
A másik még állja
Kapkodásom.

NÉMA VÁD

Tudálékosak.
Hallgatásról fecsegnek.
Én beszélhetnék.

M. emlékkönyvébe 

Ady-nász a kapuban  

Egyfajta őszinte poszt-klasszicisnus is jelentkezik újabban kortársaink verseiben, ezek közé tartoznak SZilágyi Erzsébet költeményei is, a szerk.

Tovább olvasom… →

Örök kislány (esetkövetés)

Tovább olvasom… →

MINDIG

Kulcsár Ferencnek

Mikor? Mindig. Örökké.
Süt a Nap, fúj a szél –
jég esik…

Gyík fut a forró homokon
emberi lábnyomban sütkérezik…

Meddig?
Mindig. – Örökké.

Tovább olvasom… →

a versírás nem öröm,
Nem hamis harsogás,
Önző magamutogatás,
Nem is üdítő dallam,
Játszódó rímfaragás,
Gyáva segélyhívás,
Vagy dőre gyónás.
De kínzó gyötrelem,
Űzött dadogás,
Pusztító félelem.

Ugyan lehetne más?

Az itt vergődő jelenlét,
Élesen látó ébrenlét,
Balgán megértő mibenlét,
S az intőn fölemelt kéz,
Hogy megszólít az idő:
Meddig lehet még?

S marad, mint mindig
Egyedül csak a remény.

¬ Nem is tudtam, hogy Párizs ilyen szép ősszel ¬ mondta a fiatal nő, amint beszállt a taxiba. A hangján érződött, hogy külföldi, de jól beszélte a nyelvet.

Tovább olvasom… →

a szekrényben talált gondolat

Volt egy Ford,
Egy öreg Escort,
Azt foltozta szüntelen;
Morgott, ha sírtunk,
S tejbe szürcsöltük a szobát,
Az amúgy csendes éjjelen.

Egy bordó-szürke csíkos ing;
Egy bőrkabát, mely zsebében
Szerencse Frank.
Pár emléket és ezt hagyta rám,
Mikor meghalt, a nagyapám.

Nem is igen tudtam, nem mondták,
Hogy hamvasztják és földbe teszik.
Hogy felköhögte tüdejét.
Féltek, ifjú lelkem megháborodik,
Pedig gyermekként még oly’ semmi a halál,
Talán fel sem tűnik!

Bezzeg bőgve öntjük ki tenger lelkünk,
Ha összerogy a Morzsa, vagy a bárgyú kismalac!
Ma meg tán épp fordítva; az ember megrázkódik,
Vagy csak legyint: „Hát veszünk majd másikat…!”

Nem is igen tudtam, nem mondták,
Mikor e pár emléket hátrahagyva
Meghalt a nagyapám.

mind szent

ballagunk a nyálkás úton, annak rendje szerint,
lábunk alatt időnként felcuppan a sár,
a felhőkön a tél madara kárál, nyerít,
s ami kell még: tömött kosár,
zsebben a gyufa, se szó, se beszéd.

mikor kiérünk a mindszenti, bíboros temetőbe,
néhány öregasszony már tolja haza a gereblyét, kapát,
mögöttük ámen képen a szél égi boronával fésüli
a sírhant örökzöld haját, miközben mi is
már nagyapámért gyújtunk gyertyakoronát.

kancsi mosollyal orrom alatt a távolba tekintek,
volt, hogy a víg homokot csoszogva szórtuk
lábunkkal a borostyán között, s vissza¬visszanézve
számoltuk, kinek mennyit ér a lélek, a virágot, koszorút,
sok feszengő mécset, krétával felmaszatolt nevet.

a térdem alatt épp hódoló gyertyasereg ad tisztet,
mikor a józanság keze nyakamon ragad:
„fogd már meg!” e kemény hangra visszazuhanok,
és újra itt, a porló hanton ér a gondolat:
lám közös mindez, a tél kezdete, a ködös.
mind a halott. egymás kezét fogva, hogy
vészeljük át jövő ilyenkorig,
hogy az első dér lehelete ajkamon tapad,
s ha elsárgul a levél, a fenyő örökig marad.

egy marék kavics

Most a város zaja a csönd,
S csörtető villamos a nyugalom.
Már bajonettként lüktet szívemben
A hajdan késhegynyi aggodalom.

Mert álmokkal jöttem ide,
S egy marék kaviccsal megyek el:
Relativitás, pluralitás,
A többit nem is tudom.

De Tiszába kéne dobni mind!
Hogy vigye a tengerbe,
Bűzös, sötét halak,
S a nehéz szenny közé!

Csak akkor, mi marad?

Lágy testű gyermekálmok,
– egy ábrándos fiatalemberé –
Itt-ott öszszerogytak
Az elmúlt évek színterén.

az első hónap

reggelenként a tízig tekergő vaslépcső fokain,
vagy a sűrű lift vonóján számlálva az emeletet
igyekeztem elérni a villamost, mely már a kanyarban
kárörvendőn csöngetett.

sokszor mégis, ha elértem is, inkább a Tiszának vettem utam,
mely mint a Római Fórum, úgy feszült a város közepén.
megtalálta itt sajátját a magány, kedvesét a félelem,
s én ott álltam a parton, lábam előtt duzzadó végtelen.

esténként meg, mint a csótányok szaladtunk szét,
keresve a megismerést s még több innivalót.
hajaj! utolsó májasom nemegyszer már
szerdán kezemben szorongatva ültem valamelyik padon,
s törtem hozzá a kenyeret.

néztem: na valahogy így van morzsákban az én szívem is,
szanaszéjjel! egy darab otthon, másik a szerelem,
egy negyed még a gimnázium, egy pedig már Szegeden.