¬ Nem is tudtam, hogy Párizs ilyen szép ősszel ¬ mondta a fiatal nő, amint beszállt a taxiba. A hangján érződött, hogy külföldi, de jól beszélte a nyelvet.

¬ Minden évszakban szép ¬ mondta a sofőr, miközben kifújta a cigarettafüstöt a nyitott ablakon. ¬
Egyébként hová is megyünk pontosan?
¬ Egy kis hangulatos vendéglő a Szajna-parton. A címét felírtam ¬ nyújtott oda egy kis gyűrött cetlit a sofőrnek, alig olvasható kézírással. Ezután lassan elindultak.
¬ Minek viszi azt a vázát? ¬ kérdezte a sofőr egy félpercnyi hallgatás után. Általában nem szeretett beszélgetni az utasokkal, sőt a legtöbbnek egy félóra után már az arcára sem emlékezett, de szemet szúrt neki a széles, népi mintás váza, amit a nő úgy szorongatott az ölében, mintha csak az élete függne tőle.
¬ Magyar porcelán. A szüleimtől kaptam nászajándékba. Tudja, a férjem párizsi volt ¬ mesélte szomorúan a nő. Hosszú, derékig érő fekete haja volt, ami szinte egybeolvadt a sötétszínű ruhával, amit viselt. A szemei viszont tiszták és kékek voltak, akár egy drágakő.
¬ Talán már nem él? ¬ kérdezősködött tovább a taxisofőr. Igazából érezte, hogy tapintatlan, de valamiért nem tudott felülkerekedni a kíváncsiságán.
¬ Budapesten tanult, amikor megismerkedtünk. Az esküvőnk viszont már itt, Párizsban volt. A háború alatt esett el. Pont az utolsó évben. Sok idő volt, amíg a holttestét megtalálták.
¬ Részvétem ¬ felelte a sofőr. Rosszul érezte magát, és kicsit meg is bánta, hogy tapintatlan volt. Az ő bátyja is a háborúban esett el, és már nagyon régen nem beszéltek egymással. Igazából semmit sem tudott róla tizenéves koruk óta, és azt is csak egy félévvel később, az anyjától hallotta, hogy elesett.
¬ Még messze vagyunk? ¬ kérdezte a nő. A sofőr látta rajta, hogy az arca már egészen megkövült a szomorúságtól, és akkor sem tudna már sírni, ha egész este a férjéről beszélnének.
¬ Nemsokára ott vagyunk ¬ felelte a sofőr, és közben ismét a bátyjára gondolt. Hihetetlen, de még így holtában is haragudott rá. Nagyon tehetséges volt, a szüleiknek pedig csak arra volt pénzük, hogy egy gyereket taníttassanak. A bátyját távoli, bentlakásos iskolába küldték, neki pedig dolgoznia kellett, holott ő volt a fiatalabb. Minden családban az idősebb testvér vigyáz a fiatalabbra ¬ gondolta bosszúsan, és ismét érezte, ahogy elöntik az indulatok.
¬ Tudja, a férjem nagyon szeretett itt élni, imádta Párizst. Ebben a vendéglőben kérte meg a kezemet, és az utolsó éjszaka is itt vacsoráztunk, mielőtt bevonult ¬ mesélte tovább a fiatal nő.
¬ Az én testvérem is a háborúban esett el. Sajnos nem voltunk túl jóban, ezért nem tudtam elbúcsúzni tőle ¬ vallotta be a férfi. Nem igazán tudta, mért mond ilyeneket egy idegennek, de valamiért úgy érezte, megkönnyebbült, hogy elmondhatta. ¬ Hogy őszinte legyek, még azt se tudom, hol van eltemetve ¬ fűzte hozzá szomorúan. Ezután néhány pillanat múlva az autó megállt, a nő pedig megpillantotta a vendéglőt, ahol utoljára látta a férfit, akit szeretett.
¬ Mennyivel tartozom? ¬ kérdezte a nő.
¬ Nem tartozik semmivel ¬ felelte a férfi, szomorkás mosollyal. ¬ Egyébként a nevem Pierre, és szívesen elviszem máskor is, ha találkozunk.
¬ Tudom, hogy furcsa kérés, de nem jönne ki velem a folyópartra? Úgy is itt van egy köpésre. Tudja, a férjem megkért rá, hogy a hamvait a folyóba szórjam, ha nem élné túl a háborút. És mivel itt kérte meg a kezem, és itt búcsúztunk el egymástól, ezért úgy érzem, ő is úgy akarná, hogy itt helyezzék örök nyugalomra.
¬ Persze ¬ felelte a férfi, majd kiszállt az autóból, és lesétált a partra a nővel. Ezután a váza tartalmát lassan a folyóba öntötték, majd néhány percig vártak, és némán bámultak a sötétségbe.
¬ Tudja, a testvéremről egy fényképem azért maradt. Ezen olyan tizenhat vagy tizenhét évesek lehetünk. Ekkor láttam utoljára. Egy nyári szünet alkalmával jött haza talán, már nem emlékszem pontosan ¬ mondta Pierre, majd egy fényképet vett elő a zsebéből.
¬ Istenem ¬ tört ki könnyekben a nő, és remegő kézzel ő is egy fényképet halászott elő a zsebéből. Ugyanaz a fiatalember volt rajta. Pierre magához ölelte a zokogó fiatal nőt, majd egy nagy levegőt vett.
¬ Köszönöm ¬ mondta, miközben a csillagok fényes fátyolt vetettek rájuk.