a szekrényben talált gondolat

Volt egy Ford,
Egy öreg Escort,
Azt foltozta szüntelen;
Morgott, ha sírtunk,
S tejbe szürcsöltük a szobát,
Az amúgy csendes éjjelen.

Egy bordó-szürke csíkos ing;
Egy bőrkabát, mely zsebében
Szerencse Frank.
Pár emléket és ezt hagyta rám,
Mikor meghalt, a nagyapám.

Nem is igen tudtam, nem mondták,
Hogy hamvasztják és földbe teszik.
Hogy felköhögte tüdejét.
Féltek, ifjú lelkem megháborodik,
Pedig gyermekként még oly’ semmi a halál,
Talán fel sem tűnik!

Bezzeg bőgve öntjük ki tenger lelkünk,
Ha összerogy a Morzsa, vagy a bárgyú kismalac!
Ma meg tán épp fordítva; az ember megrázkódik,
Vagy csak legyint: „Hát veszünk majd másikat…!”

Nem is igen tudtam, nem mondták,
Mikor e pár emléket hátrahagyva
Meghalt a nagyapám.

mind szent

ballagunk a nyálkás úton, annak rendje szerint,
lábunk alatt időnként felcuppan a sár,
a felhőkön a tél madara kárál, nyerít,
s ami kell még: tömött kosár,
zsebben a gyufa, se szó, se beszéd.

mikor kiérünk a mindszenti, bíboros temetőbe,
néhány öregasszony már tolja haza a gereblyét, kapát,
mögöttük ámen képen a szél égi boronával fésüli
a sírhant örökzöld haját, miközben mi is
már nagyapámért gyújtunk gyertyakoronát.

kancsi mosollyal orrom alatt a távolba tekintek,
volt, hogy a víg homokot csoszogva szórtuk
lábunkkal a borostyán között, s vissza¬visszanézve
számoltuk, kinek mennyit ér a lélek, a virágot, koszorút,
sok feszengő mécset, krétával felmaszatolt nevet.

a térdem alatt épp hódoló gyertyasereg ad tisztet,
mikor a józanság keze nyakamon ragad:
„fogd már meg!” e kemény hangra visszazuhanok,
és újra itt, a porló hanton ér a gondolat:
lám közös mindez, a tél kezdete, a ködös.
mind a halott. egymás kezét fogva, hogy
vészeljük át jövő ilyenkorig,
hogy az első dér lehelete ajkamon tapad,
s ha elsárgul a levél, a fenyő örökig marad.

egy marék kavics

Most a város zaja a csönd,
S csörtető villamos a nyugalom.
Már bajonettként lüktet szívemben
A hajdan késhegynyi aggodalom.

Mert álmokkal jöttem ide,
S egy marék kaviccsal megyek el:
Relativitás, pluralitás,
A többit nem is tudom.

De Tiszába kéne dobni mind!
Hogy vigye a tengerbe,
Bűzös, sötét halak,
S a nehéz szenny közé!

Csak akkor, mi marad?

Lágy testű gyermekálmok,
– egy ábrándos fiatalemberé –
Itt-ott öszszerogytak
Az elmúlt évek színterén.

az első hónap

reggelenként a tízig tekergő vaslépcső fokain,
vagy a sűrű lift vonóján számlálva az emeletet
igyekeztem elérni a villamost, mely már a kanyarban
kárörvendőn csöngetett.

sokszor mégis, ha elértem is, inkább a Tiszának vettem utam,
mely mint a Római Fórum, úgy feszült a város közepén.
megtalálta itt sajátját a magány, kedvesét a félelem,
s én ott álltam a parton, lábam előtt duzzadó végtelen.

esténként meg, mint a csótányok szaladtunk szét,
keresve a megismerést s még több innivalót.
hajaj! utolsó májasom nemegyszer már
szerdán kezemben szorongatva ültem valamelyik padon,
s törtem hozzá a kenyeret.

néztem: na valahogy így van morzsákban az én szívem is,
szanaszéjjel! egy darab otthon, másik a szerelem,
egy negyed még a gimnázium, egy pedig már Szegeden.