(Levélféle Malte Laurids Brigge naplóíróhoz)

Mindenkiről tudnia kell valakinek,
mindenkinek tudni kell, hogy valaki tud róla.

Nem is elsősorban a kapcsolat léte a fontos,
hanem a bizonyosság, a ráérzés,
hogy valaki együtt érez velünk.

A részvét kivirágzása.
E nélkül a magány a halál előszobája,
ezzel: az élet bemosolygása
zárt ablakon túlra.

Mintha egy fehér könyv lennék,
amelybe valaki ír.
Fehér betűkkel, és csak ő látja.
Én csak mutathatom azoknak,
akiket érdekel.

Angyalírás a napok közömbös lapjaira.
Órakondulás egy ódon faburkolatú dobozban,
nagyanyáink idejében,
amely kihullt az időből és ismét meghalljuk.

Szeretet és ragaszkodás szavai.
Kihez? Az emberi hűség közös lelkéhez.
Hűség az úthoz, amelyre elküldöttek vagyunk,
mint hírvivők.
Angyalok könyvét lapozzuk,
angyalok útját járjuk.

Elhagytuk már Emmaus bizonyítékait,
Pünkösd felé kattognak, kondulnak, muzsikálnak
emlékeink ódon faliórái.

És Pünkösdkor majd belépünk a fény sátraiba,
a fény fürdőmedencéibe, a felhő-tenger alá,
baráti lelkünk tenger-fodraiba,
és mindezek csak előérzetei lesznek
egy nagyobb és hatalmasabb jelenlét
testvériességének.