Madarász Imre – Romantikus Risorgimento
Olaszország alapító mítoszai
Madarász Imre legújabb könyve, annak témája, gondolatvitele, a megközelítés módja első pillanatban négy latin szót idéz fel bennem: „Sic itur ad astra” (Így jutunk a csillagokra). Ebben az ősi megállapításban, kijelentésben jelen van a végeredmény, az a boldog tudat, hogy valahová megérkeztünk, ráadásul olyan helyre, ahova eredetileg képtelenségnek látszott. Kiszabadult az ember a lehetetlen szorításból, legyőzte a körülmények hatalmát, szabadon száll, egyre több fényesség felé. Mindez olyan, mintha álom lenne. Sőt, látomás, hiszen az olasz glóbuszon a csillagok ilyen emlegetése közvetlenül Dantét is eszünkbe juttatja, különösképpen azt, ahogyan az ő életművét, fő üzenetét az olasz reformkor nagyjai, képviselői értelmezték.
„Olaszország alapító mítoszairól írni egy ember teljesítőképességét meghaladó feladat lenne” – írja Madarász Imre könyvének az elején. Ő valójában ezt teszi – bátran merem állítani egész életműve kapcsán. Maga a teljesítőképessége is azt sugallja, hogy szinte nem ismer lehetetlent. Ezzel ugyanazt éli meg, amit az olasz felvilágosodás és reformkor nagyjai: a reneszánsz világának az erejét, derűjét hordozza magában, és műveivel azt sugallja, hogy nincs lehetetlen.
Legújabb könyve ezen a téren különösen szép állomás, hiszen mindarról, amit a megvizsgált kor kapcsán bemutat, korábbi alkotásaiban már gyakran írt a szerző. Épp ezért különös élmény az, hogy ugyanerre a korra úgy tekint, olyan lelkesen, az új megközelítés, látás olyan hitével, hogy az újabb találkozás az olvasó számára is feledhetetlen. Kiderül, mindaz, ami ebben a korban született, amit létrehoztak Itáliában, kiapadhatatlan forrás minden idők szabadságot szerető, igazi értékeket tisztelő embereinek.
A szabadságért, egyenlőségért – demokráciáért küzdő emberek csak akkor érhetnek el eredményt, ha közös erőfeszítésüket egyesíteni tudják.
„Eggyé tesz a szeretet,
sok népet melenget,
Isten ösvényein
egymáshoz sietnek”
(Baranyi Ferenc műfordítása).
Goffredo Mameli himnusza 1847-ben adta meg az alaphangot annak a dicsőséges történelmi eseménysorozatnak, amelynek érlelődése Alfieri „Misogallo” című költeménye óta jelen volt az olasz hazafiak tudatában. Giuseppe Mazzini, Alessandro Manzoni, Camillo Cavour, Giuseppe Garibaldi és több más történelmi személyiség neve úgy sorakozik egymás után, hogy rendkívüli jelentőséggel, lép elénk a múltból bármelyikük. Pedig első megközelítésben úgy vélné az ember, hogy a történelem elsősorban cselekmények, rendkívüli hőstettek sorozata után mutathat döntő és minőségi változást. Ezért emeli ki Madarász Imre azt, hogy épp Giuseppe Garibaldi úgy vélte, hogy a nagy és a döntő változásban meghatározó szerepük volt a költőknek.
Ennek az igazát csak alátámasztjuk azzal, hogy a nagy erjedés, készülődés – a szinte emberfeletti küldetésre – a testvérmúzsák minden olasz művelőjét áthatotta. Nem véletlen az, hogy a kétszáz évvel ezelőtt született Giuseppe Verdi ifjúkori zsengéiben oly nagymértékben van jelen az olasz irodalom, és egyik ihlető forrása éppen Vittorio Alfieri. Csak sajnálhatjuk, hogy később nem zenésített meg Alfieri-drámát. Ha a kor szellemét vesszük figyelembe, akkor viszont látnunk kell, hogy a nemzeti hovatartozás, a szent és eltéphetetlen gyökér tisztelete mellett a nagy Egész – az emberiség szeretete is áthatotta a legkiválóbb lelkeket. Ezért beszéltek a költők köztársaságáról. Ezért érezhették az olaszok magukénak az idegen költőket, nem a kisajátítás hamisságával, a hazudott, a „száraz”, terméketlen, látszat dicsőséggel, hanem az emberi lélek egyetemességének a boldog tudatával. Shakespeare, Victor Hugo és Schiller így válik olasszá Verdi színpadán. A történelmi kor igénye és a művészi megvalósulás nem talál mindig egymásra. Mameli himnuszát a nagy pillanat ihlette. A mártírrá lett irodalmárt Madarász Imre könyvében úgy láthatjuk magunk előtt egy korabeli képen, hogy Dante költői koszorút helyez a fejére. A költemény zenéjével többen elégedetlenek voltak. Giuseppe Mazzini Verditől kért méltóbb szerzeményt, de a Mesternek ez a műve nem talált otthonra a szívekben. Ott már élt a „Nabucco” híres kórusa – a másik himnusz…
Garibaldi igazi próféta volt. Giuseppe Mazzini lelkes és méltó követője, tanítványa. Olasz és francia nyelven írt verseket, regényeket. Saját magának és a hozzá hasonlóknak a célját így összegezte:
„a hazaszeretet csak a szenvedélyük,
szabad emberiség a küldetésük.”
A testvérmúzsák közül a képzőművészet alkotóival különös módon voltak elégedetlenek a kortársak. Wesselényi Polixéna 1835-ben, 1836-ban járt olasz földön „Olaszhoni és schweizi utazás” című könyvében ír arról az előítéletről, amellyel a korabeli festőket, szobrászokat fogadták. Ugyanakkor még az egyszerű emberek, az írástudatlanok is öntudatosan beszéltek Michelangelóról. Az olasz szellem legnagyobbjai erőt és hitet adtak a megalázottaknak, a megszomorítottaknak is. Érezték és tudták, hogy az emberi méltóságot nem lehet és nem szabad eltiporni. Ez mégis bekövetkezett, mert az emberi gonoszság kegyetlenség olykor minden képzeletet felülmúlhat. A hatalom egy határon túl nem ismeri az erkölcs legelemibb törvényeit. Tenni kell! El kell indulni az új úton!
Honnan, hová, hogyan és miképpen? Tehetjük fel a túl nyilvánvaló kérdést Madarász Imre könyvének az olvasása közben. Az ókori Róma, az első világhatalmi központ 476-ban befejezte történelmi küldetését. A második Róma a lélek fényeit lobogtatta hadak vonulása, számtalan meghasonlás közepette: a katolicizmus központjaként élt meg sok fényes és zivataros századot. A harmadik Rómáért folyt a harc, a küzdelem a Risorgimentóban. A körülmények hatalma azt hozta magával, hogy záróakkordként lett az egyesített Olaszország fővárosa az ősi Urbs – 1494 évvel az után, hogy a Római Birodalom darabokra hullott. A romantika nélkül nehéz elképzelni mindazt, ami ebben az időben történt. Ahhoz, hogy ez a művészeti irányzat egészséges legyen, kellett a felvilágosodás, az ész tisztelete. A szív túl heves dobogását, esetleges káros kilengéseit fékezte. Az egymásnak feszülő, ellentétes erőket kiegyensúlyozta. Épp a szabadság szent nevében éreztek, gondolkoztak a történelem színpadán szereplő személyek oly sokféleképpen. Madarász Imre tömören, de igen alaposan sorolja fel mindazokat az eltéréseket, különbözőségeket, amelyek a megvalósulás folyamatában jelen voltak, és a nagy újjászületés pillanatát is feszültséggel töltötték meg, hiszen Mazzini és Garibaldi végső álma, a köztársaság nem született meg. Még az ilyen lényeges kérdésnél is fontosabb volt az értelmetlen vérontás elkerülése. Garibaldi ezért vonult vissza Caprera szigetére. Gazdálkodott. Szinte jelképes ez a tevékenysége, mert a jó magot hazája számára elvetette. A jó alap megvolt. A folytatás az utódok feladtat lett.
Honnan, hová, hogyan és miképpen? – kérdeztem az imént és most ide térek vissza. Madarász Imre a kezdetek kapcsán Alfieri mellett Ugo Foscolóra és Giacomo Leopardira hivatkozik. Mindketten a sírba hanyatlott múlt és a gyászos, szégyenletes jelen egybevetésével rázták fel az embereket. Ez a kor a panteonizációval nem csupán a nagy, nemes, dicső ősöknek állított emléket, hanem belevéste a lelkekbe azt az igazságot, hogy ember voltunk legszebb pillanata az, amikor teljes erőnkkel, elménkkel és szívünkkel hazánkat szolgáljuk. A leigázottak a fényre vártak, a tiszta forrást áhították. Nem tudták elképzelni, hogy a szabadság szent nevében más népeket meg lehet alázni, el lehet tiporni. A XIX. századi liberalizmusnak így lett épp az ellentéte az, amit korunkban liberalizmusnak neveznek. A szabadság élet, a rabság halál. Alfieri szerint igazi emberhez méltó lét csak zsarnokság nélkül lehet. Követői nem másolták a tanítását, hanem magukévá tették, belülről látták, és úgy valósították meg, hogy a körülményeknek megfelelően alkalmazták – a korral járó változásokat, uralkodó eszméket is figyelembe vették.
A halál rémei kielevenedtek, mert a tettekre hevítő ősök lelkéből áradó sugallatot a zsarnok rend nem tűrte. Börtön, kínpad, vesztőhely várt a merészekre, a tenni akarókra. Sorakoztak az áldozatok, de a hatalom nem érte el célját, mert gyönyörű és ritka kristályosodási folyamat indult el. A könnyekből gyémántok lettek, a börtönnek, a halálszakadéknak a mélyére taszítottak neve minden csillagnál fényesebben ragyogta be a szabadságot áhító emberek szívét. Madarász Imre Silvio Pellico „Börtöneim” (Le mie prigioni) című remeke kapcsán mondja el, hogy mily nagy világirodalmi hatása volt. Mivel október 30-án volt kilencven éve annak, hogy kikiáltották a Török Köztársaságot, érdemes megjegyeznem, hogy Pellico művét Recaîzade Ekrem híres irodalmár ültette át török nyelvre. A 125 évvel ezelőtt meghalt híres rodostói írónak és költőnek, Namik Kemalnak az életművében is jelentős szerepe volt ennek a fordításnak. A „franciaországi változások” „dominóelvét” „pillangóhatását” szokták emlegetni Törökország újjászületése, szellemi megújulása kapcsán. Jóval összetettebb jelenségről van szó. A fenti adat is azt mutatja, hogy sokkal árnyaltabb ez a kérdés.
A szép, igazán felemelő jelenség az, hogy az olasz változások mozgatóerői minden vérengzést, megfélemlítést elutasítottak. A törzsökösségnek, a múltba tapadásnak a képviselői ezt használták ki. A szicíliai fényes események hátterében így húzódtak meg azok az erők, amelyek látszólag mindent meg akartak változtatni, „csak” azért, hogy valójában semmi se változzon meg. Lampedusa világhírű regényében (A Párduc – Il Gattopardo) ezt a felejthetetlen tablót tárja elénk. Leonardo Sciascia „I pugnalatori”-ja (A tőrözők) pedig a „visszarendeződés” nagyon is céltudatos, megszervezett folyamatát, cselekménysorozatát – „forgatókönyvét” tárja elénk. A szabadsághősök iránti ellenszenv egyik példája az, hogy Sciascia könyvének az egyik szereplője Garibaldinak a kiejtését, beszédmódját is utálja.
Garibaldi egyedüli próféta volt. Tizenhat fuldoklót húzott ki az örvényekből, a tajtékzó hullámokból. Ezért kétéltűnek is nevezték. Kik érdemelték meg őt, kik nem? Ő ezt akkor sem kérdezte, amikor a firenzei választók elutasították. Így lett üstökös, egyedüli szabadsághős. A hétköznapok útvesztőiben csetlő-boltló politikus nem lehetett. Az olasz és a magyar reformkort többször hasonlítja össze Madarász Imre. Gyönyörűen ír arról, hogy az „ideale” (eszmei) és a „reale” (a valóságos), hogyan kapcsolódott össze, hogyan lett e két fogalomból „inanellare” (gyűrűbe fog). „A Risorgimento ’concerto’-ja éppúgy válasz volt a metternichi ’Konzert’-re, mint a népek szent szövetsége a fejedelmekére.” Alessandro Manzoni a nemzet lényegét a következőkben látta: „közös a fegyver, a nyelv és az oltár / az emlékezet, a vér és a szív.” Ha ennek az eszmeinek evilági mását nézzük, a mítosz „hamissága” győzheti meg a tájékozatlan embert. Madarász Imre épp az ellentéteken átívelő egységet mutatja meg. Mazzini nagyon találó példájára hivatkozik: Egy akkord különböző hangjai eredményeznek zeneművészeti hangzást.
A belső meghasonlásokat így oldották fel magukban vagy kisebb közösségekben a kor ismert vagy névtelen hősei. Ezért van patinája annak, hogy a Risorgimento végkifejleteként el lehet mondani, hogy ez volt Európában a liberalizmus egyetlen igazi és tiszta győzelme. Ezt emeli ki Madarász Imre, és ma is rendkívül tanulságos a következő megállapítása: „Különböző nemzetiségű hazafiak között mind elméletben, mind gyakorlatban olyan együttműködés jött létre, mely nacionalisták között sosem valósulhatott meg.” Bartók Béla „Kossuth szimfóniájá”-nak a megírása után tett hitet igazi és mély hazaszeretete mellett. Ady Endre meghallotta a Duna és az Olt halotti hangjait. Ily lelkülettel tartotta a legőszintébb barátságot Goga Octaviánnal. Mikor a román költő nacionalista lett, és Ady népét ostorozó verseit felhasználta a mi lejáratásunkra, Ady megszakította vele a barátságát, és bejelentette neki, hogy nem cserélne vele lelkiismeretet. „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak” – hirdette Zrínyi Miklós. Azt is kifejtette, hogy csak saját erőnkből lehetünk igazán szabadok. Ugyanez a gondolat jelent meg Mazzini tanításában. Itália szerencséje, hogy III. Napóleon segítsége nem zavarta meg a belső folyamatokat, hanem valóban megpecsételte az idegen hódítók sorsát.
Kulcsszó az egész tárgyalt történelmi folyamatban az emberi méltóság. Luigi Settembrinit idézi Madarász Imre: „elfajult népnek neveztek minket”. A durva szemlélet gyakran a hódítókból árad, gyilkos erővel sugárzik. Az ifjú Leopardit német tudósok látogatták meg egy alkalommal. Elcsodálkoztak azon, hogy a költő „olasz létére” annyira művelt. Ám ha egy megalázott nép akár Zrínyi szavaival vagy még erősebb hangon tiltakozik a durva vád ellen, akkor újabb negatív minősítést olvasnak a fejére épp azok, akik az emberi jogokat, az emberi méltóságot nap mint nap tiporják. Ilyen alapon lehet helyesen értelmezni Vincenzo Giobert „Az olaszok erkölcsi és polgári elsősége” (1843) című művét, és ezért nem szabad kiragadni az adott korból Cesare Balbo művét sem, mert hamis elméletek születhetnek belőle.
A fenti vélemények az olaszok önvédelmét szolgálták. Ugyanis a külső, gyarmatosítani akaró erők nem csupán lelkileg akarják porba tiporni azt a népet, amelynek ősi földjét, vizeit: természeti kincseit meg akarják szerezni; mindentől meg akarják fosztani. Ezen a téren, a legaljasabb módon, a legnagyobb hazugságokkal igyekeznek azt bizonyítani, hogy az adott nép alkalmatlan egy állam irányítására, „működtetésére”, fenntartására. Ezt tették egy különben nagyon szép és világos korban a lengyelekkel… A múlt kísértetei kielevenedhetnek. Bejárhatják újra a világot? Vigyázó szemünket a jövő esetleges veszélyeire vessük! Ne azért, hogy görcsöt kapjunk! Ne azért hogy ne merjünk élni, hanem éppen az élet nevében!
Garibaldi távozása után a költészetből próza lett. A prófétának igaza lett, de az esendőség-lét vándora nem képes folyamatosan és következetesen az eszmék világában élni. Valamilyen módon él. A magasabb minőség adhatja, biztosíthatja csupán a lélek tiszta és folytonos áramlását. Gonosz erők mérget keverhetnek a tiszta forrásba. Gabriele D’Annunzio politikai köpenyegforgatása már 1900-ban felhőt vont Giuseppe Verdi homlokára. Az ég tizenöt évvel később szakadt le Olaszországban, kénköves esővel, vérzuhataggal. Garibaldi tiltakozott minden hódító háború ellen. 1870. szeptember 20-án az ünnepi mámorban a szónokok a nevét sem említették. Később ezt sok méltatlan ember is az ajkára vette; szép gondolatait sokan felhasználták. Csak azt nem vették észre (vagy nem akarták tudomásul venni), hogy épp a nagy szellemiség útját zárták el az emberek elől. Sok történelmi helyzetben látom én a végtelenül szeretett Rómámat magam előtt, és fájó szívvel vallok a bennem élő képről: Garibaldi ante Portas.[1] Éppen e miatt látom oly lényegesnek, hogy Madarász Imre kérdésére határozott választ adjunk. Az ember szabad. Maga dönti el, hogy mit választ, de a következmények elől nem menekülhet: nem térhet le az Isten ösvényeiről. Az élet vize, a tiszta forrás helyett nem választhatja a halál vérzuhatagát.
Michelangelo rabszolgaszobrai fejezik ki azt az elemi erőt, amelyet megláthatunk az olasz és a magyar reformkor nagyjaiban, hőseiben. Itáliában akkor hullott le róluk a lánc, mikor Madách Imre legnagyobb drámája megjelent. A körülmények hatalma minket bűntelenül is büntetett, de az olasz példa ott lebegett előttünk. „La librtà non alligna nei popoli corrotti” (A szabadság nem virul a romlott népekben) – hirdeti egy olasz közmondás. Őseink, eleink is tisztában voltak ezzel az igazsággal. Tudták, hogy a rossznak az erői felőrölhetnek egy népet. Küldetésünk nem ért véget. Madarász Imre könyve végén nagyon határozott tablót tár a mai kor embere elé. „Vigyázó szemét” az előző két századra veti. Lehet választani. Ott áll előttünk a huszadik század többszörös véráradata, égbe kiáltó igazságtalanságok tömkelegével, de megláthatjuk a tizenkilencedik század tiszta forrásait is. A jövőnk függ ettől a választástól.
Íme, olyan kép áll előttünk, mint amilyen a középkori hitszónokok szentbeszédében gyakran szerepelt: egy hídon kelnek át az emberek, lentről, a mélyből a pokol rémei lesik, figyelik, rémisztik őket. Kikben erős a hit, átjutnak a túlsó partra, a boldogság honába. Földi keretek között az igaz rendért, a szabadságért folyton kell küzdeni. Annyit tehetünk, hogy akikért felelősek vagyunk, azoknak megkönnyítjük az útját. Részesítjük őket abban a csodálatos áramlásban, amelyet a legnagyobbak áldásaként megismertük. Töretlen hittel hirdetjük azt, hogy a legszentebb eszmékért küzdeni érdemes. Madarász Imre legújabb könyve erről győz meg mindnyájunkat. Legyen nagyon, de nagyon hosszú ideig kiapadhatatlan forrása az a gyönyörű művelődés, amely őbenne úgy él, mint a legnagyobb zenészekben a művészetük. Ha őket halljuk, nem a kottára, nem a technikai nehézségekre, nem az életük rögös útjaira gondolunk, hanem a boldog megvalósulásra. Érezzük, hogy ilyen hittel, ilyen tehetséggel nincs lehetetlen. Sic itur ad astra. [2]
[1] A „Hannibál a kapuk előtt” vészjosló kifejezésre utal a szerző, a szerk.
[2] Sic itur ad astra! (lat.) igy jutni a csillagokig, Vergilius Aeneis-ében (11. ének, 283. sor)