“ A magyar csak nyelvileg van kapcsolatban a finnugorokkal, fajiságában, műveltségében, vagyis etnikumában elsősorban török. Ezt a tudomány emberei tudják is, de politika is van a világon, s az most a törökségtől teljesen el akarja szakítani a magyarságot.” /részlet az írásból

„Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert
haza, nemzet és nyelv, három egymástól elvál-
hatatlan dolog. (…)
Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép
beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel.
De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely
dajkánk karjai közt reánk ragadt: s azt hinni,
hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tu–
domány legmagasb s legtitkosabb tárgyait is
tisztán előadhatjuk…(…)
Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor
napjaiban e szavakat úgy fogod érezhetni, mint
kell. Hazaszeretet az egyike a kebel tiszteletre
legméltóbb szenvedelmeinek…”
(Kölcsey: Parainesis )

Amikor Mándoky Kongur István 1944. február 10–én meglátta a napvilágot a karcagi Kazinczy u. 8 szám alatti nagy, L–alakú, neoreneszánsz homlokzatú parasztpolgár házban, még javában tartott a II. világháború. A németek nem sokkal később megszállják az országot, a szovjetek pedig fontos ütközeteket nyerve az orosz télben, dél–kelet felől közelednek. Túl vannak már a sztálingrádi csatán, amely a legtöbb történész szerint a fordulópontja volt a háborúnak. A Krasznája Ármija katonái ’44 októberében foglalják el Karcagot.

Mándoky Kongur édesapja, Mándoky Sándor, 1895. április 5–én született Karcagon, jómódú, középbirtokos gazdacsaládban, Mándoky András és M. Varga Julianna házasságából. Édesanyja, Kocskor Karászi Erzsébet, szintén jómódú gazdacsaládba született 1908. március 6-án. A szülei Boruzs Mária és Karászi Mihály voltak. A két család nem is lakott távol egymástól, a város más–más kerületeiben ugyan, de egyformán közel, kb. 500 m–re a református templomtól. Mándoky Sándor és Kocskor Karászi Erzsébet házasságkötését 1929. február 10–én hirdették ki a református templomban, és rá négy napra, az a Török Vince lelkész eskette meg őket, – aki később, Mándoky Kongur születésekor, a gettóba hurcolt karcagi zsidó hitközség szent iratait (Tórát, és az anyakönyveket, stb.), megmentette az elpusztulástól. (Ezzel a tettével megteremtette a lehetőségét a megfogyatkozva visszatérő zsidók egy részének, hogy a zsidó hitközség újraéledjen.)[1] Az esküvői tanúk, a város előkelőségéhez tartozó Dr. Szentesi Tóth Kálmán, aki 1903-1918-ig volt Karcag polgármestere és Dr. Varga Lajos, városi testületi képviselő, árvaszéki ülnök és a 48–as olvasókör elnöke voltak.

(A február 10-ei dátum, tehát kétszeresen is jeles nappá vált a Mándoky család életében. Mint érdekességet jegyezzük meg: Mándoky Kongur születése előtt 60 évvel, – majdnem napra rá –:1884. február 11-én született Karcagon Györffy István, az európai hírű, nagy néprajztudós. Akit később, egyetemista korában, Mándoky Kongur egyik szellemi példaképének tekintett. S, hogy a február misztikáját még jobban erősítsük: 1955. február 13-án született Dr. Bartha Júlia néprajzos, turkológus, aki Mándoky Kongurral jó munka– kapcsolatban állt és később ő szerkesztette és adta ki – posztumusz – Mándoky több munkáját). A család anyakönyvi dátumaiból kiderül az is, hogy Mándoky Kongur Istvánt, a legkisebb gyermeket, édesanyja 36 évesen szülte, (14 évvel Erzsébet lánya után). Ami abban az időben elég késői szülésnek számított. ( Mándoky Kongur élete során többször is fölemlegette: burokban született és foggal, mint a táltosok). Édesapjának Mándoky Sándornak, ez már második házassága volt. Első házasságából egy leánygyermeke maradt, első felesége a következő szülése közben elhunyt.

Egyes pszichológusok szerint a háborúkban született gyermekek lelkileg sokkal sérülékenyebbek, kevésbé stabil idegrendszerűek, mint a békebeliek. Még ha megalapozott is ez a vélekedés, Mándoky Kongur korai gyermekkorára – ami az 1940–es évek végére esett –, ez nem érvényes. Sőt ellenkezőleg: ezek a kezdeti gyermekkori nehézségek alakították ki benne a konok küzdeni akarást és azt az önfegyelmet, amellyel nekivágott iskoláinak és később makacsul folytatta, még szélmalomharcait is, kitűzött céljai eléréséért.

A jómódú gazdacsaládot ugyanis módszeresen tették tönkre a háborút követő években az új, kommunista rendszer, különböző szintű és rangú helyi vezetői. Sokszor személyes bosszúvágytól is vezérelve, eszközökben nem válogatva. Ezekben az években Karcag és általában a Nagykunság társadalmi szervezettsége meglehetősen furcsa és kusza képet mutatott a háborút megelőző évtizedekhez, évszázadokhoz képest. Mint tudvalevő, Karcag és a Jász–Nagykun kerületek történetében meghatározó esemény volt az 1745–ös redemptió.

Ekkor szerezték ugyanis vissza azokat a privilégizált szabadságjogokat a kunok, amelyet a tatárjárás utáni betelepítésük során, IV. Béla magyar királytól kaptak–, de a Rákóczi szabadságharcot követően, néhány évtizedre elveszítettek. Mert a Német Lovagrend elzálogosította a Jász–Nagykun kerületeket, melynek elöljárói Mária Teréziához követeket küldve, kérték, hogy a kun és a jász lakosok pénzbeli megváltással újra gyakorolhassák régi szabadságjogaikat. ( Amelyekből például az is következett, hogy nem kellett a máshol elég sanyarú jobbágy sorsot, és annak terheit viselniük). A visszatérés nem volt zökkenőmentes, a szatmári béke után a szabadságharc miatt szállásaikat, falvaikat elhagyó kunok ismét visszatértek – már negyedszer – [2] földjeikre, folytatva a szabadparaszti gazdálkodást, immár mezővárosokat is kialakítva. A megváltás 500 000 rénes forintba került – amit a kerületek lakóinak kb. 2/3–a 1745–1764 között –, kölcsönöket is felvéve – visszafizetett a császári kincstárnak. Ez a befizetett összeg lett az alapja a későbbiekben a tulajdonjognak. A határt fölosztották az egyes lakosok közt a befizetés nagysága arányában és az így kialakult birtokrendet egy telekkönyvbe, az ún. Liber Fundi–ban rögzítették.[3] A későbbiekben ez lett minden tulajdonjogi gyakorlatnak az alapja. Azokat a lakosokat, akik bármilyen összeget befizettek a megváltásba ezután redemptusoknak –, azokat pedig, akik anyagi körülményeik miatt nem tudtak megváltást fizetni, irredemptusoknak nevezték.

Ez a birtokrendszer valójában azt eredményezte, hogy az ország többi területeihez képest nem alakultak ki szélsőségesen nagy vagyoni különbségek. Egy viszonylag zárt és konzerválódott birtokrendszerben folyt tovább a szabadparaszti (redemptusi) gazdálkodás – persze időszakonként némi módosítással –, szinte a II. világháborúig.[4] Nem jöttek létre több ezer holdas földbirtokok és a migráció is az országos átlag alatti volt. Pl. 1935–ben a gazdaságok zöme (kb. 2900 gazdaság) 1–20 kat. holdnyi területtel rendelkezett, de a 20–100 kat. hold közötti gazdaságok száma is kb. 1500 darab lehetett. Csupán 67 gazdaság működött 100–500 kat. hold közötti területen. (Ezer kat. hold fölött csak a református egyházi birtok rendelkezett: 1552 holddal). [5]

A Mándoki és a Karászi család fölmenői is redemptusok voltak, a népes középbirtokosok között foglaltak helyet. Mándoky Kongur apai nagyapja még a közbirtokosok által működtetett téglagyár résztulajdonosa is volt addig, míg a város nem vette át a gyár tulajdonjogát az 189o-es évek elején. A Kazinczy utcai ház is ennek a gyárnak a tégláiból épült a millennium körül. Az egyes téglák jelölve is vannak, a tulajdonosok által választott betűjellel, a KB-vel. (Ami jelezte, hogy a közbirtokosi gyárban készültek ezek a téglák. Akkoriban Karcagon, kb. 10–12 kisebb téglagyár is működött).

Mándoky Sándor és felesége szorgalmasan és igyekvően gazdálkodott. Viszonylag nagy gazdaságukhoz nyilvánvalóan föl kellett fogadniuk időszakos mezőgazdasági munkásokat és háztartási cselédeket –, idénymunkákhoz napszámosokat és más alkalmi munkavégzőket.

Akiktől a gazdaasszony legalább olyan fegyelmezett munkát követelt meg, mint a család többi tagjaitól. Nem tűrte a restséget és a hanyagságot, a munka alóli bármilyen kibúvást. Ez természetesen nem tetszett néhány cselédnek és napszámosnak –, akik később, már a háború utáni földreform során, igyekeztek eltúlozni ezt a szigort és rosszindulatú, alaptalan vádakkal illették egykori munka és kenyéradójukat. Fennen hangoztatván, hogy mennyire kizsákmányolta őket.

Holott a Nagykunságban és Karcagon a mezőgazdasági idénymunkásokkal szembeni bánásmód és javadalmazás sokkal jobb volt, mint pl. a Hódmezővásárhely és környéki tanyákon hasonló munkát végzők körében.[6] A Nagykunságban és Karcagon a városvezetés mindig is vigyázott a mezőgazdasági bérmunkások limitált bérezésére, amely a 18. századtól nyomon követhető. A Jászkun Kerület tanácsa határozta meg, mennyit szabad fizetni a napszámért és mennyi lehet az éves bére a cselédnek. Ez egyaránt kötelezte a gazdákat és a munkavállalókat. Mindkét felet súlyosan büntették, ha megszegték a megállapodásokat, amely több okból is veszélyeztette a belső rendet. A munkaadók így nem kerülhettek szembe egymással –, s a munkavállalókkal szemben sem alakulhatott ki éles ellentét. [7]

Az ideiglenes nemzeti kormány 1945. március 15–én hirdette ki rendeletét az új földreformról, a nagybirtok rendszer megszüntetéséről. Az elkobzott és kisajátított földek egy részéből az állam földalapot létesített, a többit pedig a Megyei Földbirtokrendező Tanácsok és a helyi Földigénylő bizottságok szétosztották a még egy holddal sem rendelkező igénylők között. A kormányrendeletben nem volt meghatározva, hogy hány holdas gazdaságok tulajdonosait kell kulákká nyilvánítani. De országosan, 25 holdnál húzták meg a limitet.

Mint már említettem, Karcagon földesúri nagybirtok nem volt, az egyházi birtok területe sem haladta meg a másfélezer holdat. E körülmények miatt a rendelet komoly társadalmi és politikai feszültséget és érdekellentéteket eredményezett a paraszti társadalmon belül. Március 18-án megválasztották Karcagon a Földigénylő bizottságot. Tagjai 11 földmunkás, 11 napszámos, és 3 törpebirtokos paraszt volt. Ez az összetétel eleve meghatározta a földkérdés megoldásának a jellegét.[8] Tehát a kommunisták kényük, kedvük szerint rekvirálhattak, és rabolhattak a széles középbirtokosi réteg gazdaságaiból. Nem állnak rendelkezésre pontos adatok, hogy hány kis és középbirtokos gazdát nyilvánítottak kuláknak –, de kb. 600 -700 fő közötti lehetett létszámuk.

A Mándoky családtól nem csak a földingatlant vették el teljes egészében, hanem Mándoky Sándor kis ménesét is államosították. Ezen felül elvették nagy, parasztpolgári házukat, leköltöztették őket a ház végébe, amelyet azelőtt magtárnak használtak.

A házba beköltöztettek 3-4 agrárproletár családot, akik sokszor gúnyolódva szidalmazták az egykori tulajdonosokat. Mándoky Kongur édesapjának a ménes elvesztése fájt a legjobban, mert nagyon szerette a lovakat és a velük való munkát. Köztudott volt középbirtokosi és nagykun öntudata is, valamint kommunista ellenessége. Ezek miatt a vagyonelkobzást követően is rendszeresen zaklatta a politikai rendőrség és az ÁVO. (1956 után pedig a hírhedt karcagi pufajkás különítmény verte félholtra, aminek a parancsnoka a későbbi Kádári diktatúra honvédelmi minisztere, Czinege Lajos – egykori cselédjük – volt). Többször a fejéhez vágták, hogy örüljön, hogy egyáltalán életben maradt. Egyik, szintén lótartó gazda ismerősét, Puskás Sándort, ’44 végén az oroszok lelőtték, mert amikor a lovait „elzebrálták” az istállóból, egy nyerget a testéhez szorított, azt semmiképpen nem akarta odaadni, hogy legalább az maradjon meg emlékbe.[9]

Nagyon sok gazdatársa vált egyik napról a másikra, földönfutóvá. A „bűnük” csupán az volt, hogy redemptus őseiktől örökölt földjüket megtartották, sok esetben még növelték is birtokukat és példaszerűen gazdálkodtak rajta. Ilyen társadalmi közegbe és körülményekbe született bele Mándoky Kongur István. Édesapja lelkileg és fizikailag belerokkant a zaklatásokba, a családot édesanyja tartotta el. Kézimunkázott, s szivacsból kivágott majd kifestett és bizsukkal díszített játék figurákkal, babákkal házalt, hogy megéljen a család. Szerencsére mikor Mándoky Kongur az általános iskolába került, kitűnt tehetségével és szorgalmával. Néhány tanítója rokonszenvezett és együtt érzett a tönkre tett családdal, s mivel jó tanuló volt, amivel tudták, segítették.

Olvasni és írni, már iskolába járás előtt, szinte majdnem tökéletesen megtanult. Nem csak a mesekönyveket és kalendáriumokat betűzgette –, hanem egy orosz katonák által ott felejtett cirill betűs, szakadozott képes albumot is. Nagyobbacska iskolás korában volt úgy, hogy petróleumlámpa fényénél éjszakába nyúlóan olvasott, akkor már Móra és Gárdonyi regényeket. Talán Mórától hallott először a hunokról és Attila királyról és a régészetről. Egyszer édesapja mesélt neki a kunokról, akik valahol ott élhettek egykor ahol most a kazakok, és lovas nemzet voltak.

Gyakran bejárt a karcagi Nagykun Múzeumba, ahol 1952-től, a Biharnagybajomban élő, onnan minden nap vonattal átjáró, kitűnő néprajzi kutató és író, Szűcs Sándor, volt az igazgató. (Akkor már olvasta tőle, az 1946–ban megjelent Pusztai krónikát, amelyben a Sárréten élő, pusztai emberek és a vízi világban élő pákászok életéről ír, érdekfeszítő és népi humorral átszőtt történeteket és elbeszéléseket.)

Az érdeklődő gyermeknek, aki elmondta neki, hogy szeretne majd több idegen nyelvet is megismerni, megtanulni, és arra is nagyon kíváncsi, hogy vajon a régi kunok hogyan beszéltek –, ő adja az első török nyelvkönyvet a kezébe. Ekkor már hatodik osztályos, 1955-ben, és már tanul orosz nyelvet az iskolában.[10] A török nyelvkönyvet nagy érdeklődéssel olvasgatja –, noha a törökökről csak annyit hall történelem órákon, hogy nagy veszedelmeket hoztak ránk, és 150 évig tartották leigázva Magyarországot. Később, valamivel többet: II. Rákóczi Ferenc rodostói éveiről és talán arról, hogy a nagy oszmán birodalomban több helyen is megfordult Kossuth, az emigrációban. Azt majd csak korai egyetemista éveiben, hogy a szultán hatalma alá menekült Erdély. S már, II. Rákóczi Ferenc fejedelem előtt, a török portától kapott menedéket Thököly Imre, Izmirben. Sőt még földbirtokot is! Isztambulban temették el Thököly lányát, Zsuzsannát is, valamint Rákóczi József herceget és Bercsényiné született Csáky Krisztina grófnőt.

Az általános iskolás Mándoky István nem csak a tanulásban jeleskedett, jó fizikai felépítése, jó testalkata az iskolai atlétikai versenyeken is a jobbak közé sorolta: jó futó, távolugró és súlylökő volt a korosztályában. Édesapja többször emlegette szép, igavonó és hátaslovait, ám hiába szeretett volna lovagolni, ekkor még nem volt lehetősége. Csupán egyik osztálytársa édesapjának a lovaira tudott fölülni néha. Ezek a lovak viszont nem hátaslovak, hanem többnyire „sodrottak” voltak és fuvaros kocsikat húzattak velük.

Tizenegy éves korában fölkeresi Budapesten Németh Gyula karcagi származású, már nagytekintélyű turkológust, aki szintén biztatja, hogy tanulja a törököt, mert kevesen tanulják és így könnyebben bejuthat az egyetemre. A család nehéz anyagi helyzetben él. Édesanyja, hogy a későbbiekben majd valami nyugdíjat kapjon, kénytelen Pestre költözni. Betanított ipari munkás, – vasesztergályos (!) Csepelen egy gépgyárban. (Sőt még élmunkás –sztahanovista is lesz – annyira szorgalmasan dolgozik). Az általános iskola utolsó osztályát Mándoky István is Budapesten fejezi be. Tartva attól, hogy származása, „osztályidegensége” miatt nem veszik föl gimnáziumba –, néhány iskolába jelentkezik is, ahonnan elutasítják –, [11] hazajön Karcagra. Valószínűleg édesapja tanácsára, továbbá mert volt karcagi osztálytársai közül sokan jelentkeztek a Karcagi Mezőgazdasági Technikumba, ő is oda kéri felvételét. A Mezőgazdasági Technikum akkori igazgatója, Hajdú Béla segíti ebben. Furcsa, exlex helyzetbe kerül. Kezdetben nem írhatták a nevét a rendes tanulói osztály névsorba, bejárhatott ugyan az órákra, de ha megtudták, hogy netán tanfelügyelő ellenőrzése várható, ki kellett jönnie a tanteremből, és elbújtatták valamelyik szertárban.[12] (Bár – e sorok írójának, aki a ’70–es évek második felében ismerte meg személyesen Mándoky Kongur Istvánt –, erről soha nem beszélt részletesebben.) Édesapja súlyos betegségben, 1961. máj. 22–én elhunyt. Bihari István református lelkész temette el, aki jól ismerte a családot, és tudta róluk, hogy amíg lehetőségeik engedték, példásan támogatták az egyházközséget. (Bihari István később, emlékiratában sok érdekes adalékot szolgáltat Karcag második világháborús megpróbáltatásairól.)

Mándoky Kongur ekkor már eldönti, hogy nyelveket tanul majd, s a néprajz és a történelem felé is orientálódik. Oroszul már nagyon jól megtanult. Szücs Sándor néhány évvel azelőtti tanácsát megfogadva, néhány szovjet tagköztársaságban élő nemzetiségiek nyelvét is meg akarja ismerni. Különösen a kazakokét, akik közül sokan tartózkodtak a kunmadarasi szovjet katonai repülőtér laktanyáiban. A Karcagtól 15–km távolságban lévő reptérről ugyanis nagyon sok szovjet tiszt és altiszt járt be – kimenő napokon közkatonák is – vásárolni a karcagi piacra. De nem csak piaci napokon lehetett orosz UAZ–okat és más típusú katonai parancsnoki és különböző teher – és személyszállító gépkocsikat látni Karcagon, hanem szinte a hét minden napján.

Egy sajátos – bizonyos értelemben pragmatikus, de mégis ambivalens –, kapcsolat alakult ki a reptéri katonák és a karcagi, valamint a környékbeli civil lakosság között. A magyarok nagy többsége általában utálta a „szovjeteket”, de nem személy szerint az egyes orosz vagy más nemzetiségű itt szolgáló katonaembereket. Hanem magát a rendszert, a szovjet bolsevizmust és annak legfelsőbb vezetőit, működtetőit. És a velük kollaboráló magyar kommunista funkcionáriusok legtöbbjét. Emiatt nem is szívesen vettek részt, a „megbonthatatlan és örök, szovjet–magyar barátság” jegyében celebrált állami– és párt ünnepeken – (november 7., május 9. stb.) –, viszont teljesen természetesnek találták a különböző rangú és beosztású reptéri katonákkal való adásvételeket, üzleteléseket, sefteléseket. A reptériek ezer literszámra hordták, lopták ki hetenként a repülőtérről az üzemanyagokat (kerozint, benzint, gázolajat) – amiket a hazai árnál lényegesen olcsóbban árultak, és kiválóan működtek velük az itthoni, akkor még nagy többségükben szocialista országokban gyártott személygépkocsik, vagy a mezőgazdasági traktorok. De ezeken kívül a japán licenc másolása alapján készült különböző nagyságú és képernyőjű, orosz színes televízióktól kezdve, a kerti búvárszivattyúig, mindent nagyon olcsón lehetett tőlük beszerezni. Ők viszont a Szovjetunióban hiánycikknek számító árukat vették meg, és vitték alkalomadtán haza, legtöbbször nem is saját használatra, hanem üzleti céllal. Fölvásároltak például nagyon sok használt, kiselejtezett Volga személyautót, amit kint, nagy haszonnal lehetett továbbadni, mert évekig várni kellett annak, aki autóhoz szeretett volna jutni. A rendőrség és a pénzügyőrség, – no meg, a helyi pártszervezetek hallgatólagos belegyezésével folytak ezek az üzletelések, hiszen e szervezetek tagjai szinte nyilvánosan folytatták üzelmeiket. Szerencséje volt Mándoky Kongurnak, mert a tisztek sofőrjei általában valamilyen kisebbségi nemzetiséghez tartoztak, Legtöbbjük ugyan már alig tudta nemzetiségi anyanyelvét, mert a katonák egymást közt csakis oroszul beszélhettek. Mivel Mándoky Kongur majdnem tökéletesen bírta az orosz nyelvet, könnyen megismerkedett a krimi tatár, kazak, kirgiz, fehérorosz, grúz, vagy éppen üzbég katonákkal.

Némelyikükkel tartós kapcsolatot is ápolt, Sok esetben még altisztek is kihívták a madarasi laktanyába tolmácsolni, egy-egy üzlet lebonyolítását megkönnyebbítendő céllal. Ő pedig utána szorgalmasan jegyzetelte kis szótárába, a kazak és más kinti népek ritka szavait, kifejezéseit. Közben persze tisztában volt azzal, hogy sok lehet a besúgó és KGB-és a civil lakossággal üzletelők között is, ezért nagyon óvatos volt minden tekintetben. Barátkozásainak igazi célját, még a legbizalmasabb reptéri ismerőseinek sem árulta el soha.

(Mindenesetre nagyon sok érdekes dolgot látott és tapasztalt a szovjet laktanyában. Jóval később említette is magánbeszélgetésekben, hogy gyakoriak voltak az altisztek fizikai fenyítései a közkatonák irányába. És ha nyíltan nem is mondták ki, néhány elejtett mondat- ból sejtette, hogy majdnem minden nemzetiségi közkatona bizonyos ellenszenvvel viseltetetik az orosz altisztekkel és magasabb rendfokozatú orosz elöljáróival szemben.)

Kiváló nyelvérzékét tanárai is felismerték, érdemes felidézni egykori orosz tanára, a későbbi néprajzkutató, muzeológus, több fontos néprajzi tanulmány és könyv szerzőjének, dr. Fazekas Mihálynak a visszaemlékezését. Kedves tanítványairól szólva, így ír Mándoky Pistáról: ” Őrajta 1960 márciusában csodálkoztam el, amikor a mezőgazdasági technikumban oroszt tanítottam neki. Ő akkor II. osztályos volt. Orosz dolgozatot írattam velük. Pontosabban: fordítást magyarról oroszra. Amikor felírtam a magyar mondatokat a táblára, beírtam az osztálynaplót, és elindultam, hogy körbe járjam a tantermet – már rég elkészült a feladatával. Mások még hozzá is alig tudtak kezdeni – csak gondolkoztak. Ő, mint aki munkáját jól végezte, olvasott javában. Felháborodtam, mert szemtelenségnek tartottam, hogy „hozzá se kezd”! Csak amikor belenéztem a tökéletesen megírt dolgozatba –teljesen elámultam! A legtökéletesebb fordítás volt a kezemben, abszolút pontos minden tekintetben. Azon nyomban átvillant gondolatomon, hogy itt nem akárkivel állok szemben. Meg is dicsértem az osztály előtt. Az osztálynaplóba beírtam a nagy jelest és akkor láttam, hogy valamennyi tárgyból tömve van jelessel. A következő órákon beszéltem is az osztálynak a magyarságról, a nyelvrokonságról, mirólunk, kunokról. – és sok egyébről. Aztán jött egyik nap, hogy levelezni szeretne oroszul, Alma–Atába… Egyik szünetben diktáltam neki egy levelet orosz nyelven, amit el is küldött az ottani Nyelvtudományi Intézetbe. Pár hét múlva cégjelzetes választ kapott onnan és két nyelvkönyvet – a kazah és a török nyelv tanulására.

Így kezdődött a kapcsolata Alma – Atával. …(…) Fájdalom, ez a kiváló tanítvány – aki velem mindig „Pista ecséd”– nek hívatta magát – élete csúcspontján, 48 éves korában váratlanul elhunyt. Egyedüli tudós volt a világon, aki az összes mai török nyelvet ismerte és beszélte – és ezt roppant alapos, félévekre kiterjedő terepmunkájának köszönhette. Különös egybeesése a történetnek, hogy Alma–Atában temették el, nemzeti hősként, díszsírhelyre, nagy költséggel, önzetlen szeretettel. Abban a városban van a sírja, amellyel első kapcsolatát velem teremtette meg.”[13]

Ebből a néhány soros visszaemlékezésből kiderül tehát, hogy Mándoky Kongur nem csak kiváló nyelvérzékkel rendelkezett, nemcsak a „humán” tárgyakból kapott jeles és jó érdemjegyeket, hanem az ún. „reál” tantárgyakból is. A természettudományos tantárgyakat azonban, – noha jól megtanulta –, mégsem tudták igazán megszerettetni vele a tanárai. Persze, nem is nagyon erőltették. Több diáktársa Török Pistának nevezte, – amiben volt egy pici, enyhe gúny, de irigység is –, mert tudták róla, hogy törököt tanul és néhány tanára azt is, hogy az idegen nyelvek állnak érdeklődése homlokterében.[14]. Egykori osztálytársai, a Szelekovszky ikertestvérek (István és László) mesélték, hogy matek és fizika órán is a török szótár volt a padján. Miközben a matematika tanár a gömbfelszín területének kiszámításáról beszélt és írta föl a majd egész táblányi egyenletsort, Mándoky István a török szótárt bújta. . Elmondták azt is, soha nem volt nagyképű vagy fennhéjázó, sőt inkább a közösségi szellem volt rá jellemző: sokszor segítette a gyengébb tanulókat, elmagyarázta nekik óra előtt gyorsan, néhány fizika példa megoldását.[15]

Édesapja már nem érthette meg, nem örülhetett, mikor fia hazavitte jeles érettségi bizonyítványát. Fiának viszont fülében csengtek édesapja intelmei, mikor néha mondogatta: „Vetés és aratás minden évben lesz, egy jó mezőgazdasági gépszerelő, vagy gépésztechnikus, az mindig megél. A szerszámokat, úgy, mint az ásót vagy a kapát –, senki nem akarja majd kivenni a kezedből”. Édesanyja is örült volna, ha akkor még Alföld szerte jó hírű, Karcagi Mezőgazdasági Főiskolára jelentkezik. Mándoky Kongur István viszont már jóval előbb eldöntötte, hogy nyelveket tanul, esetleg néprajz vagy régész szakpárral. Ez utóbbit aztán elvetette. Valamelyik nyári szünetben ugyanis a karcagi határban részt vett egy több hétig tartó régészeti ásatási munkában kubikus segédmunkásként, amiért némi fizetséget is adtak. A Nemzeti Múzeum régészei akkor sajnos „luftoltak”, nem igazán találták azokat a leleteket, melyeket reméltek. Úgy látta, hogy ehhez a pályához, munkához és hívatáshoz, sok szerencse is kell, nem elég csupán a jó felkészültség. (Később aztán rájött, hogy ugyancsak nagy, – sőt talán még nagyobb – szerencse kell, a régi archaikus nyelvemlékek gyűjtéséhez, már feledésbe ment kun tájszavak „feltárásához” és etimonjainak megfejtéséhez). Akkoriban elég sok népszerű tudományos cikk jelent meg Attila hun király koporsójának feltételezett nyughelyeiről – (a Közép –Tisza vidékén, ill. az Algyő körüli szakaszon sejtették legtöbben) –, ami ugyan megmozgatta a fantáziáját, de aztán rájött, Attila sírját megtalálni, olyan lehet, mint tűt a szénakazalban. (Pedig jó néhányan keresték, régészek és néprajzosok egyaránt. Az ’50–es évektől kezdve, vagy két évtizedig napirenden volt ez a szakmai berkekben. Több helyen is komoly feltárásokat végeztek, eredmény nélkül persze).

Az ELTE–re adja be a jelentkezését, orosz–török szakra, ahová tényleg kevesen jelentkeztek az 1963–as évfolyamra, rajta kívül csupán öten – írja róla emlékezve dr. Vásáry István, szintén turkológus és kutató, egyetemi professzor, aki egyetemi évei után is szerette és tisztelte volt évfolyamtársát.[16] Az évfolyamon öten végeznek és államvizsgáznak, 1968–ban. Vásáry és Mándoky Kongur turkológusként, a többiek oszmán török történészként. Olyan kiváló tanárok oktattak akkor ezen a szakon, mint Németh Gyula, Ligeti Lajos, Kakuk Zsuzsa, Fekete Lajos, Káldy-Nagy Gyula, Czeglédy Károly, Telegdy Zsigmond és Bodrogligeti László. ( Itt jegyezzük meg, hogy Mándoky István a kun nyelvemlékek kutatását már az egyetemi évei alatt elkezdte, de ekkor még nem használta, majd csak – 1972 táján – vette föl a Kongur kiegészítő vezetéknevet. Amely kazakul sötétpej színt jelent. Eredetileg a kazakok Kipcsak törzsének 49 nemzetisége közül az egyik törzsnév, amelyre később még visszatérünk, mert több oldalas tanulmányt szentel e név magyarázatának. 1977-től állandósul ez a névhasználata, ettől kezdve élete végéig a Mándoky Kongur családnevet használja.[17] Legelső publikációiban még álneveket is használ. ( Tebre Sándor vagy Bektur András álnevet ír néhány ismeretterjesztő tanulmánya alá – hiszen kedves költője, Ady Endre is publicisztikai írásait legalább hat írói álnéven jegyezte. A vezetéknév „kun hangzásra” hajaz, a keresztnevek közül Sándor az édesapja, András pedig apai nagybátyja keresztneve.)

Nyilvánvalóan Németh Gyula miatt is választja ez a szakot. Akit még gyermekkorában fölkeresett, és aki biztatta már akkor is a török nyelv tanulására. A „kedves földim” viszony, eléggé kétélű ilyen kapcsolatokban: ugyanis a hallgatóra rányom egyfajta megfelelési kényszert, mindenképpen elkerülendő, hogy bármilyen botlásokat elkövessen. Mert nem csak magát hozná – úgymond – „szégyenbe”, de kedvenc professzorára is élcelődő megjegyzést tennének diáktársai. Mándoky Kongur igyekszik meghálálni professzorának segítő pártfogását, szorgalmasan bejár minden órára, nem késik és külön szemináriumokat is vállal. Németh Gyulától a török nyelvet és a magyar őstörténetet, az oszmán török paleográfia (= régi írások megfejtésével, átírásával foglalkozó tudomány) és a török hódoltság történetét, Fekete Lajostól tanulta. Ligeti Lajos a mongol és kínai, Czeglédy Károly az arab, Telegdy Zsigmond és Bodrogligeti András pedig a perzsa nyelv alapjaira és e nyelvek forrásokban megjelenő vizsgálatának módszertanára tanította.[18]

Még mielőtt Németh Gyulával való kapcsolatáról írnánk bővebben, mindenképpen szólni kell Györffy István szellemi örökségéhez fűződő viszonyáról. Györffy István is karcagi származású, bár ő klasszikus értelemben nem turkológus, ő maga is érdeklődéssel fordult a törökség és a török nyelv irányába. ( Furcsa életkori egybeesés: ő 14 éves korában vett török nyelvkönyvet kezébe, és ugyancsak ő biztatja a nála 6 évvel fiatalabb Németh Gyulát, aki szintén 14 éves korában kezd el törökül tanulni. S az is érdekes, hogy ő is egykori karcagi tanárához, Bátky Zsigmondhoz fordul tanácsokért) [19] Győrffyt érdeklődése előbb a természetföldrajz majd a néprajz felé vitte. Kapcsolatát viszont a törökséggel soha nem szakította meg. Részt vett – Teleki Pál felkérésére – a Lénárd-féle kisázsiai expedícióban, amelyet a hadügyminisztérium és a kormány is egyaránt támogatott. Célja Kisázsia északi partvidékeinek kutatása és a vidék gazdaságföldrajzi tanulmányozása volt, de az angol előretörés miatt az expedíciót félbe kellett szakítani. Györffynek sok fotója veszendőbe is ment, – csupán 150 fényképet tudott hazahozni –, mégis jelentősnek bizonyult a további munkásságához. Munkássága minden addigi törökségi és néprajzi kutatónál változatosabb és szélesebb horizontú volt. Szeretett és bírt sokáig gyalogolni –, ami a terepmunkák során nagyon fontos szempont. Mándoky Kongur ezt is nagyon csodálta benne, s később ő is a terepmunkákat helyezte előtérbe, s jobbára – mert személygépkocsira nem is telt – ő is az „apostolok lován”.

Már gyermekkorában olvasta Győrffy István legnépszerűbb könyvét, a Nagykunsági krónikát, ami szintén meghatározó élménye volt, Szűcs Sándor Pusztai krónikája mellett. Csodálattal szemlélte az egykori kun személy és tájneveket, szállások, „székek” és kunhalmok neveit – melyek közül később, jó néhánynak a pontos etimológiai levezetését is közreadta. Györffy később tanulmányaiban is gyakran von párhuzamot a középázsiai és a törökországi törökség nyelve és a kun nyelv között. Személy és helynévmagyarázataival a legelsők között irányította figyelmét a hazai turkológusoknak a magyarországi kun nyelv összegyűjtetlenül kallódó forráscsoportjára.

(Györffy egy-két magyarázatát később Mándoky Kongur igen csak kritizálta, – ha írásban nem is annyira keményen –, de szóban néha talán kissé túlzóan is.)

Az viszont kétségtelen, hogy Györffy „szellemi végrendeletéből”, A néphagyomány és nemzeti művelődés c. munkájából is sokat idézett élőszóban, – különösen a magyar állattartásról írt fejezetéből:”…Az idegenlelkűség, mely mindent értéktelennek tart, ami nem magyar, halálra ítélte a magyar parlagi lovat is, mely legalább is 2000 év óta sors- és munkatársunk, a magyar honfoglalás évszázados harcainak pedig tényleges résztvevője. (…) Pár év előtt felsőbb rendeletre az állatorvosok az országban feltalálható összes parlagi méneket kiherélték, így az ősmagyar lovat a többi magyar jószág sorsára juttatta az idegenszelleműség.”[20]

És természetesen az alábbi sorokat is a legmesszebbmenőkig akceptálta, – mert saját családja sorsán, saját bőrén is tapasztalta: „a kommunizmus megmutatta, hogy a törzsökösnek tartott magyarok közt is kerültek nemzetietlen, magyartalan magatartást mutató egyének, ahogy ma is vannak idegen eszmékért lelkesedő törzsökös magyarok, akiket már nem a magyar lélek kormányoz.” [21] Pedig Györffy István már nem érhette meg az „igazi kommunizmust”, ami a II. világháború után ült tort az országon. Sajnos 1939. október 3-án elhunyt. (Ő még az 1918–19–es–es „őszirózsás forradalomból” és tanácsköztársaság tapasztalataiból vonta le ezeket a konklúzióit.) Nem válaszolhatott már Szabó Pálnak, aki a Kelet Népe 1939. októberi számában – bár összességében nagyra értékelte a munkát – helyenként szelíden bírálta is – a „népi baloldalról” – vitatva egyes megállapításait. Nem is ennek az enyhe polémiának a részletei érdekesek elsősorban számunkra, hanem recenziójának zárómondata: „Mi megőrizzük, tovább építjük azokat az utakat, amelyeket Györffy professzor nagy tudással, élete munkájának gyümölcseként jelölt ki nekünk.” [22] Sajnos nem csak továbbépíteni, hanem megőrizni sem sikerült azokat az utakat, amit Győrffy kijelölt, még Szabó Pálnak sem, aki néhány évvel később a Szabad Szó főszerkesztője lett.(S még Farkas Ferencnek sem, aki később, 1948 körül átveszi Szabótól a lap irányítását. Pedig ő nem rég vette feleségül Györffy István Anna nevű lányát, – aki kiváló grafikus lett –, de csak gyermekkönyveket illusztrálhatott a Rákosi rezsimben.)

Mándoky Kongur könyvespolcán ugyan megtalálható volt néhány Szabó Pál kötet is, de számára a parasztságról Móricz mondott inkább érvényes igazságokat. Már egyetemista korában kikapcsolódásképpen olvasott szépirodalmat. Jól ismerte a népi írókat, Kodolányit, (a Juliánus barátot olvasta először, majd pedig a Jehuda Bar Simon emlékiratait), Németh Lászlót, Sinka István egyik kedvence volt, de szerette Erdélyi Józsefet, Sértő Kálmánt is a költők közül. Adyról nem is szólva, aki a legkedvesebb költője volt. És persze az erdélyi prózaírók, Tamási Áron és Nyírő József stb. Bözödi György híres szociográfiája, – a „Székely bánja”– szintén ott volt könyvei között. (Tőle, Mándoky Kongurtól hallottam először azt az anekdotát, amit aztán többen is terjesztettek és lehet, igaz is volt. Tamási Áron, amikor Kossuth díjat kapott, a vele járó pénz felét elküldte Sinkának Vésztőre, néhány soros melléklettel. A zárómondat így hangzott: „Tudom, Te is ezt tetted volna!” Másnap Sinka visszaküldte, és a pénzesutalvány hátuljára, a közlemény rovatba az írta: „Tudom, Te is ezt tetted volna.”)

Egyetemei évei alatt persze elsősorban az egyetemi jegyzeteit és a hozzá kapcsolódó irodalmat olvasta. Közben még dolgoznia is kellett, mert édesanyja a fizetéséből nem nagyon tudott adni fiának. Volt ugyan mikor ösztöndíjat is kapott, de ez sem volt olyan sok. Elment a Kerepesi úti Tattersállra és jelentkezett lóápolónak, magyarul lovászfiúnak. Nagyon szerette a lovakat, mert gyerekkorában sokat hallott édesapja kis méneséről, és Karcagon, ha nem is a saját, édesapja néhány pajtásának a lóistállójában járva, megmaradt benne annak a különleges lóistálló szagnak (lovat kedvelőknek, illat) az egyedisége, amit ha egy lovat szerető ember újra megérez, azonnal föltolulnak az emlékei.

Nagy kedvel csutakolta, fésülte a sörényeit, vakarta és kefélte szőreit a sétalovaglás és a lovagolni tanulók számára tartott, többnyire szelíd lovaknak. Sokszor már korán reggel, hajnalban kezdett. Mindennapos kuncsaftok is voltak, akik 6-ra vagy fél 7-re érkeztek és onnan indultak később iskolába vagy munkába.

Ő is meg tanult jól lovagolni, s szinte mindent megfigyelt, ami a lovakkal kapcsolatos: az egyes lóbetegségek gyógyításától kezdve a lovak patkolásáig.(Lovaglását még kaszkadőrök is megcsodálták, pedig szemüveges volt – emlékezett vissza Kő Pál, Kossuth díjas szobrászművész, aki csak néhányszor találkozott vele, de karakteres kun fejét, évekkel később emlékezetből is le tudta rajzolni.[23]) Mándoky Kongur nem dicsekedett soha lovas tudásával, viszont a rossz lovasokat és a „műbetyárkodást” mindig kritizálta: „Amint én megfigyeltem, meg amint más is láthatja, hiszen nyilvánvaló, Bugacon már hamis dolgokat adunk a külföldieknek. Rossz szájízzel mennek sokan haza. Nagyon sok lovas ember jön el ide, akik már olyan tudással érkeznek, hogy szinte mesterfokú lovasok. És akkor látják a mi bugaci műcsikósainkat, nyegleségeiket. El vannak ők kapatva. Nem is tud ez a gyerek lovagolni, hogy ül az a gyerek a lovon! Szégyenben maradunk! Bemutatójuk helyett mást ajánlanék. Én szülőföldemen sok minden mellett népi lovasjátékokat is gyűjtöttem. Mindet fel lehetne újítani, mert ezek egytől egyig ma is élnek Közép–Ázsiában. Meg lehetne a fiatalokat tanítani, akár én is vállalkoznék rá. Számtalan virtuóz lovas van még Keleten, akik szívesen jönnének, akiket én bámulok. Lovas népként tartanak számon minket, de ez ma már egyre jobban elhalványul. Gyönyörű nyergeket, viseleteket lehetne visszaállítani. Honfoglaló vitézeinktől kezdve huszárságunkig. De tényleg hiteles, jó formában, huszárosan. Sportnyergekben tüntetjük fel magunkat, mikor megvannak a mi szép eredeti ázsiai nyergeink is” – nyilatkozta 1985 áprilisában Kecskeméten.[24] De több más helyen is szóvá tette ezeket.

Megismerte az idomítás egyes fázisait, tisztában lett a lovakkal űzött sport szabályaival; a díjugratástól a militaryig, a fogathajtástól a voltizsálásig. Később a szomszédságában lévő Ügetőpályára is beajánlotta egyik főnöke, ahol Soós Imre idomárhoz került. Őt nagyon megszerette, mert Somogysárdról, parasztgyerekként került föl a versenypályára, végigjárt minden grádicsot mire idomár lett és imádta a lovakat. Nála néha délutánonként is dolgozott a lovakkal. Főleg a betanításra váró csikókkal, amiket egy 10–12 méteres kötélen tartva kellett egy képzeletbeli kör kerületén, körbe-körbe járatni, hogy a sajátos ügető járásmód beléjük rögződjön.

Mándoky Kongor tudta, hogy bár gyorsabbak a galoppozó, azaz a hátukon zsokéval vágtázó lovak, az ügetőlovak mégis jobban elfáradnak, mert egy kétkerekű kocsiban, (a sulkyban ) ülő hajtójukat is kell húzniuk. Ráadásul sajátos járásmódban: a ló kétoldali, két ellentétes lábának mindig földet kell érnie, nem galoppozhatnak. (Tehát a baloldali első lábnak és a jobboldali hátsó lábnak, és viszont). Ez igazán kemény munka! A galopp-pályára csak azért ment ki néha, hogy megnézze Imperiál, a Kincsem és Kisbér után addig legeredményesebb magyar versenyló, egy – egy futását. (Bár szívesen vállalt volna ott belovaglást is, de erre csak az 50–60 kg közötti vagy ez alatti testsúlyú lányokat, fiúkat vettek föl.)

Mándoky Kongurnak a lóhoz, pontosabban a magyar és az ázsiai lovakhoz való viszonyáról azért kell egy picivel bővebben szólni, mert a magyarok és a kunok – a nagyvilág számára is – lovas nemzetnek számítottak. Osztotta ő is báró Wesselényi Miklós nézetét, miszerint van összefüggés a nemzet és ló között, éspedig több mint politikai farkkurtítás vagy fejtartás. „A lovak mineműségére nézve a legnagyobb befolyással volt a Nemzetek különböző karaktere s géniusza… A nemzet lelke…látszik…minden műveiben… A lovakban is majd minden nemzetnél nyilvánosan látszik annak eredetisége s tulajdonságai.”[25]

Sejtette, ill. tudta is, amit a régészek bizonyítottak, hogy a magyarság megtelepedése és kereszténnyé válása után feltűnő néhány lovas sír, keleti fegyver és lószerszám a középkori Magyarországra beköltözött nomádok – főként a besenyők és a kunok – emlékének tartható. [26] S azt is, hogy a lovaglási móddal függ össze pl. a zablák kiképzése és a különféle lószerszámok és fegyverek kialakítása, díszítése stb. (A ’80-as évek elején egyszer Kunmadarason, egy Balogh Sándor nevezetű, idős patkolókovácsot fél napig arról faggatott, hogy milyen régi szavakra, kifejezésekre emlékezik vissza a lovak patkolásával és szerszámozottságával kapcsolatban. Lehet–e köztük esetleg kun eredetű?).

Az Ügetőn találkozott néhányszor dr. Vecseklőy Józseffel, aki szintén osztályidegenként volt számon tartva és bújtatott munkakörben, a versenyintézőség tagjaként dolgozott. Szinte mindent tudott nem csak a lóversenyzésről, hanem a lovak társadalomban betöltött szerepéről. Tőle hallotta, amiről később Vecseklőy könyvben is beszámol: a régi közjog alapvető intézményének, a magyar királykoronázásnak, a ló nélkülözhetetlen alkotmányos tényezője volt.

„Íme az alkotmány: a megkoronázás után a király, fején a koronával, Szent István palástjában, s annak kardjával övezve, lóra ül és a szintén lóra ült főpapok és világi méltóságok kíséretében egy szabad térre vonul (koronázási lovasmenet), s ott a nép hallatára leteszi az esküt. (…) Az eskü letétele után a király ismét a lóra ül és egész kíséretével a koronázási domb felé vonul, amire egyedül felvágtatván, Szent István kardjával a világ négy tája felé négy kardvágást tesz, jeléül annak, hogy az országot bármely oldalról jövő ellenségtől megvédeni kész.” [27]

A magyarok vallási szertartásainál is nagy szerepet játszott a ló. A táltosok többnyire fehér mént áldoztak föl a legfőbb Hadúr kiengesztelésére. Temetkezéseiknél is volt lóáldozat, utána együtt temették el meghalt gazdájával. A kunok is hasonlóan temetkeztek. Pálóczi Horváth András írja:” A kunok a nomád népekre jellemző lovas temetkezés archaikus formáját hozták magukkal a Volgától nyugatra: a hátaslovat egészben helyezték a sírba, amíg a megelőző időszakban a kelet-európai steppe népei a lóbőrt a benne hagyott koponyával és lábakkal temették el, az állat többi részét pedig feltorozták. A kun törzsszövetség uralma alatt lévő területeken a XI–XIII. században, a kétfajta lótemetkezés vegyesen fordult elő – a felszerszámozott ló teljes ló eltemetése mindvégig megmaradt.[28]”

Mándoky Kongurt az is nagyon érdekelte, hogy vajon milyenek lehettek a kunok egykori lovai. Erről szándékozott egy tanulmányt írni, elolvasta László Gyula és Hankó Béla idevonatkozó leírásait, – de később, Mongóliába és Kazakisztánba kijutva kétségei merültek föl ezekkel kapcsolatban és ezt elnapolta. Azt ő is, – mint sok más kutató – valószínűsítette, hogy az ősi magyar lónak és a kun lónak is az elődje a „dél-oroszországinak” nevezett vadló, a tarpán lehetett. ( Egyébként a mai összes lófajtát két típusból eredeztetik: az egyik az előbb említett tarpán, a másik pedig az ún. przsevalszki-ló).

A lótenyésztést illetően, a magyar lóversenyzést meghonosító, gr. Széchenyi István irányába ambivalens érzelmeket táplált. Széchenyi ugyanis miután 1827. nov.28-án befejezte Lovakrul c. könyvét, – amin hat héten át napi tíz–tizenöt órát dolgozott –, egyértelműen az angol telivér tenyésztése mellé tette le a garast. A mű megjelenése óriási vihart és ellenérzést váltott ki a reformkori lótenyésztő főurak többségében, de lezárt egy vitát az arab és az angol telivér elsőbbsége kérdésében. (Wesselényi Miklós is az angol telivér pártján állt.)

Mándoky Kongur azt a rideg, szilaj nomád tenyésztést és tartást ismerte meg közelebbről későbbi mongol és kazak útjain, amit itthon még a 18. században, Csekonics József ezredes is eredményesnek tartott Mezőhegyesen. Nagyváthy János, korának legkiválóbb gazdasági szakírója is a keleti ló mellett voksolt: „Mivel a tatárok lovai egyeredetűek a miénkkel, onnan kell ménlovat vásárolni, de koránt sem Angolországból, vagy Spanyolországból” – írta még 1791–ben.[29] Kétségtelen volt számára viszont az is, hogy Széchenyinek az alábbi megállapításában igaza lehetett. „Ahol méneseink a keleti vérrel próbálkoztak, ott apró maradt a ló, de a maga nemében felette jó, ám ahol minden rendszer nélkül, mindenféle fajtákat össze-vissza kevertek, ott évről évre távolabb estek a jó csikóneveléstől.” [30]

A fentieken kívül volt még egy nagyon fontos, karcagi vonatkozása is Mándoky Kongur lovak iránti vonzalmának: Karcagon született 1724–ben Fabriczi Kováts Mihály huszár ezredes. Itt végezte iskoláit, majd a Jászkun huszárezredhez kerül és részt vett az osztrák örökösödési háborúban. Kalandos életútja során 1777 áprilisában Bostonba érkezett és George Whashingtonnál jelentkezett az amerikai hadseregbe. Whasington megbízásából szervezi meg az amerikai könnyűlovasságot, és a Pulaski – légióban harcol. Az amerikai függetlenségi háborúban, Dél–Karolinában vesztette életét Charleston város védelme során, 1779. május 11–én. Ez a nap Amerikában nemzeti ünnep! Kint az Államokban nagyobb kultusza van, mint hazánkban, ahol sok helyen még a nevét sem hallották. Mándoky Kongur minden hozzá látogató külföldi idegennek elmesélte a legendás tábornoknak, a függetlenségi háború hősének a történetét. (Akiről később kideríti, hogy Agbura volt, kun családi előneve).

Karcagi szobrász barátjával, Györfi Sándor Munkácsy- és Magyar Örökség díjas művésszel is sokat beszélget Kováts Mihályról és a lovakról. Györfi Sándornak csikós volt az édesapja. Szobrainak témái között ezért gyakran szerepel a ló és a lovas egyaránt. „Én már jó ideje lovakat mintázok és öntök bronzba. Miért pont lovakat? Mert minden, amit fontosnak érzek, megvan a lóban. A magyar ember számára a ló a legkülönb állat. A Hortobágyon is a csikós a legelső ember a pásztorok között. Szeretem a lovakat, ahogy az ember a barátját szereti. Kisgyermek koromtól szinte családtagként éltek nálunk a lovak. Nélkülözhetetlen segítőtársai ők az embernek, de talán még többek is enné, hiszen a nomád népeknek – így a magyaroknak is – a vándorlást, a menekülést és a támadást, az élet folytatásának a lehetőségét, azaz magát az Életet jelentik. A ló legjellemzőbb és legtiszteletreméltóbb tulajdonsága a küzdeni tudás. Mint mondják: a jó ló vagy megvakul, vagy megsántul” – mondta egyszer Szemadám György, festőnek és művészeti írónak, aki felkereste a műtermében.[31]

Mándoky Kongur nagyra tartja barátja művészetét és lovas szobrait. Több helyütt elmondja, mindketten voltaképpen ugyanazt csinálják, csak más eszközökkel: a kunok történetét fölmutatva, erősíteni kívánják ennek a népcsoportnak az azonosságtudatát és öntudatát. Nagyon örül, amikor 1992 fölavatják a művész szintén szobrász öccse, Györfi Lajos bronz domborművét a hős huszár ezredesről, a róla elnevezett általános iskola bejárata melletti falon. Nagy ünnepséget rendeztek az avatáson, részt vett rajta az Egyesült Államok nagykövete, a város vezetői, dr. Fazekas Sándor polgármester, és a képviselő testület, dr. Szabó János karcagi országgyűlési képviselő. Beszédet mondott még dr. Katona Tamás történész, országgyűlési képviselő. Dr. Zachar József ezredes, hadtörténész, egyetemi tanár pedig – (aki már 1982–ben könyvet írt Kováts Mihály életéről)[32] – az ünnepség után másfél órás előadásban ismerteti Kováts Mihály életútját, a Helyőrségi Központ előadótermében.

Mándoky Kongur, később, a Déryné Művelődési Központban rendezett állófogadáson, elismerően szól az előadásról, és baráti körben a különféle magyar nyergekről beszél. Kissé hevesen és ingerülten vitatkozik dr. Bellon Tiborral, a karcagi Győrffy István Múzeum igazgatójával – (aki egyben a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára is) – mert néhány részletkérdésben eltérő a véleménye a honfoglaláskori ún. tiszafüredi nyerget illetően. Dr. Bellont egyébként sem kedveli, mert nem tősgyökeres karcagi születésű. S elég sokszor kölcsönösen kritizálják egymást.[33]

(Ettől a parázs vitától eltekintve, ezen a napon nagyon boldog. E sorok szerzőjénél száll meg éjszakára, – és a hajnalba nyúló beszélgetés során elmondja többek közt, hogy közelgő kazakisztáni kiutazása előtt még néhányszor szeretne lejönni Karcagra kun nyelvemlékeket kutatni. Györfi Sándor barátját pedig mindenképpen rábeszéli, hogy készítsen egy egész alakos Kováts Mihály lovas szobor makettet).

Karcagi hazalátogatásaikor barátja két köztéri szobrát mindig megnézi: a „Ménesek emlékre” címűt, és kedves professzorának, Németh Gyulának a főtéren elhelyezett egész alakos kompozícióját. És akkor – a picit hosszabb kitérő után – kanyarodjunk vissza egyetemi éveihez ismét, folytatva a Németh Gyulához fűződő kapcsolatát.

Arról már szóltunk, hogy tudós tanárai közül Németh Gyulát szerette legjobban. Valószínűleg ez akkor is így lett volna, ha éppenséggel szeretett professzora, nem karcagi származású, mert Németh Gyula munkásságának középpontjában a török–magyar, nyelvi, történelmi és egyéb kulturális érintkezések álltak. Ő az első a karcagi törökségi tudósok között, aki már 17 éves korában, 1907-ben kint jár Törökországban, Isztambulban. Egy évvel később pedig Aydinba és Szmimába is kiutazik, – sőt eljut még a Volga középső folyás-vidékére, ahol az ott élő tatárok nyelvét tanulmányozza. Majd 1909-től az Eötvös kollégium tagjaként a pesti Tudományegyetemen olyan kiváló tudósokat hallgat, mint Gombocz Zoltán, Goldziher Ignácz, Munkácsi Bernát és Vámbéry Ármin. Már pályája elején azok felé a kipcsak népek felé fordul, melyek szülőföldje kun nyelvéhez állnak közel. Így történetükhöz is köthetők.

Dr. Vásáry István turkológus professzor szerint – aki Mándoky Kongur évfolyamtársa volt az egyetemen – a kipcsak nyelvek alatt a turkológia az észak-nyugati köztörök nyelveket tarja számon. Már a 9-10. században készen állt az „őskipcsak” nyelv, melynek dialektusain, az észak–nyugati török világ beszélt. Vásáry professzor 2012. november 16-án a Karcagon rendezett tudományos konferencián előadásában egy táblázatot tárt a hallgatóság elé. Ebben összefoglalta az elmúlt 1000 év alatt kialakult ma ismert kipcsak nyelveket, – hozzátéve – hogy a három nagy kipcsak nyelvcsoport egyes nyelvei is igen közeli nyelvrokonsággal vannak egymással, volt közöttük történelmileg átjárás:

 

1. NYUGATI KIPCSAK (vagy PONTO-KÁSPI) NYELVEK

 

1. besenyő (kihalt, nyelvileg csak töredékesen ismert)
2. kun / kumán, (kihalt, de jól ismert)
3. krimi tatár
   1. központi
   2. urum
   3. krimcsak
4. karaim

 

1. ÉSZAKI KIPCSAK (vagy VOLGA-URÁLI) NYELVEK

 

1. tatár
   1. nyugati vagy miser-tatár
   2. középső vagy kazáni tatár
   3. keleti vagy szibériai tatár
   4. baraba
2. baskir

 

1. DÉLI KIPCSAK (vagy ARALO-KÁSPI) NYELVEK

 

1. kazak
2. karapalkap
3. kipcsak özbek
4. nogáj
5. kirgiz

 

Vásáry professzor már előzőleg megjegyezte: „ …hogy a magyarországi kun nyelv egyik mai kipcsak nyelvvel sem volt közelebbi kapcsolatban, mint a másikkal, hiszen a kunok magyarországi betelepedése után a mai kipcsak nyelvek külön úton fejlődtek. Ergo, a kunok legközelebbi nyelvi rokonának a kazakot tartani, mint sok olyan laikus elképzelés teszi az elmúlt évtizedekben, minden alap nélkül való: a kun nyelvet a karakalpakhoz, a nogájhoz, a kirgizhez – és a többi kipcsak nyelvhez – éppolyan nyelvi rokonság fűzi, mint a kazakhoz” –(Kiemelés tőlem).[34]

 

Amikor 1963–68 között Mándoky Kongur kedvenc professzora Németh Gyula előadásait hallgatta, valószínűleg nem volt még ilyen szabatos táblázat. Nem tudni, vajon Mándoky Kongur, ha még él, nem szállt volna vitába ezeket hallván Vásáry professzorral. Mert számára a kazakok, a kazak nyelv és történetük, mondhatjuk így is: primus inter pares viszonyult a többi kipcsak népcsoporhoz, nyelvéhez. Sőt, ismerve megszállottságát és konokságát e vonatkozásban, ő a nyelvrokonságból egyértelműen következtetett a genetikai rokonságra is.

Torma József szintén turkológus barátja írja: „és nem csak úgy élt, sőt többnyire úgy gondolkodott, mint egy kazak, hanem – mint nálunk, úgy tudom, nem ismert – az volt. Kazak volt. Kazak ugyanis kétféle van: született – nevelkedett, valamint (be)fogadott. A fogadottból is kétféle van: (vérszerződéssel) fogadott testvér (általában férfi általi befogadás) és anyatejjel befogadott gyermek (nő általi befogadás). Mándoky Kongur István a kazakok ezen utóbbi kategóriájába tartozott”[35] Későbbiekben két kazak nőre is hivatkozik, akiktől az adatokat kapta.

Viszont tény. hogy Németh Gyula, aki óriási szaktekintély volt Mándoky Kongur egyetemi évei alatt – az MTA Nyelvtudományi Intézet igazgatója és sok más szervezetnek is tagja – ex katedra soha nem jelentette ki, hogy a nyelvrokonságból automatikusan genetikai rokonság is következik. (Teljes mértéken akceptálta mesterének, Vámbéry Árminnak e vonatkozású alaptéziseit).[36]

Németh Gyulának nagyon széles spektrumú volt a munkássága. Számos tanulmányt szentel, hogy hol volt a törökség őshazája, és mikor indult el a vándorlás. Foglalkoztatta az a kérdés is, hogy Attila hunjai vajon törökül beszéltek-e és mi közük volt a magyarokhoz? Ezekre a választ a nyelvészet eszközeivel kereste.

Többek között megalapította a Körösi Csoma Sándor Társaságot, 1920-ban. Két terjedelmes tanulmányban foglalkozik Körösi Csoma Sándor munkásságával. Ezekről azért érdemes szólni, mert tetten érhető bennük, az a nyelvészeti erény, az a kutatói szenvedély, amely a források kutatásának a fontosságát és precízségét hangsúlyozza – amit tanítványainak követendő példának mutatott föl. Wurcbach német életrajzi lexikonának 1858. évi III. kötetében talált egy adatot, amely szerint a göttingai Blumenbach professzornak, a modern antropológia megalapítójának egy kijelentése – hogy tudniillik a magyarok valószínűleg a kínai évkönyvekben szereplő ujguroktól származnak – bírta rá a magyar diákot, Csoma Sándort arra, hogy a magyaroknak ezt az állítólagos őstörzsét és eredeti hazáját Ázsia belsejében fölkeresse.

Igen ám, de a lexikonban nem volt föltüntetve a forrás, ezáltal kétséges volt az adat, a kijelentés hitelessége.

Egy brassói német nyelvű lapnak Die Ausdauer des Ungarn Sandor Csoma („A magyar Csoma Sándor tántoríthatatlansága”) című, 1856–ból való cikkében azonban sikerült Németh Gyulának megtalálnia a forrást. A Blumenbach pofesszor által említett kijelentést, valószínűleg Kőrösi Csoma egyik erdélyi szász származású göttingai diáktársa írta.[37]

Kedvenc kutatási témája volt a magyar vagy a székely rovásírás. Máig helytálló az a felismerése, hogy a magyar rovásírás létrejöttében, nem a keleti türk, hanem a nyugati türk hatásokkal kell számolni. Foglalkozott a nagyszentmiklósi kincsek rovásfelirataival is, amit besenyő eredetűnek vélt. Bár ezt sokan megkérdőjelezték, azóta sincs megfejtése a feliratoknak.[38]

Nagy kedvvel fejtette meg a kun és török eredetű magyar neveket és helyneveket. Karcag város nevét már 1922-ben vezette le egy Karsak nevű gazdag kun előkelőség nevéből, amely a török „pusztai róka” nevéből ered. Ugyancsak Debrecen nevét is, a török Debreszün személynévből vezeti le. A kunok önelnevezése pedig Németh Gyula szerint a török kub, a „halvány, fakó” színnévre vezethető vissza.[39]

Németh Gyula tehát figyelt a szülőföldjére és Mándoky Kongur Istvánt is elindította a turkológusi tudományos pályán. (Később, a ’70–es, 80’–as években Németh Gyula és Mándoky Kongur közösen kérték a karcagi gimnázium egymást követő igazgatóit, hogy indítsanak fakultatív, törökséggel és őstörténettel foglalkozó tantervi órák utáni szemináriumokat, amelyhez minden segítséget megadnak. A megkért igazgatók elzárkóztak. A város művelődését irányító párt és tanácsi vezetők – tudományos eredményei ellenére – Mándoky Kongurt még mindig „osztályellenségnek” tekintették. Németh Gyulát sem igazán az őt megillető helyén kezelték, néhányszor kesergett is emiatt).

Mándoky Kongur igyekezett mestere és pártfogója nyomdokaiba lépni. Élete végéig hálás volt neki. Több, barátaihoz írt levelében meleg szavakkal emlegeti, melyekből a későbbiekben idézni is fogunk.

Egyetemista korában Győrffy kollégista, sokat tanul és olvassa a szakirodalmat. Ritkán megy el moziba, a filmművészet nem igazán érdekli. A film műfaján belül a dokumentarista alkotásokra kíváncsi elsősorban. (Sára Sándor, Gazdag Gyula filmjeire.) 1965–ben tervezgeti első külföldi gyűjtőútját Románia keleti csücskébe, a Duna–deltához közeli Dobrudzsába. Több alkalmi munkát is vállal, hogy költségeit fedezni tudja. Feltehetően Németh Gyulától hallott arról, hogy Románia és Bulgária határvonala térségében, a Duna alsó folyása és a középső Szent György–ágtól dél-nyugat felé eső területen, Dobrudzsában, betelepült tatárok is élnek, gazdag hagyományvilággal. Azért is erre az etnikumra esett a választása, mert ez a népcsoport már érintetlen volt az iszlámtól és úgy gondolta – ami később be is bizonyosodott –, ez az a néptöredék, amelynek kipcsak nyelvjárása legközelebb állhat a kunokéhoz.[40] Ez a Krim félszigetről, Jetiszán és Budzsák területéről 1783 után ide települt tatár néptöredék jelentős számú – megközelítően félmillió, –, akiknek kb. 80%-uk pusztai, nomád tatár volt. „A ma Dobrudzsában élő tatárság zömének azonban nem ezek voltak az ősei, hanem azok a tatárok, akiket a krimi háború idején (1853–1856) telepítettek ide a Krim-félsziget északi területeiről” – írja.[41] A kun eredetű szavak etimonját (= valamely szó alapformáját, ősét) a dobrudzsai tatárok nyelvében is valószínűsítette. Az 1992–ben, a Jászkunságban (posztumusz) közölt 85 dobrudzsai tatár közmondásban sokszor szerepelnek állatok: szárnyasok, madarak, tyúkok, de legtöbbször, tizenegyszer a ló.[42] Köztük van olyan, amelynek nincs magyar áthallása. Pl.:

 

„Lovaiddal ne dicsekedj, feleségeddel ne hencegj. /

Lovat gazdagtól, lányt szegénytől végy. /

Olyan a katona ló nélkül, akár a madár szárnya nélkül.”

De sok olyan is van, amelyekben közvetlen áthallást érzünk. Pl.:

„Jobb ma egy tojás, mint holnap egy csirke. /

Ajándék lónak nem nézik a fogát”.

 

Ebből írja később doktori disszertációját: Dobrudzsai tatár nyelvtanulmányok – Alaktani vizsgálatok és népköltészeti szövegek címmel. Amit 1971-ben az ELTE-n, summa cum laude minősítéssel megvéd.[43]

A ’60–as évek második felében majdnem minden évben hosszabb-rövidebb tanulmány- és gyűjtő utakra indul. Dobrudzsába, van mikor egy éven belül többször is elutazik. Az egyetemen is vannak kazak barátai, akik segítenek neki, hogy eljusson Baskiriába és a volgai és kazáni tatárokhoz.

Utazásai során sajnos nem vezet rendszeres naplót, csupán összefoglaló jegyzeteket ír, nyelvi- és néprajzi gyűjtésein felül. Később az adatokat leellenőrizve írja meg tanulmányait, akár a dobrudzsai tatár közmondásokról, akár a tatár és kazak népdalokról legyen szó.

Bár elsősorban nyelvi adatokat gyűjt, de minden érdekli: a hagyományok, a népszokások, és az emberek jelenlegi életmódja is. Szóval a „népélet”: köznapokon és ünnepnapokon. A hagyományos ételek, italok készítésétől az állattartásig szeretne mindent megtudni a vizsgált népcsoportról.

 

1967–ben megismerkedik későbbi feleségével, a nagyon csinos Kiss Ildikó iparművésszel, aki Csepelen, Csillagtelepen tanított. „A Csepelről induló HÉV–en egymással szemben ültünk, és amikor beértünk a Boráros térre, megszólított” – emlékezik vissza Kiss Ildikó. Arra emlékszem, hogy a nagy kezében egy kicsike könyvet tartott, azt olvasta.”[44]

A következő évben diplomázik, elég nehezen talál állást. Rövid ideig az OSZK-ban dolgozik. Majd a Kőrösi Csoma Társaság adminisztrátora lesz, de ez a munka nem neki való. Egykori egyetemi tanára, Ligeti Lajos, 1970-ben fölveszi az általa vezetett Altajisztikai Kutatócsoporthoz, előbb segédmunkatársnak, majd állandó munkatársnak. Viszonylag stabilizálódik helyzete, és 1971-ben summa cum laude minősítéssel megvédi „Dobrudzsai tatár nyelvtanulmányok” c. doktori disszertációját. Barátnőjével elhatározzák, hogy összeházasodnak.

A Kálvin téri református templomban tartották az esküvőjüket. (Mándoky Kongur esküvői tanúja Lükő Gábor, a kiváló néprajztudós volt – akit az akkori kultúrpolitika a /meg/tűrt kategóriába helyezett. Az 1942-ben kiadott „Magyar lélek formái” c. könyvéért nacionalistának bélyegezték, vidéki múzeumokban dolgozhatott csupán. Mándoky Kongur nagyra értékelte Lükő Gábor munkásságát, példaképének tekintette és élete végéig kitartott a méltatlanul mellőzött tudós mellett. Munkáját, amelyben a magyar jelképrendszert, a magyar tér- és időszemléletet és a magyar népi technikát – (amit népi fonetikával, teknika- ként említ) – nagyon alaposan analizálja és számos példával és illusztrációval szemlélteti, alapműnek tekinti, és ahol csak tudja, népszerűsíti. Nagyon örül, amikor Pécsett a Baranya Megyei Könyvtár 1987-ben reprint kiadja, dr. Selmeczi László utószavával.)

Mándoky Kongur édesanyja elég nagy fenntartással fogadja fia házassági bejelentését. Nem nagy örömmel, mert nem református a kiválasztott, ráadásul elvált és egyedül neveli 6 éves kislányát. (Furcsa véletlen, hogy Kiss Ildikó előző férje, Kocsis Csaba festőművész is karcagi születésű volt).

Csepelre költöznek ki, egy lakótelepi 56 négyzetméteres lakásba. Szerencsére első emeleti a lakás és a közvetlen alatta lévő tároló helyiséget is meg tudják venni. Itt elférnek a könyvespolcok és még néhány olyan bútordarabot is el tudnak helyezni, amelyen Mándoky Kongur Közép-Ázsiából érkezett barátai megszállnak. Ami elég gyakori volt, hiszen Mándoky szerette volna viszonozni a tanulmányútjai során megismert rokonnépek fiainak vendégszeretetét. Mindenkit örömmel hívott és szívesen látott, aki onnan érkezett. Volt mikor 10–15 kazak fiatal – lányok, fiúk – vendégeskedett náluk hetekig. Már akkor a kunok „kulturális, szellemi nagykövete” volt, noha akkor még semmiféle hivatalos Magyar–Kazak Baráti Társaság nem létezett.

Közben persze itthon is kutatott, gyűjtött. Látogatóba érkezett barátai legtöbbjét elkalauzolta szülőföldjére, a Nagykunságba és Karcagra vagy éppen a Dunántúlra, ahol egykor a Hantos-széki kunok szálláshelyei voltak

Néhány kollégája és barátja szemére vetette, hogy keveset publikál, – de ő erre csak legyintett: nem szobatudós ő. Mindig is többre tartotta a gyűjtő utakat és a baráti kapcsolatok ápolását, mint az íróasztal előtti huzamosabb lecövekelést, még ha tudományos elmélyüléssel párosult is. Nyughatatlan vándor mentalitása volt, egyszerűen nem tudott sokáig egy helyben maradni. Persze azért jelentek meg hosszabb-rövidebb tanulmányai és tudományos-ismeretterjesztő publicisztikái, a Nyelvtudományi Közleményekben, a Magyar Nyelvben, az MTA folyóiratában, az Acta Orientaliában és a Jászkunság című havonta, majd kéthavonta megjelenő Szolnok-megyei folyóiratban is. Sőt még a Szolnok megyei napilapban, a Néplapban is jelentek meg a 70–es évek közepétől írásai, miután karcagi barátja, Körmendi Lajos író, újságíró a laphoz került, és meg tudta győzni szerkesztőit, hogy mennyire fontosak a nagykunok számára Mándoky Kongur tudományos, ismeretterjesztő írásai a kun eredetről és a kun nyelvemlékekről.

1971-ben fölbomlik a házassága. Felesége in flagranti éri, egy tatár vendég diáklánnyal.

(Kiss Ildikó ezt a félrelépést nevezi meg a fő válóoknak. Cáfolta, amit gyanítottam, hogy Mándoky Kongur megszállottsága és munkamániája is közrejátszhatott abban, hogy közel tíz éves kapcsolatukat – amelyből csak négy év volt házassági – megszakítsa a fiatal feleség.) [45]

A válás érzelmileg és anyagilag is megviseli. Nem lévén sok pénze, egy lepusztult, VIII. kerületi utcában, (a Diószeghy Sámuel utca) tud csak egy körfolyosós, első emeleti két szobás lakást venni, ahol a könyvei is alig férnek el. A nehézségek ellenére, még vehemensebben veti magát a munkába. Mivel már csak egyedül saját magával kell elszámolni az idejével, egyre többet jár le szülővárosába Karcagra, és környékére. 1975-ben ismerkedik meg személyesen Körmendi Lajos – (később József Atilla-díjjal kitüntetett) – karcagi író, költő és újságíróval, akivel élete végéig jó baráti és munkakapcsoltban áll. Nem sokkal utána megismeri a Körmendi Lajos és barátai által szervezett ún. „Karcagi Műhely” tagjait is. Amelyben a város olyan értelmiségi és egyéb foglalkozású fiataljai vettek részt, akik valamely művészeti ágban amatőr szinten próbálkoztak különböző műfajú alkotásokkal. Ebből a társaságból alakult néhány évvel később a „Györffy–stúdió”, –amelynek legtöbb tagja már országos folyóiratokban is publikált – illetőleg ha képzőművészeti tevékenységet folytatott, országos tárlatokon is szerepelt. Nem volt ugyan deklaráltan ellenzéki ez a csoportosulás, de legtöbbjük, ha tudatosan nem is, érzelmileg mindenképpen szemben állt a „létező szocializmus” eszmeiségével és gyakorlatával. Ami aztán egy idő után fölkeltette a megyei Állambiztonsági Szervek III/III-as alosztályának az „érdeklődését” is. (Olyannyira, hogy pl. dr. Somogyi János jogászt, a Városi Tanács Igazgatási osztályvezetőjét – akinek a felesége egy fiatalokból álló Irodalmi Színpadot vezetett, amely országos hírnévre is szert tett – ellehetetlenítik, kénytelen családjával Salgótarjánba költözni.)

Mándoky Kongur érdeklődéssel figyelte a társaság tevékenységét, és több alkalommal részt vett különböző rendezvényeiken. (Pl. a Mozgó Világ folyóirat esteken, vagy Csoóri Sándor, akkor már a megyében persona non grata-nak tartott költő karcagi előadásán, amelyet a Karcagi Műhely tagjai szerveztek.)

Mándokí Kongur nagy levelező is volt, szeretett leveleket írni és kapni. Mindig kézírással írta leveleit, odafigyelt a levél formájára is, nemcsak a tartalmára. Szinte kivétel nélkül mindegyik levelét pontosan dátumozta. Például 1975. július 15-étől 1988. február 11-éig 43 levelet írt Körmendi Lajosnak. [46] Ezek a levelek pontosan tükrözik tudományos céljait és elhivatottságát, amit tömören és kertelés nélkül, nagy szenvedéllyel fogalmaz meg. Már első levelében újdonsült barátja öntudatát élesztgeti: „Nagyon kérlek, hogy a kazakot ne javítsd ki kazahra, sem a kazaksztáni–t kazahsztáni-ra (…) Az oroszban ugyanis csak így tudták a „kozáktól” megkülönböztetni (…) viszont a magyarban ilyen probléma nincs: a kozák az kozák, hát a „kazak” is legyen „kazak!”

Harmadik levelében barátját ambicionálja és egyben segítségét is kéri: „Hisz éppen az a baj, hogy úgynevezett >>rangos<< folyóiratokban és lapokban jelennek meg a kunságról szóló cikkeim, pedig azokat én vissza szeretném származtatni hozzájuk, hiszen tőlük kaptam mindent, >>okos<< is csak általuk lehetek. Tehát azt szeretném, ha a legtöbb ember – kun ember – által olvasott megyei Néplapban is megjelennék időről-időre egy-egy kunsági témájú írásom (…) Legyél hát segítségemre, mert ez nem is nekem segítség, hanem a szülőföldünk iránti kötelességünk is, mindkettőnknek”[47] (Kiemelés tőlem)

Körmendi Lajos segíti ebben – bár eléggé elfoglalt, sokat dolgozik és irodalomszervezői tevékenysége is sok idejét veszi el –, ráadásul költözik a megyeszékhelyre, olyan lakást keres, amelyben elfér több ezer kötetes könyvtára és a több tucat képzőművészeti alkotás, melyet kortárs művész barátjaitól kapott vagy vásárolt. Ezért néha még pár soros válaszra sincs ideje.

1975. aug. 24–én Körmendi a Néplapban bemutatja Mándoky Kongurt, A kunok kutatója c. cikkében. Mándoky írását is odaadja a főszerkesztőnek, de egyelőre a szerkesztőség vacillál. Negyedik levelében írja Mándoky Kongur: „..Azt írtad, hogy elfogadták. Akkor talán még az idén meg is jelenik. Hidd el, nem nekem fontos, hogy a kunokról időnként egy-egy kis írás megjelenjék. Nekem is az, hiszen kun vagyok, de rajtam kívül – hála Istennek – még mások is vannak kunok. Csak esetleg azok keveset, vagy éppen semmit nem tudnak őseikről. De előfordulhat, hogy mégis csak kíváncsiak eleik viselt dolgaira. A szakfolyóiratok eldugott cikkeihez azonban nehezen férnek hozzá, de meg nem is úgy vannak azok a cikkek írva, hogy a nem szakember is megérthetné, vagy élvezhetné.” (Kiemelés tőlem).[48]

A levél további sorai, melyekben Körmendinek fölveti a kazak népköltészet műfordításának a szükségességet azért is nagyon érdekesek, mert teljesen egyértelműen utal a finnugor nyelvészek és a turkológusok közti ellenszenvről és közéleti kérdéseket is pedzeget: „…A kazak népköltészet egy tenger, és minden cseppje üdítő a kunsági ember lelkének. Szeretném, ha nem csak most lenne ilyen jellegű közlésre lehetőség, mert még a kazakokon kívül ott van a többi kun népek – karakalpagok, nogujok, tatárok, kirgizek stb. – népköltészete is. Jó lenne, ha a Jászkunság végre fölkarolná ezeket a rokon népeket. Mert nemcsak a kunoknak, hanem a magyarságnak is rokonai ők. De most mindent elborít a finnugor őrület. Pedig a magyar csak nyelvileg van kapcsolatban a finnugorokkal, fajiságában, műveltségében, vagyis etnikumában elsősorban török. Ezt a tudomány emberei tudják is, de politika is van a világon, s az most a törökségtől teljesen el akarja szakítani a magyarságot. Barátkozzék csak a kihalófélben lévő, sokszor csak pár száz főnyi ugorokkal, ne pedig a sokmilliós török népekkel. Mert ez utóbbi esetben netán bátrabban és büszkébben viselné el a magyarság – legalább a jelenben és a jövőben – segítség- és támasz nélkülinek hitt és érzett sorsát, létét”[49] (Kiemelés tőlem.)

1975. okt. 2–i levelében kissé korholja Körmendit, aki még nem küldte el az őt bemutató Néplap-beli írását, és kisé kesernyésen beszél arról, hogy sokan érdektelennek tartják a kunokkal kapcsolatos írásait: „…Hidd el, nem sokat kértem, csak 1–2 sorban tudattál volna pl. arról, hogy mikor jelenik meg a rólam szóló írásod, akkor valahogy csak megszereztem volna. Arról nem is beszéltem, hogy a Szabó Misi-féle (Szabó Mihály karcagi fazekas népművészről van szó – a szerző megjegyzése) riportokból is szerettem volna valahogy kapni, Misi jó barátom, érthető, ha érdekelnek a vele kapcsolatos ügyek. És érdekel a Kunság minden eseménye, ügye, azért is mertem kérni a Te írásod is, mert mégiscsak Te vagy ott és Te írsz a Kunságról. Igaz, már akkor azt mondtad, hogy minek az nekem. Hát kellene, talán mégis megérted, miért.

Énrám ne haragudj, amiért megörültem Neked. Nem csak azért, mert kedvet mutattál kun tanulmányok elkezdésére, hiszen ez igen fájó pontom: nincs, nincs és nincs senki, aki az én küszködéseimből egyszer hasznát láthatná. Mert amit én összeszedegettem, legtöbbször minden segítség nélkül, azt szépen zsugorgathatom, mert senkinek nem kell. Kit érdekelnek ma a kunok? Még a kunságiakat csak-csak, de a kunságiak sajtóorgánumainak gazdáit, úgy látszik, sokkal kevésbé. De ez sem baj, mert lesz ez másképpen is. Meg aztán, ha tényleg halálraítélt nép a kunság, akkor 1-2 ember úgysem mentheti már meg, legfeljebb szép nekrológot írhat róluk. Végül is, én is csak ezt csinálom már jó ideje: emlékeztetem szaktársaimat a kunok viselt dolgaira. Van elképzelésem persze a jövőjükről is, de az nem a mostani vezetés szája íze szerint való.”[50]

Mándoky Kongur még akkor nem is sejti, amit Körmendi már alapos okkal gyanít: a szolnoki állambiztonságiak több ún. tmb.-t (titkos megbízottat: magyarán besúgót) is ráállítanak, akiknek írásos jelentést kell adniuk a „kultúrzsaruknak”.

De nem csak Körmendit figyelik, hanem a karcagi Győrffy stúdió néhány többi tagját is. (Erről csak 1999-ben bizonyosodnak meg, ekkor kérik ki a Történeti Hivataltól az ügynökök és a tartótisztjeik jelentéseit. Körmendiről – aki már levelezik Csoóri Sándorral, Nagy Gáspárral, Lezsák Sándorral és még jó néhány ellenzékinek tartott költővel, íróval – hárman is jelentenek. A Néplapnál, a később „sztárriporterré” avanzsáló Forró Tamás a besúgója.)

Ezért a „friss” barátokkal Körmendi eléggé óvatos. Mándoky Kongurnak is csak rövid, néhány soros leveleket ír kezdetben.

„Mándoky Kongur István gondolataiban, érzéseiben egyszerre fogalmazódik meg a hívatásvágy és a küldetéstudat programadó hajlama. Leveleiből az is kiderül, hogy Körmendit ő fordította egyértelműen a kunok értékei felé, és a nagy ívű rokoni összefüggések keresésére, kifejezésére. Mándoky szuggesztív egyénisége egy egész életre megnyerte Körmendit a kunság és a rokon népek szolgálatára” – írja Rideg István, karcagi gimnáziumi tanár és irodalomtörténész Körmendi Lajosról írt nagymonográfiájában.[51]

Mándoky Körmendihez írt hetedik levelében, 1975. okt. 21–én köszöni meg a róla írottakat, majdnem úgy, mint ha kisdiák lenne: „Köszönöm a cikket, amiben egy >>rámenős<< emberről írtál! Igazán nagyon szépen sikerült, úgyannyira, hogy alig bírtam végigolvasni: irultam– pirultam, feszengtem, s nem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Akivel sokat gáncsoskodnak, az előbb utóbb hajlamos lesz az okvetetlenkedőknek, a féltékenyeknek, egyszóval saját ellenségeinek hinni, s nem tudja elképzelni, hogy valaki is valóságos értékei szerint tudná becsülni és megítélni.

Nagyon szép a cikk! Kár, hogy a Codex Cumanicus rosszul lett szedve, különösen azért, mert a címben is szerepel. A többi hiba már jobban megbocsátható, ne is törődj vele, hiszen engem, a filológust, sem izgat már olyan rettenetesen. Bajnak nagy baj, de hát a Néplap nem filológiai szaklap.

A Bajkongur – féle cikket viszont sajnálnám, ha egy kis lapban nem jelentetnék meg. A Néplapnak nem kell, mit tegyünk? Talán az Új Barázdának jó lesz. Az a fontos, hogy sok ember olvassa el, legalább a címét, mert már az is közli a legfontosabb tudnivalót: Bajkongur nevének a nagykunsági ember számára még külön mondanivalója is van.”[52](Kiemelés tőlem.) Ha nem olvastuk volna egyik föntebb idézett levelében a motivációt, elég nehezen értenénk meg Mándoky Kongurnál ezt a lokális publikációs kényszert, hiszen általában a tudomány művelői a szaklapokban való publikálást tarják fontosnak, mert ez tudományos előmenetelük egyik kritériuma is. Mándoky pedig rossz szájízzel veszi tudomásul, hogy a megyei napilap nem kívánja közölni dolgozatát. Pár hónap múlva, viszont a megyei irodalmi és tudományos folyóirat, a Jászkunság, mégis lehozza ezt az alig néhány oldalas tanulmányát. Újra olvasva megértjük, miért is ragaszkodott a helyi nyilvánossághoz, a Bajkonur, Karszakpaj és a Nagykunság című dolgozatánál. Ugyanis itt használta szerzőként először a Kongur előnevet, – igaz ugyan, az eredeti kun Kangur formában. Ezt is akarta tudatni szűkebb pátriájával –, túl azon, amit már régen a fejébe vett: a kun nép csak úgy értesülhet a saját eredetéről, nyelvéről, történelméről, ha közvetlenül szólnak hozzá, mellőzve a terminus technikusokat. Mert úgy gondolta, van ugyan a TIT, – de a kisvárosi kun emberek zöme nem jár el előadásokat hallgatni –, az újságokat talán többen olvassák.

És való igaz, megtalálta azt a népszerű tudományos stílust, ami az átlagműveltségű érdeklődő kun embert is megfogta: „… Az oroszos helyesírású névalakban ugyan első pillantásra kissé nehezebb felismerni az eredeti kazak Bajkongur nevet – a kazak ng hangot ugyanis a cirill n-től csak alig különböző betűvel jelöli a kazak helyesírás, amit oroszosan írva mindig n-el helyettesítenek –, de a régi térképek mag a mai kazak feliratú térképek ebben rögtön segítségünkre sietnek. Kell is, mert így már a karcagi és a kunmadarasi nagykunok fülében a Bajkongur név is egészen ismerős hangzással cseng: ősi karcagi családnevek a Kangur, illetve a Kongor, melyeknek eredeti hangalakja szintén Kongur volt mint mai kazakisztáni párjuknak. Karcagon ma is több Kangur család él. (…) A feltehetően egy közös őstől származó Kangurok egy része mintegy 200 év óta a Mándoki nevet is használja, evvel utalva a kuruc korban II. Rákóczi Ferenc fejedelem által a nagykunoknak Szabolcs megyébe való ideiglenes áttelepítésére. Ez utóbbi név a hazatelepítés utáni első időkben csak ragadványnévül szolgált…(…) De mit is jelentenek a kazaksztáni Bajkongur meg a karcagi Kangur, Kongor, illetőleg a Kongor Tege nevek? A baj szó jelentését már ismerjük (gazdag, jómódú, úr, gazda), a kongur szó pedig mind a régi kunban, mind a mai kazak nyelvben ’barná’–t, ha lóról mondják ’sötétpej’-t, ha szarvasmarhát, ’sötétszürkét’, ha meg juhról, kecskéről, akkor ’sötétbarná’-t jelent. (…)

A Kongur név kapcsán azonban a nagykunsági embernek még más egyéb is eszébe jut. Köztudomású, hogy a kunok egykor hatalmas törzsszövetségének egyik legerősebb törzse a Kongur-ulu nevet viselte, fiai közül egyiptomi mameluk szultán is került ki. Nos, e híres és nagykun törzsnek a neve a Nagykunságon napjainkig is fennmaradt, s éppen Karcagon! Városunk határában terül el ugyanis a Kongrulu nevű legelő, vagy, ahogy Pesty Frigyes Helynévtárában találjuk: Kongrulu rétje. E névnek már csupán az -ulu végződése szorul magyarázatra, amit így elemezhetünk: alapja a kun ul ’fiú’ szó, az utána álló u pedig az egyes szám harmadik személyű birtokos személyrag. (…)

A tudomány megállapítása szerint a kazak nép a kunoknak mind etnikailag, mind pedig nyelvileg egyik legközelebbi rokona. A hajdani kun törzsszövetség legtöbb törzsének nevét is éppen a kazak törzsnevek őrzik. A magyar nyelv számos kun eredetű jövevényszava közül jó néhányat csak a kazak szókincs segítségével fejthetünk meg, és kunsági népszokásainkra is a legtöbb párhuzamot a kazakoknál találjuk meg. De a kazakok népi hagyományai, mondái és legendái is a kun néppel való legszorosabb összetartozásukról tanúskodnak.”(Kiemelés tőlem).[53]

Azért idéztem egy picit hosszabban ebből az írásából, mert ez illusztrálja legjobban Mándoky Kongur alapállását, pontosabban vélekedését a kun–kazak rokonságról és kutatói irányultságát. Ez valójában az egy évvel azelőtt, Karcagon megjelent A kun nyelv c. tanulmányának folytatása.[54] Ebben a rövid tanulmányában is tömören összefoglalja, hogy mit kell tudni a kun nyelvről, és hol áll az idő szerint a kutatása. Mintegy saját munkatervét is meghatározza: mely témákat kívánja majd a jövőben alaposabban kibontani, a nyelvészeti elődök munkássága nyomán. Közli a száraz tényt: „A kun nyelvnek – sajnos – nagyon csekély számú emléke maradt fenn az utókor számára. A nyelvemlékek zöme is szórvány, nagyobbrészt személy és helynevek, és a kunokkal kapcsolatban volt népek nyelvének kun jövevényszavai.” Majd a hazai kun nyelvemlékeket két nagy csoportra osztja: szöveg- és szórványemlékekre. Szól a Kun miatyánk történetéről, kutatóinak magyarázatáról s vázolja, ahol további pontosításokat tervez.

A további kun szövegemlékek között megemlíti a Halasi ének, az Asztali áldás és a köszönési formulák további magyarázatát. A szórványemlékek közé sorolja az írásos forrásokban, oklevelekben feljegyzett kun személyneveket, helyneveket, továbbá a mai Nagy- és Kiskunság területén előforduló kun eredetű földrajzi neveket.

Fölvilágosítja a laikus olvasót: „a magyarországi kun szórványemlékek között tartjuk számon a magyar nyelv kun eredetű jövevényszavait is. E csoporton belül külön réteget képeznek a kunsági magyar nyelvjárások kun eredetű tájszavai. Számuk nem nagy, de jelentőségük és értékük annál becsesebb. Ilyen szavunk pl. a mindkét Kunságban élő ’csikófogó pányvát’ árkány szavunk, vagy a ’ködmön’ jelentésű daku, vagy a kun ital, a boza név is.”

A tanulmány végét optimista kicsengésű sorokkal zárja: „A kun eredetű tájszók száma a jövőben talán még gyarapodni fog. A Kunság és szomszédsága lakóinak idősebb nemzedéke még sok olyan szót ismer, amelyek egy elmúlt életforma emlékeiként utolsó napjait élik. Mai, megváltozott életünk számára hovatovább már feleslegessé válnak, s így apránként kihullanak az emlékezetből is. Most még gyűjthetők, és kötelességünk, hogy valamennyit, legalábbis nagyobb részüket, megmentsük az utókor számára.” [55] (Kiemelés tőlem).

Mándoky Kongur és néhány kiváló gyűjtő társa (pl. Demjén Lajosné karcagi tanárnő, Mészáros István karcagi tanár, Nagy János kunmadarasi tanító, hogy csak néhány szorgalmas, sajnos már elhunyt gyűjtő nevét említsem) tényleg mindent megtett ezért, – s hozzátehetjük: szinte a 24. órában.

A föntebb említett tanulmányokat nagy alapossággal meg is írja Mándoky Kongur viszont tanulmányai összkiadását – amely több volt kollegája szerint is élete fő művének tekinthető – nem érhette már meg. Halála után egy évvel, 1993-ban rendezte sajtó alá Ökrösné Bartha Júlia, későbbi – egyedüli – követője a karcagiak közül a turkológusi pályán.[56]

A gyűjtőmunkához szólva, annyit még meg kell jegyeznem, néhányan, talán jogosan is azzal vádolták Mándoky Kongurt, hogy – úgymond – csak a Nagykunságot „favorizálta” mint gyűjtőterületet, és a Kiskunságot „elhanyagolta”. Ez kétségtelenül igaz, de mentségére legyen szólva, nem sok kitartó gyűjtője volt. S néha még arra sem volt ideje, hogy a szomszéd Kisújszálláson – Szathmári István nyelvész professzor felhívására – néhány határnevet felvegyen a gyűjteményébe és elemezze és eredeztesse. Egy Szathmári Istvánnal készült interjúban mondja a professzor úr Kisújszállással kapcsolatban: „… Egyébként a múlt évi Nagykun kalendáriumban dr. Ducza Lajos polgármester (szerencsére most is megválasztották) megjelentette a Kun miatyánk XVIII. századi változatát. Így tehát megmarad az örökkévalóságnak. Hallatlan érdekes! Beszéltem annakidején a karcagi Mándoky Kongur Istvánnal. Mennyit rimánkodtam neki, hogy írják össze a Kisújszállás környéki határrészneveket! Én nem foglalkozom az ilyesmivel, de hát ordít róluk a kun jelleg: Szejkő, Gyalpár, Igarió. Jól ismerem ezeket a neveket, mert a szomszédban volt cséplőgép, kettő vagy három, s azzal gyerekkoromban bejártam a határt.”[57]

Pedig Mándoky Kongur tisztelte és szerette Szathmári professzort. Ment is volna ő gyakrabban Kisújszállásra is, de Mándoky Kongurnak nem tellett autóra, tömegközlekedési eszközökön tudott utazni, vagy néha valamelyik barátját, ismerősét tudta megkérni, akinek kocsija volt.

Említi is Körmendihez írt 1975. dec. 28-án Berettyóújfaluban – (ahol rokonainál vendégeskedett) – feladott levelében a professzor úrhoz fűződő viszonyát. Nem sokkal előtte kapta meg a Jászkunságnak azt a számát, amelyben a már említett tanulmányt (Bajkonur, Karszakpaj és a Nagykunság), majd ezt követően még kazak népdalfordításait is lehozzák, amiket Tebre Sándor álnéven küldött.

„…Külön meglepetés volt számomra, hogy az én dolgaim a >> Rokonaink << c. rovatba kerültek. Ennél jobb, ötletesebb, szükségesebb címet nem is lehetett volna adni annak a rovatnak. Úgy igyekszem, hogy énmiattam sohase kelljen üresen hagyni azt a rovatot.(…) ennek a számnak is óriási sikere volt a Nagykunságban. Édesanyámat folyton hol ez, hol az szólította meg, gratulálva írásomért (…) Aztán a dékánunk most egy kisújszállási ember, Szathmári István, igen nagy kun hazafi, nekem nagyon jó emberem, neki is tetszett az új szám, teljesen meg volt hatódva tőle. Meg is ígértem neki, hogy nemsokára Kisújszállással is fogok foglalkozni a folyóiratban.”[58]

Erre viszont nem találtam adatokat, pedig biztosan járt, nem is egy alkalommal Kisújon, ahogy a városnevet a helybeliek és a környéken élő kunok rövidítik. Nem sok forrás lehet Mándoky Kongur és Szathmári professzor kapcsolatáról, az viszont sejthető, hogy – bár mindketten szerették szülőföldjüket és népét – Szathmári István másképpen ítélte meg a kunok mentalitását, mint Mándoky Kongur. Mándoky majdnem mindig szuperlativuszokkal beszélt, nem csak az ősi, hősiesen küzdeni, harcolni tudó lovas népről, hanem a jelenlegi kun népről is. ( A nép alatt ugyanúgy, mint Bibó István: az átlagemberek összességét értette. Nem számítva bele a kommunista vezetőréteg jó néhány tagját). Szathmári professzor úr is végzett ugyanis terepmunkákat, vezetett néhány egyetemista nyelvjárást gyűjtést és ezekre így emlékezett vissza:

„Az alföldi ember, a kun ember valójában nem kedves. Nem fogadja be az idegent. Megtanulták, hogy az idegentől semmi jó nem jöhet. (Kiemelés tőlem). Tizenöt évig vezettem az egyetemi nyelvjárásgyűjtést, évi kétszeri kiszállással. Én határoztam meg, hogy hová menjünk, s mindig oda utaztunk, ahol még nem voltam. Egész Magyarországot bejártam, s később, amikor már lehetett, a Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe, a Délvidékre is elvittem a gyerekeket. Kisújra sose vittem őket. Egyszerűen nem mertem. De még a környékére sem! (Kiemelés tőlem).

Mert mi lett volna? Meglátja az ember meg az asszony, hogy jön egy csapat. – Na, eridj anyja! – aztán az ember elmegy hátra. – Na eridj anyja, nízd már meg, mit akarnak! – Akkor az asszony kijött volna kéztördelve a kapuba, hogy: – Jó napot kívánok! – Jó napot kedves! – Hát mi járatban vannak?…Jaaaj, nem írük mink rá! Sok dógunk van nekünk! – Így, ugye? De azt nem mondja, hogy kerüljenek beljebb! Na de én nemhogy nem bántom, megértem őket. Megtanulták, hogy így kell tenni. – A legkedvesebbek a palócok, aztán a Szeged környékiek, az erdélyiek, aztán jönnek a nyugat-dunántúliak, és mondom, a mieink a legridegebbek.”[59] Nos, ezt már nem lehet megtudni, – de valószínűnek tartom, hogy Mándoky Kongur ebben a kérdésben vitába szállt volna kedves professzor földijével.

E sorok írója is, aki nem a Nagykunságról, hanem anyai ágon dunántúli, apai ágon pedig Közép-Tisza vidéki –, de mindkét vonatkozásban, egykor besenyők lakta vidékről származik – csak félig-meddig ad igazat Szathmári István professzor úrnak. Évekig gyűjtöttem a Nagykunság szinte minden településén népi ételrecepteket és szociológiai vizsgálatokban is részt vettem, de nem tapasztaltam különösebb barátságtalanságot és ridegséget. Csak a betelepültekkel kapcsolatban volt bizonyos ellenszenv – akiket gyütt-ment-nek neveztek –, különösen akkor, ha a betelepült a nomenklatúrához tartozott! (Kisújszálláson többször is jártam pl. a Kígyó utcában – ebben az utcában született Szathmári István 1925-ben, egy szegény, három gyermekes családban – az ún. „egyszerű” emberek nagyon kedvesek voltak, sokszor kávéval, üdítőitallal és süteményekkel is megkínáltak, pedig a kérdőívek lekérdezése átlagosan 30-40 percig tartott! A visszautasítók, válaszmegtagadók 90-93%–a a jómódú, ún. „újgazdagok” és az egykori MSZMP tagok és pártfunkcionáriusok köréből került ki! Persze, azt hozzá kell tennem – én csak egyedül kopogtattam, csöngettem be a háztartásokba, nem csapattal.)

Mándoky Kongur tanulmányútjai és egyéb utazásai során azt tapasztalta – és erről több helyen is beszámol –, a türk népek nagyon barátságosak voltak mindenhol vele szemben. Különösen a kazakok vendégszeretetét emeli ki, – akár Észak-Mongóliában, akár a Tadzsikisztánban, Kirgizisztánban vagy más türk területeken élnek. Természetesen Kazakisztánban, ahol a legtöbb kazak él, szerzett sok ismerőst és barátot, élvezve vendégszeretetüket. Amikor már jól megismerték, – nem túlzás: szinte vérrokonnak tekintették –, érkezésekor sok helyütt lovat vágtak a tiszteletére, lévén a kazak népi táplálkozásban ez a legbecsesebb. Erről az őt követő magyar turkológusok részletes leírásokat adtak közre. Dr. Bartha Júlia, aki karcagi lévén, Mándoky Kongur segítő útmutatásai révén, szintén többször járt kint a török népeknél és a kazakoknál is, Keleti tanulmányok c. kötetében[60] írja: „Ha már nem alkalmasak a lovak tenyésztésre, levágják őket. A húsa kitűnő. Füstölve tartósítják a jurta tetőnyílását körülfogó faabroncs tetőkarikára lógatva. A húsételek alapja, de kolbászt is készítenek belőle. (…) Ha valamilyen ünnep alkalmával a család lovat vág, a távol lévő rokonok, barátok adagját felfüstölve elteszik az első találkozásig.” Mándoky Kongurnak is többször volt félretéve valami jó falat. Ha pedig nem volt lóhús, akkor juhot vágtak. Amit Mándoky Kongur nagyon kedvelt, lévén a Nagykunságban, szülővárosában Karcagon, elmaradhatatlan ünnepi ételnek számított a juhpaprikás vagy pörkölt. Bár a kazakok és a többi török népek, nem a karcagi recept szerint készítették, paprikás, hagymás zsírban, – hanem egy nagy üstben sós vízben főzték meg a megtisztított juh minden részét –, ezt is rögtön meg lehetett szokni. Nem csak a kazakok, a kirgizek is így főzték, és „hosszú tálon, kifőzött lebbencstésztára rakva tálalják és a tetejére nyers vöröshagymát karikáznak”.[61] Megegyező viszont, hogy a juhfejet – csakúgy, mint a Nagykunságban – a juh legízletesebb részének tartják és itt is, ott is a legkedvesebb vendég elé tálalják. Bartha Júlia írja könyvében : „A főtt juhfej rituális osztása egyfajta áldozati szertartás, amit az ősök szellemének tiszteletéra mutatnak be. (…) A kazakok körében igen erősen él a népi vallásosság, az iszlám nem itatta mélyen át a kultúrájukat. Így a juh, különösképp a kos, az erő, a hatalom, a termékenység és a bőség jelképe, a húsából készült étel az asztal tisztessége, a családnak ősök tisztelete iránti elégtétele, felmutatott áldozata.” [62] Torma József turkológus – (1990 után első kazakisztáni nagykövetünk) – is leírja, Mándoky Kongur István halála után, amikor először látogatta meg Ötewli Magzumqizi Ongaysa, Mándoky Kongur kazak feleségének családját, lovat vágtak tiszteletére. A főtt lófejet szerették volna elé tálalni, – de nem volt akkora edény, amibe belefért volna az egész lófej.” Ezért a ló feje után következő legmegtisztelőbb testrészt, a lapockát tették elébem, hogy vágjak és nyújtsak mindenkinek a legjobb falatokból. (..) Minderre nagymennyiségű főtt juhnyelv és lókolbász, manti – „juhhúsos gombóc” – és csészébe töltött lóhúsleves elfogyasztása után került sor”.[63] Majd az asztali áldást kellett, szintén megtisztelésként, a vendégnek elmondania.

 

Mándoky Kongur István a hetvenes évek végén ismerte meg Ö. M. Ongaysa-t, aki kazak nyelv és irodalom szakon végzett Alma-Atában, amit később, Kazakisztán függetlenné válása után, nem oroszosan, hanem eredeti kazak nevén, Almatinak neveztek.

Ongaysa, vagy, ahogy már magyarországi barátai, ismerősei rövidítették a nevét Ajsa, nyugat–kazakisztáni sztyeppék sátorában, jurtájában született. Szülei félnomád életmódot folytattak, állattenyésztéssel – főleg lovakkal – foglalkoztak.

Mándoky Kongur 1980-ban kéri feleségül, és még abban az évben összeházasodnak. Nyárelején jön először Magyarországra Ajsa néhány rokonával és barátaival. Karcagon szállnak le a Tisza Expresszről, – ami azóta áll meg Karcagon, mióta a kunmadarasi szovjet katonai repülőtér fölépült és üzemelni kezdett.

Karcagon édesanyja készít esküvői ebédet. Öt nagy kakast vág le és kakaspörkölt az ünnepi lakoma. Miután a régi szülői házból akkor már édesanyjának visszaadtak még egy szobát, a konyhai részen valahogy elfértek az Ajsával érkező kazak vendégek. Mándoky Kongur erre az ünnepélyes, félig-meddig rendhagyó esküvői ebédre csak három karcagit hívott meg: egyik népi iparművészettel is foglalkozó barátját, Juhász Istvánt (aki restaurálta egy-két régi népi bútorát és egyéb kisebb-nagyobb tárgyait), e sorok íróját és élettársát. Többen nem is nagyon fértünk volna el a helyiségben. Emlékezetes délután volt, mi akkor találkoztunk először nagyobb kazak társasággal. Amikor Mándoky Kongur nem volt a közelünkben, pidzsin oroszul valahogy megértettük egymást, egyébként Mándoky barátunk fáradhatatlanul fordított, – mert ő kizárólag kazakul beszélt velük. Amikor föl lett tálalva a karcagi fazekasok által készített eredeti kunsági népi motívumokkal díszített tálakba a kakaspörkölt és a köret valamint a házi készítésű sós-vizes uborka –, meglepetésünkre –, még nem szedhettünk az ételből. Egymás után álltak föl ugyanis a kazak vendégek és 5 –10 perces tósztokat mondtak az ifjú házasok egészségére.

Az egyes tósztok végén pedig mindenki fölállt és egy kis kupica kazak vodka-szerű itallal koccintani kellett, és – (volt, aki csak szimbolicse ) – ürítettük az: „Ifjú pár egészségére és közös ellenségünkre, az oroszra!”– felszólító mondat után. ( Természetesen sem ők, a kazak vendégek, sem mi az orosz főnév, – de inkább jelző – alatt, nem az orosz embereket vagy az orosz népet értettük, hanem a szovjet birodalmat, ill. annak vezetőit és kiszolgálóit. Mi is, majdnem olyan „tagköztársaság” voltunk, mint Kazakisztán – azzal a könnyebbséggel, hogy minket nyelvileg nem akartak eloroszosítani, s kulturálisan sem voltunk olyan nyomás alatt, mint ők. Az más kérdés, hogy velünk az itthoni bolsevisták igyekeztek a hagyományainkat elfeledtetni, s identitásunkat lesüllyeszteni). Miután mi karcagiak, István mellett ültünk balról: minden tósztot halkan fordított számunkra. A kb. tizenöt-tizennyolc kazak vendég után, természetesen nekünk is illet tósztot mondani, amit Juhász Pista, (alias, Manó ) majdnem negyedóra hosszúságúra bővített, mert ő kezdetben komolyan vette a köszöntő ivást, csak később váltott „szimbolikusra”. A tósztokban a kazak vendégek elmondták, hogyan ismerkedtek meg Mándoky Kongurral, mit köszönhetnek neki, mennyire örülnek, hogy eljöhettek a szülőföldjére és a kun rokonokhoz. Mi is hasonló tartalmú köszöntőket mondtunk. (A tósztmondások után persze újra ki kellet vinni és fölmelegíteni a tálakban már kihűlt nagyon szép színű kakaspörköltet, amelyről később kiderült, nem csak szép volt, hanem nagyon finom is, mert a kakas minden része: taréjától a „püspökfalatáig” – sőt talán még a külön megabált vére – is egybe volt főzve, kunsági receptura szerint).

A hosszúra nyúlt ebéd és társalgás után Mándoky Kongur megmutatta a nászajándékba kapott, két kazak jurtát – amely még természetesen be volt csomagolva –, és megkért bennünket, karcagiakat, hogy gondolkozzunk, hol lehetne ezeket nyilvános közterületen fölállítani, hogy minél többen lássák a karcagiak közül. A napokban fölállítják itt az udvaron, de később közterületen kellene, valahol a Nagykunságban, ha Karcagon nem sikerülne. Mert azt szeretné, hogy a nagykunságiak is megismerjék, hogy őseik egykor miben élték mindennapjaikat. A részletes terv nagyon szép volt és akkor még nem is sejtette, hogy a megvalósítás nem lesz egyszerű.

 

A szülői ház udvarán néhány hónap múlva már „állandóra” volt összerakva. Ami azt jelentette: benne voltak a különböző használati eszközök, a fekvőhelyektől a konyhai eszközökig. Mándoky Kongur írt egy szép levelet a karcagi tanács művelődési osztályvezetőjének, Veréb Józsefnek. Ebben elég alaposan bemutatta ennek a kazak sátornak a történetét. Megírta, hogy nagyon lényeges tárgyi kincsünk. Jellegében és „lelkiségében” ilyen lehetett a régi kun őseinknek az otthona. Nagyon egyszerű módon, nemezből készül, csupán faszerkezetű, még a „szögek” sincsenek vasból, hanem, bőrből készültek. Nagyon fontos lenne, hogy a karcagi ifjúság –akár rendhagyó történelemórák keretében megismerje őseinknek lakhelyét, ezáltal hétköznapjait és jeles napjait, szokásait, díszítőművészetét – egyszóval lelkiségét. Na, ez aztán végképp sok volt az ateista, meggyőződéses marxista Veréb elvtársnak – akinek fejében talán még az is megfordult, nacionalizmusa miatt Mándoky Kongur elképzelését, még az Állambiztonsági Alosztály munkatársainak is jelentenie kell. Jól ismertem ugyanis Veréb Józsefet, – aki néhány évvel később, Ratkó József „Segítsd a királyt” c. István királyról szóló drámája karcagi bemutatója utáni közönségtalálkozón, egyszerűen „lefasisztázta” a József Attila díjas szerzőt! (Bizony ilyen momentumok is voltak a „legvidámabb barakkban”).

Mándoky Kongur szomorúan konstatálta, még csak választ sem kapott a levelére –, amelyhez pedig, néhány soros ajánlást írt a karcagi származású, nemzetközileg is elismert Németh Gyula professzor is!

Annyit tudtam segíteni Mándoky Kongurnak, hogy az abádszalóki származású Tiszaörsön tanácselnökként dolgozó Bordás Imre ismerősömhöz vittem át. Akiről tudtam, hogy bár a kommunista párt tagja, – de csak azért, mert ebben a tisztségben ez kötelező volt akkoriban. Lelkében, parasztszármazása miatt, közel állt a népi-nemzeti gondolatkörhöz és ismerte a népi írók legfontosabb műveit, továbbá falujában támogatott minden olyan kulturális törekvést, amely a néphagyományokhoz kapcsolódott. A népdalkörtől kezdve a különféle népi kismesterségeket felelevenítő szakkörökig. Nagyon kedvesen fogadott bennünket, és nagy érdeklődéssel hallgatta végig Mándoky Kongur tervét. Támogatásra érdemesnek találta, viszont Tiszaörsöt jól ismerve – turisztikai látogatottságát, természeti, környezeti adottságait, infrastruktúráját, stb. – azt javasolta, néhány napon belül átszól vagy átmegy az Abádszalóki tanácselnök kollegájához, jó ismerőséhez és felveti, ill. mindenképpen rábírja, hogy biztosítson tanácsi területen egy olyan helyet, ahol turisztikai és kulturális vállalkozásként el lehetne kezdeni. Valóban tartotta is a szavát, néhány nap múlva fogadott bennünk az abádszalóki tanácselnök, aki már egy Varga József nevű vendéglátó ipari vállalkozóhoz küldött bennünket. A nagy Tiszaparti Kempinggel szemben, a Tisza tóhoz vezető útföljáró másik oldalán akkor még szabad volt kb. 2-3 ha terület, amely ideális is lett volna. A részletek megbeszélése, és komoly számítgatások után, kiderült, hogy az éjszakai megőrzés financiális költségei – sajnos, még null szaldóra sem tudnák hozni a vállalkozást. Új szponzorokat kellett volna keresni. Az állami támogatás nem jöhetett szóba, hiszen valójában a jurták magántulajdonban voltak. Amolyan mini- magán-kanzen lett volna az elképzelés: ahol régi kun és kazak ételeket, kun italokat – bozát, kumiszt, juhsajtot stb. – is fogyaszthattak volna a látogatók. Akik közben, vagy utána, hosszabb-rövidebb ideig, bent élhettek volna a jurtákban. Kipróbálhattak volna régi kun íjakat és más eszközöket, és néhány pár lóval sétalovaglásra is indulhattak volna a környéken. Fokozatosan föl lehetett volna fejleszteni az állatállományt, a juhokon kívül ősmagyar állatfajták rideg tartását is el lehetett volna kezdeni (mangalicát, szürke marhát, tincses kecskét), – és a nemez készítéssel is megismerkedhetek volna a látogatók. Nagyon sokáig úgy tűnt, kivitelezhető a terv – csupán 1,5-2 millió ft tőke hiányzott hozzá. Ezt viszont már nem sikerült előteremteni, pedig az akkor még nagyközség – (12 év múlva lett város) – népszerű fogorvosa, dr. Buhály Zoltán is fölkarolta az ügyet. Hetekig, hónapokig győzködte a módosabb környékbeli lakókat – de Vargán kívül, senki nem látott perspektívát egy közös vállalkozás létrehozásának.

Ezért meglehetősen szomorúan adtuk föl az abádszalóki próbálkozást. Mándoky Kongur fölvitte Pestre a jurtokat és a Hadtörténeti Múzeum udvarában állította föl. A nagykunsági helyszín keresését viszont továbbra sem adta föl. Egy komolyabb – egy kisebbfajta tanulmánynak is beillő – levelet küldött 1984-ben az akkori tanácselnöknek, Molnár Ferencnek. [64] Molnárnak, bár műszaki végzettségű mérnök ember volt, és kaposvári születésű – először tetszett az ötlet. Találkozott Mándoky Kongurral – talán kétszer is –, de feltehetően Veréb József tanácsára, nem adott lehetőséget mégsem a tervezet megvalósításához.

Érdemes néhány sort idézni ebből a Tervezetből. Már a legelején szól a jurt–okról és a lovakról: „Az egyik szálláshely a nomádok nyári szállásának felelne meg. Itt csak kerek nemezsátrak (közismert nevükön jurt-ok ) állanának, melyek először csikósok hajlékai lennének, de a későbbiek során érdeklődő látogatók és turisták lakhelyeiként is szolgálnának. Mellettük a ménes a kazakoktól – közép-ázsiai rokon népünktől – bemutatásképpen ajándékul kapott, az egykori, mára már kiveszett parlagi magyar vagy kun lófajtához igen közel álló, sőt azzal édesegy ázsiai parlagi fajtájú 20–25 kancából és egy csődörből állna (a lóállomány természetesen idővel gyarapítható). A ménes az ősmagyar vagy kun parlagi lófajta bemutatásán kívül gazdasági és tudományos hasznot is hajtana, hiszen a fias kancák rendszeres fejésével kora tavasztól késő őszig kumiszt készíthetnének, s a kumiszról pedig köztudomású különleges gyógyító hatása, a máj- és epebántalmak, a különféle tüdő- és szívbetegségek, keringési zavarok, vesebaj stb. terápiájában betöltött igen nagy szerepe és egyre fokozódó jelentősége. Ez a ménes lenne tehát hívatott a várhatóan emelkedő kumiszigény kielégítésére. Ugyanakkor génbankot is képezne, ennek jelentősége csaknem felbecsülhetetlen.”[65]

Hát, igen. Ezekből a sorokból is látható, mennyivel megelőzte korát Mándoky Kongur. Vélhetően a gépészmérnök végzettségű tanácselnök, mint egy utópisztikus regény részletét olvasta, és közben néha a fejét csóválta az ötletektől. Mert aztán ezen a nomád szálláson lett volna különféle lovasjáték, ménesbeli ló kifogásának bemutatása, kegbere (10–20 lovas küzdelme egy földdel vagy homokkal töltött juh- vagy kecskebőréért, leányüldözés (az előnnyel lóháton futó leány beérése csóklopás céljából) – sőt leányrablás lakodalomból.

A jurtokat végül Kecskeméten, a Szórakaténusz Játékműhelyben és Múzeumban tudta hosszabb időre elhelyezni, az 1985. április 18–án nyílt „Kazak nemezsátor” c. kiállításon. Ami ugyan május 20–ig tartott hivatalosan, de továbbra is ott maradtak fölállítva, nemezelő gyerekek is laktak benne. A Szórakaténusz Játékműhely vezetőivel, Nagy Marival és Vidák Istvánnal akkor még nagyon jó volt a kapcsolat, – később viszont már panaszkodik Ökrösné Bartha Júliának írt levelében –, 1988. okt. 16–án: „Nagy dillemmában vagyok. Egyrészt, mert szívesen adnám oda a múzeumnak raktárul szülőházam most visszavásárolt részét, ám a most benne lévő, derék nemezszerető barátaid (Vidák, stb.) által kölcsönkért, majd felelőtlenül tönkretett jurtunk maradványát nincs hová tennem.”[66]

A kecskeméti helynek pedig nagyon örült ’85–ben Kongur, és nagy –nagy lelkesedéssel mutatta be a jurtot a Vidákék által készített interjúban: (…) „ Ez a sátor átlagosnak tekinthető a berendezéseivel. A gyengébb átlag. Énnekem szerencsém volt, törekedtem mindig eljutni őseink földjére, a mai rokon népekhez, és csodálatos hajlékokat találtam, különösen a mongóliai kazakok körében. Még a legszegényebbeknél is, mert ez nem a vagyon fokmérője. Akinek nincs is vagyona, a két keze még ügyes lehet, és csinálhat magának. A régi emberek igyekeztek a leggyönyörűbben berendezni az otthonukat. idejük márpedig sokszor volt, nem rohantak annyira. Talán a brokátot, selymet, aranyszálakat ritkábban tudták beszerezni. De rólunk, magyarokról is megírták, a honfoglalás idején, hogy bíborba, bársonyba öltözöttek voltunk, szinte a legegyszerűbb emberek is be tudták szerezni a letelepült szomszéd népektől. (…) A honfoglaló magyarság is valami csodálatos pompázatos viseletben járt. Akinek ezüstre nem tellett, azok a bőr eszközeire is hasonló mintákat nyomtak, s ezzel egyenrangúak kender- vagy gyapjú szőtteseink: azokon csodálatos hímzések voltak. Ezeknek nincs ma már nyomuk, de hogy voltak, azt a korabeli leírások bizonyítják, meg azt is, hogy maguk is milyen jóképű, csinos emberek, szép asszonyok voltak.

– Üzen–e ez a sátor egy mai magyarnak?– (…)

– Ezt a sátrat kazaknak nevezzük, de ez a mi sajátunk. Nagyon lényeges tárgyi kincsünk. Jellegében, szellemében, lelkiségében ilyen lehetett régi otthonunk. Mert ennek a sátornak lelke van. Mert mindent beszél, csak már nem értjük eléggé. A mai fiatalságnak is ebből kellene kiindulnia, ebből az örökségből. De nagyon sokan teszik is, szerencsére olyan országban élünk, ahol két óriás, Bartók Béla és Kodály Zoltán, a népi művészet másik területén, a zene világában nagyon nagyot alkotott. S éppen Kecskeméten, a Kodály Intézet is ezt hirdeti. Mert a magyar népzene a magyar léleknek egy másik nagyon fontos megnyilvánulási formája és a díszítőművészet ennek a társa, kiegészítője. E dolgok megismerése az első lépés, s akkor otthon érezzük magunkat végre ebben a hazában. Mert most már elmúlt az urak országa, vagy az, hogy gyarmat lennénk, már sajátunk lehetne ez az ország.”[67] ( Kiemelés tőlem)

Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Mert Mándoky–Kongur pontosan tudta, hogy ha nem is gyarmati, de félgyarmati helyzetben van Magyarország. Itt vannak a szovjet csapatok és gazdaságilag is kiszolgáltatott vagyunk a SZU-nak, a KGST–én keresztül. Mindig óvatos volt, amikor nyilvánosan politikát érintő kijelentéseket tett, nem akarta kockáztatni, hogy rásüssék esetleg a „politikailag megbízhatatlan” jelzőt – (mint egy–két barátjára vagy ismerősére, pl. e sorok írójára is). Ez ugyanis azzal a veszéllyel járt volna, hogy netán az útlevelét is bevonják. Az pedig tragédia lett volna számára. Bár nem félt, – aggodalommal fogadta az én házkutatásomról a hírt –, de ennek dacára – ellentétben sok más, hasonló baráti státuszban lévő ismerősömmel szemben, nem szüntette meg a kapcsolatot velem. (Szerepel az egyik rólam készült, III/3–as jelentésben is a neve, Csoóri Sándor, Ratkó József, Ladányi Mihály társaságában.) Szerintem, kint volt bizonyos védelme, hiszen az akkori kazak kommunista vezetők jóban voltak a KGB-és tisztekkel, formális kapcsolatokat tartottak velük, meghívták dácsájukba, korrumpálták őket, stb. Kongur pedig kinti tartózkodása során kereste és meg is találta a kapcsolatokat a kommunista felső vezetéssel. Ebben az interjúban is elmondja: „A kazakisztáni kommunista párt első titkáránál többször jártam, szinte évente találkozunk.” Ezt a közbevetést csupán azért teszem, – mert a halála után néhány itthoni méltatója, (pl. Végh Alpár Sándor) nem zárja ki –, sőt inkább erősíti azt a feltevést, miszerint tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálához a szovjet titkosszolgálatnak, a KGB–nek is köze lett volna. „Nyomába szegődött a KGB. Sejtette. Egy idő után barátaival már csak utcán, parkokban vagy vízparton beszélgetett. Hogy Mándokyt figyelik, még Csingiz Ajtmatov is tudta. Amikor az íróval találkozott: az kategórikusan közölte, nagyon sajnálja, nincs ideje. De míg ezt mondta, kacsintott, majd mutatta, hétkor várja az utcán, lenn a ház előtt.”– írja remek cikkében. [68] Nem vonom kétségbe, hogy ezt az informácíót Kongur barátunktól kapta, de annak, aki ismeri a KGB módszereit, egy picit életszerűtlen ez a történet. Ha figyelnek valakit, akkor nem mutogathat még az ujjával sem – más módon, pl. könyvbe tett papírlapon, stb. kell ezt a tudtára hozni. (Már pedig erre vonatkozólag csak kinti – kazakisztáni – forrásokból lehetne pontos adatokat kapni. A függetlenné vált egykori tagköztársaság belügyi levéltárában talán lennének ennek nyomai. Valószínű, az itthoni Történeti Hivatalban is.)

A Vidák interjúban, a jurtokról szólva még említi, hogy: „… sajnos keleti eredetünket nem oktatják oly mértékben, ahogy kellene, de ez a nemezsátor már Budapesten, több helyen is fölállítva óriási sikert aratott, s éppen az iskolás gyermekek körében. (…) Egy mai látogató rögtön észreveszi, hogy ez fából van. S keresi a vas részeket, s kiderül ilyen nincs is benne. Meglepődik, hogy bőrszegekkel van összefogva. Elcsodálkozik szellemességén. Elgondolkodik rajta, milyen tehetségesek találékonyak voltak őseink, milyen nagy teret mutat, milyen gyors a felállítása, hogy két teve hátára feltehető, és így tovább. (…)Számtalan csodát nyújt a ma emberének is. Ez a sátortípus hétvégi nyaralónak, hétvégi telkeken tavasztól őszig igen alkalmas építmény.

De visszatérek a szőrlabdához, mert innen indultunk el. A nemezkészítéstől. Valóban, ez a sátor az egész. Az emberi élet célja sem más, mint az otthonteremtés. Otthon kell lenni ebben a világban, mert ha nem érezzük otthon magunkat benne, akkor az csak egy börtön számunkra.”[69] Ez már a Tamási Áron-i életfilozófia – életértelmezés – újragondolása saját aspektusából. (S ennél a soránál is kissé elszomorodhatunk, mert noha ő, az örökös nyughatatlan, szinte állandóan úton lévő – (mondhatnánk úgy is: ingázó) –, aki otthon érezte magát a szellem világában, vágyott egy olyan stabil – (dologi?) – otthonra is, ahol majd nyugodtan földolgozhatja kutatásainak összes adatait, s szintetizálhat. A sors kegyetlensége, hogy akkor, amikor már ez is viszonylag megnyugtató módon rendeződött a budai Bartók Béla úti lakásba költözéssel – nem sokkal utána érte a tragikus haláleset.

 

A jurtokkal való nagy ívű elképzelése tehát torzóban maradt, noha Székesfehérvárott is bemutatták és Kunhegyesen is fölállították rövid ideig, hiányoztak mellőle az őshonos állatok például, melyekre pedig Kazakisztánból komoly ígéretet kapott a legfelsőbb vezetéstől: „…Ez testvéri ajándék lenne, a mi őseink lakhelyein továbbra is ott élő népektől, pontosabban a kazakoktól. Afféle segítség, hogy bemutathassuk múltunk egy darabját. Sajnálatos körülmények folytán kipusztult századunk elejére a parlagi magyar őslóállomány, ugyanígy a juhállomány is, most már a kutyaállomány is korcsosodni kezd. A tevéről nem is beszélve, mert az még korábbi századokban kipusztult. Őseink lakhelyein ezek az állatok teljesen azonos méretben, külsőben, tulajdonságaikban ma is előfordulnak. Ezeket egy testvéri gesztussal megkaphatnánk. (…) A kazakisztáni kommunista párt első titkáránál többször jártam, szinte évente találkozunk. Most már kezdi számon kérni rajtam a megoldást, mikor küldhetik már az állatállományt, hiszen már tavaly is hozzákezdtek –(1984–ben! – a szerző megjegyzése) – az állatok kiválasztásához. Én még, szerencsétlenül, idehaza nem jutottam el a megfelelő vezető emberekhez, az illetékesekhez. Úgy gondolom, mivel az előbb már Kecskemétről már pár jó szót szóltam, éppen ennek a megyének a vezetősége lehetne az, akik az ügy mellé állnának. Egy kis szerény hangú levelet juttatnának el Kazakisztánba, amiben kijelentenék, hogy hajlandóak fogadni ezt az állatállományt, gondoskodnak annak megőrzéséről, szaporításáról.”[70]

A pontos részleteket, hogy ez valójában miért feneklett meg ott Kecskeméten, nem tudjuk. Vélhetően sokan rokonszenveztek ugyan az ötlettel, de ugyanúgy, mint ahogy Karcagon Veréb elvtárs, lelkük mélyén érezték, hogy ehhez a legfelsőbb pártfórumoktól, bizony megkaphatnák a nacionalista jelző feddést, – ami ellen hiába tiltakoznának ész érvekkel. Így ez a nagy küzdelem, a nomád szálláshely bemutatására, ha részeredményeivel, sikerrel is járt, nem jelentett igazi megelégedettséget Mándoky–Kongur számára. (Azt meg csak találgatni lehet, hogy rendszerváltás első időszakának eufóriája utáni valóságot látva, hogyan kezdte volna el ennek a nagy tervnek az újbóli felelevenítését. Mert történtek utána is próbálkozások. Több helyütt – Kaposmérőtől kezdve (Kassai Lajos országos hírnevet szerzett a lovas íjászat, mint sportág, beindításával)[71] Kisújszálláson át Karcagig, néhányan meg is valósítottak ebből az elképzelésből sok mindent –, de nem abban a volumenben és komplexitásban, ahogy azt Mándoky Kongur annak idején elképzelte. Jómagam is készítettem egyszer egy interjút Lezsák Leventével és Kun Péterrel, akik ifjonti hévvel kezdtek volna hozzá a karcagi „Turulháza” nevű – a Mándoky-tervhez nagyon közel álló – elképzelés megvalósításához. Ám egy idő után belátták, nem is olyan egyszerű feladat ez.[72] Ma pedig, látva a jelenlegi gazdasági válságból való kilábalás viszontagságos küzdelmét, csak egy prosperálásnak induló nemzetgazdaság állami támogatása nélkül, szintén reménytelen vállalkozásnak tűnik. )

De nem csak a nomád szálláshely-tervének kivitelezésében csalódik, hanem a jurt alapját (a „szőrlabdát”), a nemezt, készítő barátaiban is, Kecskeméten. Ökrösné Bartha Júliának írt levelében – (amikor is Ökrösné Bartha Júlia muzeológus, akivel már régóta jó kapcsolatot ápol –, s már szóltunk róla, hogy később ő követi egyedül Karcagról Mándoky–Kongurt a turkológusi pályán – egy nemez kiállítás megnyitójára hívta) – kesernyés sorokat vet papírra: „Ami a Vidákkal való kapcsolatomat illeti, én igen sokszor, és meglehetősen tartósan (5 éven át!) együtt próbáltam vele dolgozni, annál is inkább, mivel én a nemezzel 1963 óta foglalkozván, alighanem igaz, amit rólam megjegyzel e legutóbbi leveledben: „mert Te mindnyájunknál jobban ismered a nemezt”. Ezt Vidák is tudja, azonban ő soha nem hallgatott rám, bosszantóan mindig ellenem dolgozott és szervezte a mellé csapódott árva, bús „magyar” fiatalokat az elvadulás, a primitívizálódás irányában, teljességgel fittyet hányva a tudomány eredményeinek, tényeinek. Ő csak járja az önfejű, kontrolltalan útját, s járatni akarja másokkal is, szegény jóhiszemű, szépet és jót kereső, a szülői házból menekülő, attól elvadult, szinte apátlan-anyátlan gyermekekkel, ifjakkal. Ebben nem működhettem többet együtt vele, ráadásul többször rendre becsapott, rászedett, sőt meglopott. Ezért végképp nem tudtam vele a továbbiakban együtt dolgozni. Azonban a Ti kiállításotokban részt vettem volna (ha előzőleg megnézhetem az odaszánt anyagot, – ha részben – én is válogathatom azt, persze rendes megbízás, hivatalos felkérés alapján.”[73]

E pár sor is jól jellemzi, mennyire komolyan, tudósi szigorral gondolkodott ő a nemezről, és emberi érzékenységét is tükrözi. Ami néha persze egy picit túlzó is volt, s előttem ritkán tette, mert látta rajtam, nem igazán kedvelem ezt a fajta érzékenységet, – amely néha kissé hiú önsajnálatba is fordult. Az viszont kétségtelen, hogy sokszor valóban visszaéltek jóindulatával és méltánytalan visszautasítások is érték.

Különösen fájt neki, amikor szülővárosában tapasztalta a közömbösséget és az elutasítást, pedig segítő szándékkal igyekezett jó dolgokat megvalósítani. Egyik terve volt, hogy a helyi – akkor már régóta Gábor Áron nevét viselő gimnáziumban – turkológiai stúdiumot, és fakultatív, alapfokú török oktatást szervezzen az érdeklődő diákoknak, – de az igazgatók ezt az elképzelését is elvetették. Később ez sikerült dr. Ökrösné Bartha Juliának, akinek meleg szavakkal gratulált levelében: „Pedig hányszor ostromoltuk a gimnázium Gaál Laci bácsit követő – ráadásul még csak nem is idegen, – hanem karcagi vagy kisúji kun igazgatóit, mindegyik mereven elzárkózott a gimnazisták számára tartani ajánlottunk kun nyelvi, történelmi, művelődési, illetőleg turkológiába, illetve magyar őstörténetbe bevezető stúdiumok és török nyelvi órák elől. Még a 300. évforduló alkalmából is hiába írt Németh Gyula professzor is ez ügyben a gimnázium igazgatójának, levelét ugyan facsimile közölték az ezen ünnepségre megjelent kötetben, de szavait megfogadni már eszükben sem volt. Ezért van most különleges nagyszerűsége a Te vállalkozásodnak, mert így biztos tudású szakavatott nyelvmester segítségével készülhet akár gimnáziumi tanulmányai első éveitől fogva a majdani turkológus pályát választó utánpótlásunk. (Mert sajnos az egyetemeinken most megjelenő első éves hallgatók egyike sem tud egy szót sem törökül, más török dialógusról nem is beszélve.)(…) igazán nagyszerű eredményeket tudsz elérni. Kívánok ehhez töretlen kedvet, lelkesedést és a gimnázium részéről kellő támogatást. Szintén nagy örömmel és büszkeséggel olvastam kedves cikkedet törökországi tanulmányutadról! Lám, nem hiába küzdöttél, minden idődet és erődet a nagy feladatnak szentelve, most már tartósnak ígérkező siker koronázza egyedülálló szorgalmadat. Kívánom, hogy eredményeid az eddigiekhez hasonlóan sokasodjanak, és szülővárosunkban méltóképp képviseld Németh Gyula szellemét”[74]

Nem fukarkodik a dicsérő jelzőkkel a későbbiekben sem dr. Ökrösné Bartha Júlia irányába, s bizton tudom, nem azért mert a megdicsért a szebbik nemhez tartozó.

Akik jobban ismerték, tudták róla, hogy „nagy indulatú” és nehéz ember. Néha túlzásokba esett, s nem vette észre, hogy netán megsért másokat, – még ha a másik nemhez tartozóak is, – ha meg volt győződve, hogy szakmailag neki van igaza. Talán egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a szakmabeliek közül kivel kapcsolatban nem volt valamilyen fönntartása. Lehetett bárki – vitatkozott vele, ha érezte igazát. Beismerte sokszor: „konok kun vagyok, és az is maradok”. (Egyszer Györffy György is megjegyezte egy hozzám írt levelében, – már több évvel Mándoky Kongur halála után, mikor felesége, Ajsa címe iránt érdeklődött, – hogy nehéz volt vele néha zöldágra vergődni, pedig a „Magyarság keleti elemei” c. munkáját, vele lektoráltatta). Néhány hozzám hasonló, szakmán kívül eső barát vagy ismerős sem volt kivétel. Sokszor korholt bennünket ezért vagy azért, – aztán később együtt jót derültünk rajt, s haraggal soha nem váltunk el, még ha előtte fennhangon, erősen vitatkoztunk is valamin. Viszont, az ún. „egyszerű emberekhez” mindig nagy tisztelettel közeledett, s sokakat csodált és kifejezetten vigyázott arra, hogy véletlenül se sértsen meg senkit. (Persze akik becsapták, vagy rájött, hogy hazudtak neki, – rájuk haragudott sokáig – nehezen lehetett kiengesztelni.)

Kun nyelvi gyűjtőiről mindig szuperlatívuszokban beszélt. Különösen kedvelte a vékony testalkatú, alacsony termetű, – de jellegzetes, kunvonásokkal barázdált arcú, Mészáros István karcagi tanárt, akihez néhányszor én is elkísértem. Kiváló gyűjtőnek tartotta. Ugyancsak a kunmadarasi, U. Nagy János tanító úrhoz is átvittem többször. Aki valamikor leventeoktató is volt és sajnálatos módon belekeverték a ’46–os zsidó pogromba, mint fölbujtót, – pedig még a helyszínen sem volt. Megjárta még a siralomházat is, míg Tildy Zoltán köztársasági elnököt – egykori szeghalmi református lelkészt, – sikerült meggyőzni ártatlanságáról. Sokáig nem is taníthatott, egy állami építőipari vállalatnál tudott csak elhelyezkedni, s több mint egy évtizedig ingázott Madaras és a főváros között. A ’60-as évek elején sikerült ugyan rehabilitálni és napközis tanító lehetett, a helyi pártkorifeusok közül viszont jó néhányan egészen élete végéig éreztették vele a megbélyegzést. Valószínűleg az állambiztonsági hatóságok is figyelték.

Úgy, hogy nem volt – úgymond – veszélytelen a kapcsolattartás vele. Ám Mándoky Kongurt ez egyáltalán nem érdekelte. Volt úgy, hogy az éjszakát is ott töltötte, másnap onnan utazott tovább Tiszafüredre. U. Nagy János többek közt egy kunsági kiszámolót jegyzett fel, amelynek több variánsa is fölbukkant a faluban, – Karcagon pedig Mészáros István is rátalált. A mondókában megjelenő egyes szavak a magyarországi kun és a kazak szavak hasonlóságára utaltak. Ezen egyezések alapján állította föl Mándoky Kongur ama feltételezését, hogy ez a mondóka a kipcsak–törökséggel közös népköltészeti örökséghez tartozik. Ez volt a Kun miatyánk után a legfontosabb kun nyelvemlék, melyről nagyon alapos tanulmányban számol be. (De erről már 1979. szept.27–én, Isztambulban a III. Nemzetközi Turkológiai Kongreszuson is tartott előadást: Adatok a kipcsak gyermekirodalomhoz címmel. )

Mándoky Kongur szorgalmazta a törökségi népek irodalmának műfordítását is. Már 1976–ban a Dobrudzsában gyűjtött anyagát nagy műgonddal fordítja, gyakran többszöri átírással. Különösen a népdalok, a népköltészet ragadja meg. 2002-ben a Barbaricum Könyvműhely adja ki legszebb darabjait.[75] Nagyon sok nyersfordítást adott Körmendi Lajos költőnek és Bartha Júlia múzeológusnak is. Még életében, 1988-ban egy kis vékony kötetben is megjelennek kazáni és misér tatár népdal gyűjtéseiből, melyből a karcagi gimnáziumban működő Műfordító Műhely tagjai is remek fordításokat készítenek.[76] A kis kötetben a népköltészet mellett nagyon sok kazak, kirgiz, tatár és más türk népek költőinek és néhány prózaírójának munkáit találjuk, igényes fordításban – Gombos Imre és Hatvani Dániel lektorálásával. (Ritka érdekesség: az 1880–1913 közt élt tatár költő, Tukaj, Gabdulla verseit Moszkvában fordítják tatárról oroszra – majd Karcagon oroszról, magyarra.)

Azt már említettem, hogy Mándoky Kongur kinti barátait – legyenek bármily kipcsak törzshöz vagy üzbég, tadzsik, stb., nemzetiséghez tartozóak – mindig erőteljesen kapacitálta az anyanyelv használatára az orosszal szemben. „A lélek tükre a nyelv is” – módosította néha a közismert magyar közmondást. (S a Széchenyi mondást is egy picit kibővítette; „Csakis a nyelvében élhet a nemzet.”). Bizony ő megtapasztalta, s ha nyilvánosan nem is, magánbeszélgetéseiben mindig kikelt az eloroszosítás ellen. Noha ezzel néhány kinti ismerőse sem értett egyet, mert már annyira megszokták a kétnyelvűséget. Melynek kétségtelen voltak praktikumai is, – de a néphagyományok ápolásához elengedhetetlen az anyanyelv mélyreható ismerete, érvelt, sokszor ellentmondást nem tűrve. Nem is a kétnyelvűséggel volt valójában baja, hanem, hogy egyesek ott kint, nem tanulták meg rendesen saját anyanyelvüket. (Torma József írja M.K. I. emlékére összeállított kötetében: „úgy hírlik a kazak Nemzeti Tudományos Akadémián a ’17-es lenini puccs óta elsőként Mándoky Kongur István tartott kazak nyelven előadást”. S elmondja utána, hogy ő is találkozott olyan tudományos kutató hölggyel a kazak néprajzi intézetben, aki kazakul nem, csak oroszul tudott. Az illető hölgy „a kazak sámánizmusról írt egy kis könyvecskét, amibe állítólag az anyja írta be neki a kazak szavakat”).[77]

Az eloroszítás persze már régen, még a cári időkben, a XIX. sz. elején – sőt még hamarább – elkezdődött, amikor még Közép-Ázsiát Turkesztánnak nevezték, összefoglaló néven. Elképesztő sokféleségben éltek itt a népek, nemzetiségek törzsek egymással is keveredve, s rivalizálva is: üzbégek, tadzsikok, tatárok, kazakok, kirgizek és még sorolhatnánk. Amelyek addig megőrizték sajátos kultúrájukat és nyelvüket. (Persze ugyan így az oroszok is: történelmük bizonyítja és nyelvük is, amelyben igen kevés türk-mongol eredetű szót lehet találni).

Amikor Oroszország gazdasági okokból terjeszkedésre kényszerült, adott volt az irány Taskent és Asztahan felé. Már 1870–től a dél-orosz szegényparasztság elkezdődött Kazakisztánba vándorolni, ahol már előzőleg nagy kozák birtokok is kialakultak, a koronának tett szolgálataikért kaptak hatalmas földbirtokokat a kozákok. A kazakisztáni bevándorlás 1906–1914 között tetőzött. Az I. világháború idején, már kb. fele-fele arányban éltek itt ukránok, oroszok és kazakok. Utóbbiakhoz számítva a különböző nomád törzseket, ujgurokat, dungánokat, akik a kínai határon keresztül érkeztek. És földnélküli üzbégek is letelepedtek egyre többen Kazaksztán déli peremén a sztyeppéktől elhódított területeken.

1917-ben a legjobb legelők elorzása megtörtént, a kazakisztáni mezőgazdasági területek egyötödét sajátították ki, kb. 5o millió hektárt. Ami teljesen tönkretette a nomádokat, akik addig sok évtizede legeltették állataikat, sokszor 2 ezer kilométert is megtéve, nyájaikkal, lovaikkal, tevéikkel. Ekkor kezdtek fölhagyni a vándorlással és tavaszi-téli szállásokat kiépíteni. Az orosz gyarmatosítás és a tőkés viszonyok lassan felbomlasztották a törzsi társadalom régi struktúráit. Megismerkedtek az egykori pásztorok, nomádok a földtulajdon és a tőke közötti furcsa viszonylatokkal, – mert addig törzsi és nemzettségek közti íratlan szerződéseken nyugvó kollektív, közös tulajdonban voltak a legelők. A földművelés is megváltoztatta az életet és a kultúrát. Természetes volt a szemben állás a bolsevik forradalom vezetőivel, hiszen csak rossz tapasztalatuk volt az orosz bevándorlással és gyarmatosítással eddig is. A kolhozosítás pedig még ezt is fölülmúlta.

Rengeteg vita volt a szovjetek és az itt élő népek vezetői között, míg 1924 végére stabilizálni tudták a helyzetet. Megalakult a Kazak autonóm köztársaság, – amely az oroszországi föderatív köztársaság keretében már előzőleg létrejött, – de még a régi Kirgízia nevet megtartva. Aztán létrejött az Üzbég, Türkmén, Tadzsikisztáni SZSZK. De állandóan módosították a határokat, kiválások voltak. A kazakok csaknem 94%–a Kazaksztánban kapott otthont, – de csak a teljes lakosság 57%-át alkották.

Megindult a kultúroffenzíva. Ezerszámra jöttek orosz földről a tanítócsoportok, hogy átneveljék az őslakosokat, mondván a az analfabetizmust föl kell számolni. A nomád jurtok mellett sátrat vertek az új tanítók is. ( Erről az időszakról szól Csingiz Ajtmatov Az első tanító című regénye is, –még a szocialista realizmus jegyében. Ajtmatov később kiábrándul a kommunista ideológiából –, bár kénytelen orosz nyelven írni, mert különben nincs esélye a nagy példányszámú megjelenésnek). Két év alatt 1930-31-ben egymillió – főként paraszt tanul meg írni, olvasni a térségben – írja egy francia kommunista, Henri Alleg, aki a hetvenes években végig utazza Közép-Ázsiát, majd egy esszé–útikönyvben jegyzi le a tapasztalatait.[78] Természetesen dicsőítve a szocializmus vívmányait. Történeti visszatekintésben viszonylag objektív, – de számos olyan tragikus tényt nem említ, ami bizony alapjaiban kezdte ki a kazak társadalmat.

Miközben Henri Alleg keresztül-kasul járja Kazakisztánt, senki nem említi neki, hogy éppen akkor – 1930–31–ben, amikor egymillió paraszt tanult meg olvasni, ugyanakkor minden második kazak éhen halt (!)[79] a sztálini erőszakos kolhozosítás következtében.

Az is kétségtelen tény, hogy az iszlámosított írást 1928-ban fölváltja a kemalista Törökországban a latin betűs írásmód. (Kemál Attatürk 1923. okt. 13-án, már Ankarát jelöli ki fővárosként.) Aztán később Közép-Ázsiában is bevezették, elsőként a kazakoknál a latin betűírást, ’39–40 körül pedig már cirill betűkkel módosítva. Ettől kezdve beszélhetünk az erőszakos eloroszításról és a kétnyelvűségről, amelyben egyre dominánsabb szerep jut az orosznak. Idézi Ajtmatovot, Ehrenburgot – és áradozik a kétnyelvűségről; „amivel elkerülhetik ezek a népek a bábeli nyelvzavart, ennek révén érthetnek szót egymással és dolgozhatnak együtt.” Vajon Franciaországban ki olvasta volna Csingiz Ajtmatov műveit – ha nem fordíthatják le oroszból? – teszi föl a lehengerlő kérdést –, mint egy adut, egy kártyajátékban. [80]

1999. A. Nazarbayev elnök majdnem minden beszédében szól nyelvi kérdésekről. 1999.dec.10–én Almatiban a Népi Közgyűlésen ezeket mondja: „Meg kell mondanom, hogy az egész posztszovjet területen egyedül Kazakisztánban használják együtt a kazak államnyelvet és az orosz hivatalos nyelvet. Ez az elv le van írva az Alkotmányban. (…) Vajon az utóbbi években hányszor hallhattunk várható sikertelenségekről, és nemzetiségi konfliktusokról Kazakisztánban a „jövendőmondóktól”? Hány álhazafitól láttuk, hogy először kazakok, majd az oroszok, vagy bármely más nemzetiség érdekeit védték? Napjainkra már világos, hogy ezek az emberek közömbösek voltak Kazakisztán népe érdekeivel szemben. (…)

Baurzan Momusuli, (Baurzhan Momyshuly)[81] akinek rövidesen a 90. születési évfordulóját ünnepeljük, a következőket mondta 2003. dec. 24-ei beszédében: „A Haza nevében még a tűz sem éget el téged”, „A Haza nevében és a nép nevében keményen kell dolgoznunk”, „Ha nem tudod anyanyelvedet, sohasem kóstoltál anyatejet”. (…) „…Kazakisztán népe, ezen belül valamennyi nemzetiség tudatában van annak, hogy milyen fontos megőrizni és fejleszteni a kazak nyelvet, annak állami funkcióját. Napjainkra a hivatali ügyintézés, kazak nyelven folyik Arirauban, Dzsambulban, Kizilordában, a dél-kazakisztáni régiókban. (…) 2001-el összehasonlítva a kazak nyelvű napilapok száma 25-el nőtt, ez 12%–os növekedés. Az elektronikus tömegmédiának majdnem a 95%–a az adás idejének felében kazak nyelven ad. Országunkban kialakítottuk az összes szükséges feltételt és mechanizmust ahhoz, hogy elősegítsük az egész kazakisztáni nép identitásnak alaprétege: a kazak nyelv fejlődését”.[82] (Kiemelés tőlem.) Idézhetnék még számos hasonló gondolatot, hogy a kétnyelvűség fönt maradt ugyan, de az orosz dominancia már a múlté. S a legfelsőbb vezetésnek határozott koncepcíója van – reméljük nem csak szavakban – a jövőt illetően.

Eljátszhatunk a gondolattal, vajon Mándoky Kongur, ha ezt megéri, vajon enged–e annak a vágyának, ill. tervének, hogy kiköltözik Kazakisztánba, második ővéi közé?

Torma József, Mándoky Kongurt talán legjobb értő barátja, – aki sajnos már szintén nincs az élők sorában – (a rendszerváltás után első kazakisztáni nagykövetünk volt), idézett művében[83] 1988–ban írja: „…Az önálló Kazakisztán először alanyi jogon kazak állampolgárságot biztosított a világon bárhol élő minden kazaknak”. Majd később egy Mándoky Kongur expedicíó tagjainak ad tanácsokat, ugyanebben a tanulmányában, és hozzáteszi: „…a mongóliai kazakok, Mongólia nyugati egyharmadában – visszaszorítva valamennyi többi, ott élő népet: tuvákat, dörbötöket, stb. (és természetesen az államalkotó halha-mongolokat is) – egészséges népszaporulatuk, példás családi életük, mintaszerű állattenyésztő gazdálkodásuk következtében hamarosan meghatározó etnikai elemmé válnak. Meggyőződésem szerint a jövő század Európájának is az etnikai képét azok a népcsoportok fogják alakítani, amelyek megőrizték hagyományos erkölcsi rendjüket, nem dőltek be a hamis szabadosságokat népszerűsítő félrevezetésnek…” (Tudjuk, Mongóliába az 1930-as évekbeli sztálini terror miatt vándorolt ki kb. 10 ezer kazak.)

„…a Mándoky Kongur István nyomába eredő expedíció egy testileg-lelkileg egészséges, természetes körülmények között, hagyományos erkölcsi rend szerint élő etnikai csoport, a mongóliai kazakok közé tervezi útját, olyan helyre, ahol még elevenen élnek a hagyományok, érvényesül egy évezredes, (következmények és bűnhődés nélkül azonban) a jövőben sem feladható normarend és még pompázik a népköltészet is! Oda indul az expedíció, ahol Mándoky Kongur megtanult kazakul, ahol tudósi pályája indult és lendületet kapott, ahol tiszteletbeli kazakká lett.”[84]

Azóta már több, különféle – (dokumentumfilmes, antropológus, stb.) expedíció szegődött nyomába. Somfai Kara Dávid, Bíró András, Kenyeres Gyula és mások vezetésével. Huszonkét évvel ezelőtt hunyt el, a Kaspi tenger partján, dagesztáni költő barátja kezei között lett rosszul, – s hiába szállították kórházba, már nem sikerült megmenteni életét. Élete delén volt, két év híján, ötven. Már értelmetlen a kérdés: mi lett volna, ha megéri a mát? Tudta volna-e egy nagy szintézisbe foglalni utazásainak, kutatásainak eredményeit –, vagy megmaradt volna örök vándornak? Aki steppékről–steppékre utazik nyughatatlanul, valami titkos, megmagyarázhatatlan vágytól hajtva, hogy talán a madjar törzsben megtalája bizonyosan a kunok őseit? Vagy valahol, Ankarában, Sztambulban, Asztahánban, Almatiban egyetemi katedrát kap, s utazik majd, konferenciákról konferenciákra? Már nem tudjuk meg. Nevét, emlékét egy rövid kis utca őrzi Karcagon, s Karcagon és a fővárosban egy buszt dombormű – Győrfi Sándor Munkácsy-, Magyar Örökség-díjas szobrászművész alkotása. A Mándoky dombormű a Hadik kávéház és a Móricz Zsigmond Körtér közötti Bartók Béla úti szakaszon, légvonalban kb. 200 méterre, tudós tanítómestere, Németh Gyula, Karinthy Frigyes úti egykori házának bejárati ajtaja fölött elhelyezett emléktáblájától. Sírhelyeik viszont több ezer kilométerre egymástól.

Mándoky Kongur István, az idén, 2014-ben lett volna hetven éves.

[1] Kertész Péter: Kertész József (Tanulmány.) Karcag a magyar művelődés történetében. Tanulmányok. Karcag, 2001. (Szerk.: Péter László) 93.p

[2] .Elek György: Várostörténet ötvenkét tételben. (Karcag város története 1506 – 1950 között). Karcag, 2008. 58- 64 p

[3] Örsi Julianna: A redempció szerepe a Jászkunság fejlődésében. Karcag-Túrkeve 1995. (Damjanich Múzeum kiadványa. Felelős kiadó: Tálas László múzeum ig. Szolnok, 1995. Készült 200 példányban). 42. p.

[4] Petrov István: Karcag város gazdaságtörténeti fejlődése. (Tanulmány). Karcagi krónika (Fejezetek a város legújabb kori történetéből) Nagykunsági füzetek 2. (Szerk.: dr. Bellon Tibor). Karcag, 1976, 20-23 p.

[5] Elek György i. m.: 180 p.

[6] Kiss Lajos: Szegény emberek élete. I-II köt.. Gondolat.,Bp. 1981. I köt.. 92.p.

[7] Bellon Tibor: Karcag társadalma a két világháború között.(Adatok a gazdasági-társadalmi változások értelmezéséhez.) c .tanulmány. Karcagi Krónika 1976, 83-84p.

7 Nánási Mihály: Pártok-küzdelmek c. tanulmány, in: Karcagi Krónika 1976, 76-78.p

[9] Bihari István református lelkész említi részletesen a történetet a II. világháborús visszaemlékezésében,

melyet interneten el lehet érni

[10] Ágoston Gábor: Karcag és a magyar turkológia. Jászkunság c. társadalmi és kulturális folyóirat 39. évf. 5 sz. 1993. okt./nov. 41p.( Bár Ágoston Gábor azt írja, hogy 5.-es korában kapja Szűcs Sándortól kölcsön a török nyelvkönyvet, – Mándoky – Kongur egyik levelében, melyet dr. Ökrösné Bartha Júliának írt, hatodik osztályt említ.)

[11] Ökrösné Bartha Júlia: In memoriam Mándoky Kongur István (Karcag 1944-1992 Alma-Ata) ,Jászkunság c. folyóirat 38 évf. 6.sz. 13. p.

[12] Ökrösné Bartha Júlia uő. uo

[13] Dr. Fazekas Mihály: Tanítványaim története. Mándoky Pista. Karcagi Kincses Kalendárium, Karcag, 1993. (Szerk.: Jenei Gyula), 160. p.

12.Mátyusné, Kispál Rózsika nyugd. tanárnő szíves közlése, Karcag, 2013.04.13.

[15] Szelekovszky István ( Kunhegyes polgármestere, 1990 -94.) és Szelekovszky László (Természetvédelmi Főfelügyelő, Békéscsaba) szíves közlése. (Több ízben).

[16] Dr. Vásáry István: A turkológus Mándoky Kongur István (Bevezető tanulmány Mándoky Kongur István: Kunok és magyarok c. művéhez), Molnár Kiadó, Bp. 2012. 9. p.

[17] Molnár Ádám: Mándoky Kongur István gyűjteményes kötete elé.(Bevezető tanulmány, lásd előző jegyzet) Molnár Kiadó, Bp.2012. 17. p.

[18] Dr. Bartha Júlia: Mándoky Kongur István 1944 – 1992.Kötetzáró tanulmány. In.: Amu – Darja széles vize (Válogatás a török népek folklórjából Mándoky Kongur István fordításában), Barbaricum Könyvműhely, (Szerk.:dr. Bartha Júlia) ,Karcag, 2002, 98. p.

[19] Ágoston Gábor i. m. 39-41 p.

[20] Györffy István: A néphagyomány és a nemzeti művelődés. / Magyar táj- és népismeret könyvtára. / Bp. 1942, 3. kiad. 50. p.

[21] Györffy István i.m.. 90.p.

[22] Szabó Pál: Györffy István és a nemzeti művelődés. ( Recenzió) Kelet Népe folyóirat, 1939. október, 11. p.

[23] Kő Pál szíves közlése, 2012 dec. 21-én, a „Kő Pál, magyar szobrász” c. művészeti album bemutatása utáni beszélgetéskor.

[24] Vidák István – Nagy Mari: A Kunság kapocs Közép – Ázsia felé (Beszélgetés Mándoky Kongur Istvánnal) Jászkunság c. folyóirat, 39.sz. 1993. december/ 1994. január. 40. p.

[25] Dr.Vecseklőy József: Ló és ember. ( a szerző kiadása) ,Bp, 1983, 228.p.

[26] Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok. Bp. 1989, Corvina. ( Nyomdai munkák: Gyomaendrőd, Kner Nyomda) 32.

[27] Dr.Vecseklőy József i.m. 229. p.

[28] Pálóczi Horváth András: im. 89. p.

[29] Nagyváthy János: Szorgalmatos mezei gazda. I.-II. köt., Pest, 1791, II. köt. 309. p.

[30] Tóth István: Mezőhegyes 200 éve. Mezőhegyes, OKISz Nyomd. 1986, 42. p. ( Széchenyi István:: Lovakrul c. munkájából való az idézet. Hívatkozás nélk.)

[31] Egri Mária: Györfi Sándor. Szolnok, 2007 (Monográfia és fotóalbum a művészről. Benne: Szemadám György: „ A ménesek emlékére” – Győrfi Sándor szobrász műtermében. Interjú.) 170. p.

[32] Dr. Zachar József – Poka-Pivny Aladár: Az amerikai függetlenségi háború magyar hőse (Alcím: Kováts Mihály élete). Bp. 1982, Zrínyi Kiadó.

[33] Kétségtelen, dr.Bellon Tibor – mint sokan mások- többször megjegyzi, hogy többet kellene Mándoky Kongurnak publikálnia. Mándoky viszont „szobatudósnak” tartja dr..Bellont, ami részéről – enyhén szólva pongyola és „pontatlan” jelző.

[34]Dr. Vásáry István: A magyarországi kun nyelv kipcsak-török nyelvi háttere. / Nyelvi és tárgyi örökségünk a Nagykunságon. Tudományos konferencia. Karcag, 2012. november 16./ Programfüzet és szinopszis. ( Összeállította: Dr. habil Őrsi Julianna, kandidátus, társadalomkutató) 16-17. p.

[35] Torma József:” Bérem bélő, Íkem igő…”- Mándoky Kongur István emlékére – Karcag, 1999 ( Keleti örökségünk sorozat 6.könyve. Sorozatszerkesztő: Őkrösné Bartha Júlia és Pálóczi Horváth András), 25. p.

[36] Ágoston Gábor im. 38-39. p.

[37] Szilágyi Ferenc: Kétszáz éve született Kőrösi Csoma Sándor. (Élet és Tudomány c. hetilap, 1984.03.02. 9. sz. 260.p.).

[38] Ágoston Gábor i.m. U. o.

[39] Berta Árpád: Németh Gyula. (Karcag a magyar művelődés történetében. Tanulmányok.) Lásd fentebb, 128. p

[40] Amu -Darja széles vize. ( Válogatás a török népek folklórjából Mándoky Kongur István fordításában) Barbaricum Könyvműhely, Karcag 2002, (Szerkesztette Bartha Júlia, utószavában: MKI életrajza, 99.p.)

[41] Mándoky Kongur István: Dobrudzsai tatár közmondások. ( Posztumusz közlés: Jászkunság, 38. évf.,1992. decemberi sz..12.p.)

[42] A közmondások szerepelnek az „Amu-Darja széles vize” c. köteben is. (lásd. 39.sz.j.) Ám ott már 99 db közmondás található. 52. p.

[43] Dr. Vásáry István: A turkológus Mándoky Kongur István. Élete. (Lásd.: 15 sz.j.), 9. p.

[44] Kiss Ildikó szíves közlése, 2013. január 20.

[45] Később említi ezt Kiss Ildikó, egy mail váltásban.

[46] Rideg István: Körmendi Lajos világa. Első kötet. Körmendy Lajos pályakezdése (1964 – 1981). Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2012 67.p.

[47] Rideg István im..Uo.

[48] Rideg István im. Uo.

[49] Rideg István im. 68.p

[50] Rideg István im. ( Fakszimileként közli ezt a Mándoky levelet.) 70. p.

[51] Rideg István im. 72. p.

[52] Rideg István im. / Ezt a levelet is fakszimile közli/ 74. p.

[53] M. Kongur István: Bajkonur, Karszakpaj és a Nagykunság. Jászkunság 21. évf. 3-4 sz. 1975. november, 51-54. p.

[54] Mándoky István: A kun nyelv. In Bellon Tibor – Kaposvári Gyula (szerk.) Karcag várostörténeti tanulmányok. Nagykunsági füzetek 1. Karcag. 1974. Györffy István Nagykun Múzeum.

[55] A kun nyelv c. tanulmány megjelent a Mándoky Kongur István: Kunok és magyarok c. gyűjteményes kiadásban is. ( Közzé tette: Molnár Ádám) ,Bp. 2012, Molnár Kiadó. 84. p

[56] Mándoky Kongur István: A kun nyelv magyarországi emlékei. / Keleti örökségünk 1. Sorozatszerkesztő: Ökrösné Bartha Júlia – Pálóczi Horváth András / Karcag, 1993, Kiadja: Karcag Város Önkormányzata.

[57] Lengyel Klára: „Ha százszor születnék, mindig tanító, tanár lennék és nyelvvel, anyanyelvünkkel foglalkoznék…” Interjú Szathmári István nyelvészprofesszorral. Jászkunság, 51. évf. 2. sz. 1995. április/ május 6. p.

[58] Rideg István i.m. 75. p.

[59] Lengyel Klára i.m. u.o.

[60] Bartha Júlia: Keleti tanulmányok. Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 1998. ( Keleti örökségünk 5. Szerk: Ökrösné Bartha Júlia és Pálóczi Horváth András). 25. p.

[61] Bartha Júlia i.m. 26. p.

[62] Bartha Júlia i.m. 27. p.

[63] Torma József i.m. 24. p

[64]Mándoky Kongur István: Tervezet egy honfoglalás kori magyar vagy XIII – XVII. Századi kun nomád szállásnak a Nagykunságon (vagy Hortobágyon) való bemutatására – Molnár Ádám közlése i.m. a Molnár Kiadó gyűjteményes kiadásában, Bp, 2012—235 p. Megemlítve, hogy eredeti forrása: a 2000-es Karcagi Kalendárium ( Szerk.: Körmendi Lajos)

[65] U.o. 237.p.

[66] Ökrösné Bartha Júliához, (aki akkor még a Karcagi Nagykun Múzeum munkatársa volt) írt levél, 1988.okt. 16-án, kelt Bp.-en.

[67] Lásd fönt           ˙23 Vidák I. – Nagy M. 38. p.

[68] Végh-Alpár Sándor: (Felcím:) Negyvennyolc év, harminckét nyelv – A kunok Kőrösi Csomája messze ment. Magyar Nemzet, 1996.július 27. (Szombati Tükör).

[69] Vidák Isván –Nagy Mari interjúja, lásd fönt              23.

[70] U. o. 39.p.

[71] Kósa Károly: A kentaur. alcím: Kassai Lajos íjkészítő, lovas íjász. Jászkunság, 38 évf. 1992.december, 7.p

[72] Cs. Kovács Károly: Egy monumentális elképzelés: a „Turulháza” körvonalai. Jászkunság, 38. évf.1992, december. 5. p.

[73] Dr. Ökrösné Bartha Júliához, 1988. 10. 16-án keltezett levélben.            65.

[74] Dr. Ökrösné B..J.-hez 1991.10.03-án kelt levél részlete.

[75] Amu–Darja széles vize. ( Válogatás a török népek folklórjából Mádoky Kongur István fordításában) Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2002 (Szerk.: Bartha Júlia)

[76] Szent forrás. – Műfordítások a türk népek irodalmából. Karcag, 1988. (Szerk.: Szalainé Kegyes Margit) Kiadja a Karcagi Déryné Művelődési Központ és a Gábor Áron Gimnázium.

[77] Torma József i.m. 85. p. (Lásd.:     34.)

[78] Henri Alleg: Vörös csillag és zöld félhold (A szovjet kelet). Kossuth Kiadó, Bp. 1988. (Ford.:Konok István)

[79] Nursultan, Nazarbayev: Kazaksztán népei közgyűlésének tíz éve.(A Kazak Köztársaság Elnökének tíz előadása 1994.márc.-tól, minden évben 2003-ig, a Köztársaság Népei Közgyűlésein). Angolból ford.: Benkő Mihály, Magyar nyelven kiadta: A Kazak Köztársaság Magyarországi Nagykövetsége, Bp. én.10.p. / Említi Torma József is i.m.: 85.p./

[80]Henri Alleg i.m. 234.p.

[81]Kazak katona és író. 1910-ben született Kazakisztán déli részén, egy nomád törzs fiaként. Részt vesz a II. v.h.-ban, magas rangot szerez. Vitái vannak A. Bek-kel, a Volokalamszki országút c. mű szerzőjével. Kazak nacionalistának bélyegzik. A F.Á.K. megalakulása után A.N. Nazarbayev elnök rehabilitáltatja és megkapja a legmagasabb kazak állami kitüntetést.

[82] Nursultan, Nazarbayev i.m. 194. p.

[83] Torma József: Bérem bélő, Íkem igő… i.m. (Lásd      34.) 86.p.

[84] U.ő. u o.