Mi volt ez az utolsó ősz nekem?
Fájó ég és didergő tóvidék.
Sorsom torz fintor régi képeken,
miket én is csak szétszakítanék.

Mást is kívántam adni néktek,
szépséget, erőt, emberséget,
bennem lángok gyertyái égtek,
s a szél rendre beléjük tépett.

A kéz, amely másokra kést ragad,
ernyedten visszahull, már nem szabad,

a vészharang elcsengte verseit,
zúgása nem véd és nem lelkesít,

s a fájdalom egy füves vércsomó,
és másnap hull, ó hull rá már a hó.

Ringatózz szív a fenyvek élein,
élnek itt magyarok, a véreim,

ragyogj tekintet kék egekkel,
ne álmodj soha fegyverekkel,

vezesd lélek a hegyre társadat,
a helyhez, hol hűs forrás fölfakad,

testvér, rokon csúcsokra látsz amott,
feledd, feledd a feldúlt látszatot!

Elhagyott völgyben hószín kaolin
és nád és víz és sás, hol sanda kín
bujkál az évek omló partjain;

Ó, magából kiforduló vidék,
a nagy sas vijjogás kiért s kikért,
ha egyszer már a hegytetőkre ért?!