Az utolsó pohár tej
– A boldoggá avatott Meszlényi Zoltán püspök megidézése –
– A boldoggá avatott Meszlényi Zoltán püspök megidézése –
Csöndes imával, lassú léptekkel, földre vetett tekintettel kísérték a káptalan tagjai a koporsót. Mintha mindenki egyedül lett volna. Beköszöntött a nyár 1950 júniusában is, a természet rendjének megfelelően, s nem vett tudomást arról, hogy az embereket a melegen kívül valami más még inkább fojtogatja…
Az esztergomi várhegy alatt a csonka híd roncsai meredeztek a Duna vízében, a város csöndes volt, véget ért a tanév, az órák után nem árasztották el a diákok az utcákat. Délelőtt temették Drahos János érseki helynököt, utána a káptalan tagjainak meg kell választaniuk az utódot, a főegyházmegye nem maradhat ordinárius nélkül. A természetes emberi törekvéssel szemben most aligha kívánta bárki is a méltóságot – helyesebben a hivatal terhét. A főpásztor, a bíboros hercegprímás börtönben, Drahos Jánost ávós katonák őrizték halottas ágyánál, közben az ország minden részéről internálták a szerzeteseket. S e nyakra helyezett késsel folytak a tárgyalások: széles arcú kommunisták, ideológiai bárdjukat suhogtatva („munkásököl vasököl, oda sújt, ahová köll”) sürgették a mielőbbi megállapodást a püspöki kar küldötteivel.
Egy régi ház, Hatvanban, valamikor a tizenkilencedik század második felében épülhetett. Az utcán egymáshoz ragasztva álltak a hasonló épületek. Hideg tél volt, az 1892-es esztendő második napja. Megszületett, sóhajtott fel a tanító úr, s néhány nappal később a plébánián az anyakönyvben az oldal legalsó sorába került az ő Zoltán fiának a neve. Amikor hazafelé tartottak a keresztelő után a ropogós időben, az apa arra gondolt: megéri-e fia a felnőttkort, s vajon mi lesz belőle? Milyen sors jut neki ezen a földön? Aligha vetíthette fantáziáját előre, egészen 1950. június tizenhetedikéig, s még tovább.
Az esztergomi bazilika méteres falai között nem érződött a kinti időjárás. Talán még azt is gondolni lehetett, a süttői márvánnyal borított oszlopok közé, az ugyancsak sötétvörös márvány színben játszó, reneszánsz Bakócz-kápolnába nem hatolhat be semmi kívülről. Sem a megafonok repedt, erőszakos hangja, sem a hirtelen elszaporodott egyenruhák. A káptalan tagjai azonban tudták, eluralkodott a gonoszság.
Mindenki őrizte a maga tudását. A temetésen más papok is részt vettek. Egyikük több kanonokot megkeresett, s a sebtében kierőszakolt beszélgetésben arra utalt, Balogh István páter azzal bízta meg, közölje: az állam legszívesebben Beresztóczy Miklóst látná az érseki helynöki székben. Balogh István szegedi páter tagja volt a debreceni ideiglenes nemzetgyűlésnek, majd az elhagyott javak kormánybiztosa lett. Amikor több évtizeddel később valaki nála járt a Margit-híd mellett lévő lakásában, az 1970-es esztendőkben, azt hitte, eltévedt: a sokszobás lakóhely inkább hasonlított múzeumra. A márkás festményektől tenyérnyi falfelület nem maradt szabadon… (scc!)
Egy idős szalézi szerzetes mesélte vagy húsz esztendeje: amikor Beresztóczy elképesztő idegállapotban kikerült az Andrássy út hatvanból, mint régi ismerősét meghívta magukhoz Péliföldszentkeresztre, hogy kissé helyrejöjjön a kolostori csendben. Az egyik nap felkérte, tartson lelkigyakorlatos beszédet. S amikor Beresztóczy fölment a szószékre, az első két-három mondat valóban az evangélium magyarázataként hangzott, majd a kínzások során szétroncsolt ujjak egyszerre dobolni kezdtek a szószék párkányán, s a szerencsétlen pap a makarenkói pedagógia nagyszerűségéről kezdett beszélni. Gondolataiba belevágott a kihallgató szoba emléke… (hmm.)
Az ülés megkezdése előtt váratlanul megérkezett Esztergomba Dudás Miklós hajdúdorogi püspök. Közölte, beszélőn járt Mindszenty bíborosnál a börtönben, ő is Beresztóczy megválasztását támogatja. A kanonokok hallgattak, aligha tekintették hitelesnek a hírt, vagy ha Mindszenty mégis ezt mondta, tárgyalásának napjai jutottak eszükbe: hogyan lehet befolyásolni valakinek a tudatállapotát. S emlékeztek a bíboros szavaira: ha letartóztatása után olyat mondana vagy cselekedne, azt nem szabad akaratából teszi…
Tizenegy kanonok ülte körül a hosszú asztalt a bazilika oldaltermében. Az ülést Török Mihály, a káptalan nagyprépostja vezette. Meszlényi Zoltán püspök előző nap Witz Béla budapesti érseki helytartót javasolta egy beszélgetésben a főegyházmegye vezetésére. Szavaztak is az ő személyére, már csak a megválasztott beleegyezése kellett. Witz Béla hosszabb ideig csöndesen, talán emlékeibe kapaszkodva ült a helyén. Lehet, hogy éppen 1940. április harmadikára gondolt. Közölték vele, este valaki még felkeresi, gyónni szeretne. Nem akadt fenn a különös időponton, aki beállított hozzá a budapesti bazilikába — miután a kórházban meglátogatta súlyosan beteg feleségét –, Teleki Pál miniszterelnök volt. Már megérkezett Barcza követ (korábban szentszéki követ) londoni távirata: ha Magyarország csatlakozik Jugoszlávia németek általi megtámadásához, ezt Anglia háborús oknak tekinti… A miniszterelnök meggyónt, megáldozott – másnap reggel holtan találták. Witz Béla megköszönte a bizalmat, de az ügyekben való járatlanságára és megroppant egészségi állapotára tekintettel visszautasította a megbízást.
Pillanatnyi csönd. Meszlényi Zoltán püspök vajon látta-e ekkor önmagát, a tizenegy éves kisfiút édesanyja koporsója mellett? S amint fogja a papa kezét, és elmennek a főpostára. Nyilván nem érthette még: ő a „kérés”, szelíd, kissé bágyadtan mosolygó gyerekarcával, hogy a papánál jóval fiatalabb, csinos postáskisasszony igent mondjon az özvegy férfinak. S látta-e a diákot, amint bevonul kisszeminaristaként – ahogyan akkoriban nevezték a gimnazista korú papjelölteket – az esztergomi Szent Benedek-rendi Szent Imre gimnáziumba? És Rómát, majd Innsbruckot, további tanulmányai helyszínét? S a képzett kánonjogász talán arra a gondolatra ráncolta a homlokát: a kényszer, amely odakintről áradt, s utalások és sejtetések képében közéjük költözött, mennyire engedi meg a szabad döntést?
Szeretett imádkozni. Egyik alkalommal hazafelé tartott a bazilikában elvégzett kórusima után. A hatalmas oszlopcsarnokhoz fölvezető széles úttal szemben, egy kétszintes épületben lakott, amely az oldalsó kanonoki épületek után mintegy lezárta a bazilika előtti hatalmas félkörívet.
A közeli szeminárium egyik növendéke megpillantotta, s nem sokkal később utánament, hogy aláírassa püspök-tanárukkal néhányuk indexét. Amikor bekopogott, Meszlényi Zoltánt az imazsámolyon találta, tenyerébe fektette az arcát, ujjai fölértek kétoldalt korán kopaszodó fejére. Mikor befejezte, odafordult a papnövendékhez: „Mondjád, fiám, mi járátban?” S a fiatalember nyújtotta az indexeket, de a jelenet hatása alatt azt kérdezte: „Püspök úr most érkezett meg a bazilikai imádságból, s most megint imádkozik?” Mire az egyik ágon szlovák származású főpásztor magas homloka még inkább megemelkedett, első pillanatban mogorvának, de legalább is szigorúnak tűnő tekintete fölengedett, és sajátos felvidéki hanghordozásával, egymásra guruló „á” hangokkal magyarázta: „Mert áz má nem ért sémmit, fiám! Áz imá csák ákkor ér válámit, ha az egész ember mondjá, nem csak a szájá…”
Szavazzanak Meszlényi püspök megválasztásáról, hangzott el az ülést vezető Török Mihály részéről. Hivatkozhatott volna régtől viselt szívbetegségére. A meleg nyári napokat, amikor a pára elborította a levegőt, különösen nehezen bírta. Megugrott, rendszertelenné vált a pulzusa, a mellkasát pedig mintha kötés szorítaná. A szíve nem akart a helyén maradni, egészen a torkáig nyomult – így érezte.
A szavazócédulák többségén az ő neve szerepelt. A tekintetek őt keresték. A jog és a pontos számadások embere volt, régóta már ő felügyelte a főegyházmegye gazdasági ügyeit. Szerette a pontosságot. De most, ezen a nyári napon, ebben a déli órában mi jelenthette a pontosságot? Ha ötvenkilencedik évében valóban meglévő gyengeségére hivatkozik, s Witz Béla érseki helytartóhoz hasonlóan ő is visszavonul? Tudhatta vajon, mi vár rá attól a pillanattól, amikor elvállalja a káptalan bizalmát? Gondolta, hogy őt is letartóztatják? Hiszen ha a bíborost, akkor a helynökét… Vagy éppen azért, mert a bíborost már elítélték, nem akarnak újabb pert? Két ordináriust egymás után?
Gondolta volna, hogy visszateszi a pohár hideg tejet, amit szokás szerint föltálalnak neki uzsonnára tizenkét nappal később? Gondolta volna, hogy élete utolsó pohár tejét meg sem kóstolja? A durva mozgású férfiak valamilyen papírlapot ráztak előtte: letartóztatási parancs.
Talán nem is tudta, mi az a szűrő. Aki bekerült a kistarcsai internálótáborba, előbb a szűrőbe vitték. Majd onnan a belső táborba, ahol valamiféle katonai beosztás uralkodott: számmal, barakkbeosztással. De aki a szűrőben marad? A kinti világ már nem tud róla, a benti lágerlistán még nem szerepel. Sehol sincs. Eltűnt a világ számára.
S hogy nem kapja meg a gyógyszereit. Egyre nehezebb a légzése, a rideg körülmények és az izgalom mindinkább megviselik, télen – más rabok elbeszélése szerint – szándékosan nyitva hagyták a cellák valamelyik ablakát. Fúj a jeges szél. Az imával takaródzik. De így sem bírja sokáig. A telet még valahogy végigszenvedi, de a végére, amikor már jön a tavasz – jönnie kell – elfogynak az erői, nem a lélek, a test erőtlenedik. S akkor az egyik reggel az a szorítás… nem akar múlni… talán hörög? Erre figyelnek fel? Vagy nem érdekes? A szűrőben különösen igaz, amit hányszor odavetettek a raboknak: „magukkal nem kell elszámolnunk”. Hagyják meghalni ott, vagy netán katonai mentőautóba rakják, hogy bevigyék Budapestre, a Mosonyi utcai rabkórházba? Ha így volt, ehhez nyilván politikai döntés kellett. Gondol-e, gondolhat-e arra, hol fog meghalni? A priccsen, vagy valahol útközben? S az lesz-e vajon utolsó gondolata: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és egyházunk iránti hűséget meg nem tagadtam soha.”
A káptalani tagok várják elfogadó beleegyezését. Nem tudja, mi következik, nem tudja az otthagyott tejet, a szűrőt, a priccset, a télen is kivert ablakot, de a mindig pontos számvevő már végiggondolta döntését a nagy Számvevő előtt. Bólint: köszöni a bizalmat, vállalja, bármi következzék is. S ugyanazzal a talán kissé komikusan hangzó lejtéssel, mint amellyel a papnövendéknek beszélt az igazi imáról, a frissen megválasztott helynök, mintegy székfoglalóul, így fordul a káptalan tagjaihoz: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és az egyházunk iránti hűséget meg nem tagadtam soha.”
Az esztergomi várhegy alatt a csonka híd roncsai meredeztek a Duna vízében, a város csöndes volt, véget ért a tanév, az órák után nem árasztották el a diákok az utcákat. Délelőtt temették Drahos János érseki helynököt, utána a káptalan tagjainak meg kell választaniuk az utódot, a főegyházmegye nem maradhat ordinárius nélkül. A természetes emberi törekvéssel szemben most aligha kívánta bárki is a méltóságot – helyesebben a hivatal terhét. A főpásztor, a bíboros hercegprímás börtönben, Drahos Jánost ávós katonák őrizték halottas ágyánál, közben az ország minden részéről internálták a szerzeteseket. S e nyakra helyezett késsel folytak a tárgyalások: széles arcú kommunisták, ideológiai bárdjukat suhogtatva („munkásököl vasököl, oda sújt, ahová köll”) sürgették a mielőbbi megállapodást a püspöki kar küldötteivel.
Egy régi ház, Hatvanban, valamikor a tizenkilencedik század második felében épülhetett. Az utcán egymáshoz ragasztva álltak a hasonló épületek. Hideg tél volt, az 1892-es esztendő második napja. Megszületett, sóhajtott fel a tanító úr, s néhány nappal később a plébánián az anyakönyvben az oldal legalsó sorába került az ő Zoltán fiának a neve. Amikor hazafelé tartottak a keresztelő után a ropogós időben, az apa arra gondolt: megéri-e fia a felnőttkort, s vajon mi lesz belőle? Milyen sors jut neki ezen a földön? Aligha vetíthette fantáziáját előre, egészen 1950. június tizenhetedikéig, s még tovább.
Az esztergomi bazilika méteres falai között nem érződött a kinti időjárás. Talán még azt is gondolni lehetett, a süttői márvánnyal borított oszlopok közé, az ugyancsak sötétvörös márvány színben játszó, reneszánsz Bakócz-kápolnába nem hatolhat be semmi kívülről. Sem a megafonok repedt, erőszakos hangja, sem a hirtelen elszaporodott egyenruhák. A káptalan tagjai azonban tudták, eluralkodott a gonoszság.
Mindenki őrizte a maga tudását. A temetésen más papok is részt vettek. Egyikük több kanonokot megkeresett, s a sebtében kierőszakolt beszélgetésben arra utalt, Balogh István páter azzal bízta meg, közölje: az állam legszívesebben Beresztóczy Miklóst látná az érseki helynöki székben. Balogh István szegedi páter tagja volt a debreceni ideiglenes nemzetgyűlésnek, majd az elhagyott javak kormánybiztosa lett. Amikor több évtizeddel később valaki nála járt a Margit-híd mellett lévő lakásában, az 1970-es esztendőkben, azt hitte, eltévedt: a sokszobás lakóhely inkább hasonlított múzeumra. A márkás festményektől tenyérnyi falfelület nem maradt szabadon… (scc!)
Egy idős szalézi szerzetes mesélte vagy húsz esztendeje: amikor Beresztóczy elképesztő idegállapotban kikerült az Andrássy út hatvanból, mint régi ismerősét meghívta magukhoz Péliföldszentkeresztre, hogy kissé helyrejöjjön a kolostori csendben. Az egyik nap felkérte, tartson lelkigyakorlatos beszédet. S amikor Beresztóczy fölment a szószékre, az első két-három mondat valóban az evangélium magyarázataként hangzott, majd a kínzások során szétroncsolt ujjak egyszerre dobolni kezdtek a szószék párkányán, s a szerencsétlen pap a makarenkói pedagógia nagyszerűségéről kezdett beszélni. Gondolataiba belevágott a kihallgató szoba emléke… (hmm.)
Az ülés megkezdése előtt váratlanul megérkezett Esztergomba Dudás Miklós hajdúdorogi püspök. Közölte, beszélőn járt Mindszenty bíborosnál a börtönben, ő is Beresztóczy megválasztását támogatja. A kanonokok hallgattak, aligha tekintették hitelesnek a hírt, vagy ha Mindszenty mégis ezt mondta, tárgyalásának napjai jutottak eszükbe: hogyan lehet befolyásolni valakinek a tudatállapotát. S emlékeztek a bíboros szavaira: ha letartóztatása után olyat mondana vagy cselekedne, azt nem szabad akaratából teszi…
Tizenegy kanonok ülte körül a hosszú asztalt a bazilika oldaltermében. Az ülést Török Mihály, a káptalan nagyprépostja vezette. Meszlényi Zoltán püspök előző nap Witz Béla budapesti érseki helytartót javasolta egy beszélgetésben a főegyházmegye vezetésére. Szavaztak is az ő személyére, már csak a megválasztott beleegyezése kellett. Witz Béla hosszabb ideig csöndesen, talán emlékeibe kapaszkodva ült a helyén. Lehet, hogy éppen 1940. április harmadikára gondolt. Közölték vele, este valaki még felkeresi, gyónni szeretne. Nem akadt fenn a különös időponton, aki beállított hozzá a budapesti bazilikába — miután a kórházban meglátogatta súlyosan beteg feleségét –, Teleki Pál miniszterelnök volt. Már megérkezett Barcza követ (korábban szentszéki követ) londoni távirata: ha Magyarország csatlakozik Jugoszlávia németek általi megtámadásához, ezt Anglia háborús oknak tekinti… A miniszterelnök meggyónt, megáldozott – másnap reggel holtan találták. Witz Béla megköszönte a bizalmat, de az ügyekben való járatlanságára és megroppant egészségi állapotára tekintettel visszautasította a megbízást.
Pillanatnyi csönd. Meszlényi Zoltán püspök vajon látta-e ekkor önmagát, a tizenegy éves kisfiút édesanyja koporsója mellett? S amint fogja a papa kezét, és elmennek a főpostára. Nyilván nem érthette még: ő a „kérés”, szelíd, kissé bágyadtan mosolygó gyerekarcával, hogy a papánál jóval fiatalabb, csinos postáskisasszony igent mondjon az özvegy férfinak. S látta-e a diákot, amint bevonul kisszeminaristaként – ahogyan akkoriban nevezték a gimnazista korú papjelölteket – az esztergomi Szent Benedek-rendi Szent Imre gimnáziumba? És Rómát, majd Innsbruckot, további tanulmányai helyszínét? S a képzett kánonjogász talán arra a gondolatra ráncolta a homlokát: a kényszer, amely odakintről áradt, s utalások és sejtetések képében közéjük költözött, mennyire engedi meg a szabad döntést?
Szeretett imádkozni. Egyik alkalommal hazafelé tartott a bazilikában elvégzett kórusima után. A hatalmas oszlopcsarnokhoz fölvezető széles úttal szemben, egy kétszintes épületben lakott, amely az oldalsó kanonoki épületek után mintegy lezárta a bazilika előtti hatalmas félkörívet.
A közeli szeminárium egyik növendéke megpillantotta, s nem sokkal később utánament, hogy aláírassa püspök-tanárukkal néhányuk indexét. Amikor bekopogott, Meszlényi Zoltánt az imazsámolyon találta, tenyerébe fektette az arcát, ujjai fölértek kétoldalt korán kopaszodó fejére. Mikor befejezte, odafordult a papnövendékhez: „Mondjád, fiám, mi járátban?” S a fiatalember nyújtotta az indexeket, de a jelenet hatása alatt azt kérdezte: „Püspök úr most érkezett meg a bazilikai imádságból, s most megint imádkozik?” Mire az egyik ágon szlovák származású főpásztor magas homloka még inkább megemelkedett, első pillanatban mogorvának, de legalább is szigorúnak tűnő tekintete fölengedett, és sajátos felvidéki hanghordozásával, egymásra guruló „á” hangokkal magyarázta: „Mert áz má nem ért sémmit, fiám! Áz imá csák ákkor ér válámit, ha az egész ember mondjá, nem csak a szájá…”
Szavazzanak Meszlényi püspök megválasztásáról, hangzott el az ülést vezető Török Mihály részéről. Hivatkozhatott volna régtől viselt szívbetegségére. A meleg nyári napokat, amikor a pára elborította a levegőt, különösen nehezen bírta. Megugrott, rendszertelenné vált a pulzusa, a mellkasát pedig mintha kötés szorítaná. A szíve nem akart a helyén maradni, egészen a torkáig nyomult – így érezte.
A szavazócédulák többségén az ő neve szerepelt. A tekintetek őt keresték. A jog és a pontos számadások embere volt, régóta már ő felügyelte a főegyházmegye gazdasági ügyeit. Szerette a pontosságot. De most, ezen a nyári napon, ebben a déli órában mi jelenthette a pontosságot? Ha ötvenkilencedik évében valóban meglévő gyengeségére hivatkozik, s Witz Béla érseki helytartóhoz hasonlóan ő is visszavonul? Tudhatta vajon, mi vár rá attól a pillanattól, amikor elvállalja a káptalan bizalmát? Gondolta, hogy őt is letartóztatják? Hiszen ha a bíborost, akkor a helynökét… Vagy éppen azért, mert a bíborost már elítélték, nem akarnak újabb pert? Két ordináriust egymás után?
Gondolta volna, hogy visszateszi a pohár hideg tejet, amit szokás szerint föltálalnak neki uzsonnára tizenkét nappal később? Gondolta volna, hogy élete utolsó pohár tejét meg sem kóstolja? A durva mozgású férfiak valamilyen papírlapot ráztak előtte: letartóztatási parancs.
Talán nem is tudta, mi az a szűrő. Aki bekerült a kistarcsai internálótáborba, előbb a szűrőbe vitték. Majd onnan a belső táborba, ahol valamiféle katonai beosztás uralkodott: számmal, barakkbeosztással. De aki a szűrőben marad? A kinti világ már nem tud róla, a benti lágerlistán még nem szerepel. Sehol sincs. Eltűnt a világ számára.
S hogy nem kapja meg a gyógyszereit. Egyre nehezebb a légzése, a rideg körülmények és az izgalom mindinkább megviselik, télen – más rabok elbeszélése szerint – szándékosan nyitva hagyták a cellák valamelyik ablakát. Fúj a jeges szél. Az imával takaródzik. De így sem bírja sokáig. A telet még valahogy végigszenvedi, de a végére, amikor már jön a tavasz – jönnie kell – elfogynak az erői, nem a lélek, a test erőtlenedik. S akkor az egyik reggel az a szorítás… nem akar múlni… talán hörög? Erre figyelnek fel? Vagy nem érdekes? A szűrőben különösen igaz, amit hányszor odavetettek a raboknak: „magukkal nem kell elszámolnunk”. Hagyják meghalni ott, vagy netán katonai mentőautóba rakják, hogy bevigyék Budapestre, a Mosonyi utcai rabkórházba? Ha így volt, ehhez nyilván politikai döntés kellett. Gondol-e, gondolhat-e arra, hol fog meghalni? A priccsen, vagy valahol útközben? S az lesz-e vajon utolsó gondolata: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és egyházunk iránti hűséget meg nem tagadtam soha.”
A káptalani tagok várják elfogadó beleegyezését. Nem tudja, mi következik, nem tudja az otthagyott tejet, a szűrőt, a priccset, a télen is kivert ablakot, de a mindig pontos számvevő már végiggondolta döntését a nagy Számvevő előtt. Bólint: köszöni a bizalmat, vállalja, bármi következzék is. S ugyanazzal a talán kissé komikusan hangzó lejtéssel, mint amellyel a papnövendéknek beszélt az igazi imáról, a frissen megválasztott helynök, mintegy székfoglalóul, így fordul a káptalan tagjaihoz: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és az egyházunk iránti hűséget meg nem tagadtam soha.”