Az a csepp, mit a forrásnál
             lenyelt a torkod,
nem jut már soha el
             a tengerekig.

Ám a líra minden cseppje itt
             folyómederre lel,
egyetlen hangban áttűnik minden,
             mi életet lehel.

Magamba ilyenkor átitatom
a tiszai ártér szimfóniáját,
madarak hangjából meghallom
elmúlt ünnepek és gyászok
partjainkra rakódó áradását.

Sodrásban ég a Tisza tükre,
a Nap átsüti, de nem apasztja;
virágszirmok az úszó sajkák,
rajtuk utazik a rettenet.

Ó, szűz idő! Őrizni való,
              átölelni,
s magammal vinni
              messzire.

A cseppet, mit a forrásnál
             a torkod nyelt el,
nem látja már soha viszont
             a messzi tenger.

Átitatódom az ártér
             búgó szimfóniáival;
bennem születik újjá
             múlt és jövő,
s bennük
             mind a dal!     
    

Hálónk vonszolja
partra bánáti halak
súlyos sóhaját – –

Kék puszta az ég,
tejfelhőket pásztorol
lóháton a Hold.

Te asszony-szeszély,
te hasonlíthatatlan állat-
párzású éj!

Ó, ember, be boldog az,
ki közületek hazatér;
ó, természet, be emberi:
nyíló ajkakkal vár a rét.

Elsimul már a lélek este,
hullámtaréj a holt vizen;
hajnalra ébred szín-repesve,
a távol nekem így üzen.
 
(Rahó – Pomáz  – Tisza-Nagyrév – Zenta 2010. pünkösdi előjáték)