Különösen meleg napok voltak azok, feledhetetlenül forrók és kegyetlenül emlékezetesek. Sokunknak életünk nagy megmérettetése lett az a pár napba sűrűsödő történelmi momentum. Volt, aki vállalta és volt, aki egyszerűen kihagyta életéből ezt a páratlan lüktető pillanatot. Már hónapokkal azelőtt valami izzani kezdett, úgy tűnt, egy kispap Temesváron sakkba tartja a nagy kondukátort, egy Tőkés László nevű, addig ismeretlen papocska zavarta meg a rendet, és túllépve egy bizonyos ingerküszöböt, az elvtársi tapsolóst, kezdte hergelni megalapult, jól beidomított jámborságunkat.
Mit akarhat ez a papocska, meddig még zavarja meg nekünk itt a nyugalmat, mikor fejezi végre már be, hát nem látja, nem érti, hogy mindent, amit tesz, ellenünk cselekszik, hiszen mi rajtunk, az egyszerű magyarok hátán csattan majd újra az ostor. Már elegünk volt mindenből, a papból, a hitből, a hőzöngésből. – mondtuk volt magunkban és közönyösen, a nagy megváltoztathatatlannak a gépies tudatában folytattuk tovább, ösztönösen, mindennapos belénk idegződött monoton foglalatosságainkat és az utolsó előtti pillanatban sem hittük, hogy valami történhet velünk. Szabadság! Minő badarság, a béklyóink kulcsai már örökre elvesztek, nincs mit feszengetni, lázadozni; ez a sorsunk, láncot rázni fölösleges. És akkor valahol a nyár elején meghalljuk, hogy Kádár János, mindenki Jani bácsija, akit mindenki annyira szeret, és aki jó és kedves, és oly otthonosan mozog a kisemberek körében, hogy mindig saját maga megy el gyalogosan, kosárral a kezében a különböző piaci bevásárlásokra… egyszóval kiderül róla, hogy súlyosan megbetegedett. Még el sem kezdtünk igazán szomorkodni, amikor már egy másik, Orbán Viktor nevű ifjú kegyetlen józanító szavai ágyú hangjának élességével dördültek el egy bizonyos Nagy Imre nevű úr újratemetésén, és hallhattuk először, hogy amit eddig ellenforradalomnak tudtunk, tulajdonképpen igazi Forradalom volt. Aznap az ilyen ügyekben nagyon hallgatag apám is megszólalt, először mondta el, hogy a Forradalomkor Szászrégen városában lakott, hogy akkoriban, micsoda izgalom lett úrrá a környéken, mennyire pánikba voltak esve az ottani szekusok. És kezdett beszélni nekünk a Forradalomról, ettől hirtelen sok minden megváltozott bennem, kezdtem jobban odafigyelni, a Kossuth Rádió déli és az esti hírei olyanok lettek számomra, mint valami Istentől való mennybéli muzsikaszó. Vártuk, hogy valami mifelénk is történjen, de soha nem hittük, volna, hogy mi magunktól képesek lennénk, bármit is tenni sorsunk megváltoztatására. Aztán jött a berlini fal leomlása, meg a többi kelet-európai államok is csöndben, s már minden fal leomlott. És már megint csak mi maradtunk! Szótlanul beadták a derekukat, a kommunista államvezetések önként visszavonulót fújtak, csak nálunk tűnt úgy, hogy tovább vele kell élnünk elüszkösödött, több helyen kifakadt, minden ízében keserűn csepegő, bűzös szagokat árasztó, szaggató életsebünkkel, a kommunizmussal. Naponta vártuk a déli híreket, meg az estieket, vártuk a Kossuth Rádiótól, miként mondja ki a csodát, az újabbat, a Nagy Imre újratemetéséhez közel hasonlatosat, de az a pillanat, sehogyan sem akart eljönni. Aztán egyik délben a rádiószerkesztők úgy döntöttek, hogy egyéb hírek helyett, egy hangfelvételt játszanak be, amelyen Temesvári tüntetők hangját lehetett hallani, amint bizonytalan hangon valami katonákat szidnak, majd szokatlan történik, imitt-amott kelepelő géppuskazaj töri meg az éter hullámain keresztül a téren relatívé csöndesen telő pillanatokat. Majd a géppuskazaj általánossá válik, mint valami különös ránk küldött, ördög hozta tavaszias-téli tűzzápor, visszhangzik bennünk, a hozzánk már csak éteren keresztül érkező golyólövedékek süvítése, becsapódása, elhalló jajkiáltások. Ezek a pillanatok voltak sokunk számára vízválasztóak: volt, aki tudta, merre, hogyan tovább és volt, aki továbbra is megmaradt hitetlennek. Aztán jöttek az aradi lövéssorozatokról szóló hírek, ugyancsak a Kossuth Rádiónak köszönhetően, ekkor már mi is éreztük, hogy a kocka végleg elvetetett. És mi még mindig nem teszünk semmit! Itt állunk a jövőnk küszöbén és mi képtelenek vagyunk bármit is cselekedni. És az a kispap is eltűnt, aki ezt az egészet egymaga merte vállalni, valahová elhurcolták, talán már nem is él. Ezek a gondolatok kavarogtak kobakunkban, ide-oda kóvályogtunk a városban, kerestük az új kezdet lehetőségét, de mintha a sors megelégelte volna addigi tétlenségünket, végig szemünkbe nevetett, közben incselkedett is velünk, s gúnyorosan azt súgta fülünkbe: „Lám, erről is lemaradtok”. A Bulevárd-i kaszárnyák környékén kószáltam akkortájt, az egyetemi diákoktól remélve a sorsunk beteljesedését, de ott viszont egy lélek sem járt, plusz tizennyolc fokon rideg némaságba burkolózott a tél ura, mintha végleg magunkra hagyott volna az Úristen. Minket, gyáva hitetleneket! És akkor visszafelé jövet, találkoztam az első égi jellel, egy katonai autóbusz vesztegelt a katonai bázis előtt, nem sokat volt mit ott körözni, ezért tettem még egy sétát, hogy hátha másodjára mégis sikerül valamit meglátni. Mikor másodszorra vezetett el utam a kaszárnya épülete előtt, egy rendkívül fess tányérsapkás tiszt vonult ki az épületből, utána érkezvén ki a tiszttársai, tehát ezek szerint itt mégis is kell valaminek lennie, nálunk is fog történni valami! Másnap munkából hazajövet már lehetett hallani különböző bátrabb hangokat, egyébként már a munkát sem vettük komolyan, csak lézengtünk a gyárudvaron és úgy tettünk, mintha tennénk valamit. Műszak után hazakotródtam, valósággal repültem, és amint a központ közelébe érkeztem, valami különös, eddig soha nem hallott, oly emberinek tűnő, és mégis oly igazinak érzett Isteni hangokat hallottam. Tehát ezek lennének, az oly sokká várt igazi Szabadság hangjai? Ebéd után nem bírtam tovább, kimentem a házból, egyenest a főtér irányába vettem utam, amint haladtam előre, a távoli morajlás, úgy erősödött egyre jobban. Az egyik szomszédlány jött velem szembe és azt mondta, majd szinte kért, könyörgött, hogy ne menjek tovább, mert ki vannak állva a kiskatonák és valószínűleg itt is fognak lőni. Én erre csak mosolyogtam egyet és mit sem törődve a lány csillapító szavaival, továbbfolytattam utam. Egy pillanatig még láttam szánakozó tekintetét. A morajlás meg egyre hangosabb lett, már-már szinte sodró, álomszerűen részegítő, már nem is én mentem tovább, egyszerűen csak a lábaim vittek magukkal. Mentem, és csak mentem és közben úgy tűnt, hogy már nem érek el soha, és akkor még egy lépés, az utolsó, és hurrá, én is része lettem a Tengernek. Több mint kétszázan lehettünk, tajtékzott velünk és körülöttünk minden, jártuk körbe a város főterét, zengett a főtér tőlünk, kondukátor ellenes rigmusokat kiabáltunk. Miközben így járogattunk körbe, egy másik kispap, Köllő Gábor üdvözölt minket a helyi plébánia ablakából, adta ránk áldását, a ránk váró bizonytalan jövő teljes tudatában. Mint valami különös megtébolyult emberek jártunk körbe, közben egyesek valójában megbokrosodtak és elkezdték összetörni, ledönteni az útszéli faliújság állványzatokat. A virágóra előtti részen még rendkívül sokan voltunk, elszántak és nagyon határozottak, aztán az egykori Gulliver épülete előtt néhány tíz méterrel, valahogy ez a szusz teljesen elfogyott belőlünk, szemben velünk tüzelő alakzatba felállított kiskatonák gépfegyvercsövei néztek farkasszemet velünk. Egy lány nem messze előttem, bátorításnak szánva a dolgot, rázendített a „Föl, föl, ti rabjai a földnek…” című elvtársi dalra, magyarul, de szerencsénkre csak kevesen tudták követni, és azok is, már valahol dal elején elakadtak. Aztán ugyanaz a lány hátranézett és vészjósló hangon csupán annyit mondott: Gyávák!
Én édesanyám, hogy én miért nem nézek hátra ilyenkor soha! El sem hiszik, a hátam mögött már egyetlen tüntető sem volt, tőlem arrább csak törvénytisztelő állampolgárokat láttam, akik már nem az út közepéről kiabáltak mindenféléket, hanem szabályosan a járdáról követték tovább szép csöndben az eseményeket. Két-háromtucatnyian lehettünk, kik a nálunk is elszántabb tekintetű, remegő térdű, beijedt kiskatonák elé kerültünk, a kocka el volt…gurítva, kissé inunkba szállt a bátorság, éreztük, bármely pillanatban felcsattanhatnak a gyilkos géppuskatüzek. Édesanyám, én nem így akarok meghalni!- villant át az agyamon a gondolat, de nem volt, mit tenni, mert, nemde, mit szólnak majd a járdán sorakozó szomszédok, meg mit mond majd az a lány is, meg a többiek is, és többségében mind lányok alkották a főtéri csoportunkat akkor. Akik egy tapodta sem mozdultak, sőt, tovább ingerelték a katonákat, kihívva ezáltal még jobban magunk ellen a sorsot. Azt a nem jóját neki, miért is kell így lennie ennek! Bezzeg, a nagyapám annak idején Lupényban idejében megtalálta azt az életmentő kanális tetőt, így sikerült elkerülnie a gyilkos puskagolyókat és aztán lettem én is. És akkor hirtelen egy másik hatalmas közelinek tűnő morajlás vált hallhatóvá, megérkeztek az ipari övezetekből is a szervezetten induló munkáscsoportok. Tűzoltóautókból kifecskendezett vízzel próbálták megállítani az illetékes szervek a két tábor találkozását, de kísérleteikkel gyászosan felsültek, egy-két pillanat és máris egybefolyt a Tenger. Mennyei volt, így pengeélen élet és halál között lebegni! Valószínűleg annak idején Petőfi is így láthatta, érezhette, tapasztalhatta meg a forradalmi Tenger bennünk is felcsattanó visszhangját. Fentről már megint- soron kívül- kegyelmet osztottak nekünk! Több mint részegítő volt, ami akkor ott történt. Megtettük! Megcsináltuk! Végre mi is voltunk valakik. És mint, mikor a vadász próbálja elfárasztani az áldozatát- habár nagyon is kérdéses volt még akkor, hogy is lesz majd a leendő áldozat- kivonultunk a főtérről, hogy majd végigvonulva a teljes Hosszú utcán keresztül, ily módon új erőket gyűjtve magunkba, megerősítsük sorainkat. A menet kezdettől fogva egy szabályos spontán kialakult rituálénak vetette alá magát, a kondukátor ellenes rigmusok kiabálása mellett, bizonyos útszakasz megtétele után, fél térdre ereszkedtünk, a forradalom addigi hőseire megemlékezve. Kálvária-járásunk közben mindvégig románul szólottunk, még csak egy szót sem ejtettünk anyanyelvünkön, pedig legtöbbünknek magyar volt a beszélt otthoni nyelve, így próbáltuk összetartani a társaságot, hogy testvérék, nehogy esetleg idő előtt elrebbenjenek közülünk. Mellettem haladt egy rendkívül tüzes arcú világos pulóvert viselő román fiatal, ki egyik szíve-lelke volt az aznapi menetnek, s ki igyekezett mindannyiszor megadni a hangot a tömegnek, szenvedélyesen kiáltotta a bátor tiltakozó szavakat. Szinte ma is látom, hallom, amint: „A gyerekekért!” rigmust kiáltja, utána a rákövetkező pillanatban már a frissen felszabadult Vörös Zászló, az új nevén Népújság, időlegesen bátor egyik legfiatalabb számának címlapja lebeg előttem. Amelyben egy arc, hozzá nagyon hasonlító néz vissza rám, és mintha üzenné, hogy: „De ti soha ne hagyjátok!” Végighömpölyögtünk a városon a Tudor negyed irányába, ott az útkereszteződésben még egyszer megpihentünk egy pillanatra. Nem volt vitás előttünk, tudtuk, hogy hová, merre indulunk. És volt, aki felmászott a sarki tízemeletes épület első emeleti kiugró részére, hogy onnan egy utolsó bátorító beszédet mondjon nekünk, az önként vállalt rabságunk nyelvén. Mert a nem vállalt szó is rabságba vezethet, mások nyelvének börtönébe. És lehet, hogy Sion hegyén az égő csipkebokornál is lehetett egy vagy kettő ezekből, feltehetőleg ők tolmácsolhatták tovább az Úr dörgedelmes Mózeshez intézett szavait, ezért lett oly tökéletlen a világ, amelyben élünk. Tiszteltük őt szívós erőlködéséért, majd továbbmentünk. A lüktető tömeg mind jobban megbolydult és vészesen kezdett közeledni a főtérhez. Egy holland autókamionos ért utol minket, furcsán nézhetett ránk, ki tudja, mit értett az egészből; mi azt javasoltuk neki, hogy ne menjen tovább. Meg is hallgatta szavaink, így ő lett az egyetlen hiteles nézőközönségünk, ki ma feleleveníthetné az akkori tüzesen forró mennyei pillanatokat, az évszázad utolsó mindenkit megégető megelevenedő igazi égi és földi tüzének hírét vihette tovább magával a jóember, embereknek, angyaloknak egyaránt. És mentünk tovább a végzetünk felé, míg, úgy kétszáz méterrel a főtéri Postapalota előtt, mint tüzes ménkűcsapás, mint mikor a nagy sötétségben felragyog a nap, hirtelen egyszerre fel nem csattant magyarul minden magyar torokból a jól ismert: „Huj, huj, hajrá!”. Majd ezt követte a szokványos gyújtóerejű: „Most, vagy soha!” és így, ezeket a történelmünk során oly sokszor skandált jelszavakat ismételgetve szüntelen, érkeztünk meg a görög-katolikusoktól eltulajdonított főtéri ortodox templom elé, ahol katonáék már szépen felsorakoztatva vártak minket. Hogy mi volt ott! Hogy mit érezhettek szerencsétlen bakáék és a többi hadrendbe állított pribékek! A géppuskacsövek ismét vészjóslóan meredeztek felénk, de most már, ott a nincs tovább árnyékában, tényleg a semerre volt közelebb hozzánk. Megálltunk, megállapodtunk, és ekkor mindenki saját igazi énjét kezdte kiadni önmagából. Volt, aki pfujolt, volt, aki szidta őket, és olyan is, ki kővel dobálózott. Közben a közeli parkocska padjait alkotó faelemek is tiltakozási segédeszközzé alakultak át. Ez a jelenet pár hónappal később, igaz már teljesen más felállásban, de újra megismétlődik majd. És akkor már március húszadikát írunk. Ekkor kezd újra kísérteni a volt szeku, az új román titkosszolgálatok ezekben, a napokban állnak hivatalosan is újból kenyérbe. Azóta újabb húsz évünket sikerült elrabolniuk tőlünk. Hazug az égbolt, hazug a napfény, hamisan ragyog felettünk a Hold, hazug a föld, amelyre csak ráteszik lábuk, minden hazug, álságos és ördögtől való, amihez ezek a csalók hozzáérnek. Sok pénzből, idegenektől szerzettből, húsz év alatt egy nem létező, hamis világot építettek körénk. E hazugság részei vagyunk mi is, olykor pedig cinkostársak is, már megint megfeneklett velünk a világ, a hazugságokból összegyúrt. És nincs kiút, túl sok a butaság bennünk, meg a mások sűrű ostobasága körülöttünk. Visszatérve a másik poklunkba, a december 21-eire, ilyen tébolyult összevisszaság, a pokol fenekén sem lehetséges- gondoltam magamban, mikor mellettem hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy alacsonyabb, barnább bőrszínű illető, lábbal elkezdte teli erőből rugdosni a mellettünk levő nagyüzlet vastagüvegből készült kirakati vitrinét. Azonnal rászóltam, hogy ezt nem szabad, de a kis ember, mintha ördög bújt volna belé, még nagyobb erővel rugdosta tovább a vastag ablaküveget. Már kezdett szórakoztatóvá válni a jelenet, mikor az ördögfajzat gondolt egyet és egy, földön talált alkalmi téglaféleséggel, végül sikerült betörnie az ablaküveget. Erre fel a körülöttünk álló többség is, mint akik mind teljesen meghőbörödtek, mindannyian egyszerre elkezdték rúgni a többi, még éppen álló vitrinablakot is, és addig folytatták kínos ügyködésük, míg mindet be nem törték. Arrább mentem, közben már füstbombák szálltak meg nyomjelzőlövedékek, és ekkor került elém egy ötven év körüli hölgy, ki két öt-hatéves forma kisgyereket vezetett kézen fogva. A hölgy hozzám szólt, hogy mit gondolok, ezek belénk fognak-e majd lőni. Mire én ráripakodtam, hogy azonnal vigye el onnan a gyerekeket, mert ami Temesváron megtörtént, itt is be fog következni. Ekkor már a levegőbe szálltak a lövedékek és éltesebb kinézetű, a katonai mundérban kevésbé normális képet mutató katonákat és milicistákat is sikerült szemrevételeznünk a felsorakoztatott alkalmi kivégzőosztag soraiban. Néhány pillanatig még próbáltam csitítani a kövekkel, botokkal, egyebekkel, dobálózó mieinket, de láttam már, hogy nincs kit, így én is óvóhely után igyekeztem nézni. Mindenkinek ajánlanám, első számú érvényes követendő fontos szabály forradalomkor, hogy ilyenkor soha ne legyél ittas! Bosszúságomra a jó fazonú, tetszetős parki vasvillany póznát már valaki „kibérelte”(mint később kiderült, egy, a kétéltűből, egy Mascan Alexandru nevű egyén parancsára leadott géppuskasorozat egyik lövedéke, azon a vasoszlopon áthatolva négy ember testén is keresztülment, két személy életét is kioltva). Ezért hátrafelé indultam, hogy a Balcescu szobor mögött húzódjak meg, de már ott is minden hely foglalt volt. Közben továbbra is röpködtek az ég felé a sorozatok. Ekkor gondoltam egy merészet és elkezdtem szaladni előre, majd betérve a templom mellett lévő benzinkút irányába, sikerült épségben elhagynom a főteret. Kevéssel ezután már hallani lehetett, amint a főtéren már vízszintesben kelepelnek a gépfegyverek, szinte éreztük az aszfaltra irányított, ott megpattanó, belénk „nyilalló” lövedékek iszonyú hangját és valahogy, mintha bűntudatot éreztem, hogy nem maradtam én is ott a többiekkel. Egyesek úgy próbáltak túljutni ezen az érzet lelki válságon, hogy gyufával és papírossal igyekeztek felgyújtani, az említett benzinkutat! Talán ettől a bűntudattól is indítatva a Bolgárok tere felé kerülve tértem vissza a csütörtöki piac felé vezető utca sarkára, ahol a többi megmenekült „szökevényekkel” együtt, élénken próbáltuk elbeszélni egymásnak az addig történteket. Egy magas magányos télikabátos személy állt még ott a sarkon, magában merengve, csak annyit mondott nekünk: „Eltaláltak, a golyó fúródott a vállamba.” Aztán valakik egy rozoga Dáciával őt is elvitték a kórházba. Hazafelé menet még elcsattant egy-egy lövés, és volt, aki azt is tudni vélte, hogy a Postapalota tetejéről lőttek ránk holmi mesterlövészszerűségek. Aztán végre hazaérkeztem, és miután kis fejmosásban volt részem, azon tépelődtem, vajon mit hoz majd a holnap? És másnap már egyszerre vonultak ki a népek, a katonák, az eszelősebbje, símaszkot is öltött magára, de alapjában véve ártalmatlanoknak tűntek. Néhányan közülük, virágot is kaptak a lányoktól, és közben torkunk szakadtából kiabáltuk, hogy: „Armata e cu noi”(A hadsereg velünk van). Pedig, dehogy is voltak velünk. Úgy délfelé, katonáék teljesen felengedtek, a tömeg pedig ekkor egyszemélyként a szeku felé vette útját. És mentünk oda is vadul tajtékozva és volt, aki a fegyvertartó rasztellen otthagyott szolgálati fegyvert kézbe ragadva, minden szekust ki akart irtani. Szerencsére, gondos kezek előzőleg ezekből, a fegyverekből kiszerelték az ütőszeget (!). Így végül békésen zajlottak le a szekus székházbeli „hatalmi átrendezések”, ez idő alatt több szekus fióka is bevonult az épületbe, hogy különböző súlyú- vádoló erejű- bűnjeldokumentum kötegeket tegyenek ártalmatlanná. Apropó szekusbesúgók, első körben majd minden volt magyarszekus, illetve szekusbesúgó valamikor a változás tájékán jobbnak látta Magyarországra távozni, majd, amint eloszlott a köd, részben visszaszivárogtak. Akár azt is lehet állítani, hogy tulajdonképpen ők húztak el legelsőkként. A Borsos Tamás utcai székházromboló jelenettel, számomra véget is ért a forradalom első felvonása. Örömmel siettem haza, ahol apám egy-egy pohár bort töltött mindnyájunknak. Koccintottunk, közben már a tévé is bemondta, hogy szökésben a kondukátor. Körbeálltunk a konyhában, a szomszédok közül is többen velünk voltak és miközben koccintáshoz készülődtünk, anyám szemébe néztem és azt kérdeztem tőle: – Mondd anya, hogy lehet egy emberben ennyi erő, hogy tudta ezt egyedül végigcsinálni? Mire anyám így válaszolt: – Fiam, valakinek ezt is meg kellett cselekednie. Ezután koccintottunk, én is az ajkaimhoz emeltem poharam-őszintén megvallva mindeközben erőtlennek éreztem magam és nagyon gyávának-, majd megérintetvén a hűvös italom, ekkor hirtelen belém villant: és mi van, ha még sincsen vége? És akkor poharam letettem. Az a pohár sincsen már, de én azóta is várom, hogy mikor jön majd el újra az a pillanat, mikor újra számhoz emelhetem boros flaskámat.
Fazekas Csaba