Verőcei kert
Szép Verőce, áldunk.
Rajtad áll a házunk.
Szép a kertje: szőlő
gondokat megölő.
Fája is van: alma,
édes íze, halma
illatos kosárban
fekve vár a házban
Meggy is érik itt fenn:
két fa ontja, Isten
hogyha adja, bőven.
Ki segít, ha ő nem?
Szilvafám, az öt szál,
kincses íze fölszáll,
mert kifőzik vérét:
s gazda kapja bérét.
Hét barackfa, őszi,
annyit ád, ki győzi
falni teli szájjal,
hogyha leve rá nyal.
Ám de az se semmi,
hogy szemeddel enni
bírod ezt a tájat,
csak ne légy te fáradt.
Hív a Duna árja,
arcod elé tárja
fényes áradását,
s húzza szíved álmát.
Mégis szomorú vagy,
lelked szinte elhagy,
mikor arra gondolsz,
lesz-e, aki gondoz.
2014. szeptember 21.
Verőcei kert másképp
Drága Verőce, határtalan: itt hegyed, ott csoda falvad.
Kis házunk hegyen áll, neve is van néki: Fehér hegy.
Kertünk dél fele lejt, mondhatnám, fejtöl a lábig.
Ritkás szőleje éltet, vére elűzi a gondom.
Fája, gyümölcse van. Almafa: egyik lent ül a kertben,
másik fent a hegyoldalon áll, és sütteti lombját.
Nyári a fenti, csodás almája nagy: enyhe borízű.
Starking fajta a lenti: illata illan a házban.
Meggy is zöldell kertünk alján, s nyújtja gyümölcsét.
Két fánk áll egymástól pár méterre; a satnyább
Szűkmarkúbban méri a meggyét, bőven a másik,
Isten hogyha akarja. Hiszen ki teremti, ha ő nem?
Szilvafa öt van; négy vörös, egy besztercei szilva;
Ég adományai, mégis a földből jöttek a fényre.
Karjukat ég fele tárva csak érlelik égi gyümölcsük,
Majd leeresztik kincseiket, s puha fűre leszórják.
Hét szép őszibarackfát én ültettem a kertben.
Felnőttek szaporán mind: egyik a másik után hoz
Hamvas, szendén elpiruló, édes buja halmot.
Csak falod és nyeled, és leves illata csordul szádon.
Nemcsak a bort iszod itt, és a gyümölcsöt eszed rá,
Két szemed issza e tájat kis házad teraszáról:
Zöld fák, zöld bokrok, jegenyék meg tarka virágok.
S messze a kék hegyek árnyai túl a Dunán már.
Zöld koronák közt felfénylik széles Duna tükre.
Megtöri fényes sávját egy nagy barna hajó, mely
Lomhán kúszik fölfele, lassan, szemben az árral.
Szívemnek szent vágyait elveszi, elviszi messze.
És mégis szomorú vagyok, elszáll tőlem a lélek,
Mert most szép csinos itt minden, tapsolnak a meggyfák ,
Szőlő vesszeje integet árnyas zöld tenyerével,
Ám mi lesz akkor, hogyha nem élek? Lesz, aki gondoz?
2015. június 22.
Egyszerűen
egyszerűen szóljunk
jót is cselekedjünk
szeressük meg egymást
és gyakran nevessünk
ha beszéded hosszú
bárki aki hallja
nem tudja miről szólsz
legyint és odébb áll
töltsd időd hasznosan
használj a világnak
segítsd a családod
törődj magaddal is
szeresd társaidat
ápold a virágot
gondozd gyümölcsfáid
lapozd könyveidet
nevess barátok közt
nevess a családban
nincs kedved nevetni
akkor mosolyogjál
jaj de jó is lenne
ha ily könnyen menne
életünk folyása.
és boldogulása
Füle, 2015. április 19.
Egyszerűen másképp
Egyszerüen szóljunk, és lassan fűzzük a szókat!
Jelszónk: csak szeretet; ezt tegye mind, aki él.
Nézzük meg, mi a jó, és gyakran jót cselekedjünk!
Ámde nevessél is, vagy legalább mosolyogj.
Hogyha beszéded túl bonyolult, és nem tagolod jól,
Hallja ugyan, kit elér, ámde nem érti a szód.
Nem tudván, mit akarsz, csak ferdén néz a szemedbe,
Majd hátat fordít, s dolga után eloson.
Töltsd az idődet hasznosan; élj magadért, a hazádért!
Munkád elvégezd, s fogd okosan napodat!
Használj drága családodnak, meg a csalfa világnak,
Hogyha barátod van, légy vele is tehetős.
Kedvelj mindenkit: idegent úgy, mint a barátot!
Fürtös akácot meg, mint a virágot, imádd!
Drága gyümölcsfáid gondozzad nagy szeretettel!
Könyveidet forgasd, fald, ami szívedig ér!
Hogyha okod van rá, te nevess csak tiszta szivedből.
Ám ha kevés az okod, úgy te nevess keveset.
Mégis vígabb lenne, ha gyakran bízva nevetnél.
Élj hát boldogan, és rajta: kacagva nevess!
Jaj, milyen édes lenne az élet, hogyha lehetne,
Egyszerüen, mégis boldogan élni soká!
Csakhogy az élet harcos ajándék: kínos a vége.
Könnyebben sírunk, mint ahogyan nevetünk.
Budapest, 2015. május 13.
Ó…Ió…Ció…Peroráció
Álltam a tömegben,
kereszttel a kezemben,
hogyan is lehetne
így szörnyű képet felednem?
Csak bámultam némán
a kihűlt testet,
melyet a kegyetlen sors
ekkor elém festett.
Mámoros melankólia.
Bevallom, nem ismertem,
ki imént ment az égbe,
s onnan tekint vissza
a felhők közé érve.
Nem jött könny,
nem érkezett szememre,
s nem jött túlvilági
hidegrázás kezemre.
Csak álltam a tömegben,
kereszttel a kezemben,
s vissza-visszatérve
az járt a fejemben…
…eljön majd a pillanat,
mikor engem lesnek,
s miattam keserű
gyász verembe esnek.
Haldokló halk homage.
Egri László költő verse