A Kráter Műhely Egyesület közleménye
Wass Albert halálának 6. Évfordulójára,
2004 január 18-ra.

A vádlott a túlvilágról visszaszól
Dokumentumok Wass Albert írásaiból "háborús bűnösségének" cáfolatára

Az alábbi írásokat Wass Albert: Magyar örökségünk (W. A. Életműve sorozat, Kráter, 2000, 2. Kiadás 2002) című kötetből válogattuk. Ezeket a Wass Albert és Erdély igazsága ügyében mind fontos dokumentumokat mindmáig n e m tette közzé a Mentor kiadó fekete-piros sorozata, ez a "koncepciós" kiadói gyakorlat is bizonyítja, hogy a marosvásárhelyi kiadó mennyire érdemes a Czegei Wass Albert Alapítvány és az írófejedelem írásait szerető olvasók bizalmára! A 3 írás kiadásával az a célunk, hogy ne mehessen felesésbe Wass Albert álláspontja sem saját perében, sem az autonómia gondolatok aktualizálása, sem a magyar jövő kérdésében.

Mi van a füst mögött? – 1979 szeptember

Augusztus huszonkilencedikén, harmincadikán és harmincegyedikén cikksorozat jelent meg ellenem a Fort Lauderdale editor hasábjain, mely tudtára adta a világnak, hogy sikerült meglelni egy bujkáló "háborús bűnöst" a floridai erdőkben. Ez a háborús bűnös – a cikk szerint – én lennék, akit 1946 márciusában a román népbíróság távollétében halálra ítélt, az 1940. szeptember 23-án Észak-Erdélybe bevonuló honvédek "rémtettei" miatt, akik – a cikk szerint – az én "biztatásomra" hat románt legyilkoltak.
Cikksorozatában az érdemes újságíró már arról is tud, hogy az U.S. Department of Justice Special Task Force -a már deportálásomat tervezi a bűnök miatt, és a román követ is örömmel bejelentette, hogy "hajlandó lesz" átvenni engem, büntetésem kitöltése végett.
A hazugságoktól és gyűlölettől csöpögő írás, mely fasiszta alakulatnak nevezi a magyar királyi honvédséget, mely hivatkozik "ügyemmel" kapcsolatban olyan szakértőkre is, mint Wiesenthal, Major és társaik, természetesen nagy füstöt keltett itt, Floridában, különösen, mivel a "nagy hírt" – bár higgadtabb és rövidebb formában – az Associated Press is átvette. Összeröffentek a barátok, ismerősök, de különösképpen a család. Alezredes fiam is Washingtonba repült, s feleségem, két fiam, egy leányom társaságában, valamint két floridai képviselő megbízottaival és egy ügyvéd jelenlétében felkerestük a Department of Justice Special Task Force nevezetű vadonatúj intézményét, mely állítólag háborús bűnösöket kutat.
Megtudtuk a következőket:
1. Az igazságügyi minisztériumnak MÉG nincs "ügye" ellenem. A hangsúly velem és még több mint kétszáz kivizsgálás alatt lévő személlyel kapcsolatban a MÉG szócskán van. Ha találnak komoly okot reá, akkor eljárást indítanak ellenem állampolgárságom elvételére. Ha nem, akkor egyszerűen lezárják az immár negyed évszázada porosodó, és újabb meg újabb "vádakkal" növekvő aktahalmazt, és megfeledkeznek róla.
2. Az igazságügyi minisztérium urait csak az érdekli, hogy jogosan vagyok-e itt, vagy nem? Tehát: tudtam-e arról, hogy a románok halálra ítéltek, és szándékosan titkoltam-e el, továbbá tagja voltam-e a Nyilaskeresztes Pártnak? Tények: semmiféle pártnak nem voltam tagja otthon, csupán az Erdélyi Magyar Pártnak, és a román népbíróság ítéletéről soha hivatalos értesítést nem kaptam.
3. A "távollétben" való ítélkezést az Egyesült Államok jogi rendszere nem ismeri el.
Mindebből tehát az tűnik ki, hogy bár valóban kivizsgálás alatt vagyok, akárcsak a többi kétszáz szerencsétlen, eljárás ellenem nincs, és a "HÁBORÚS BŰNÖSSÉG" nagy hangon meghirdetett vádja csupán csúnya fekete füstöt takar, mást semmit. Angol nyelvű válaszomat megküldtem a lapoknak, s ennél többet én magam egyelőre nem tehetek.

Természetes azonban, hogy meggondolkoztat a nagy füstkavarás. Mi fő a boszorkányüstben a füst mögött? Az ádáz cikkíró néhány mondata akaratlanul is fényt vet erre. Megemlíti, hogy "magyar nacionalista" vagyok (köszönet a dicséretért), és azt is, hogy könyveimmel, írásaimmal évek óta igyekszem rontani a román kormány "hitelét" Amerikában. A népbíróságon elhangzott tanúvallomások is igazolják – érvel a derék újságíró -, hogy gyűlölöm a románokat, és elfogult vagyok velük szemben. Két könyv címét is megemlíti. A románellenes "Documented Facts and Figures on Transylvania" című munkámat meg a Danubian Press egy régebbi kiadványát, Szemák könyvét: "Living History of Hungary "címmel, mely a cikkíró szerint azt bizonyítja, hogy tagja kellett legyek a Nyilaskeresztes Pártnak. (A kis könyvecske belső címlapját azonban már elmulasztotta megtekinteni. Azon megtudhatta volna, hogy a Szemák pompás kis írása eredetileg a University of Southern California és a Hoover Institute sorozatában jelent meg, és csak az utánnyomásra kaptam tőlük engedélyt.)
Tehát megérkeztünk az érzékeny ponthoz. El kell hallgattatni az írót, ez a parancs a füst mögött! Hogy kinek a parancsa ez, azt az olvasó fantáziájára bízom.
– Ki darázsfészekbe nyúl, ne panaszkodjék, ha földagad a keze! – szokta volt drága jó nagyapám mondani, és hozzátette bölcsen – ha okos, kesztyűt húz magára! – Baj csak az, hogy kesztyűs kézzel nem lehet kopogtatni az írógép billentyűit, s az író, aki hangfogót visel, hivatását tagadja meg. Bár a román, illetve az oláh népnek ellensége soha sem voltam, �A funtineli boszorkány� című regényem is tanúskodik erről, erdélyi magyar népem bajainak és szenvedéseinek szószólója vagyok, s ha ezen kötelességem az uralmon lévő kormány tetszését nem nyerte meg, az semmiképpen sem az én hibám. Népem bajait ordítom világgá, ameddig csak élek, s könyveimen át még azután is. Elpusztíthatnak, az igaz, hiszen halandó ember vagyok. De a papírra vetett igazság megmarad, s előbb-utóbb halló fülekre lel.
Bajtársaimnak, magyar testvéreimnek így üzenek tehát: fogjunk össze még keményebben, s ne csüggedjünk, mert az Isten azokkal van, akik a szenvedőkért küzdenek. Terjessze a SZÓT, a MONDANIVALÓT, az angol nyelven nyomtatott IGAZSÁGOT, aki csak teheti, ahol csak teheti! Segítse mindenki legjobb tudása szerint az amerikai magyar angol nyelvű könyvkiadást, mert csak ezen keresztül jut el a szavunk ennek az országnak a népéhez.
Még most, azonnal keressen kapcsolatot minden amerikai magyar a maga illetékes szenátorával, vigye el neki könyveinket, s hasson oda minden lehető módon, hogy október derekán szavazza le a szenátus a románoknak juttatott Preferred Nation Status (350 millió dollár az adófizetők zsebéből évente) meghosszabbítását mindaddig, míg a román kormány eleget nem tesz a békeszerződések kisebbségvédelmi paragrafusainak. A "Ways and Means Committee" visszautasította Carter elnök kívánságát a meghosszabbítás érdekében. Sajnos azonban a képviselőház, ha nem is nagy többséggel, de megszavazta. Októberben megy az ügy a szenátus elé. Ha ellene szavaznak szenátoraink, akkor a román kormány megtanulja végre, hogy ha segítséget kíván a Nyugattól, akkor tiszteletben kell tartsa Erdély magyar őslakóinak évezredes jogait.
Míg egy igazságos, emberséges megoldás nem biztosítja Erdély magyarjainak békés jövendőjét, mi, magyarok nem hallgathatunk és nem nyugodhatunk, még ha agyon is vernek miatta!

(Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979. szept. 30.)

Próbatétel – 1980 május

Június harmadikán dől el zárt ajtók mögött, hogy az Egyesült Államok kormánya meghosszabbítja-e Románia részére a "kedvenc népeknek" kijáró kereskedelmi kedvezményeket (az adófizetők zsebére), vagy nem. Múlt évben tiltakozásunk ellenére is, Carter elnök javasolta a kongresszusnak a kedvezmények meghosszabbítását, és a kongresszus megszavazta azt. Mindössze 126 képviselő szavazott ellene. Ezeknek a nevét leközöltük a Transylvanian Quartely első számában, mely októberben jelent volt meg. Ugyanakkor felszólítottunk minden jóérzésű amerikai magyart, hogy lépjen összeköttetésbe illetékes képviselőjével és szenátorával, és kövessen el minden lehetőt megnyerésükre. Könyveket, nyomtatványokat díjtalanul bocsátottunk azok rendelkezésére, akik erre a munkára vállalkoztak. Nos, most dől el, hogy ki, hol és milyen eredménnyel dolgozott.
Az idő rövid. El kell feledjük sérelmeinket, ellenszenvünket, s függetlenül attól, hogy ki milyen csoporthoz tartozik, valamennyien lábra kell keljünk, s hallassuk szavunkat azokkal, akik Washingtonban képviselnek bennünket. Küldjünk táviratokat, leveleket a Fehér Házba. Gyűjtsünk aláírásokat százával és ezrével, mindegyikünk a maga választói körzetében, ne csak magyarok között, de lehetőleg minél több nem magyar állampolgárt is belevonva, s küldjük el tiltakozásainkat illetékes képviselőnknek és szenátorunknak. Még jobb, ha személyesen adjuk át ezeket. Levelek, beadványok szövegét illetően iránymutatót közöltünk a Transylvanian Quarterly minden egyes számában.
Ez év április huszonnegyedikének reggelén a washingtoni rádió bemondta a hírt, hogy Ceausescu szolidaritását fejezte ki Iránnal szemben, és fokozott mértékben vásárol olajt tőlük a Szovjetunión keresztül. Bár a Fehér Ház nyomban elfojtotta a hír további terjesztését, washingtoni megbízottunk útján meggyőződtünk annak valóságáról. Íme a román "megbízhatóság" eleven példája! Reméljük, hogy Amerika tanul ebből!
Tiltakozó leveleinkben hivatkoznunk kell arra, hogy Románia a békeszerződés kisebbségvédelmi rendelkezéseit figyelmen kívül hagyva, naponta megszegi a helsinki egyezményt, valamint saját alkotmányát. A romániai magyar, német, zsidó és bolgár kisebbségek elnyomása egyre tűrhetetlenebb méreteket ölt, és megközelíti ma már a "genocide" fogalmát.
Követelnünk kell, hogy az Egyesült Államok kormánya vonjon meg Romániától minden kedvezményt, és tartsa vissza a nem régen megígért százkilencvenmillió dollár gátépítési segélyt is mindaddig, míg a román kormány eleget nem tesz az alábbi feltételeknek:
1. Elismeri Erdélyben a magyar nyelvet hivatalos nyelvnek a románnal párhuzamosan.
2. Visszaállítja a magyar autonóm területeket kimondottan magyar közigazgatás alatt.
3. Visszaállítja a magyar nyelvű iskoláztatást magyarok számára.
4. Visszaadja a magyar iskolák és egyházak felügyelete alá az elkobzott magyar könyvtárakat, levéltárakat és múzeumokat.
5. Megszüntet minden, származás alapján történő megkülönböztetést munka, fizetés, lakás, nyugdíjazás és hatósági elbánás terén.
6. Megszüntet minden erőszakot, zaklatást, megfélemlítést a nem román ajkú lakossággal szemben.
Ez a hat pont magában foglalja azt a minimumot, ami egy civilizált világon minden egyénnek és minden embercsoportnak kijár, a föld bármely részén. A magyar, német, zsidó és bolgár kisebbségek nem mint bevándorlók kerültek ebbe a helyzetbe, hanem őslakói annak a földnek, amelyen élnek, s ahol a kommunista román uralom ma megtagadja tőlük az emberi létezés alapjogait.
Ezek azok a tények, amelyeket képviselőink és szenátoraink tudomására kell hoznunk.
Elérkezett az amerikai magyarság színvallásának perce. Ez év májusában megszámláltatunk. Nem bújhatunk ki a felelősség alól semmiféle címen. Hogy mikor jöttünk ide, miért jöttünk ide, kikhez s hova tartoztunk odahaza s kikhez és hova tartozunk idekint: ez ma mind lényegtelen. A kérdés egyszerűen ez: magyarok vagyunk-e valóban, szívben, lélekben, felelősségvállalásban, vagy nem? Ennyi az egész. Se több, se kevesebb.
Megszámláltatunk, s ha híjával találtatunk megint: a történelem ítélete alól nem lesz fellebbezés.
Kemény szavak ezek, s akinek nem tetszenek, az hajtsa le a fejét, s álljon odébb. De én magam ennek a nemzeti törvénynek a fegyelme alatt vénültem meg, s még vénültömben is vallom, hogy a magyar ember csak addig ember, míg hűségében magyar. Hűség nélkül felelőtlen szemét, amit elfúj a szél, s nyom se marad utána.

(Forrás: KMV. 1980. Május 11. 19. Sz.)

Egy el nem mondott beszéd, s ami mögötte van – 1992 november

Ez év (1992) november elején meghívást kaptam az Amerikai Magyar Szövetség közgyűlésére Orlandóba, azzal a megtisztelő kívánsággal, hogy "néhány szóval" nyissam majd meg a gyűlést. A meghívást örömmel elfogadtam. A kitűzött időpont november 21-e volt. Egy héttel azelőtt én "mutattam be" a mindenki által jól ismert Tollas Tibort az Orlandói Magyar Klub gyűlésén, és bár már a nyolcvanötöt taposom, semmi jel nem utalt arra, hogy egy hétre rá rám szakad a nyomorúság. De ember tervez, Isten végez. Két nappal a kitűzött időpont előtt úgy leütött lábamról egy hirtelen influenza, hogy családom nagy ijedelemmel kórházba vitt. Tervezett megnyitó beszédem tehát elmaradt. Márpedig, akinek az én koromban még elmondatlan mondanivalója van, az igyekszik elmondani azt, mielőtt bezárul előtte a kapu.
Arra kérem tehát mindazokat a kedves szerkesztő urakat, kik közül nehányan bizony a magyar Haza "fölszabadulása" óta valamilyen oknál fogva már nem is közlik beküldött kézirataimat: ez alkalommal feledkezzenek meg az elzárkózás okáról, és tegyenek kivételt. Ennek a vén harcosnak még van valami mondanivalója, aminek elmondására a testi gyöngeség már nem adott elég időt.
Nos, itt van a belém rekedt szöveg:

Ahhoz, hogy a jövendőhöz szóljak, a múlttal kell kezdenem.
Alig értem ide ki Amerikába, jó negyven esztendeje annak, amikor csak bekopogtatott New York-i hotelszobámba egy úriember, aki valamikor régen a kolozsvári Ellenzék nevezetű napilap firkásza volt, Havas Emil nevezetű, akiből időközben amerikai újságíró lett, a New York Times munkatársa, a Reader�s Digest társszerkesztője, ki szűk szobámba lépve előbb keskenyre húzott szemekkel végignézett, majd megcsóválta a fejét. "Öregebbnek hittem – vallotta be, – nagy kár lenne, ha tehetségét olyasmire pazarolná, amit mostanában ír. Én egy ajánlattal jövök – tért látogatóm a tárgyra. – Írjon egy könyvet, ahogy azt mi kitervezzük magának, és garantálom, hogy bestsellert csinálunk belőle, a Reader�s Digest is lehozza, filmet is csinálunk belőle, s egy év se telik bele, egymillió dollárt keres vele!" Megkérdeztem, hogy mi lenne a téma. "Az én életem, például – jött a felelet. – Zsidó fiút megvernek a fasiszta diákok, sok kaland után kijut Amerikába, és itt kibontakozik a tehetsége, híres ember lesz belőle…"
Talán tíz percet tölthettünk együtt. "Idefigyeljen – mondta végül is, – ha elfogadja ajánlatunkat és úgy ír, ahogy azt mi akarjuk, sikeres amerikai írót csinálunk magából. De ha nem – és itt fölemelte a hangját Havas úr, – soha egyetlen könyve se jelenik meg ebben az országban, érti? Kezünkben van az amerikai sajtó, könyvkiadás és filmipar. Ebben az országban azt olvasnak csak, amit mi adunk a kezükbe, azt látnak és hallanak, amit mi akarunk. Ha itt akar élni, akkor vagy úgy ír, ahogy azt mi megkívánjuk, vagy nem ír semmit!"
Két esztendő se kellett hozzá, s rájöttem, hogy Havas Emilnek igaza volt. Hiába küldözgettem angolra fordított kézirataimat kiadóknak és folyóiratoknak, többnyire még csak vissza se küldték azokat. Végül is egy jó nevű irodalmi ügynökség embere elárulta a titkot: "A maga neve feketelistán van. Nincs kiadó, aki el merné fogadni."
Mivel akkor már egyetemi állásban voltam, rájöttem arra is, hogy trianoni szerencsétlenségünknek mi volt a valódi oka: az elemi iskolától föl az egyetemekig, minden tankönyv, amiből Amerika népe történelmünket és földrajzunkat tanulta, cseh, román, francia vagy német szerző munkája volt. Hamis adatokat tartalmazott valamennyi, és határozottan magyarellenes volt. Nem csoda, hogy mindazok, akik ezekből a tankönyvekből ismerték meg nemzetünket, ellenséges érzülettel voltak velünk szemben, és országunk feldarabolását, nemzetünk megbüntetését igazságos megoldásnak tekintették.
Azok közülünk, akik a közoktatásban vagy könyvtárakban helyezkedtek el, eleinte tiltakozni próbáltunk, de tiltakozásainkat senki se vette komolyan. Végül is 1962-ben megalapítottuk a hajdani Erdélyi Szépmíves Czéh mintájára az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, és elkezdtünk ismeretterjesztő szakkönyveket angolul kiadni. Majd létrehoztuk a Danubius Press nevezetű kiadóvállalatot, és angol nyelvű folyóiratokat adtunk ki: a Transylvanian Quarterlyt, a Hungarian Quarterlyt, majd a Central European Forumot.
Tiszteletpéldányainkkal megnyertük az amerikai szakkörök érdeklődését. A baj csak az volt, hogy nem volt tőkénk. Akikre számítottunk, vagyis a milliónál nagyobb létszámú amerikai és kanadai magyarság, nem értette meg az angol nyelvű könyvkiadás fontosságát. Az előfizetők létszáma, akikre vállalkozásunk épült, alig haladta meg a hétszázat, bár mindössze évi tíz dollár volt a tagdíj, amit később húszra kellett emeljünk. Az összeg ellenében minden tagunk kapott évente három könyvet. Kettőt angolul, egyet magyar nyelven. Sajnos, háromezres példányszámnál többre már nem futotta, és ebből mindössze ezerötszáz példányt tudtunk díjtalanul szétosztani egyetemi, középiskolai és közkönyvtárak között. Csöpp volt a tengerben. Végül is megbuktunk. Első kiadványunk volt Zathureczky Gyula pompás kis könyve: Transylvania, Citadel of The est . Hatezer példányban osztottuk szét iskolák, könyvtárak, képviselők és szenátorok között. Utolsó könyvünk volt a Genocide in Transylvania . Összesen tizennyolc ismeretterjesztő angol könyvet adtunk ki és három folyóiratot, míg végül is dicstelenül elvesztettük minden anyagi erőnket, és abba kellett hagyjuk a munkát. Ez amerikai múltunk rövid története. Ha minden szabad földön élő és szabad cselekvési képességgel rendelkező magyar havonta csak egy dollárt áldozott volna a magyar jövendőre, ezt a jövendőt meg lehetett volna menteni.
Miért mondottam el mindezt? Mert nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy mi magyarok, minden velünk született és bennünk rejlő tehetség ellenére is a világ legélhetetlenebb népe vagyunk. Egyéni tehetségünk révén nagyszerűen tudunk érvényesülni. De együtt? Közös nemzeti céljainkért? Közös jövendőnkért? Ahányan vagyunk, annyifelé húzunk, és így szekerünk elsüllyed a sárban.
Pedig a feladatok ma még nagyobbak, mint azelőtt. Először is, nemzetté kell emeljük újra a fél évszázados kommunista diktatúra során megtört, hitét vesztett, néppé alázott magyarságot. Népünk nemzeti öntudatát kell visszaszerezzük, mert ezen a földön csak nemzetnek lehet hazája. Népnek mindössze otthona van. A Haza: lelki, szellemi, politikai és gazdasági egység. Az otthon mindössze födelet nyújt, védelmet nem.
Feladatunk tehát, ha még van ilyen, kettős!
Föl kell szabadítsuk Magyarország "fölszabadult" népét attól a félelmetes lehetőségtől, hogy a jelen idők irányzatát követve a nemzetközi tőke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges föladása árán.
Széles körben ismertetnünk kell a félrevezetett világgal a valóságos magyar múltat, s az igazság feltárása által vissza kell szerezzük szétszakított népünk önrendelkezési jogát.
Hogy a mai magyar kormány segítségünkre lesz-e ebben a munkában, azt ma még nem tudhatjuk. Ha pedig magunkban maradunk, képesek leszünk-e megfelelni ennek az emberfeletti feladatnak? Ezekkel a kérdésekkel őszintén és becsületesen szembe kell néznünk.
Ülésünket tehát a régi magyar "Hiszekegy" szavaival nyitom meg:
Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország föltámadásában. Ámen.
(Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1992. december 20-27.)