Amikor azt az egy szót kérdik tőlem, ami számomra az indulás, a késztetés, az élet felé irányító erő szava, akkor a válaszom: Bartók. Zenét nem tanultam, sokáig nem is ismertem, aztán egyik pillanatról a másikra váratlanul és védtelenül találtam magam vele szemben. Tökéletesen és végletesen leterített, egyszer s mindenkorra a mai napig érvényesen. És nem csak a zenéje.  Minden, ami azután jött, amit azután hallottam és tanultam róla és tőle. A legfontosabb eszméltetők egyike számomra. Bartók.
Amikor azt a szót mondom: jazz, életem egy másik fontos szavát hallatom. Nemcsak a zenét jelenti, ami mellesleg roppant kedves és fontos számomra, de többszörösen, mint önmaga, mint egy világ. Mint tengermoraj, mint magas hegység, mint az indiánok, mint a valódi szabadság, amiből olyan kevés van. Struktúra, a közös gondolkodás különös módja, a formák örökös megújulása. Jazz.
Amikor azt a szót mondom: Szabados, mintha azt mondanám: a testvérem, a bátyám. A legfontosabb emberek egyike számomra. Szabados György.
A Petőfi Sándor (ez a név még szerepelni fog) utcában találkoztam vele először, a késő 60-as évek egyetlen jazz-klubjában a Dália aztán. Főleg szvinget játszottak itt, hol jól, hol gyengébben. Aztán egy este Ő játszott. Ahogy megláttam, már az is érdekes volt. A többi zenész színes ruhája, inge, tarkasága – nagy divat volt a hippi akkoriban – helyett a végtelen egyszerűség jelent meg előttem, szürke ingben, nadrágban. Magas homloka, hosszú haja, kis szakálla – inkább néztem volna festőnek, mint muzsikusnak. Egészen addig, míg a zongorához ült.
Játszani kezdett. Én megdermedtem. Pontosan azt a hitetlenkedő, döbbenetet éreztem, mint 16 évesen, szemben  Bartókkal. Gauguin képe, az „Itt már jártam valaha”, mint valami furcsa deja vu felrémlett. Bartóktól addig olyan sokat kaptam, máig tart. De azt nem hittem volna, hogy ez még egyszer megtörténhet. Pedig megtörtént. Szabados muzsikált.
Mi történt akkor? Valaki beszélni kezdett nekem, hozzám, és még személyesebben, mint korábban Bartók. Úgy is beszélt, de másképp is. Ugyanazt mondta, de többet is, mást is. A szemembe nézett, ahogyan csak azok beszélnek, akik nagyon fontos dolgot akarnak kimondani. Mit mondott? Mindent, ami nekem akkor fontos volt. Azt, hogy ki vagyok én, hova tartozom, hogyan tartozom oda, ahova, és főleg, hogy mi dolgom van nekem ott. Valami ilyesmiről szólt a zenének ez az addig soha át nem élt szédülete, ami hol suttogott, hol dübörgött, hol sírt, hol nevetett, hol hangosan rikoltozott, hol meg lágyan dalolt a kis Petőfi utcai klubban. Mindezt már hazafelé bandukolás közben gondoltam végig, a Duna parton. Szabados engem, személyesen szólított meg. És akit megszólítanak, annak előbb-utóbb válaszolnia kell.
Egyre többet jártam a klubba. amikor Ő játszott, mindig. Aztán egy ideig távol voltam, és visszajöttem, mikor a legközelebb hallottam, akkor éreztem, hogy zenéje megváltozott. Még szigorúbb, még szikárabb, fanyarabb, és főleg titokzatosabb lett a muzsikája, amikor lassút, vagy balladát játszott, a lírája is tépettebben, szomorúbban hangzott, mint előtte. Olyan volt, mint valami hangokban oldott, nagyon keserű gyógyszer, amit sokan nem akaródznak lenyelni, pedig kell, mert betegek vagyunk, mert elhagyott minket az egész-ség, és ha tetszik, ha nem, ezzel kell élnünk, mert valószínűleg csak ezen a sötét keserűségen keresztül  juthatunk el a fénybe, ahol majd minden harmónia kitisztul és összesimul. És még sokkal inkább hozzám beszélt, mint annak előtte, és lökdösött, és noszogatott valami felé, amit akkor már én is egyre világosabban véltem látni. De hozzá még mindig nem közeledtem, illő viszontbemutatkozás nélkül ennek nem láttam értelmét.

Amikor aztán a 70-es évek elején a Petőfi (lám itt van másodszor) évforduló kapcsán már a vízcsapból is a költő ömlött, legtöbbször a korabeli csakmikereshetjükpetőfit – díszpufajkások stílusában, a hivatalos bájgúnárok, az ügyeletes csontig nyalók stílusában, úgy gondoltam, hogy akkor most én is elmondom, hogy miről szólhat Még Petőfi. És hogyan. Íbár minket, sokunkat nem hívott meg senki, se akkor, se később, se ezért, se másért, de mégis szólni kellett, ha egyébért nem, hát azért, hogyha valaki mégis odafigyel, hát hallja, hogy a kórus nem egy hangon énekel.
Az előadás elkészült, bemutattam és legnagyobb meglepetésemre, sikeres volt. Egyszer aztán vettem egy nagy levegőt, és egy pesti előadásomra feladtam egy meghívót Szabados címére. Néhány nappal az előadás után levelet hozott a postás. Pontosan idézni nem tudom, hiába vigyáztam rá, elmaradt tőlem valahol. De a lényeg, amit a levél üzent, s ami máig itt van velem: mi bajtársak vagyunk ezen a békebeli állóháborús csatatéren.
Aztán találkoztunk. Mindjárt az elejétől úgy tűnt, mintha örök időtől ismerném. Beszélgettünk, beszéltünk, mert nagyon sok beszélni valónk volt. Csak lassan tudtam meg, hogy mit is tud Még. Hogy igenis, hiába próbálják az ellenkezőjét szajkolni, igenis létezik a reneszánsz ember, aki nemcsak látja, de tudja, ismeri is a világot, de nem a cserepekre törött, darabokra szaggatott rész-világot, hanem az egészet, a teljeset, a meg-nem-hamisítottat, a nem széthazudottat, hanem a valódit, az öröktől valót, az igazit.
Már ismertem Illyés Bartók-versét. A gyönyörű „…dolgozz jó orvos, ki nem andalítasz, ki muzsikád ujjaival mind oda tapintasz, ahol a baj…” sorok most mintha benne testesültek volna meg számomra. Mert minden, amit tudott a történelemről, az igazi orvoslásról, a természetről, a művészetekről, az etikáról, és főleg az emberi tisztaságról, felém sugározta. Mert mindent ismert, ami emberi: szeretet, harag, aggodalom, öröm, kétségbeesés, és erő – túljutni e kétségbeesésen – végül is egyet jelentett számára: a zenét. Minden, ami körülvette, zenévé változott a szívében, hogy aztán a külső világba lépve a hangjaival beszéljen hozzánk, hogy személyesen, külön átöleljen mindenkit, a szemünkbe nézzen, és késztessen, és előbbre noszogasson.
Sokszor ültem ott náluk a Borbolya utcában. Soha nem volt időmilliomos, de tőlem soha nem sajnálta a kevés szabad idejét. Ilyenkor az egész világ terítékre került, újra meg újra. Bejártunk mindent és mindegy volt, hol kezdjük el és hol fejezzük be. Igazából nem is fejeztük be soha, csak abbahagytuk, mert mindig kifutottunk az időből, hogy aztán a legközelebb valahol máshol folytathassuk. Mindig úgy jöttem el, hogy többet tudtam, mint mikor megérkeztem. Soha senkitől nem tanultam annyit, mint tőle, talán a legtöbbet az életben.
Aztán dolgozni kezdtünk. Ő muzsikálta a magáét, én mondtam a magamét és a kettőből valami új minőség, valami harmadik lett. Sok mindenről szóltunk. A magyar szellem örök vesszőfutásáról és kijátszottságáról, a kétségbeejtő közönyről és közegről, amelyben a régiek is működtek, és mi is működünk, és arról, hogy még sincs jogunk a kétségbeeséshez, mert az az út nem vezet sehova. Mondtuk a magunkét Berzsenyi és Ady és Petőfi és József Attila és Bartók Béla követeiként, és mindazt, amit én szavakkal mondtam, azt körülfonta Szabados zenéje, és a legnehezebb szövegeket is maguktól érthetővé téve belemuzsikálta az emberek szívébe. Akkoriban nem volt túl reményteli a világ körülöttünk, pedig e remény úgy kellene az embereknek, mint a gyermekeknek a távoli karácsony este varázsa. Sokan ültek körénk és figyeltek. Tartottunk előadásokat gimnazistáknak és egyetemistáknak, fiataloknak és öregeknek, az emberi nagyszerűségről, az emberi kisszerűség korában. Például Nagy Lászlóról a leglászlótlanabb időkben. A premieren a Szkénében ott volt apám, meg Cseh Tamás az énekes-indián barát, a bevezetőt meg Nagy Attila mondta – ma már mindhárman az Örök Vadászmezőkön kóborolnak. Aztán Bartókról, olyan embereknek is, akik soha semmit nem hallottak róla és tőle, a nevén kívül. Évekig jártuk az országot. És mi mindent éltünk meg együtt, egy kisebb könyv sem lenne elegendő felidézni a közös történeteket, például a dunamenti kis falú Művelődési Házának zongoráját, mely tégla lábait elunva az ölébe rogyott! Istenem, micsoda kép egy jó festőnek, Szabados, az ölében a zongorával e szokatlan piéta és maga a környezet, magyar kultúra a’la 70-es évek. Valószínűleg ez az élmény ihlette cikkét a magyar zongorák állapotáról. Vagy az újpesti kultúrház avitt törmeléke, melyet magasítóként tett az ócska hokedlira, zongoraszék nem lévén. Akkor éppen a Bartók műsorunk legerősebb része volt soron, Juhász Ferenc verse, Szabados felállt, beleénekelt a bepedálozott zongorába és ütőkkel kezdett játszani benne. És akkor láthatóvá vált a nadrágjára ragadt fehér hungarocell, amelynek közepén jókora vörös sarló-kalapács díszelgett. Csoda, hogy a közönség felhördült, aztán meg úgy nevetett, hogy még a könnye is potyogott? És csoda, hogy ezt provokációnak fogták fel és írásbeli jelentéssel csatolták az addigiakhoz?
Ott volt a régi Kassák-klub, ahol a nem-hivatalos új magyar művészet, főleg a zene bontogatta szárnyait. Volt ott minden. Műhelymunka és szóló muzsika és nagy zenekar és kortárs zene és jazz és képzőművészet és Kassákkarácsony, és persze vers is. De ami a legfontosabb, volt folyamatos együttlét a társakkal, mert anélkül nincs közösség.
Valamivel később elunva a rózsadombi káder-dűlő légkörét, otthagyta Budát, Nagymarosra költözött, s ahogy telt az idő, egyre embert próbáló feladatok kihívását fogadta el. Egyszer nagy társaság jött össze nálunk, együtt hallgattuk új opuszát. Emlékszem arra a döbbent csendre, ami a Szarvassá vált fiak zenéjét követően telepedett e társaságra, hallván a bartóki Cantata ez újkori, méltó folytatását, melyet a szegedi Szabadtéri Játékokon Markó Iván koreográfiájával mutattak be és amelyet – csoda? – a második előadás után betiltottak. Mert Szabadost gyakran betiltották, ez volt a sorsa. Nem igen tűrték, inkább tiltották. Évtizedekig nem engedték külföldre, a világ nagy muzsikusainak ide kellett jönni, ha játszani akartak vele. Lemezt sokáig nem készíthetett, rádióbeli felvételei süllyesztőbe kerültek. A határokon túl már világhírű volt, itthon a kis rajongó táboron kívül a kutya sem ismerte. Írásai néha megjelentek, versei mai napig valamelyik fiókjában lapulnak.
Még később hallottunk franciaországi sikeréről, a Kormányzó haláláról, Nagy Józseffel és Kodolányi Gyulával közös darabjukról. Nagy becsületrendet kapott a franciáktól, a nagysikerű darab Magyarországon nem kellett a hivatalosoknak és azóta sem kell. Szertartászenéje, a legnagyobb apparátust igénylő műve – kórusokkal, nagy zenekarral, szólistákkal – a délvidéken és Belgrádban óriási siker volt, Budapestet nem érdekelte.
Ott voltam minden koncertjén, ott volt minden fontos előadásomon. A Fonó megalapítása óta, különösen az első időkben a népzenei programok mellett újra meg újra emlékesteket tartottunk, ilyen volt közös 56-os előadásunk is. Néhány évvel később a Duna Táncműhellyel közös József Attila Színházunk teljes zenei anyagát az ő életművéből válogathattam. Amikor megtudtam, hogy Liszt Ferenc díjjal tüntették ki, úgy örültem, mintha én kaptam volna. Mikor a színpadon az István király sámánját énekeltem és táncoltam, az ő zenéjének, dobjainak és dorombjainak kozmikus lüktetésére, soha nem jöttem ki úgy a színpadról, hogy ne gondoltam volna rá. Könyve – mely a jó barátok szeretete, áldozatkészsége és összefogása nélkül sosem jelent volna meg – még ennyi idő után is tudott meglepetést okozni. A szellem és a stílus olyan magas iskolája, amire ritkán van példa. (A második kötet még mindig kiadásra vár.) Mikor a Magyar Kultúráért Alapítvány Petőfi (már harmadszor!) díját átadták, a feleségem után ő gratulált elsőnek.
És továbbra is szorgalmasan látogattuk egymást. Hol ők jöttek el hozzánk Judittal, feleségével, hol mi látogattuk őket Nagymaroson. Ablakaink előtt hol a barkák nyíltak, vagy a lombok hullottak, aztán megint jött Húsvét és utána Szent György napja, mindkettőnk ünnepe. 70. György napját nálunk ünnepeltük nagy társaságban. Közös estünk óta tudtam, mennyire szereti Nagy Lászlót, és mennyire fontosnak tartja. A költő soraiból állítottam össze montázsként az alábbi tisztelgő verset, melyet ez alkalommal adtam át neki.

Üzenet az ünnepeltnek
Nagy László verssoraira

Az ünnep nem elég, hogy megtartsa őt
az irgalmatlan tiszta szeretőt
úgy szeresd magadat el ne vétsd
kár hogy a művészetben a silányságot szaporítják uraim
hogy hízó ártánynak a mennybe lift
lehet még az óda ettől remegek én
ma disznó és rózsa egy anyag ugyan
de más más a kettő ha költő vagyok
itt az árva ág se tud pihenni
mintha nem történt volna semmi
s nem is kellene egymást enni
semmi katonás villogás
a végzet fűvel koronás
szívemnek bilincs-oldozás
hát a város alá a pokolra leszállsz
hol flitteres csokros huhogók kicsikarják amire mohók
ahogy a zeneszót a vonók
hol zeng a csalás
rád röhög a nagy vigalom
bíbor falon árny-babilon
s ő látva az ünnepi bárányt
látva a kenyeret bort az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében
amíg ez a Ház nem a miénk – nem a miénk
én nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal
ülni magas polcon papír koronásan
itt vacogok már minden ormon
riadalmasan szép a sorsom
szebb mint a tiétek pingált akolban alomban
és megszenvedve már annyi csudát
eljutok-e a Tündér udvarába
vagy júliusból csak a zúzmarába
gyöngy még bennem az elrendelés
hogy a bolondok útját járjam
s ha nap-aranyból annyi karát
vész el a fények vesztőhelyén
ha nyög a remény ha a zászló
a veszejtők lábain kapca
s tulipánfák ormát legázló
rühes apokalipszis-kanca
rablóknak ha szivárványt sárlik
lesz a vesztett ügynek bolondja
s kiszakad a fohász az árva
hogy egy bolond százat csinálna
a száz pedig milliomot
ne félj a sorstól én se félek
ne félj a sorstól ne félj a rongytól
gúnyánkat megtermi ránk a Fény
műveld a csodát ne magyarázd
csodában élünk s nem lesz aszály
hajrá az idegek havazzanak
tombolj te sörényes velem
de zene zendül nagy zene
túl alkonyom vérpadjain
s akár ha tengert hallanék
a Mindenség nekem beszél
zúdítva zenét a szkíta nyilak
ércnyelvét az éter síkjairól
hol testvér a hússal a köröm a szem
barbár és tiszta akár a hó
íme a leszakadó ezüst zene
mi páncélszekrénybe nem zárható

másutt egy más delej övében
ott mintha volna itt ami nincs
hit rege rongyban kár érte kár
itt most minden homály
egyetlen bizonyos az emberi árvaság
fiúk előre!

Aztán hírét vettem, hogy betegeskedik. Mint rendes testvér, magam is azt tettem. Életmentő műtétem utáni első látogatóim egyike ő volt. Engem megmentettek. Őt … hagyjuk. Őt az utolsó pillanatban Kossuth-díjjal tüntették ki, már alig állt a lábán. Akkor Arany János jutott eszembe: „… most ha adná is, már késő…”. Fiatal barátaimmal már több mint fél éve dolgoztunk a Szarvassá vált fiak új színpadi megfogalmazásán, nagyon reméltük, hogy a nyári premieren ott tiszteleghetünk előtte.
Június 10-én késő este nem tudtam elaludni. Még olvasgattam Bartókról írt tanulmányát – hányadszor is? – és szemezgettem ezt-azt. Éjfélkor HALKAN megkondult a közeli bencés kápolna harangja, és rá öt percre HANGOSAN a telefonom. A felesége volt. Gyuri, elment. Most nem tudok mást mondani – és letette. Motyoghattam valamit, de nem volt fontos. Gyertyát gyújtottam és virrasztottam. Sok más mellett egyszerre Cseh Tamás jutott az eszembe:

„… hirtelen elment, itt hagyott
valaki útra vált, a jobbik részem…”

Ültem a sötétben a gyertya fényénél, egyszerre éreztem dermesztő szomorúságot és valami nem-emberszabású megkönnyebbülést. Fellapoztam könyvét, Lutoslawsky emlékére írt esszéjénél, melynek utolsó két mondata immár az ő síremléke is:

„Megtért, ahonnan való volt. Egy felségesebb világba.”

_____
A PoLíSz szerkesztői jelen írással tisztelegnek a nagy zeneművész, zeneszerző és tudós író emléke előtt, a gyászoló család iránti részvéttel. A szerk.