Mit számít hová megyek,
erdők ijesztgetnek,
esők rohannak utánam
s ha lehúzom a vonatablakot
eleven vizet vérzik a szám.
Éjjel- nappal a sínek vas-csizmáit
próbálgatom,
csikorgó kavicson
csattogó fémen csatangolok,
tehervagonok virrasztanak a mellkasomon,
örökbefogadott hideg pályaudvaromon.
Várótermek emberszagába öltözve,
elfelejtettem hogy valamikor
darazsak májusi tüzében égő arcom
volt a naplemente.
Nem ragyog az ingem,
szmog-lélegző árkád a tüdőm,
villanykörték fényudvarában melegszem
mint a mustban megfürdött muslicák.
Csipkebokrok pergőtüzében szivesen ontanám a véremet,
bukkanókban fölszakadó húsom tisztán lángolna
a tavasz szűz rózsabimbóival.
Ha pusztulnék,
föltámadnék harmadnapra,
föltámasztanának az ünnepek,
s a legmélyebb árokban is megtalálna a harang.
Itt a városban jöhetnek rám ünnepek, hétköznapok,
föltámadni sohasem fogok,
mit számit hová megyek,
nem köszönnek rám a kandeláberek,
csikorgó fémen,csattogó kavicson csatangolok,
és sohasem tudom meg
mikor jönnek ünnepek, hétköznapok.