Örökzöld

J.R.R. Tolkien emlékének

Szellő! Hányszor jártam már veled! Túl a folyón, hegyen, széles rónán, hullámos dombhát ormán, sasszemem a távolba meredt. Fényes városokban, márványhidakon sétáltam, csörgő arany kígyózott alant, csillogó fenség, pompa, mintha az ég lágy brokátból volna. Jártam óriás hegyek meredélyén, tátongott alattam halálszagú, fekete mélység, csizmám alatt kővé fagyott jég ropogott, mégsem féltem.

Láttam büszke, tajtékot hányó, egyszer hideg és riasztó, másszor langyos, szelíd tükrű mélységbe vesző tengereket. Megismertelek, nagyvilág!
Hazajöttem. Falum mellett vidám erecske suhan a zöldellő tölgyesbe, régi fahíd recseg rajta. Néha felkapaszkodom egy szelíd lankára, de a szemem nem a távolt kutatja. Víg gyerekhad szalad a kis tóra; vadkacsa riadtan éleset hápog, amikor csobbanva ugranak a srácok.
Itt maradtam, megkötötten, mint az egykor híg, folyós mész; de néha éjjel – álmot nem találva –kiállok a muskátlis tornácra; s ha az éjből sejtelmes hangon susog a szél, eszembe jutnak a víg gyalogévek, s vándor lelkem újra él. A szunnyadó parázs lángra lobban.
Szombathely, 1984

Az ablak

avagy visszatérés a „Lipótmező-konvektorba”

J.L. Borges emlékének

 

Mikor pihenni térnek a középszerű agyak, rendszeres, hívatlan látogatót kapok. Szürkesejteket fűrészelő, tablettazabáló, kellemetlen alakot. Álmatlanságnak hívják. Azt, hogy „úr” nem teszem a neve után. Nem ismerem személyesen, csak ittlétének kínos tünetei köszöntenek. Nap mint nap egyre durvábban bánik velem. Nem érdemli meg!
A televízió-műsor befejezése után jő el az ideje. Ekkor cinkosa – az addig kényelmes meghitt ágyikóm – úgy vet a lábai elé, mint egy ócska rongydarabot. Mit sem törődve alapvető emberi jogaimmal, kíméletlenül kiebrudalja a puha párnáinál menedékjogért esdeklő fáradt csontjaimat. De… Hopp! Ma sem hagy békén! Érzem, itt van a szobában. Recseg alatta a szék.
Elfordulok a hang irányából. Kémlelem a piszkos ablakot és a világunkra hulló sötét eget. Hallom a szuszogását. Felháborító! Az arcomba csap leheletének bűze, zsibbadni kezd a szemöldököm alatt, s tompa szúrás feszíti a halántékomat. Kétségbeesetten bámulom az ablakon túli gyászszínű eget. S ekkor, mint derült égből a villámcsapás, belém hasít az a furcsa érzés. Tízezer voltjából pattant ki az isteni szikra. Felkacagnak agysejtjeim!
–    Bolondok: Newton, Herschel, Einstein, s ti szerencsétlen kozmológusok! Pokolba
veletek! Megtaláltam nélkületek is a rejtvény megfejtését! Egyedül! A magyarázatot! – kiáltom hangosan, hogy beleremeg az ablak, s megremegnek a falak.
Az asztalhoz rohanok, fellököm a széket, kezembe veszem a szűztiszta papírost, s a tövéig rágott ceruzát. Serceg a grafit a hófehér lapon: „Előttem  nyújtózik e komor lepel – az Univerzum. Mi lehetne más, mint egy hatalmas, agyonkoptatott pokróc a végtelen szárítókötelére kifeszítve. Mögötte, ki tudja milyen messze, egy óriási ujj felkattintja a villanykapcsolót…” – Várjunk csak! –„… meghatározott i d ő k ö z ö n k é n t…” Igen, így pontos! -„…A szétáradó fény, lehet csak a mi szemünknek arany, átkúszik a koromszínű anyag durva szövésének hézagain s a molyrágta lyukakon. Így lesz belőle számtalan parányi, pislákoló függő, milliárd halomba csillagok, és távolabb fehér ködök: a galaxisok!”
– Bagatell! Ennyire képes a dicső Tudomány. – Összegyűröm a lapot, s a szemétkosár felé hajítom. Az iménti agyzsugorító feszültség után átjár a mámoros zsongás. Régóta várom ezt az érzést. A győzelemmel rokon felfedezés örömét. Boldogan futok az ablak felé. Repülni akarok. Ki, az imént megismert, fájdalommentes végtelen kozmoszomba! Még egy utolsó nekirugaszkodás és…
Időben érkezett a rőt hajú férfi és a testes kollégája. A vörös a kezében injekciós tűt tartott. Szakértő szemmel vizsgálta az üveghenger beosztásán túl lötyögő folyadékot. A lába előtt heverő mozdulatlan testbe szúrta a tűt.
–  Professzorkám! Ettől az adagtól nyugton maradsz. – Társának megértő pillantásával találkozott a tekintete. Mielőtt kimentek, felállították a könnyű műanyagból készült széket, és megsimogatták a gumifalra vetített háromdimenziós képet: az ablakot. Végül összeszedték a fal mellett felhalmozott gyűrött papírfecniket. Hadd lássa a világ, hogy milyen pedáns emberek!
Szombathely, 1988

A gránátalmafa

R. Bradburynek

I.
Freiburg városa rohamosan fejlődő mezőgazdasági központtá vált a múlt fél évszázadban. A Schwarzwald-hegység déli lankáinak narancs, citrom, jujuba és szőlőtermő területe fedezte az Európai Föderáció déligyümölcs-szükségletének hetven százalékát. A termesztés és a kutatás központja a freiburgi J. F. Weinberger Kertészeti Egyetem volt évtizedek óta.

II.
Lecsapott a forró főn a kopár Günsberg keleti oldalára. Több ezer köbméter homok lódult meg, a békésen csordogáló Raab mocsaras völgye, s a Nord-Süd Kontinentális autópálya kiemelkedő töltése fékezte fergeteges rohamát. Semmering mandulafenyő ligeteire hullt a pár csöpp eső …  Négyen kuporogtak az összeroskadt sátor vászna alatt. Nem tartott félóráig a vihar, Roland Schneider óráknak érezte. Társai: a hórihorgas Karl-Heinz és Jürgen, a tömzsi Mehmet izzadtak a fülledt ponyva alatt. A hőségnél is rosszabb volt a mákszemnyi, hajukba, ruhájuk alá furakodó por. Roland tűszúrásokat érzett lehunyt szemhéja alatt, mint az óvatlan lakatos, aki pajzs nélkül hegesztett.  Dühük a campus gondnokára, a vén Stifterre irányult. Ha a rohadék tíz perccel később kezdi a létszámellenőrzést – kámforként elillant volna a körletből a füves cigi füstje –, most Oslo vagy Trondheim párás almaültetvényein ritkítanák a termést. Még jobb: Pomeránia kajsziföldjein kergetnék a forróvérű lányokat.
De lebuktak, itt szagolják egymás verejtékszagát az MDW*-ben, a halálra ítélt puszta nyugati szélén.  Előbújtak a vihar elmúltával a vászon alól. Elhordta a szél a homokot a néhány éve még reménytelinek tűnő szőlősorokról. Úgy meredtek elő a karók a szürke, köves altalajból, mint csatatéren a földbeszúrt lándzsák.  Mehmet tért magához először a társaságból – déli vér –, fölkapott két rozsdás vödröt és elindult az artézi kút felé. Megdermedt a mozdulata. Két alak bújt elő az összerakott homokfogók alól. Mint porfürdőző teve púpjai: gyerekkorban lévő barna fiúcska és egy fekete hajú, szénszemű idősebb lány.
–    Vigyázzatok! Két cigány! – kiáltott hátra Karl-Heinz. A vödrökhöz ugrott, Roland keze
az övre akasztott kulacsot kereste. Jürgen felmordult:
–    Nem loptak el valamit?
–    Mit kerestek itt? – Mehmet az MDW keveréknyelvén rivallt rájuk, a fiúcska ijedten
hátralépett, a lány Rolandra nézett a zömök fiatalember válla fölött. Felragyogott a szeme, hadaró nyelvén hozzá intézte a szavait.
–    Mit karattyol a bula? Értesz valamit belőle, Schneider? – kérdezte Jürgen.
Mehmet látta Roland meglepett arcát, lassan fordított:
– Azt mondja, hogy termő almafára leltek a közeli romvárosban az öccsével. Ez lehetetlen! Az alma csak félezer kilométerrel északabbra él meg. Valami savanykás opuntiát találtak, azzal keveri össze. Habókos a csaj.
–    Vagy a romok közé akar csalni, ott a família eltángál és kirabol – vetette közbe Karl-
Heinz undorral. Mehmet a lány pártjára állt: ismerte a déli pusztában kóborló roma-karavánok népét. A lány magasabb és világosabb bőrű volt azoknál. Megesett „báriséj” félvér utóda, kit elzavart a vajda az anya halála után.
–    Fiúk! Kimondja az egyetemi szabályzat: ha valaki a szakmai gyakorlaton szélsőséges
klimatikus körülményeket elviselő gyümölcsfajtát talál, köteles begyűjteni róla magot vagy oltóágat. Roland, ez a bula megmutatja neked, hogy hol van. Menj vele! Itt marad túsznak a kis csávó.
Schneider kelletlenül elindult a cigány nyomában nyugatnak. Meredek, kopár domboldalon kapaszkodtak föl. Mögötte élettelen sík vidék. Látni lehetett a horizont fölé emelkedő Günsberg sötét, fűrészfogszerű vonulatát.
–    Hogy hívnak? Van neved? – ennyit tudott a keveréknyelvből, a lány megértette.
–    Orsa! Én Orsa! – bökött a mellére, fogsora Blendamed-reklámként villogott.
Roland kényelmetlenül érezte magát a rajongó pillantástól. Eszébe jutottak Jürgen szavai az odenburgi roma vásárból: „Szexelni jó a cigánylánnyal, összeállni nem szabad vele! Körül se nézel, ott szaladgál hét-nyolc purdé, amiből esetleg kettő-három a tiéd. Ezek a bulák huszonöt évesen már tehenek. Harmincévesen úgy néznek ki, mint egy lestrapált ötvenes bajor nő.”  Orsa keze hozzáért a fiú combjához, előre mutatott. Délibábként vibrált a távolban az elhagyott város. Roland felsóhajtott:
–    Látom, Orsa! Kövek a pusztán.
Elkopott aszfaltúton közelítették meg: beszakadt tetejű téglaépületek, homokkal lepett sivár kertek közt. Az útszélen hagyott autók rozsdás váza tovább erősítette a temetői hangulatot.  A lány előresietett. Mozgása, mint a májusi szélben hajladozó aranyeső. Schneider a kés bőrtokját szorongatta. Egyetlen lélekkel sem találkoztak.
A város centrumában jártak, a lány megállt; kidőlt oszlopokból álló, a leomlott betonfalaknál is régibb kőszentély előtt. Schneider fölismerte repedt homlokzatán a letűnt kor rúna-betűit. Megpillantotta…  A szürke törmelék közt arasznyi törzsű, bojtos fejű fácska zöldellt. Az apró levelek, s hosszú tövisek hónaljában lángvörös virágok pompáztak. A vékony ágak meghajoltak a nagy piros termések súlya alatt, rajtuk a csészelevelek, mint apró koronák… Orsa odalépett a fához, mielőtt a fiú rászólhatott volna, leszakított egy „almát”. Ügyesen kettétörte. A kemény héj alól gránátékkövek ragyogtak elő, s a kicsorduló lé csillámló kárminvörösre festette a lány ajkát.
Roland elfogadta a gyümölcs felét. Teste hozzáért az izmos, pihegő testhez. Orsa ajkán a csók épp oly édes-savanyú volt, mint a gránátalma íze.

III.
A Schwarzwald-hegység déli vonulata a narancs, citrom, jujuba és szőlő hazája. De Freiburg városa a megújulást hozó tavaszt a gránátalma égővörös virágával köszönti.   Roland Schneider nemesítő „Rubin Steine in der Wüste”-je meghódította a Föderáció és Grönland piacait. Munkássága elismeréseként egyetemek, kutatóintézetek tiszteletbeli tagjává választották.  Felesége, Orsa Schneider hat gyermekkel ajándékozta meg: három lenszőke, tengerzöldszemű fiúval és három aranyhajú, búzavirágszín szemű lánnyal.
Szombathely, 1995
________________
* Mitte Donau Wüste