Vajda Kornél: Kisvilágok nagy összefúggései
(Lukáts János Holnap előtt  c. novelláskötete elé)

Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!
Egy könyvbemutató, mint a mostani is, nem sokban különbözhet egy nekrológtól. Nos, nem azért, mert a könyv szerzőjét – ideje korán – immár holtnak tekintjük, hanem azért, mert nekrológban, a rosszul értett és idézett latin mondás szerint – halottakról vagy jót, vagy semmit kell, vagy lehet mondani . Ugye elképzelhetetlen, hogy – nekrológban – bármi rossz, bármi gyengeség elhangoznék az elhunytról. És persze egy könvvbemutó sem szólhat gyengeségekről, hibákról, bakikról. A szerzőnek ajánlania, dicsérnie kell a bemutatott művet. Ez a dolga. Ez az enyém is. De én egy kicsit másképp fogom fel a feladatomat. Jó lenne végigelemezni a kötet, az előttünk fekvő kötet novelláit. De erre sem nekem, kivált pedig önöknek nincs, nem lehet ideje. Erre egyetemi félévek, vagy vaskos könyv lenne szükséges. Biztos vagyok benne, hogy lesznek egyetemi szemináriumok, amelyek Lukáts novelláit fogják sorról sorra elemezni, és azt is tudom, hogy születnek majd könyvek, amelyek ugyanezt teszik…  De most csak egy kis bemutatóról van, lehet szó. Ezt próbálom, a magam primitív eszközeivel elvégezni.
Három, mindössze három szempontot emelnék ki. Az első az empátia lenne. Aki csak néhány novellát is ismer a kötetből, tudja, hogy Lukáts János képes, és folyamatosan azt is teszi, hogy belebújik a legkülönbözőbb szereplők bőrébe. Ismeri és ismerteti a női szereplők testét és lelkét, mintha maga is nő lenne. Hogy ezt mennyire hitelesen teszi, azt eldönteni persze elsősorban a nőolvasók dolga lenne, de nem hiszem, hogy rám cáfolnának. De empatikus, beleérző gyerekekkel, mitologikus, vagy képzeletbeli lényekkel is, és hogy mennyire, azt nem egy talán jelképesnek is nevezhető írása bizonyítja. De empátiával, teljes átéléssel és átélhetőséggel ábrázolja, jeleníti meg az ősember-gyereket is, sőt, ebben a nemben talán a csúcsprodukció az, amikor egy hajdanvolt bölény bőrébe, “személyiségébe” bújik. Őt is belülről képes megeleveníteni. Csodálatos produkció. Nem tudnék, és talán nem is lehet e teljesítmény párjára lelni a magyar(?) – talán a világirodalomban sem.
Az empátia, a belülről való ábrázolás, bemutatás révén válnak ezek a novellák, sajnos rossz és elhasznált a szó, a fogalom, igazi realista alkotásokká. Szereplőik élők, elevenek, legszívesebben azt mondanám, körüljárhatók. Valóban megismerjük őket, kívülről és belülről is. De nemcsak őket. Természetesen egymáshoz fűződő kapcsolataikat, viszonyaikat is. És – ezúttal – nemcsak belülről látjuk őket, hanem kívülről is. De nemcsak őket, hanem az őket környező, néha kicsi, néha roppant tágas világot is. Lukáts a szituáciők beállításának nagymestere: a kisvilágok felidézése éppúgy a legsajátabb sajátja, mint a nagy összefüggések felvillantása. Néha szinte történetfilozófiai kilátásokat nyújt, de sohasem szakad el a mindennapok realitásától. Nincs nála külön ember és világ, valamint tér és idő. Együtt, egyszerre, szinte egymásban vannak. Ahogy egy nagy magyar nyelvész mondotta volt, a szinkrónia és a diakrónika nem két külön világ. Kölcsönösen egymásban “fekszenek”. Így Lukátsnál is.
Harmadik szempontból azt említeném, hogy Lukáts novellái, szinte kivétel nélkül, szimbolikusak is. Nem abban az értelemben, hogy szimbólumokat használnának, hogy sejtelmes összefüggésekre utalnának, mutatnának. Nem. Sokkal rejtelmesebb módon. Ahogy Immanuel Kant a Kritik der reinen Vernunft lapjain sohasem utal a praktische Vernunft gondolataira, ám minden gondolatmenete valahogy arra irányul, azt készíti elő, akként Lukáts sem mond ki semmi világösszefüggést. De! Világösszefüggésekről van szó akkor is, amikor a téma, mondjuk diószedés.
A hazai irodalmárok, ha nagy novellisztikáról van szó, általában két nevet szoktak, szinte rendszeresen emlegetni. Maupassant-t és Csehovot illik, lassan szinte kötelezően felemlíteni. Nos, én azt hiszem, Lukáts néhány novelláját egyik, másik közülük szívesen elvállalná. De ha világirodalmi összefüggést keresnék, nem náluk kereskednék. Szerintem Adalbert Stifter novellisztikája áll legközelebb Lukáts oeuvre-jéhez. Tudtommal a szerző nemigen ismeri Stiftert. Szó sincs másolásról, az – ezen a szinten – különben is kizárt. De aki mindkettejüket olvassa, olvasta, az talán egyetérthet velem.
Kedves hallgatóim! Talán kiderült szavaimból, hogy nagyra, igen nagyra értékelem Lukáts novelláskötetét. Hadd mondjam ki kereken és nyersen: azt hiszem a mai magyar irodalom, prózairodalom egyik legnagyobb produkciója ez a kötet. Egy nagy kritikus szavait parafrazeálva: ki-ki jól teszi, ha két kötetet vásárol belőle. Ha az egyiket ronggyá olvasta, folytathatja az olvasást a másikkal.
Köszönöm meg nem érdemelt türelmüket.

(Hungarovox Stúdió, 2015. május 24-én.)