Turcsány Péter: Számvetés – Ismét a Dunánál

Turcsány Péternek 1981-83 között írt versének – egyértelműen a Trianon utáni állapotokra utaló részeletei miatt – újraközlésével kívánja a szerkesztőség erősíteni Dörömbözi János Trianon-eszzéjének mai olvasókhoz szóló üzenetét, a szerk.

1.

Szentjánosbogarak télutó estén!
Föltűzve. Sziklák és rakpart fölött. – –
A délután szelíd, zuhanó ’estén
a várt, a végső nyugvás ránk köszönt.
Dagad, dagad a telt hasú Dunában
hegyekről ömlő hideg áradat – naponta
nézem, hogy egyre puhábban
ablakok sötét tükrére tapad.

Sóból, kőből, fenyves leheletéből,
viszályok, hegyláncok előtti múlt
sóhajából gyűlt mélységet tép föl
a kanyargó víz, ha földünkre fut.
Utoljára még szótlan ül az ember,
alig takarva vacogó szívét,
– beléfurakodott torz förtelemmel –
tisztán, mint aki lelkét hinti szét.

Az utolsó számvető mozdulattal,
szomorú, éles ész, lelenckalapban,
rohadt, úszó, téli narancs után kap –
a sodrás tárgya fagyott, mozdulatlan,
s mint halálból érkező híradás, csak
úszik odalent az éltető látszat
egyre sötétebben és komorabban.

Ideje volna tudni már, beszkártos
nagyapám és paraszt, pap és cseléd,
felvidéki nagyasszony és kocsmáros-
né szép felmenőim – miféle vét-
ke szántatja most e papírt, síró
szóval, nem adva békülést soha
e dunatáji, vegyülni nem bíró
népnek, aki véremben zúg. Hova?

2.

S ti, szentjánosbogarak, csak egyre
haloványabban a város fölött.
S a cet szájlemeze – ha kegyelemre
nyitja pofáját a két part között!

Egykoron szelíd, fénytelen ajakkal
várta a part az éj lágy lakatját,
s hordóval a tüzes szekér zuhant a
lélekre, döbbentve barbárt, pogányt.

Vata és Gellért békétlen titka
marja ma is az országos közönyt,
hazám, halállal terhes partjainkra
tört tengellyel rogynak a Göncölök.

3.

A Duna csak folyik. Sötéten zárva
maszatos ősanyag játékait.
Történelem és jövő fölös átka,
mint a permet hó, olvad és vakít.
Dolgunk, közös, rohad a víz alatt,
az évezred városok közt szalad.

(Irigység, rágalom elrejtett aknák,
hamisan visszaszámlált múlt forog:
robban alattunk, hogy szilánkok csapják
szét, aki itt változtatásba fog.
Koholt vádak mosatlan szennyesét
hullám teríti partjainkra szét.)

A hó, a hó, ez átokból szőtt áldás
vizet, követ és embert betemet.
Parányi minden. Hiába tört ádáz
harag ránk, ejtve ezredéveket.
Még kisebb hó-szemek, ha hullanak –
ősibbre temetnek, emberalak.

Csoda a tekintet parányisága,
ennyi téltől, éjszakától se tör
meg, de látványát kikiáltja,
mint aki barlangból napfényre tör.
Borulhat ránk gyűlölet éjjele –
nézünk, nézünk cethal szemeibe.

Minden vélemény számít!