Szabadok voltunk, mint a madár

Még 1929-ben kifizették szüleim édesapám testvérét a szülői házból, amelyben addig három család lakott egy fedél alatt. Azonban édesanyám ezt követően se nagyon tudott kijönni nehéz természetű anyósával, ezért nagyapám váratlan halála (1933) után úgy döntöttek, hogy építkezésbe fognak a Komáromhoz közel eső kisizsai telkükre, ahol akkor már egy utca volt kialakulóban. Az izsai házat pedig – a nagymama részére a hátulsó szobából egy kis helyiséget leválasztva – bérbe adták egy hentes-és mészárosnak.
A szoba-konyhás kis ház születésem évében készült el, úgy, hogy én már a legendák övezte Komáromban láttam meg a napvilágot 1936. december 19-én. Abban a városban, amelynek „Híres várát ellenség soha be nem vette.” Ezt szüleim még tényleg így tanulták az iskolában, de a vesztes első világháborút követően Benesék (igaz, nem férfias harcok árán, hanem agyafúrt diplomáciai eszközökkel) elérték, hogy létrejöjjön az igazságtalan trianoni békediktátum, mely a Felvidéket nekik juttatta. Így lett Csehszlovákia része ez az ősi magyar föld.
Hatan voltunk testvérek, én ötödik gyerekként érkeztem a családba. Ennek „köszönhetően” engem már nem vártak valami kitörő örömmel szüleim. Felnőtt koromban mesélte el édesanyám, hogy másállapotos korában komolyan gondolkodott azon, hogy miként szabadulhatna meg „terhétől”. S ekkor egy különös álma volt. Azt álmodta az egyik éjszaka, hogy volt a baromfiudvarban a többi között egy kopasz, csúf kiscsirke, ezt minden állat csípte, marta, ezért már azon gondolkodott, hogy földhöz csapja, hogy megszabaduljon kínzóitól, de valahogy megesett rajta a szíve és pártfogásba vette. Bevitte a konyhába, ott nőtt fel és hamarosan a legszebb jérce vált belőle. De mint tyúk is a leghálásabb volt az összes között: télen-nyáron naponta tojt egy tojást. Ez az álom olyan nagy hatással volt édesanyámra, hogy engem ötödik gyerekként is vállalt, de ami még ennél is fontosabb: lelkiismerete is tiszta maradt.
Mivel közel volt a város, szülni az ottani kórházba ment. Éjszaka jöttem a világra, s reggel nagyon elcsodálkozott azon, hogy mennyien vannak – még ápoló-és szülésznők is – az ágya végénél, ahol az akkori szokásoknak megfelelően tették egy kosárba az újszülötteket.. ”Biztosan valami hibája van  – gondolta – azért nézik annyira.” – Mutassák már nekem is! – szólt félénken. Odavittek. – Gratulálunk nénikém! – mondta az egyik szülésznő. – Szép, négy és fél kilós fia született.
Egy selyempongyolát viselő fiatalasszony pedig hitetlenkedve csóválta meg a fejét:
– Nem is értem… ennek a semmi kis asszonynak….
Mert hogy mellettem az övé olyan volt csak, mint egy kis béka. Aztán két évre rá még az öcsém is megszületett.
x
Kisizsának – amit a városiak Lövölde-dűlőnek neveztek a lőtérrel való szomszédsága miatt az a nagy előnye is megvolt a faluval szemben, hogy sem édesapámnak nem kellett kétszer hét kilométert legyalogolnia munkahelyére (egy fakereskedésben dolgozott), de két bátyámnak, Ferinek és Vilinek is jól jött a közelség, akik akkor már polgári iskolába jártak.
Aztán ahogy cseperedtünk, egyre szűkösebbnek bizonyult a kis ház. A zsúfoltságot különösen nagyobb testvéreim viselték nehezen, emiatt is igyekeztek máshol keresni a boldogulást. Ferit mindig a repülés foglalkoztatta(egyébként is nagyon bátor, sőt vakmerő volt, például a Vág-Duna hídjáról ugrált fejeseket a vízbe, amit az egész városban csak ketten mertek megtenni), s bár 1941-ben már kitanulta a pék szakmát, 18 évesen önkéntesnek jelentkezett a repülősökhöz. Szombathelyen a repülőgép-szerelői végzettséget szerezte meg, méghozzá olyan jó eredménnyel, hogy rövidesen oktató lett szakaszvezetői rangban .(S ha nem is ő vezette a gépet, azért elég sokat repült, amiről otthon, ha szabadságon volt, mindig nagy élvezettel beszélt.) Vili pedig szabóinasnak szegődött Budapestre egy gyermektelen rokonhoz. Nagyon nem szeretett a fővárosban lenni, pedig örökösnek akarták. Ő a földet és az állatokat imádta, igazán jó paraszt lett volna belőle, ha nem úgy alakul a sorsa, ahogy alakult.
Szüleim szorgalmának köszönhetően így is kezdtünk egyről a kettőre jutni. Mivel édesapámnak biztos munkahelye volt a fakereskedőnél, a hat hold földünkett egy izsai rokon művelte meg felesben. Megvolt hát a mindennapi betevőnk, főleg, hogy a baromfiakon kívül malacokat és kecskéket is tartottunk. Még a háború előtt felhúztak szüleim egy istállót is a ház mellé, és rövidesen egy kis üszőborjú is került bele, amit mi Bimbónak neveztünk el. Egy-két esztendő múlva olyan tehén vált belőle, hogy mindenki megcsodálta: friss fejősként 22-23 liter tejet adott naponta, ami ritkaságnak számított abban az időben. Az első bikaborjút meghagyták szüleim (az üszőborjúkért versenyeztek a vevők), és vettek mellé még egy tinót, hogy legyen két ökrünk, amikkel majd saját magunk művelhetjük meg a reményeik szerint gyarapodó földeket.
Ekkor ért bennünket az első nagy csapás: Vili Pesten járványos agyhártyagyulladást kapott, s a komáromi kórházban 1944. február 18-án meghalt. Még 19 éves se volt szegény.
x
Eszmélkedésem első időszaka a harmincas évek végéig nyúlik vissza. Legrégebbi emlékem talán az, hogy édesanyám a kertben dolgozván, engem küldött be a házba azzal a feladattal, hogy nézzem meg öcsémet, nem esett-e ki a bölcsőből. Ekkortájt, ha jól számolom, két-és fél, három éves lehettem, hiszen Miklós még nagyon kicsi volt, menni se tudott. Alig valamivel később történhetett az a sokáig emlegetett esemény, amikor egy vadász agyonlőtte kedves kutyánkat, Sajót. A család azért is tartotta olyan nagy becsben ezt az okos négylábút, mert nemcsak jó házőrző volt, hanem gyakran hozott haza éjszakai portyázásai után egy-egy nyulat, fácánt, vagy foglyot, amiknek többnyire csak a fejét, esetleg az első részét ette meg, a többit a küszöbre tette és ott őrizte reggelig. Emiatt lett útjába a lelketlen vadásznak. Szinte ma is előttem van annak a képe, amint édesapám és Feri a lábait fogva, fejjel lefelé tartva hazahozták, és a kertben eltemették. Mi elsirattuk és fejfát is készítettünk számára.
Arra is jól emlékszem, amikor édesapámat 1940-ben, Erdély egy részének visszavételekor behívták katonának. Mi egy idő után nagyon vártuk már őt haza, s hogy jobban lássuk, mikor jön, gyakran felmásztunk egy szénakazalnak támasztott létrára, onnan kémleltük a messzeséget. (Aztán hamarosan haza is jött, még egy plecsnit is kapott részvételéért.)
Jó volt Kisizsán lakni, a sík vidék, a vizivilág, ami körbevette lakóhelyünket, a szabadság érzetét keltette bennünk. S mindez annak ellenére is igaz, hogy télen nem volt valami jó sorsunk: megfelelő ruha és lábbeli hiányában ugyanis jórészt benn kellett lennünk a lakásban. Mint ahogy a református ének mondja: „Tűz mellé házba szorultunk.” De azért találtunk magunknak valami elfoglaltságot, játékot odabenn is. Ha szüleink esténként kukoricát morzsoltak másnapra az állatoknak, mi torsokból (csutából) várat, tornyot építettünk, vagy hegedűt, kis ökröket csináltunk kukoricaszárból. Azt is szívesen elnézegettük, ahogy édesapánk kosarat, kast, borítót font fűzfavesszőből, vagy szakajtókosarat készített zsúpszalmából, mert hogy minden ilyesféle munkához értett. Mikor ökreink lettek, egyedül megfaragta a szekér valamennyi fa alkatrészét, s csak a vasalást csináltatta kováccsal. Egyszer még szánkót is készített számunkra, csak az volt a baj, hogy a sík terepen nem igen volt szánkázóhely. De az Öreg-Duna, vagy a Vág-Duna töltése is megtette, odajártak ródlizni a városi gyerekek is. Ám az  1941-42-es télen olyan bőségesen esett a hó, hogy a szél által a házunk mellé hordott „hóhegyről”, mikor megkeményedett a teteje, vígan csúszhattunk lefele. Lett is ennek leve bőségesen! A Vágot a tavaszi zöldár úgy megduzzasztotta, hogy már csak tíz-tizenöt centiméter hiányzott ahhoz, hogy átbukjon a gáton a víz. Ez pedig kegyetlenül elvitt volna bennünket, (mint ahogyan ezt az 1965-ös meg is tette), ezért édesapám gerendákból, pallókból jó nagy tutajt készített, hogy katasztrófa esetén legalább az életünket megmenthessük. Szerencsére erre akkor nem lett szükség.
Öcsémmel szívesen hallgattuk, ha nagyobb testvéreink verset, vagy más szöveget tanultak hangosan. Nekem különösen Petőfi Sándor költeményei tetszettek, s mert volt egy akkortájt megjelent Petőfi  kötetünk, amiből hét évvel idősebb nővérem, Iza esténként felolvasott, jó pár versét  (pl. az „Egy gondolat bánt engemet” címűt) már iskoláskorom előtt kívülről tudtam.
Ha a téllel, széllel, hideggel voltak is gondjaink, tavasztól őszig szabadok voltunk, mint a madár. Mivel a szélső házban laktunk, mienk volt az egész határ: megmásztunk minden fát, bokrot, szép csokrokat kötöttünk mezei virágokból: pipacsból búzavirágból, margarétából, szarkalábból és konkolyból. Mintát a szobánk falán függő „Házi áldás”-ról vettünk, melyen a virágkoszorú közepén a következő szöveg volt olvasható:

Hol hit, ott szeretet,
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke, ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten, ott szükség nincsen.

Drága játékokra ugyan nem futotta a család szűkös költségvetéséből, de azért ebben sem szenvedtünk hiányt: a nagyobbaktól ugyanis ellestük a nyíl, a csúzli, vagy a kócpuska készítésének tudományát, s ha ezekkel eluntuk a játékot, dróttal összefűztünk egy csomó rossz fazekat, elnyűtt lábost – amiknek a megjavítására már a drótos-tót se vállalkozott – s ezeket húztuk a poros kocsiúton. Máskor az edényeket egymás hegyére-hátára raktuk, s azon versenyeztünk, hogy egy kimért távolságból ki hányat képes ledobni botjával.
Néhány megmosolyognivaló történet is eszembe jut ezekből az időkből. Történt, hogy egy szép nyári napon az udvaron játszottunk öcsémmel, míg édesanyánk a kút mellett mosott.Egyszer csak azt látjuk, hogy az úton egy böszme nagy állatot vezet két ember vasrudakkal, amelyek az állat orrában levő vaskarikához voltak erősítve. Tágranyílt szemekkel csodáltuk meg a jelenetet, mivel bikát addig még nem volt szerencsénk látni. Megkérdeztem hát édesanyámtól: – Anyu, hogy lehet az, hogy ennek a tehénnek tőgye van, csöcse meg nincs? – Édesanyám hirtelenjében nem tudta, hogy mit válaszoljon, ám tudálékos (és pösze) öcsém, Miklós helyette is megfelelt: – Tudod Dini, asz úgy fan, hogy  ennek a tehénnek sze tógye, sze csocse nincs, az a gombolyú ott csak egy szemmi.
Más alkalommal  pedig azt láttam, hogy a második szomszédunkban lakó Bulajcsikékhoz két furcsán öltözött ember ment be. Erről  is nyomban értesítettem édesanyámat: –  Anyu, a Bulajcsikéknál tolvajok járnak! – Honnan tudod kisfiam? – Hát onnan, hogy puskájuk van és toll van a kalapjuk mellett.
Abban az időben az állatok, madarak, de legfőképpen a tolvajok ellen csőszöket tartottak a községek. Nálunk az Izsán lakó Koczka bácsi töltötte be ezt a fontos hivatalt. S hogy a határ rá eső részét éjjel-nappal szemmel tudja tartani, kunyhót épített magának a Nádas-ér mellett. Mi gyerekek gyakran meglátogattuk az öreget, szerettük hallgatni érdekes meséit, történeteit. (Volt, amit elhittünk, de némelyiken még mi is csak nevettünk.)
Az egyik arról szólt, hogy miként lehet könnyűszerrel vadlibákat fogni. Nem kell hozzá más, csak egy viharlámpa, egy zsák, no meg egy malaclopó nagykabát, aminek a zsebeit kaviccsal rakjuk meg. Szürkületkor aztán óvatosan megközelítjük a ludak szálláshelyét. A lámpát föl-le lóbáljuk, amit a libák villámlásnak hisznek. Közelebb érve pedig közéjük szórjuk a kavicsot, amiről a buta szárnyasok arra a gondolatra jutnak, hogy jégeső esik, és jó szokásuk szerint mindannyian a szárnyuk alá dugják a fejüket. Ekkor aztán már nincs más tennivalónk, mint megtapogatni az oldalukat, hogy melyik milyen kövér, a legszebbeket pedig zsákba rakva hazavinni…
De Koczka bácsinak volt ötlete a vadkacsafogásra is. Ennek lényege, hogy jó időben, amikor már fürdőzésre is alkalmas a víz, lemegyünk a tóra. Viszünk magunkkal egy jól megtermett tököt, amibe előzőleg szöget ütöttünk, s arra madzagot kötöttünk. A tóhoz érve a tököt belökjük a vízbe. Rövidesen körbeveszik  a vadkacsák, és csipegetni  próbálják
az ismeretlen valamit. Ekkor a tököt kihúzzuk, s levetkőzve mi megyünk be a tóba úgy, hogy csak a fejünk legyen kint a vízből. A vadkacsák – gondolván, hogy megint a tök közeledik feléjük – ismét odaúsznak, körbeveszik a fejünket. Mi pedig a víz alatt összekapjuk kettőnek-háromnak a lábát, majd otthon a mama jó vacsorát készít belőlük.
Mivel a szélső házban laktunk, az öreg gyakran betért hozzánk beszélgetni, hűvösebb időben felmelegíteni elgémberedett tagjait. Ilyenkor édesanyám megkínálta egy kis ebédmaradékkal, amit szívesen el is fogadott. A bablevest különösen szerette, azt mondta: többet ér ez a leves minden trotátánál (tortánál). Egy alkalommal azonban olyan gyászos hangulatban lépte át a küszöbünket Koczka bácsi, hogy még a jó szívvel kínált ételt se fogadta el. Szomorúságának okáról csak hosszas kérlelés után volt hajlandó beszélni:
– Tuggyátok – mondta lógó orral – máma nagyon megszégyenűtem. Délelőtt begyütt hozzám a Sipos, hogy valaki meglopta a mákját, mér nem vigyáztam rá? Én meg éppen mákot törtem a mozsárba, mer hogy vót egy kis száraz tésztám, nos abbul szándékoztam ebédet főznyi magamnak. Mikor ezt az a förgeteges ember meglátta, megfogott, oszt mozsarastul együtt kidobott a  saját házambul.

Háborús évek

A gondtalan kisgyermekkornak aztán az vetett véget, hogy 1943-ban iskolába kellett mennem. Ráadásul elég messze esett tőlünk a komáromi Majláth-iskola, ahova első osztályban jártam. (Másodikban a valamivel közelebbi „Közös”-be írattak.)Így naponta legalább öt kilométert kellett legyalogolnom oda-vissza. De ennél is borzasztóbb volt számomra, hogy velem mindig „forogtak az utcák”. A Rozália térről ugyanis sokáig nem tudtam, hogy melyik benyíló utcán kell mennem a sok közül. Persze a lámpaoszlopokkal se voltam kibékülve, mert azok (a kirakatok bámulása közben) mindig „nekem jöttek”.
Évvesztes lévén – decemberi születésű vagyok – majdnem hét esztendősen kezdtem el az olvasás, írás, számolás tudományának az elsajátítását. S mert a városi „úri” gyerekek lenézték a magamfajta szegényes öltözékű falusi fiút, eléggé visszahúzódó lettem. Tanítóm ugyan nem volt goromba férfi – csupán egy alkalomra emlékszem, amikor kiállított pár gyereket és tenyerest adott nekik – de valahogy nem tudott életet vinni a tanításba. Így utólag visszaemlékezve úgy tűnik, mintha valami szürke köd ülte volna meg a tanórákat.
Ettől függetlenül elég tűrhető eredményt értem el az első osztályban. A ma is meglévő „Népiskolai Értesítőkönyv” szerint magatartásból, hit-és erkölcstanból, írásból és testnevelésből kitűnő; szorgalomból, beszéd-és értelemgyakorlatokból, olvasásból és énekből jeles, míg számolás és mérésből jó osztályzatot kaptam. (Akkor az 1-es volt a kitűnő, a 2-es a jeles, és a 3-as a jó.)
Az 1943/44-es tanév még viszonylag békés körülmények közt telt el, bár tavasztól már többször jeleztek légiriadót a városi szirénák. Előfordult, hogy iskolából hazafelé tartva  szólaltak meg, s engem is letereltek egy óvóhelyre a sok idegen ember közé. Nyártól aztán vidékünkön is állandósultak a bombázások. Eleinte csak nappal, később éjszaka is voltak légiriadók, úgy, hogy ruhástól aludtunk állandó futásra készen, mint a nyúl. Ha megszólaltak a szirénák, félig ébren, félig álomban szaladtunk a bunkerba, amit a magas talajvíz miatt egy tőlünk pár száz méterre levő dombosabb részre csinált édesapánk.
Egy nyári éjszaka azonban nem a szirénák bajúgatására ébredtünk, hanem egy hatalmas robbanásra. Azt se tudtuk, hogyan kerültünk ki az ágyból, egyszerre csak a szoba közepén találtuk magunkat. Szüleim kinéztek az ablakon és látták, hogy tőlünk délkeletre ég valami, miközben újabb és újabb detonációk rázták meg a házat. Ezért gyorsan átfutottunk a  szomszéd házban lakó Máthéékhoz, mert az ő házuk téglából épült, nem omolhatott hát olyan könnyen össze, mint a mi vályogházunk. A biztonság kedvéért még egy asztal alá is beparancsoltak bennünket gyerekeket, mondván, hogy ha nagyobb baj történik, talán az is védelmet nyújthat számunkra. Közben a felnőttek azt találgatták, hogy mi robbanhatott fel? Édesapám szerint az abban az irányban levő puskaporos (lőszerraktár) repült a levegőbe, míg a szomszéd bácsi úgy gondolta, hogy a Duna túloldalán levő olajfinomítót (MOLAJ) robbantották fel. Egy idő után lohadni kezdtek a lángok, s már csak néha hallatszott egy-egy lőszer pukkanása, hát hazamentünk és lefeküdtünk.
Hajnalban édesanyám testvére, Antal bátyám jött gyalogosan Izsa felől. Csodálkozva kérdezte: – Hát ti még életben vagytok? Mi otthonról úgy láttuk, hogy Kisizsát törölték el a föld színéről.
Aztán ahogy körülnéztek, látták, hogy tőlünk nem messze, talán 5-600 méterre füstölög valami a nádasban. Mire odamentünk ( mert mi ki nem maradhattunk az ilyen eseményből), tudtuk meg, hogy egy négymotoros Liberátor esett le és robbant fel az éjszaka folyamán. Akkor már magyar katonák is voltak ott, tőlük hallottuk, hogy az angol gép aknákat akart telepíteni a Dunába, de közben a folyón átívelő magasfeszültségű villanyvezetéknek ütközött, s emiatt gyulladt ki, majd robbantak fel a benne levő aknák.
A legénységből egy még élt mikor odaértek, beszállították a nagydarab néger férfit a kórházba, ahol azonban ő is meghalt. A roncsok között mi is láttunk szénné égett embereket, szanaszét szóródott emberfoszlányokat, ami nem valami szívderítő élmény volt számunkra. S bár a  felnőttek igyekeztek távol tartani bennünket a még mindig füstölgő roncsoktól, végül ott lábatlankodásunkkal némi hasznot is hajtottunk. Megláttuk ugyanis, hogy egy csavargó-féle ember egy leszakadt alsókart visz magával a nádasba. Ezt közöltük a katonákkal, akik utánamentek, és sikerült is elfogniuk az illetőt. Mint kiderült, a kézen levő aranyóra és aranygyűrű miatt követte el ocsmány tettét az a senkiházi alak. Megérdemelte hát, amit ott a helyszínen kapott, és még be is kísérték a városba.
A nagy területen szétszóródott fontosabb dolgokat a katonák magukkal vitték, a gép többi része azonban a mi prédánk lett. (Egy sárga színű oxigénpalackot még évtizedekig használtunk ülő alkalmatosságként.)
1944. szeptemberétől folytatódott ugyan a tanítás, de ez az iskolai év már szinte teljesen a háború jegyében telt el. Ősz kezdetétől  ugyanis szinte már minden nap volt légiriadó. Mi gyerekek– akik kezdetben még élveztük is a szirénák vijjogását, számolgattuk a kötelékekben repülő, magasban fényes kis pontként csillogó repülőgépeket, körülöttük a légelhárító ágyúk lövedékeinek füstpamacsaival – is kezdtünk belefáradni az állandó készenlétbe, a ruhástól alvásba, a bunkerba futásba.  Éjszakánként legtöbbször a Duna másik oldalán levő olajfinomítót és timföldgyárat bombázták. (Azért éjszaka, mert a sötétben a gépek nem látszottak, a légelhárítás csak vaktában lövöldözött rájuk, azok viszont az  általuk ledobott több száz „sztalingyertya” fényénél jól látták a célpontot. )
Aztán decemberben a harc moraja – mint távoli égzengés – egyre erősebben hallatszott. Huszonharmadikán parancsot kaptunk, hogy azonnal hagyjuk el lakóhelyünket, mert Kisizsa stratégiailag olyan fontos helyen feküdt, hogy számítani lehetett ott a harcok elhúzódására. Édesapám a két süldőt azonnal levágta, aztán másnap a szarvasmarhákat és  a legszükségesebb holmijainkat rokoni segítséggel Izsára vitte a nagymamáékhoz. Mi gyerekek pedig édesanyánkkal gyalog indultunk neki a hét kilométeres útnak. Szegény édesanyánk csak nehezen tudott elszakadni otthonunktól, sajnálta, hogy sok mindent: bútorzatot, egyéb berendezési tárgyakat, ólakat, takarmányt ott kellett hagyni a nagy bizonytalanságban. Nekünk meg az járt a fejünkben, hogy mi lesz a padláson elrejtett karácsonyfával? (Mert akkor már mi kisebbek is tudtuk, hogy a fát szüleink szerzik be, csak valahova mindig eldugják előlünk.) Addig ugyanis – akármilyen szegénység volt is – soha nem múlhatott el karácsony karácsonyfa és ajándékok nélkül. Meg a tűzhely melege nélkül. S most ott bandukoltunk, mint a kivert kutyák Izsa felé a csillagfényes szentestén.
Félúton járhattunk, amikor megszólaltak a városi szirénák. Egy ideig tanácstalanul álldogáltunk, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk, hiszen édesapánk, aki mindig tudta, hogy mit kell csinálni, nem volt velünk. Végül édesanyánk úgy döntött, hogy befúrjuk magunkat egy közeli szalmakazalba, a kisebb szilánkoktól talán az is megvéd bennünket. (Öcsémet, a legkisebbet azért testével takarta.)
Hamarosan egy repülőgép zúgására lettünk figyelmesek. A kis gép két kört írt le a város fölött, majd keleti irányban távozott. – Odanézzetek! – kiáltotta a nálam három és fél évvel idősebb testvérem, Jóska.S csakugyan volt mit nézni: a magasból, méltóságteljes lassúsággal egy szépen kivilágított karácsonyfa ereszkedett lefelé. – Jé, karácsonyfa! – suttogta meghatottan nővérem.
Vajon honnan jött? Ki küldte azon a vérzivataros szentestén? Máig megfejthetetlen rejtély ez számomra. Akkor, nyolcévesen mindenesetre megerősítést kaptam arról, hogy a Jézuska nemcsak a jóban, hanem a bajban is velünk van.
„Menyből az angyal….” – kezdte szépen csengő hangján édesanyánk, s mi gyerekek is boldogan énekeltünk vele.
x
Az 1944-45-ös telet az izsai házunk alatti pincében töltöttük. Ezt úgy tették „lakályossá” szüleim, hogy egyik felébe fűrészport raktak jó vastagon, amire aztán pokrócokat, lepedőket terítettek, s már kész is volt a fekhely. Ráadásul a pincét fűteni se kellett a csikorgó hidegben, és még óvóhelyként is szolgált.
Mint már említettem, két hízónakvalónkat még a költözés előtt levágtuk, a többi állatot pedig édesanyám tetstvéröccsének az istállójában helyeztük el a Dani-telepen, ugyanis Antal bátyámnak akkor kevés jószága volt a tágas istállóban. (A Dani-telep Izsának egy utcája volt.)A baromfiakat – tyúkokat, kacsákat, libákat – is a telepi szüle vállalta.
Egy éjszaka arra ébredtünk a pincében, hogy valami nagy jármű áll be az udvarba, amiről németül beszélő katonák nehéz tárgyakat dobálnak a pince lecsukható ajtajára. Nagyon megijedtünk, mert csak mi gyerekek voltunk otthon édesanyánkkal, édesapámat ugyanis elhajtották a nyilasok tankcsapdát ásni valahová. (Pár nap múlva aztán hazaszökött.) A katonák megértették szülével és a hentesékkel is, hogy nyissák ki az ablakokat, mert lőni fognak, és a légnyomástól kitörhetnek az ablakok. Rövidesen aztán négy ágyúlövést adtak le a Duna túloldalán levő szovjetekre, majd sebtében összepakoltak és odébbálltak. Tudták, hogy mit csinálnak, mert alig pár perc elteltével jött is a válasz: az oroszok több kilométer távolságból, a sötétség ellenére olyan precízen bemérték a lövések helyét, hogy szinte hajszálpontosan odataláltak. Nagy szerencsénk volt, hogy egy lövedék az udvaron levő jégvermet találta telibe, egy a hátul levő gémeskutat omlasztotta be, a harmadik pedig a szomszéd istállójában tett némi kárt.
Az ezt követő napokban a szovjet csapatok a Duna északi oldalán is támadásba lendültek. Január végén lovas szán járta be a falu utcáit, két orosz katona feküdt az oldaldeszkák között. Az egyik a gyeplőt fogta, a másik meg a géppisztolyát szorongatta. Ha valaki kimerészkedett az utcára, megkérdezték tőle: – Nyemci jeszt? – Mikor meggyőződtek róla, hogy tényleg nincs a községben német katona, visszamentek arra, amerről jöttek. Nemsokára aztán rengeteg, sapkáján vörös csillagot viselő katona jött a faluba gyalogosan, lovaskocsikkal, szánokkal és teherautókkal egyaránt. Egy-egy kisebb csapat leszakadt a többiektől és bementek a házakhoz. Hozzánk is betértek öten-hatan, alig fértünk szüle kis szobájában. Édesapám, aki még az első világháború alatt sajátította el kicsit a szláv nyelvet, mert rendfenntartó alakulatával két évet húzott le Ukrajnában, elbeszélgetett velük, édesanyám pedig tejjel és kenyérrel kínálta meg őket, amit azonban nem fogadtak el. Azt mondták, hogy sok a klapec (gyerek), kell azoknak.
Izsa a tél folyamán háromszor cserélt „gazdát”, mert a németek – miután felrobbantották a Vágon levő két hidat – Komáromnál erősen megvetették a lábukat. Mi már a tankok formájáról és felségjeléről megismertük, hogy az oroszok, vagy a németek vannak-e éppen támadásban. De még nálunk is jobban figyelt az egyik szomszédasszony (egy kommunista bognár felesége), aki, ha a szovjeteket látta bejönni, kiállt az utcára és az Internacionálét énekelte. Akkortájt született fiát pedig Ivánnak kereszteltette el.
Csak a szerencsének tudható be, hogy Izsán a nagy harcok ellenére is viszonylag kevés kár esett. Pedig többször észleltük, hogy az ágyúlövedékek a fejünk fölött süvítenek el, több légiharcnak is szemtanúi voltunk, de ezek valahogy elkerültek bennünket. Néhány szomorú eset azért a községben is történt. Egy este édesapám a Dani-telepre ment az állatokat megetetni. Ezt követően az utcán összefutott néhány ismerőssel, beszélgettek, cigarettáztak. Egyszer csak megjelent egy repülőgép és körözni kezdett a falu felett. Valamelyikük azt tanácsolta, hogy menjenek haza, mert könnyen lehet, hogy észrevette őket a pilóta, amint rágyújtottak. Édesapám éppen beért Antal bátyám udvarába, amikor ledobták az első légiaknát. Ez a szemközti ház tetejét rogyasztotta be. A másik valamivel távolabb az utca közepére esett és telibe talált egy szerencsétlen asszonyt, akinek a ruhái még másnap is a kerítésen lógtak. Szörnyű látvány volt. Édesapám az ereszt tartó téglaoszlop mögé húzódott, s csak reggel vette észre, hogy egy repesz közvetlen mellette fúródott a falba. Ellenben olyan légnyomás érte őt, hogy még mikor hazajött is vacogtak a fogai.
Egy másik alaklommal pedig az udvarunkba esett le egy bizonyára nagyon kisméretű légiakna, de a hangja mégis akkora volt, hogy engem a pincelépcső közepéről úgy dobott le, mint egy szalmabábut, de nagyobb kárt nem tett. Utána kerestük a becsapódás helyét, ám mindössze csak egy kis gödröt találtunk az udvar közepén.
Már tavaszodott, olvadt a hó, mikor egy délután pajtásaimmal az utcán játszottunk. Egyszer csak megállt a közelünkben egy dzsip féle jármű, amiből két szovjet katona: egy tiszt és a sofőr szállt ki. Mi Tárnok Karcsi barátommal odamerészkedtünk, hogy közelről is szemügyre vegyük a különös járművet. A tiszt barátságosan mosolygott ránk, és mutatta, hogy beülhetünk, amit mi gondolkodás nélkül meg is tettünk. Akkor se szálltunk ki, amikor a katonák elfoglalták helyüket az első üléseken és elindult az autó. Inkább még büszkén integettünk a többieknek, akik közt öcsém is ott volt.
Az oroszok egészen a Vág-Dunáig vittek bennünket, ott a tiszt rövid  megbeszélést tartott néhány katonával, majd vissza az Öreg-Duna töltésén mentünk Izsára, ahol szüleink, testvéreink már kétségbeesve vártak ránk. Az utazás öröme azonban hamarosan lehervadt az arcomról, amikor édesapám fülöncsípett és a következőket mondta nem éppen barátságos hangon: – Majd adok én neked tábornokkal autózni!
x
Március vége volt már, mikor annyira elcsendesültek a harcok Komárom környékén, hogy visszamehettünk kisizsai otthonunkba. Első útjukról szüleim szomorú hírrel érkeztek: elmondták, hogy a tél folyamán a katonaság nem csak feltörte a bezárt, és még be is szögezett ajtót, hanem minden bútort, a kinti ólakat, de még a kerítést is eltüzelték. Úgy, hogy  földre hintett szalmán és rengeteg tetűn kívül semmit nem találtak. Két hétig tartott, míg kitakarították, többször kimeszelték a helyiségeket, és innen-onnan összeszedtek annyi bútort, hogy a család hazaköltözhetett.
A sok megpróbáltatást, bajt az tetőzte be igazán, hogy hírt kaptunk legidősebb bátyám, Feri haláláról.(Pápán teljesített szolgálatot, már éppen pakoltak, készültek német földre menni, amikor egy bombarepesz kioltotta fiatal életét. Huszonkét éves volt.) Édesanyám úgy érezte, hogy ezt már nem képes elviselni, ezért önkívületi állapotban a Dunának rohant, de az utolsó pillanatban eszébe jutottunk mi: ki nevel fel bennünket, ha ő nem lesz? Rádöbbent, hogy élnie kell értünk.
Április közepén kezdtünk újra iskolába járni, s bár abban az évben nem túl sok napot töltöttünk el tanulással, azért mégis bizonyítványt kaptam a második osztály eredményes elvégzéséről. Persze a tanulásnál sokkal jobban izgatott bennünket az a sok-sok fegyver, egyéb harci eszköz, amiket a környéken lépten-nyomon találtunk. A repülőgép-roncs mellett több tucat kilőtt tank, gépfegyver, puska, kézigránát és töltény állt rendelkezésünkre, úgy, hogy egy partizán-alakulat bízvást megirigyelte volna készletünket. S ezek zömét ki is próbáltuk: a kézigránátok nyelét nagy lelki nyugalommal csavartuk ki, kivettük belőle a gyutacsot, s mikor már jó pár összegyűlt, egy rossz edénnyel letakart tűzbe dobtuk őket, s élvezettel néztük, hogy elpukkanva megemelték kicsit a fazekat, vagy lábost.
Máskor meg egy páncélököl nyelet találtam, s mert Jóskával és Miklóssal száz százalékig biztosak voltunk abban, hogy a robbanóanyag a „fej”-ben van, nekiláttunk szétszerelésének. Egyszer csak hatalmas robbanás vetett hanyatt bennünket. Nem gondoltuk volna, hogy a nyélben levő gyújtószerkezet ekkorát tudjon szólni. Szerencsére azonban az ijedtségen kívül más bajunk nem esett.
Töltényeink, puska-és pisztolygolyóink fűzérszám voltak. Ezekből kiszedtük az „élest” (golyót), s a puskaport kulcsos robbantásra használtuk. (A kulcs lyukát megtöltöttük gyufafejjel kevert puskaporral, s egy hozzákötött lapos végű vasat dugtunk bele, amit a kerítésoszlophoz vágtunk, ezáltal felrobbant). De mert egyik fiú kulcsát szétvetette a robbanás ereje, és a szilánkok majdnem kivitték a szemét, nővérem fiúismerősével, aki vasöntő volt a városban, kifúrt tömör vasból csináltattunk erős  és biztonságosabb szerszámot magunknak.
Amíg a tankokat el nem szállították, azokat is játékszernek tekintettük. (Annak ellenére, hogy némelyikben még bűzös embermaradványok voltak, amelyeken elvadult macskák élősködtek.) Olyan is akadt köztük, amelyiknek az ágyúcsövét egy bent levő szerkezet segítségével mozgatni tudtuk. Többen felültünk a csőre , míg egy gyerek bent a kereket tekerte.
Szomszédunkban a háború előtt egy szabó lakott  családjával. Negyvenöt tavaszán ők valamilyen okból nem jöttek vissza, ezért a szovjet katonaság vette igénybe és raktárnak használta házukat. A raktárfőnökön kívül két katona tartózkodott ott állandóan: Szerhi és Alexenka. Ők őrizték és vágták le azokat a szarvasmarhákat, amelyeket a hosszú magyarországi úton zabráltak (vettek el a lakosságtól), és amelyek húsából a városban állomásozó katonaság ellátását biztosították. A tehenek fejését pedig az utca asszonyaival végeztették el. Szerhi volt a mészáros, de szerszáma mindössze csak egy nagykés volt, ezért mindig tőlünk kérte el az öregfejszét, amivel fejbevágta a kiszemelt állatot. Hálából ezért megengedte, hogy a gyomorról lefejtsük az ehető részeket, de nem egyszer az is előfordult, hogy a színhúsból kanyarított egy darabot részünkre. Úgy, hogy mi nem éltünk rosszul azokban az ínséges időkben. Gyakran főztek ők is maguknak egy téglákból összetákolt tűzhelyen valami húsételt, s ha maradt belőle, a fél utca gyerekét odaültették az edény köré, és addig nem engedték, hogy fölkeljünk, amíg mind el nem fogyasztottuk.
Édesapámmal szót tudtak érteni, mert mint már említettem, tudott egy keveset oroszul. A raktárfőnök mondta neki, hogy mi nyugodtan aludjunk, mert az őr a mi házunkra is vigyáz éjszakánként. Alexenka is gyakran átjött hozzánk esténként egy kis tereferére. Ő azon csodálkozott, hogy miért tömi édesanyám a ludakat. Mikor elmagyarázták neki, hogy így nagyobb, kövérebb lesz, nevetve kérdezte: akkor ti a nyulat  is megtömitek?
Egyszer valami magasrangú tiszt látogatott ki hozzájuk, s mert a raktárban nem volt alkalmas hely a fogadására, (tele volt mindenféle lim-lommal), nálunk vendégelték meg őt vodkával, sózott hallal. Ez a látogatás majdnem balul ütött ki. Az történt ugyanis, hogy a tiszt, miután szétnézett a szobában, kiszemelte magának a sarokban álló díszes karosszéket. Ám amint ráült, a szék darabokra esett szét, ő pedig a földön találta magát. Rettenetesen dühös lett emiatt, előkapta pisztolyát és édesapámra fogta. Csak nehezen sikerült megértetni vele, hogy ezt a széket a gyerekek hozták a házhoz és tákolták össze úgy, ahogyan tudták.
Gyakran járt ki a városból teherautóval a húsért egy mongol képű kis ruszki, akit mi Mukinak neveztünk el. Valószínű, hogy megtetszett neki tizenhat éves nővérem, ezért arra kérte, hogy tanítsa meg magyarul. Ám mint kiderült, ez eléggé nehezen ment neki. Egyszer aztán Iza türelmét vesztve azt mondta: „Buta vagy te, nem tudsz megtanulni magyarul!” Érdekes, hogy ezt meg egészen jól vissza tudta mondani: „Puta fatyok, nem tutok.” S mert jókat nevettünk rajta, elment Marcel nénihez, egy közelben lakó asszonyhoz, aki jól beszélt szlovákul, hogy megkérdezze, mit is jelent ez a mondás. Ő mit sem sejtve közölte vele, amin aztán úgy megsértődött, hogy többé nem akart magyarul tanulni.
Amúgy gyermekszeretők voltak az orosz katonák. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy én a raktárfőnök kerékpárján tanultam meg biciklizni, de az is előfordult, hogy elcsentük Alexenka távcsövét – sőt egy alkalommal a pisztolyát is – és a kövér, nagydarab ember nevetve futott utánunk, amíg el nem csípte azt, akinél a tulajdona volt. Szerhit pedig – aki egyébként komoly ember volt – sokszor azzal csúfoltuk, hogy: „Szerhi sztari.” Mire ő huncut mosollyal a szája szélén így fenyegetett meg bennünket: „Ja tyi bi dám sztari!”(Majd adok én nektek öreget!) A raktárba gyakran kijáró teherautó sofőrje pedig nemcsak azt engedte meg, hogy beüljünk mellé az autóba, hanem a kormányt is átengedte rövidebb-hosszabb időre. Érhet-e ennél nagyobb megtiszteltetés egy kilenc éves gyermeket?
A legkülönösebbnek azonban azt tartom, hogy milyen könnyen jutottunk túl a nyelvi nehézségeken. Ők nem tudtak magyarul, mi sem értettük az orosz beszédet, s mégis egész jól el tudtunk társalogni. Úgy, hogy mi őszintén sajnáltuk, amikor negyvenöt késő őszén elköltöztették a raktárt a szomszédunkból. Mint ahogy az is bizonyos, hogy nem ők voltak a hibásak abban, hogy a későbbiek során már nem tekintettem szimpátiával országukra: „A nagy és dicső Szovjetúnióra.”

Kiűzetésünk szülőföldünkről

Az 1946-os esztendőben egyre több szó esett az emberek közötti beszélgetések alkalmával arról, hogy rövidesen kezdődnek a kitelepítések. Köztudott volt az is, hogy erre elsősorban azok a családok számíthatnak, akik nem voltak hajlandók reszlovakizálni, azaz szlovák nemzetiségűnek vallani magukat. Nálunk is jártak az agitátorok, de édesapám azt mondta nekik:
– Az igaz, hogy Tóthnak hívnak, de az a „h” betű a nevem végén azt jelenti, hogy magyar vagyok. Szlovák pedig soha nem voltam és nem is leszek.
Ezt a hivatalnokok, ha kénytelen-kelletlenül is, de tudomásul vették és odébbálltak.
Október 8-i keltezéssel aztán kaptunk egy Igazolványt, amit mindenki csak „Fehér-lapnak” nevezett a színe után. Ez a kitelepítésünkkel kapcsolatos különleges jogi helyzetünket taglalta.  A magyar és csehszlovák kormány közötti megállapodás értelmében annyi magyart kellett kijelölni Csehszlovákiában az áttelepítésre, ahány magyarországi szlovák önszántából jelentkezik az átköltözésre. (Több százezres jelentkezőre számítottak, azonban csalódniuk kellett: mindössze 95.421 szlovák élt ezzel a lehetőséggel, de több, mint 22 ezer ezek közül is meggondolta magát. Így a lakosságcsere keretében szülőföldjüket elhagyni kényszerülő magyarok száma is 76.616-ra csökkent.) Érthető okokból inkább olyanok jelentkeztek „cseretelepesnek”, akik nem rendelkeztek értékesebb ingatlannal, vagy teljesen nincstelenek voltak. Bizonyítja ezt többek között az a tény is, hogy míg a magyarok 109.295 kat.hold földet hagytak szülőföldjükön, addig a szlovákok ennek alig a harmadát Magyarországon.
1947. április végén levél érkezett hozzánk az áttelepítendő magyarok pozsonyi megbízottjától, amelyben azt tudatták velünk, hogy a csehszlovák hatóságok a lakosságcsere keretében az első 3.461 család között telepítenek át bennünket Magyarországra. Egy héttel később pedig már a kitelepítés pontos dátumát is közölték, ami június 9-e volt. Hamarosan szlovák hivatalnokok jelentek meg nálunk, és jegyzőkönyvet vettek fel az ott maradó ingatlanokról. Ezen még a kutat és a fákat is feltüntették, amelyek „eddigi lakóhelye államának kizárólagos birtokába mennek át.” Mi egyébként – eltérően a Szudétaföldre száműzöttektől, akiknek jószerivel mindenüket otthon kellett hagyniuk – az összes ingóságunkat magunkkal vihettük.
Nem volt hát mit tenni, akármilyen keservesen és fájó szívvel, de hozzá kellett fogni a pakoláshoz. Június 8-ra már minden a ládákba került, s a csupasz házban mindössze két szalmazsák, valamint néhány dunyha és párna maradt. Édesapámék egy kölcsönkért géppel az állatok részére bálázták a szénát-szalmát, mert ezeket is szükségesnek tartották elvinni, hiszen ki tudja, hova vet bennünket a sors, mi vár ránk a nagy ismeretlenben? Elég baj, hogy a földeken levő zsendülő búzát, rozsot és a még csak bokáig érő kukoricát ott kell hagyni. Azokat már majd más aratja le. Talán egy Békés megyéből érkező szlovák, mert hogy mindenki azt beszéli, hogy ők fognak a mi helyünkre jönni. A szlovák házát, földjét meg majd mi kapjuk meg, föltéve, hogy van neki. Mert ha lenne, attól ő se szívesen válna meg.
Ebédre egy tyúkot vágott édesanyám, amiből húslevest főzött a konyhai rakott tűzhelyen.
– Úgy fogyasszátok, hogy ez az utolsó ebédünk idehaza – mondta elcsukló hangon.
– Miért nem inkább utolsó vacsorát készített, mint ahogyan a Bibliában meg van írva?– próbált tréfálkozni Jóska, de ezen most senki sem nevetett.
Délután testvéreimmel kihajtottuk a legelőre Bimbót, Bárányt, és a két, már igába fogható tinót: Basát és Huszárt, hogy még egyszer jóllakjanak az otthoni fűvel. Szüleink pedig elmentek a komáromi és izsai temetőbe, hogy búcsút vegyenek halottaiktól. (A két szülétől, Antal bátyámtól és Jóska bátyáméktól még az előző héten elköszöntünk, amikor kikísértük őket az állomásra. Mivel fogalmunk se volt arról, hogy hova kerülünk, a rokonság abban állapodott meg, hogy egy otthon maradó unokatestvérnek, Nagy József bátyámnak írja meg mindenki az új címét, s majd ő fogja a többiekkel ezt tudatni.)
Hétfőn kora reggel már mindenki talpon volt Kisizsán, aki csak élt és mozogni tudott, ugyanis rajtunk kívül még négy családot telepítettek ki ezen a napon. Hat óra tájt aztán megérkeztek az UNRA teherautók, hozzánk is betolatott az udvarba egy nagy kocsi. Négy katona végezte a rakodást, nekünk hozzá se kellett volna nyúlni semmihez, de édesapám azért segédkezett, meg irányította a rakodást, hogy valami meg ne sérüljön. Az első fordulóval a bútorokat vitték el, ezekkel megtelt egy vagon. (A bútorokat úgy rakták, hogy azért maradjon hely némi mozgásra is.) A másodikba a bebálázott takarmány, a két hízónakvaló és a baromfiak kerültek – sok egyéb holmi társaságában. A harmadikba lettek elhelyezve a szarvasmarhák, ezeket édesapám nem engedte teherautóra rakni, hanem a két tinót a szerszámokkal, mezőgazdasági eszközökkel és mindenféle lim-lommal megrakott szekér elé fogta, a tehenek pedig a saroglyához kötve ballagtak a komáromi vasútállomásra. Mi Jóskával és Miklóssal – és természetesen édesapánkkal együtt, aki visszament a teherautóval – még az első fordulóval mentünk ki az állomásra, és ott is maradtunk, hogy a holmikra felügyeljünk. Nővérünk kedvesével volt elfoglalva, és csak később csatlakozott hozzánk.
Édesanyám maradt utolsónak a hűséges Hari kutyával és Mirci cicával. Azért intézte így, hogy egyedül búcsúzhasson el mindentől. A macskát – mert nem akart vele menni – beletette egy zsákba, amit a hátára vett, Hari pedig követte őt. Csak mikor elindult, jutott eszébe, hogy valójában nem is tudja, merre van a városi vasútállomás, hiszen még soha életében nem járt ott. Ha ugyanis a perbetei rokonokat látogatták meg és vonattal utaztak, mindig a közelebb eső téglagyári megállóban szálltak fel. Már a kétségbeesés kerülgette, hogy miként fog odatalálni, amikor rájött, hogy a kutya földreszegezett orral követ valamit. Rájött, hogy az okos állat a szekér kerekeinek nyomán megy, így minden nehézség nélkül kijutott az állomásra.
Estére megtelt a 67 marhavagonból álló szerelvény. Ekkor még egyszer fájdalmas búcsút vettünk a rokonoktól, ismerősöktől.
– Aztán írjátok meg, hogy hova kerültetek – kérte szüleimet Nagy József bátyám, s még akkor se akarta elengedni édesanyám kezét, amikor a mozdonyvezető két hosszú füttyel jelezte, hogy hamarosan indul a szerelvény. A behemót gőzös füstöt okádva, nagy erőlködéssel tudta csak megmozdítani a hosszú kocsisort. A nyitott vagonajtóból sokáig integettünk az  otthon maradottaknak, és amikor a téglagyári megállóhoz értünk, még egy utolsó pillantást vetettünk Kisizsára és Izsa templomtornyaira, amelyek a fák fölött látszottak.
Érsekújvár, Párkány, Szob volt az útvonal Magyarországig. Némelyik állomáson sokat várakoztattak bennünket, ezért már hajnalodott, mire a határhoz értünk. Párkányon csehszlovák fegyveresek ellenőrizték a vagonokat, nézték meg a dokumentumokat. Egyszer csak nagy lármát hallottunk a hátsó vagonok felől. Testvéreimmel gyorsan odafutottunk, hogy személyesen is meggyőződjünk a kiabálás okáról. Mint kiderült, azért volt az ijedelem, mert valaki, vagy valakik azt írták az éj leple alatt az utolsó kocsira krétával, jó nagy betűkkel:

VONATTAL MEGYÜNK, PÁNCÉLOSSAL JÖVÜNK!

  Az egyenruhások ennek az írásnak az elkövetőjét próbálták elkapni, de nem jártak eredménnyel, így hát letörölték a feliratot, és átengedték a szerelvényt a határon.
A szobi állomáson kaptunk egy halványzöld, két lapból álló papírost, ami a „Felvidéki áttelepülők személyi lapja” címet viselte, és név, valamint születési dátum szerint a család minden tagja szerepelt rajta. Mikor édesapám elolvasta a dokumentumot, izgatottan szólt oda a többieknek: – Nahát az angyalát! Tudjátok, hogy hova vagyunk irányítva? Ezen Szakály-Hőgyész szerepel célállomásként, az pedig a Dunántúlon, Tolna vármegyében van. Egyszer jártam arra, hegyes-völgyes vidék.
– Hát nem Békéscsabára visznek bennünket a szlovákok helyére, mint ahogyan mondták? – ijedt meg édesanyám. Erre a szomszédos vagonok „lakói” közül többen is odajöttek. Dezső sógor a cseréről a következőképpen vélekedett:
– Iszen örűjjünk, hogy nem a kódis tótok helyére kerülünk, mer hogy azoknak se rendes házuk, se főggyük nincs, csak a meztelen seggüket viszik a mi gazdaságunkba. A Tolna- Baranyában lakó svábok meg jó gazdák vótak, ott majd…
– De azt beszélik, hogy a svábokat az áttelepülőknek köll kiűzni a házaikból – vetette közbe Sebők Jóska bácsi. Az asszonyok ennek hallatán rémüldözni kezdtek:
– Jaj Istenem, csak ettül ments meg bennünket! – sopánkodott Böske néném. – Akkor inkább a tótok helyére vigyenek, mer azokra legalább haragszunk.
A további povedálásnak az vetett véget, hogy a masiniszta két füttyjellel tudtul adta, hogy nemsokára indulunk. Szobtól távolodva, már magyar földön a sok látnivaló a vagon félretolt ajtajához szegezett bennünket. (Amit, hogy ki ne essünk, két keresztbe odaerősített deszkával tett biztonságosabbá édesapánk.) A Duna-kanyarhoz érve hátborzongató érzés volt látni a magas, szinte a fejünk fölé tornyosuló sziklákat.
– Jaj, ránk ne essen valamelyik! – szólt aggodalmaskodva édesanyánk, de édesapánk megnyugtatta őt:
– Majd épp most fog ledőlni, azt gondolod? – Ekkor meg öcsém kiáltott fel magas cérnahangján:
– Nézzék, egy kecske legel ott fönn! – Mind odanéztünk, ahova Miklós mutatott.
– Muflon az, nem kecske – igazította ki Iza öcsénket. – Az nem háziállat, vadon él a hegyekben.
Budapesthez közeledve még több látnivaló tárult a szemünk elé. Nagy, sokemeletes házak, gyárak mellett robogott velünk a vonat, egyszer aztán megérkeztünk a Rákos-rendező pályaudvarra, ahol megszámlálhatatlanul sok sínpár volt egymás mellett, rajtuk üres, vagy megrakott szerelvényekkel. S mert alkonyodott, édesapám megetette, megitatta az állatokat, édesanyám pedig megfejte a teheneket. Aztán, mert még a reggeli fejésből is jócskán volt, arra gondolt, hogy megpróbálkozik néhány liter eladásával, hátha kap érte néhány forintot.  Beleszűrte hát a tejet egy kannába és elindultunk szerencsét próbálni.
A közelben megszólított két vasutast, hogy nem tudnának-e vevőt nyolc liter tejre? Az egyik ,az idősebb rögtön kapott is az alkalmon és mind megvette. Nyolc forintban egyeztek meg. Édesanyám a régi szokás (babona) szerint megköpködte az addig csak hírből ismert pénzt és azt mondta:”Apád, anyád idegyüjjön.” Öcsénk, kihasználva édesanyánk örömét, kérte, hogy vegyen egy pakli savanyúcukrot, amire már rég fájt a foga. Betértünk hát egy közeli vegyeskereskedésbe, ahol egy forintért kaptunk egy stanecli cukorkát, a többin meg kenyeret és petróleumot vett édesanyánk.
Már négy napja voltunk úton, amikor egy dunántúli állomáson hosszan elnyújtott füttyszóval jelezte a mozdonyvezető, hogy kiadós várakozásra van kilátás. Így hát mindenki leszállt, hogy elvégezze a dolgát, de voltak akik csalánt szedtek a disznóknak, friss füvet a jószágnak, vagy tyúkhúrt a baromfiaknak. Mi Jóskával Harit és Mircit vettük pártfogásba. Amíg a kutya és a macska a vasút melletti réten bóklászott, mi az állomásépület mögött felfedeztünk egy cseresznyefát, amiről csábítóan integettek felénk a szép piros gyümölcsök. Felmásztunk hát a  fára és lakmározni kezdtünk, amikor váratlanul két sípszó jelezte, hogy hamarosan indulunk. Gyorsan földre szálltunk és keresni kezdtük az állatokat. Hari jött is az első hívó szóra, őt Jóska segítette föl a vagonba, hanem a macskát sehol sem láttuk. Egyszer csak észrevettem, hogy tőlünk jó távolságban Mirci a farkát jobbra-balra mozgatva erősen figyel valamit. De hiába kiabáltam neki, az egerészés annyira lekötötte a figyelmét, hogy rám se hederített. S mert sajnáltam volna otthagyni kedvenc macskámat, akivel szinte együtt nőttem fel, ezért odafutottam a szökevényhez, hogy magammal vigyem. Igen ám, de visszafelé szaladva azt láttam, hogy megindul a szerelvény. Szerencsére ekkor is csak lassan, nyögdécselve tette meg az  első métereket, így Iza segítségével, aki már kétségbeesve rohant értem, sikerült felkapaszkodnunk az utolsó vagonra.
Aztán mégsem Szakály-Hőgyészen, hanem a szintén Kapos-völgyi Keszőhidegkút-Gyönk állomáson állt meg velünk – kerek egy hetes hánykolódás után – véglegesen a vonat. Balról  meredek dombok emelkedtek, szinte csalogatva bennünket: „Gyertek gyerekek, másszátok meg lejtőinket!” Mi ezt a hívást persze kérés nélkül is teljesítettük volna, hiszen otthon hegyeket, dombokat csak messziről láttunk kékleni. Örömittasan futottunk hát fel a tetőre Jóskával és Miklóssal, hogy a magasból is megtekintsük a vidéket. A levegő kristálytiszta volt, szikrázóan sütött a nap, így zavartalanul gyönyörködhettünk a kilátásban. A távolban falvak, templomtornyok tárultak a szemünk elé, míg lent, a völgy közepén a Kapos ezüstcsíkja kanyargott.
Jó félórás szemlélődés után a sok szép látvány emlékével a tarsolyunkban igyekeztünk lefelé, hogy szüleinknek is elújságoljuk, hogy mi mindent láttunk ott fent. Édesanyánk szemmeltartott bennünket és mindjárt faggatózni kezdett:
– No, mit láttatok ott a hegytetőn gyermekeim?
Jóska válaszolt helyettünk is:
– Búza, rozs, kukorica terem ott is, akárcsak nálunk otthon a sík vidéken.
Ezt édesanyánk nem akarta elhinni, de föl se akart mászni, hiába hívtuk, hogy győződjön meg róla a saját szemével.
– A ménkű megy oda a magasba, még leszédülnék! – mondta félig tréfásan, félig komolyan.
Mi Jóskával, hogy bebizonyítsuk igazunkat, újra fölkaptattunk a domboldalon, és egy marékravaló, már szőkülő búzakalásszal tértünk vissza. Édesapánk elkérte a kalászokat, nézegette, morzsolgatta, aztán odaszólt Tárnok Péter bátyának, akivel az imént beszélgettek:
– Amondó vagyok, gazdag föld.
Másnap reggel aztán teherautók jöttek értünk, és az állomástól körülbelül 12 kilométerre levő Diósberénybe vittek bennünket. Ott azonban nem módos parasztporták vártak ránk, hanem kevés kivételtől eltekintve öreg, zsúpfedeles házakat utaltak ki részünkre, amelyek sváb gazdáit akkor már Németországba deportálták. Emiatt az izsai gazdák zúgolódni kezdtek, és nyolc család – köztük szüleim is – át se vették a ház kulcsait. Az összes holmit az udvaron hagyva (csak édesapám vigyázott rájuk éjszakánként), mi a valamivel előbb odatelepített Béber János bácsiék pajtájában aludtunk, nappal meg az utcákat róttuk.
A póruljárt gazdák panaszukkal a kitelepítést irányító megyei biztoshoz fordultak, aki ígéretet tett arra, hogy intézkedni fog ez ügyben. Addig is azt ajánlotta, hogy ideiglenesen költözzünk be egy másik házba, hiszen nem lehet tudni, hogy mikor kerül sor panaszunk orvoslására. Mi ekkor egy olyan, viszonylag jó állapotban levő házat választottunk, amelynek elejét készakarva döntötte ki kőműves gazdája, abban reménykedve, hogy hátha így békén hagyják őket – de tévedett szegény, mert ennek ellenére őket is elűzték.
A sváb kőművesnek nem voltak földjei (a kis kerten kívül), ezért aztán mi nem arathattunk az 1947-es esztendőben. Még szerencsénk volt, hogy maradt az előző évről pár zsák gabonánk, de ez még ősz végéig se tarthatott ki, nemhogy újig. Fogalmunk se volt, hogy miből fogunk élni egész télen, s ez nyomasztóan hatott a család hangulatára.
Augusztus közepe volt már, amikor értesítést kaptunk arról, hogy az illetékesek jogosnak találták kérésünket, ezért lehetővé tették, hogy másik három település közül válasszunk. Ezek: Csikóstőttős, Udvari és Budaörs voltak. Ez utóbbit nyomban elvetették, mert Tárnok Péter bátyám szerint Budaörs határa „csupa kűszikla”, nem magyar parasztnak való hely hát. Ezért aztán páran a Dombóvár közelében levő Csikóstőttősre utaztak, míg édesapám és két unokatestvére, Tárnok Péter és Tárnok József a nem messze fekvő Udvariba kerékpározott. Végül – hosszas tanakodás után – úgy döntöttek, hogy a legeldugodtabb helyen levő Udvarit választják, mert ott mutatkozott legjobbnak a föld, és a házak is viszonylag elfogadhatóbbak voltak, mint Diósberényben.
Új, és véglegesnek tűnő lakóhelyünkre is teherautók vittek bennünket. A dimbes-dombos vidéket látva Kurucz Kálmán bácsi megjegyezte: „Most osztán tényleg összejárjuk tónát-boronát”, ami valójában Tolnát és Baranyát jelentette felvidéki tájszólásban.
Udvarinak egyébként nagyon szép határa volt: a meredekebb domboldalakat zömmel erdő borította, a tetőkön és lankákon szántók és szőlők voltak, lent a völgyekben pedig rétek, melyek közepén tiszta vizű patakok csörgedeztek.
Érkezésünk idején már elég sokféle náció verődött össze a mintegy 1.200 lakosú községben. Az öt-hat helyről érkezett felvidéki kitelepítetteken, a magyar és még ott lévő német ajkú őslakosságon kívül jött a faluba Pozsony környékéről 1946 telén, a befagyott Duna jegén átszökve tizenegynéhány olyan nincstelen család, akik valamilyen úton-módon megtudták, hogy Tolnában könnyűszerrel beleülhetnek az elűzött svábság vagyonába. Mivel szinte kivétel nélkül beléptek az MKP-ba (kommunista pártba) , rövidesen magukhoz ragadták a község irányítását: közülük került ki úgy a bíró, mint a párttitkár. Hatalmukkal aztán eléggé gátlástalanul vissza is éltek. Mivel elsősorban rajtuk, a helyi vezetőkön múlott, hogy melyik sváb család mikor kerül kitelepítésre, ha felélték az előbb elfoglalt házban található állatokat, terményeket, valamilyen ürüggyel (volksbundista volt, vagy ha nem, hát a háború előtt a községben működő polgári olvasókörnek volt a tagja), újabb német családokat űztek el, és vették birtokba ingatlanjaikat.(Egy sváb embert, mert rablóbandának nevezte őket, föl akartak akasztani a „zsidókút” ágasfájára, s csak azért nem lett a dologból semmi, mert valaki még idejében értesítette a rendőrt, aki megakadályozta a lincselést.)
Kezdetben a helybeliek egy kalap alá vették a felvidékieket, ezért ránk sem néztek valami jó szemmel. Az ellentétek köztük és miköztünk csak azután kezdtek oldódni, amikor jobban megismertük egymást.
Mi Udvariban a kitelepítések elől egy szomszédos, magyarok által lakott faluba, Miszlára menekült Breitestein János házát és 12 hold földjét kaptuk meg, aki együtt lakott nős, családos fiával. Miszlán a fiatalember a református tiszteletes kocsisa lett, s mivel minden második vasárnap a miszlai pap tartott istentiszteletet az udvari evangélikus templomban,neki kellett áthoznia őt. Ilyenkor a mi (vagyis hát a saját) udvarunkba állt be lovasfogatával. Néha az apja is vele jött, s jól elbeszélgettek szüleimmel. Nem volt harag köztük,  hiszen ők is tudták, hogy sorstársak vagyunk. (Aztán 1948-ban a Breitestein családot is utolérte a hatalom keze, nekik is menniük kellett.)
Magától értetődő, hogy érkezésünk  idején Breitesteinék a terményeket már learatták, sőt el is csépelték. A felvidéki gazdáknak a határban jócskán szétszórt földeket a régi öregbíró (aki úgy ismerte a határt, mint a tenyerét), és két elöljáró mutatta meg és cövekeltette ki. Édesapám nem kis meglepetésére a Magyalos nevű dűlőben még ekkor is lábon állt a búza. Úgy tűnt, hogy valamilyen  okból kifolyólag ezt már nem tudta learatni előző gazdája.
Szüleim megörültek a nem várt ajándék gabonának, és elhatározták, hogy már másnap nekifognak learatásának. Mikor azonban kora reggel kimentek, megrökönyödve látták, hogy valakik az éjszaka folyamán megelőzték őket. Ráadásul nemcsak learatták, de el is szállították a terményt. Ezért nyomban elmentek a községházára, ahol elmondták a történteket a jegyzőnek és a bírónak. Mire az új bíró a következő választ adta:
– Ne csodálkozzanak ezen, hiszen sok éhes ember van a faluban .Legalább maguknak se lesz több, mint másnak.
Édesapámat erre a nyegle megjegyzésre elfutotta a pulykaméreg:
– Az istenit, maguk annak örülnek, ha mind egyformán szegények leszünk? Nem azt tanítja a kommunizmus, hogy mindenkinek bőven legyen?
– Most még nem tartunk ott! Még nem jött el a bőség kora, azt előbb meg kell teremteni! – válaszolta a bíró. De a jegyző, aki már jól ismerte a botcsinálta bíró dolgait, édesapám pártjára állt.
– Ezek az emberek – mondta dühösen – otthon hagyták vagyonukat, földjeiken a gabonát, hát jogosan kapnak helyette. Maguk meg mit hagytak ott? A bolháikat, meg a tetveiket!
– Jegyző úr ezek szerint a kulákok pártján áll? Lesz még ennek következménye, ne féljen!
S mert szavatartó ember volt, a jegyzőnek hamarosan mennie kellett a faluból. Mi „kulákok” meg csak azért nem haltunk éhen, mert a kukorica abban az évben elég jól fizetett.
x
Az udvari iskolában engem – hiába voltam már majdnem tizenegy éves és legalább egy fejjel magasabb osztálytársaimnál – csak a harmadik osztályba vettek fel. Ezt mi nemcsak amiatt voltunk kénytelenek tudomásul venni, mert mindössze két osztályról volt bizonyítványom, hanem azért is, mert tisztában voltunk azzal, hogy a több, mint két esztendős kihagyásnak „köszönhetően” azt a keveset is sikerült elfelejtenem, amit a zaklatott háborús évek alatt felszedtem.
A falu evangélikus iskolájában két tanító volt: az alsó négy osztályt a szigorú, de emberséges Gondos tanító úr tanította, míg a felsőbb osztályokat az igazgató-tanító, Endrődi Sándor. Eleinte többször előfordult, hogy összekülönböztünk a helyi gyerekekkel. Leginkább tájszólásunk miatt csúfoltuk egymást: mi ugyanis „íztünk”, a pénz helyett „pízt”, a fűrész helyett „fíríszt” mondtunk, míg az udvariak „tiknak” nevezték a tyúkot, „ümögnek” az inget és a „zargat” kifejezést használták a zavar, kerget helyett. Ám ezek a nézeteltérések egyre ritkábbá váltak, és pár hónap alatt olyannyira egymáshoz idomultunk, hogy meg is szűntek.
Jómagam – elsősorban túlkorosságomnak köszönhetően – meglepő gyorsasággal értem utol társaimat a tanulásban, úgy, hogy november vége felé már nem csak nyurga termetemmel tűntem ki a többiek közül. Egy alkalommal a tanító urat valamilyen ügyben a községházára hívták. Mielőtt elment volna, számtanpéldákat írt a táblára mind a négy osztály számára. Vigyázónak a negyedikes Gutermuth Henriket állította ki, aki arról volt nevezetes, hogy mindenkit könyörtelenül fölírt a táblára, aki csak pisszenni is merészelt.
A harmadikosoknak szóló feladatokkal gyorsan végeztem, s hogy unalmamat elűzzem, kitéptem kockás füzetem egyik belső lapját és rajzolni kezdtem rá. Kezem nyomán önkéntelenül is megelevenedtek Kisizsa házai, a Vág, az Öreg-Duna, a Sistag (fás, erdős rész volt a közelünkben), de még a gólyafákat is megörökítettem.
Közben visszajött a tanító úr, és szokása szerint végigsétált a padsorok között, szemrevételezve, hogy ki mint végezte el a feladatát. Úgy látszott, hogy az én munkámra külön is kíváncsi volt, ezért kézbevette füzetemet. Ám amint felemelte, meglátta, hogy egy telerajzolt lap van alatta. Én ezt gyorsan a padba akartam csúsztatni, de a tanító megfogta a kezemet.
– Mi ez? – bökött fejével a lap felé. Én azonban szemlesütve hallgattam.
– Kérdeztem valamit! – dörrent rám a tanító úr.
– A példákkal elkészültem…– válaszoltam alig hallhatóan, míközben homlokomat kiverte a hideg verejték. Tanítóm azonban az orrom alá dugta a füzetlapot.
– Én erről beszélek! – Nem volt mese, be kellett vallanom az igazat.
– Ez…ez…Kisizsa, ahol laktunk.
Gondos tanító úr az ablakhoz vitte rajzomat és hosszasan nézegette. Talán megérezte, hogy mennyire gyötörhet a honvágy, ezért büntetés helyett gyengéden megsimogatta fejemet, és az osztályhoz fordult:
– Figyeljetek! Karácsonykor ünnepélyt fogunk tartani a templomban. Tanítás után kiosztom a szerepeket, van még négy hét, hogy alaposan betanuljátok. Dénes, te egy verset fogsz kapni, nagyon szép, majd meglátod. Kisfaludy Károly írta.
Alig vártam, hogy vége legyen az utolsó órának. Ekkor a tanító úr bement a kis irodahelyiségbe és egy idő után könyvekkel a kezében jelent meg. Elsőként engem szólított a katedrához.
– Ez lenne az – mutatott a versre és átnyújtotta a kinyitott könyvet. A helyemre érve mohón olvasni kezdtem:

Szülőföldem szép határa

Szülőföldem szép határa!                                 De azok nem vígasztalnak,
Meglátlak-e valahára?                                        Bús szívemmel árván hagynak.
Ahol állok, ahol megyek,                                     Árván élek bús szívemmel,
Mindenkor csak feléd nézek.                          Mint a fű, mely a sziklán kel.

Ha madár jön, tőle kérdem:                              Kisded hajlék, hol születtem,
Virulsz-e még szülőföldem?                              Hej, tőled be távol estem!
Azt kérdezem a felhőktől,                                  Távol estem, mint a levél,
Azt a suttogó szellőktől.                                       Melyet elkap a forgószél…

                                                                                                                         Kisfaludy Károly

Amint végigolvastam a verset, az volt az első gondolatom, hogy ez a költemény teljesen rólunk szól, hiszen minden sora az én érzéseimet fejezi ki. Azt hittem, hogy Kisfaludy Károly egy most is élő személy, akit ugyancsak elűztek szülőföldjéről, azért tud ilyen szépen írni róla. Kissé csalódva vettem tudomásul nővérem felvilágosítását arról, hogy ez a költemény bizony már jóval több, mint száz éve született.
Karácsonyra aztán örökzöld ágakkal, papírmasékkal szépen feldíszítettük a templom belsejét. Az oltár elé pedig egy hatalmas fenyőfát állítottak a hívek, arra is rengeteg dísz került, ágain gyertyák égtek. Az ünnepély karácsony első napjának délelőttjén volt. A tíz órás kezdési időpontra teljesen megtelt a tágas templom, még a karzatok is tömve voltak. Az istentiszteletet azon a napon a miszlai reformorátus tiszteletes úr tartotta: igazán szépen prédikált, összekapcsolván a bibliai és jelen kor üldözötteinek helyzetét. Ezt követően a templomi kórus énekelt, majd a nagyobb iskolások pásztorjátéka következett. Ezután jött az én szavalatom. Mielőtt a fenyőfa elé álltam volna, tanítóm a fülembe súgta: „Bátran, hangosan, hogy mindenki értse. Tudod, ahogy begyakoroltuk.”
A tanácsot megfogadva hangosan, érthetően igyekeztem elmondani a verset. Érdekes, hogy egyáltalán nem izgultam életem első szereplése alkalmával, csakis a szövegre összpontosítottam. Amint visszaálltam a helyemre, a tanító úr elégedetten mosolygott rám és megveregette a vállam. Mikor pedig vége lett az istentiszteletnek, minden szereplő kapott egy-egy kisalakú Zsoltárt, amibe a következőket írták:

„A vasárnapi iskolai szereplés emlékére, 1947. karácsonyán
Endrődi Sándor                                    Gondos Gyula
ig. tanító                                                oszt. főnök”

Kint a templom előtt szüleim és testvéreim vártak. Édesanyám magához ölelt és azt mondta: „Kisfiam, nem csak engem, hanem  mindenkit megríkattál a verseddel.” Édesapám pedig csak annyit mondott: „Jól van gyerek.”
x
A kitelepítésekkel úgy szétszórták rokonságunkat, mint szél a pelyvát. Anyai nagyanyámat Antal bátyámmal – aki betegsége miatt nem nősült meg – a megye másik sarkában levő Kocsolára vitték. Ugyanide kerültek Jóska bátyámék is a Tóth szülével. Édesanyám nővéréék, Ilka nénémék pedig az Alföldön, Csávolyon kötöttek ki, míg húgáékat, Bözsi nénéméket a közeli Gyönkre telepítették. Mindkét nagymama nehezen viselte, hogy el kellett hagyniuk szülőföldjüket. Tóth szüle szerint az öreg fát már nem lehet átültetni, vagy ha mégis megteszik, megszakadt gyökereivel nem él sokáig. (Igaza is lett szegénynek, mert a kitelepítés után két esztendővel meghalt.)A telepi szüle meg azt panaszolta, hogy neki abban az idegen földben még holta után se lesz békés pihenése, hiszen ott még a vadgalambok is azt búgják: vi-dé-ki, vi-dé-ki. Édesanyám elmondása szerint neki a Duna hiányzott legjobban. Egyszer Udvariban „Duna” mosóport vett, s amikor mosott,  a nagy folyó illatát érezte. Ez annyira meghatotta, hogy sírnia kellett.

A sötétség évei

Jó tanítómnak köszönhetően Udvariban megszerettem a tanulást. Így a harmadik osztályban már olyan jó eredményt értem el, hogy tanítóim (lehet, hogy szabálytalanul, de annál emberségesebben) egyből az ötödik osztályba tettek. Bizonyítványomban a negyedik osztály helyén csak a fejlécet töltötték ki, a többit átlósan áthúzták.
Aztán 1948-ban, az államosítással megszűntek a felekezeti iskolák, és egy általános iskola jött létre a községben. Egy esztendeig – szovjet mintára – hét számjeggyel történt az  osztályozás, ami azonban nálunk nem vált be, ezért ismét az öt számjegyű értékelést vezették be, annyi változtatással, hogy ezentúl az ötös lett a legjobb jegy, és az egyes a legrosszabb. Igazgató a katolikus tanító lett (mert belépett a kommunista pártba), aki pedig addig eléggé lazán vette a tanítást: sokszor előfordult, hogy a vadászatokról napokig nem jött meg, ilyenkor a felesége – akinek nem volt pedagógus képzettsége – ment be helyettesíteni, de legtöbbször hazaküldte a gyerekeket. Mikor már bennünket is tanított, de még kántorizált is a templomban, nem kis megütközést váltott ki belőlünk az a szokása, hogy hétfőnként verést kaptak azok a tanulók, akik nem jelentek meg a vasárnapi misén.
Nem volt hát valami minta pedagógus, amit az alábbi, velem megtörtént eset is bizonyít. Negyvenkilenc februárjának a végén ott fogott párunkat az iskolában. Kérdezte, hogy kinek van otthon Petőfi kötete? Talán négyen jelentkeztünk. Mindegyikünknek mondott egy verscímet, azzal a megjegyzéssel, hogy azt másoljuk ki a könyvből. Nekem az „1848” című jutott. Mikor hazamentem, ceruzával lemásoltam a költeményt és a szivarzsebembe helyeztem.
Eltelt jó két hét, már meg is feledkeztem a zsebemben levő irkalapról, amikor március 14-én közölték velünk, hogy az esti ünnepélyen mindenkinek kötelező a megjelenés. Így hát barátaimmal én is elmentem, s csak akkor lepődtem meg, amikor az igazgató engem szólított a színpadra. Értetlenül nézhettem rá, ezért közölte velem, hogy most az én szavalatom következik.
– De hát……én…–dadogtam – nem is tudom a verset.
– Mi az, hogy nem? Nem leírattam veled? – szólt fenyegető hangon.
– De igen…– vettem elő a szivarzsebemben lapuló cetlit.
– Akkor odaállsz és felolvasod! – mutatott a színpad közepére.
Kétségbeesve, szinte kábultan mentem a közönség elé, s a gyér világításban (villany akkor még nem volt a faluban), csak kínkeservesen tudtam elolvasni a halványan írt, elmosódott szöveget. Se nem láttam, se nem hallottam, mikor letántorogtam a színpadról. Talán csak az igazgató fojtott hangja jutott el a tudatomig: „Ezért még számolunk!” Ám a fenyegetésből mégsem lett semmi. Úgy lehet, hogy a történteken kicsit ő is elgondolkozott. Bennem viszont örök nyomot hagyott ez az eset: ettől kezdve mindig csak viszolyogva tudtam a közönség elé lépni.
Szerencsénkre ez a tanító 1950-ben elköltözött a faluból, Szekszárdra került, ahol később fontos tisztségeket töltött be a megyei tanácsnál. Udvariban ezzel megszűnt a „szakrendszerű” oktatás: ketten tanították az alsósokat, ketten pedig a felsősöket. A hetedik-nyolcadik osztály Endrődi Sándor tanító úr keze alá járt, aki ugyan nem mutatott be pedagógiai bűvészmutatványokat, munkája ennek ellenére eredményes volt. Tudta ugyanis, hogy mely tantárgyakra kell elsősorban hangsúlyt fektetni: a magyar irodalmat, nyelvtant és a számtant kiemelten kezelte. Ennek köszönhetően valamennyi továbbtanuló nyolcadikos jól megállta a helyét a  középiskolákban.
Én is a jó tanulók között voltam, mind a hetedik, mind a nyolcadik osztályt kitűnő eredménnyel  végeztem el. A csupa jelest annak ellenére értem el, hogy kora tavasztól késő őszig az iskola után (némi ebéd és átöltözési időt leszámítva), a  délutánokat a földeken töltöttem. Tanulni, leckét csinálni csak a reggeli órákban értem rá.
Családom életének alakulását negatívan befolyásolta az ötvenes évek elején uralkodó politikai légkör. Szüleim ugyanis minden nehézség ellenére is szorgalmasan, becsületesen gazdálkodtak volna, ha ezt a Rákosi-rendszer meg nem akadályozza. Mert hogy ők a magyar parasztságtól teljesen idegen kolhozosítást erőltették, ami ellen a falusi emberek minden idegszálukkal tiltakoztak. Ki is mondták, hogy nem kérnek a csajkarendszerből.
Nálunk, ha jól emlékszem, még 1949-ben alakították meg az első tszcs-t (termelőszövetkezeti csoportot), emiatt állandóan tagosítottak, hol itt, hol ott mérték ki a földeket. Ezért aztán nem volt értelme megtrágyázni, följavítani azokat. De a beszolgáltatással, adózással is sanyargatták a parasztságot, minek következtében sokan felhagytak a gazdálkodással és máshol keresték a  boldogulást. Erről az időszakról szól az alábbi kis írásom:

Feketevágás

Ezerkilencszázötvenben gyönyörű búzánk mutatkozott a Feleskertekben. Négy és fél hold egy tagban! Ám az Orbán nagyon kegyetlen volt abban az évben: a kései fagy a legnagyobb virágzásban érte a gabonát. Úgyhogy Péter-Pálkor csak rozsdabarna, üres kalászok meredeztek az égnek. Apám elkeseredésében fel akarta gyújtani az egész táblát, de aztán jobb belátásra térvén , a megszokott „Jézus velünk” fohász helyett cifra káromkodások közepette mégis nekifogtunk az aratásnak.
   A cséplés siralmas eredménnyel járt: csupán öt zsák gabona került a padlásra. Ez pedig még a szűkreszabott fejadagnak is csak egy részét fedezte, nem szólva a kötelező beszolgáltatásról. S mivel ezt, mármint állampolgári kötelezettségünket nem teljesítettük, annyi bírságot rótt ki ránk a tanács illetékese, hogy terheit évekig nyögtük.
    Nem csoda hát, hogy a tavasz ínséggel kopogtatott be hozzánk. A kevés gabona után a krumplit is mind föléltük, s májusban már se egy darab szalonnánk, se egy falat kenyerünk nem volt. Amíg pénzzel bírtuk, vettünk lisztet, zsírt kicsinyenként, de amikor a mezei munkák dandárja elérkezett, már se pénz, se posztó, ahogy a mondás tartja, csak a sok éhes száj. Anyám kétségbeesésében a kezét tördelte:
– Uramisten, mi lesz velünk?
– Levágjuk az egyik süldőt – mondta komoran apám. – Gazon úgyis megeszi őket a fene.
– Újabb bajt akarsz a fejünkre? – rimánkodott anyám. – Hiszen tudod, hogy a feketevágást milyen szigorúan büntetik!
– Csönd! – zárta le a további vitát apám. – Bízzad rám!
    A délután feszült izgalmak közepette telt el. Kitakarítottuk a pajtát, apám levette a pelyvás ajtaját, alaposan lemosta, mintha igazi disznóölésre készülne, még az öregkést is megfente. Szürkületkor aztán hátraintett bennünket az ólakhoz.
– Te velem jössz! – mondta bátyámnak. – Ti meg támasszátok kívülről az ajtót!.
    Öcsémmel nekifeszültünk az akol ajtajának, teljes erővel toltuk. Szép májusi este volt, békák hangos zenebonája töltötte be a kertek alját, de minket csak a nagy esemény érdekelt. Szinte a szánkban éreztük a pecsenye ízét. Lélegzet visszafojtva figyeltük, mi történik.
– A laskafülűt hajtsd ki – suttogta apám. Bátyám bebújt az ólba. Apám szűk rést hagyva, a lábával támasztotta az ajtót. Kezében ütésre készen magasra emelkedett a nagyfejsze. Végre kidugta fejét a laskafülű. Apám lesújtott. A süldő azonban ahelyett, hogy elterült volna, visított egyet, s mint egy versenyparipa , átugrotta az aklot.
– A szentségit – sziszegte apám. – Nem sikerült fültövön vágnom.
    Nagy csendben, nehogy valaki gyanút fogjon, keresésére indultunk a holdfényes estén. Vagy másfél órás „cocikázgatás” után sikerült is rátalálni a kert végén. Egy sűrű rekettyebokorban vélt fedezéket találni szegény pára. Ám hiába, mert apám egy jól irányzott ütéssel végleg elnémította.
   Kis lángnál, szalmacsutakokkal perzseltük meg a pajta közepén. A lángralobbant pókhálótól így is majdnem leégett a szénapadlás. Amint letisztogattuk róla a pernyét, mindegyikünknek nevethetnékje támadt: hihetetlenül kicsire töpörödött össze a mi „disznónk”. No, de a húsa finom volt. Mire a bontásra került sor, füléből-farkából egy csepp se maradt.
   A hús nagy részét anyánk lesütötte. Kenyér helyett a kertben termett galambtojásnyi újkrumplival ettük, úgy, hogy fejedelmien éltünk. Csak a krumpli kezdett lassan unalmassá válni. Örökösen, mindig csak krumpli, krumpli. Olyan jó lett volna egyszer már kenyérrel enni az illatos pecsenyét!
    Alig vártuk, hogy érjen a gabona. A rozs kezdett előbb szőkülni, s mi addig győzködtük szüleinket, míg bele nem egyeztek, hogy a félig még tejes-kásás kenyérnekvalóból szedjünk egy szakajtókosárral. A tenyerünkön kidörzsöltük, mint a kendermagot volt szokás, egyik kosárból a másikba öntve kiszeleltük, aztán az öreg kukoricadarálón megőröltük, s vittük anyánknak, hogy süssön belőle kenyeret.
    Anyánk szegény a fejét csóválta, hogy miként lesz ebből kenyér, mégis nekiállt a dagasztásnak. S bár kovászt is csinált, csak nem akart megkelni a tészta. Úgy terült el a tepsiben, mint egy nagy lángos. Mikor sült, körülálltuk a tűzhelyt, áhítattal szagoltuk a kenyér illatát. Biz az nem hasonlított az igazi kenyérhez: fekete volt, a kés is alig fogta, de a krumplinál – amitől akkor hosszú időre elment a kedvem – jobb volt.

A velem egyidős fiúk, mihelyst elérték a 14 éves kort, kimaradtak az iskolából (akárhány osztályt végeztek is) és legénykedni kezdtek, vasárnaponként még a kocsmába is eljártak. Roppantul szégyelltem hát magam, hogy tizenöt évesen is, hónom alatt a füzetekkel, könyvekkel – mert táskára nem futotta – iskolába kell járnom. Mondtam is szüleimnek, hogy nekem már elegem van a tanulásból, hagyjanak dolgozni, hiszen munkámra úgy is nagy szükség van otthon (az ötvenes évek elején ugyanis már mind a nővérem, mind bátyám elkerültek hazulról). Ráadásul akkor már úgy a kasza, mint az ekeszarva jól állt a kezemben, s ha kint a krumpliföldön (féltésből) nem akarták fölsegíteni a hatvan kilós krumpliszsákot, egyedül vettem fel azt. Édesanyám azonban nem hallgatott rám – és ebben nővérem is támogatta őt – azt akarta, hogy gyermekei többre vigyék, mint a szüleik, s azt is tudta, hogy ehhez mindenekelőtt a tanuláson át vezet az út. A következő  igaz történet ebből az időből való:

Legényavatás

    Tizenöt esztendős koromban már férfimunkát végeztem: marokszedőből második kaszássá léptem elő a családi „aratóbrigádban”. Hiábavaló volt azonban minden igyekezetünk, a szigorú beszolgáltatási és adózási törvények miatt nem tudtunk egyről a kettőre jutni, egyre több lyukat kellett fúrnunk a nadrágszíjon – természetesen befelé. Valamiből viszont meg kellett élnünk, ezért az aratás és takarodás befejeztével, mikor már az utolsó kévék is a szérűre kerültek, apám is benevezett abba a fogatos csapatba, mely a közeli állami gazdaságban vállalt pénzért takarodást. Minden kocsihoz, szekérhez kellett egy-egy rakodtató, aki a kévéket villával feladogatta a kocsisnak. Ezt a munkát szívesen vállaltam, mert nem volt megerőltető, s mire a fogat megfordult, bőven volt idő pihenésre, sőt még játékra is, lévén a rakodtatók többsége (egy-két asszony kivételével) velem egykorú fiúgyerek. Igyekezetemet még csak növelte, hogy először dolgoztam életemben fizetségért, s talán még ennél is jobban hajtott szüleimnek az az ígérete, hogy a Szent István-napi búcsúra új ruhát kapok.
   Az első napok kellemesen teltek, különösen az éjszakák voltak romantikusak. A férfiak ugyanis úgy döntöttek, hogy nincs értelme nyolc-tíz kilométerről minden este hazadöckölődni, így hát kint aludtunk az asztag tövében, a csillagos ég alatt. Ki-ki úgy aludta álmát, ahogy elkészítette a vackát: a felnőttek inkább a puhára bélelt kocsiderekat választották, mi pedig a földön csináltunk helyet magunknak. Egy kévét tettünk alánk, kettőt oldalt, és eggyel takaróztunk.
    Nehezen jött álom a szememre, az járt a fejemben, hogy milyen jó érzés lesz majd búcsúkor új ruhában végigsétálni az utcán. Talán még a bálba is elmegyek, és felkérem egy táncra Pintér Jucit, aki mi tagadás, tetszik nekem egy kicsit. Aztán a zsongító tücsökmuzsika hamarosan álomba ringatott.
   Harmadnapra olyan nagy lett az asztag, hogy a kocsisok már nem tudták villájukkal felhányni a kévéket, félmagasságban állást kellett csinálni. Igen ám, de a három öregember közül, akik az asztagrakók voltak, egy se vállalta, hogy beáll. Mivel a legénykék közül én voltam a legnagyobb, legerősebb, rám esett a választás. Apám ugyan megjegyezte: „Fiatal ez a gyerek még oda, más menjen.” – ám ilyen lekezelést a sok ember előtt nem viselhetett el az önérzetem. Addig erősködtem, míg apám bele nem egyezett.
   Lett is kemény két hetem! Soha nem gondoltam volna, hogy a fizikai munka ennyire emberpróbáló is lehet. Ettől kezdve ugyanis már minden kéve az én kezemen ment keresztül, ráadásul a tizenkét kocsiból nem egyszer öt-hat is sorba állt, és a kocsisok igyekeztek mielőbb végezni, hogy átadhassák helyüket a következőnek. Úgy, hogy az ebédidőt leszámítva egy perc szusszanásnyi időm sem volt, még annyi sem, hogy letöröljem a szemembe folyó verejtéket. És még mintha a nap is ellenem esküdött volna: hét ágra szórta sugarát, s olyan volt a mögöttem levő búza, mint a befűtött kemence.
    Abban az időben a gabona egy részét már aratógéppel vágták, a zömét azonban kézzel aratták. A gép kicsi kévéket kötött, ezért volt kocsis, aki kettőt-hármat is fel akart adni belőle, és káromkodott, ha egyet véletlenül visszaejtettem a fejére. A kézi aratásúak között meg petrence nagyságúak is akadtak (hogy kevesebb kötelet kelljen készíteniük az aratóknak), ezért minden erőmet össze kellett szednem, hogy le ne rántsanak, bele a kocsis villájába.
    Este cudarul fájt a csuklóm, reggelre kelve kicsit be is dagadt, de a világért se panaszkodtam volna. Szerencsére szombat következett, amikor is hazamentünk. Anyám rögtön látta rajtam, hogy holt fáradt vagyok. Miután kifaggatott, azt mondta:
– Nem neked való munka ez még fiam. Itthon maradsz, úgy is kell nekem is a segítség a tapasztáshoz.
– Nem olyan gyerek ez anyjuk!  – szólt apám. – Ha valamibe belekezd, akkor azt végig is csinálja! Apja fia!
– Az apjának pedig lehetne már annyi esze, hogy ne engedje ezt a munkát végezni tizenöt éves gyerekének. Még csak az hiányzik, hogy valami baj érje!
   Mi férfiak azonban összefogtunk és a következő hetet is ott töltöttük a gazdaságban. Amikor szétosztották az emberek a kapott pénzt, maradt száztíz forint, azon bort vettek és a bandagazda házánál áldomást ittak a jól végzett munkára. Természetesen mi is ott voltunk a közelben. Amint a házigazda meglátott, odaintett magához:
– Gyere fiam, igyál te is egy pohárral! Megérdemled, férfimunkát végeztél,
   Máig emlékszem arra a büszkeséggel vegyes örömre, hogy odaülhettem közéjük. Aztán eszembe jutott, hogy már a búcsú sincs túl messze.

Tanítóképzős évek

A nyolcadik osztály befejezése után tanítóm eljött hozzánk és szüleimmel folytatott rövid tanácskozás után megállapodtak jövőmet illetően. Úgy döntöttek, hogy tanítóképzőbe megyek, erre predesztinált többek között az is, hogy ha valamelyik pedagógus hiányzott, (betegség, vagy egyéb okból), engem, mint a legnagyobb diákot küldtek be helyettesíteni.
1952-ben, egy nyár eleji napon édesanyám kísért el Dombóvárra, a felvételire. A hét-nyolc kilométerre levő keszőhidegkúti állomásra gyalogosan baktattunk. Engem kételyek gyötörtek, mi tagadás, kicsit bennem volt a félsz is, ezért félútról vissza akartam fordulni. Édesanyám azonban nem engedett, a következő érveléssel igyekezett lelket önteni belém: „Jól gondold meg fiam, hiszen nem vagy már kisgyerek. Te is tudod, hogy a paraszti munka milyen  nehéz és mégsem lehet belőle tisztességesen megélni. De az se mindegy, hogy a földműves nyáron izzad, mint a ló, télen meg majd megveszi az Isten hidege, ha kint van dolga. A tanító pedig épp fordítva: télen a melegben, nyáron meg a hűvösben dolgozik.”  Ezzel a beszéddel sikerült annyira meggyőznie, hogy folytattam az utat.
Dombóváron leendő osztályfőnököm, dr. Novák József fogadott bennünket. – Végre egy hosszú fiú – mondta mosolyogva, bár nála egy fél fejjel még a magam 180 centiméterével is alacsonyabb voltam. A felvételin csak skáláznunk és énekelnünk kellett. Elénekeltem az „A csitári hegyek alatt” című népdalt , s úgy láttam, hogy teljesítményemmel elégedett volt Privler tanár úr.
Osztályunk, az I/C. csak fiúkból álló, ám eléggé szedett-vedett társaság volt. Negyvennégyen kezdtük az első évet és ez a szám negyedikre 27-re fogyatkozott. Viszont a tanári karban több „nagy fej” is volt, ahogy abban az időben mondtuk. Mindenekelőtt osztályfőnökünket kell megemlítenem, aki a háború előtt a kolozsvári egyetemen tanított, majd átjött Magyarországra. Történelem-latin szakos lévén, előbb Szekszárdon volt múzeumigazgató, ahonnan 1952-ben politikai okokból helyezték a dombóvári tanítóképzőbe. Gerinces magyar ember volt, aki világnézetét, politikai beállítottságát még előttünk se titkolta. Szekszárdon nősült meg, s bár nem volt már túl fiatal ember, abban az időben voltak kisgyermekei. A család eltartása miatt nevelőtanári állást is vállalt a fiúkollégiumban. Atyai szeretettel törődött velünk, engem különösen kedvelt. Olyannyira, hogy két esetben is neki köszönhettem, hogy nem rúgtak ki a kollégiumból. Egyszer – még elsőben – fogadásból takarodó után pizsamában mentem át fagylaltért  a szemközti cukrászdába. A zajra felfigyelt a szomszéd szobában lakó fiatal tanár ( aki nem volt más, mint Tüskés Tibor, a későbbi pécsi író), és másnap jelentette az esetet dr. Péczely  László kollégiumigazgatónak. Emiatt ő egy tanári megbeszélésen kicsapásomat kezdeményezte, de osztályfőnököm teljes mellszélességgel kiállt mellettem, így maradhattam. A másik eset később történt. Egy barátommal túl sokáig maradtunk el a képzővel egy épületegyüttesben levő leánykollégiumban (pedig csak asztaliteniszeztünk a díszteremben felállított asztalokon), és már kapuzárás után értünk haza, kénytelenek voltunk hát átmászni a magas vaskerítésen. Ekkor is észrevettek bennünket, és ezt a kihágást is Józsi bácsinak köszönhetően úsztam meg.
(Természetesen osztályfőnökünk valamennyi „gyermekéért kiállt, ha szükség volt rá és megérdemelte.)
Dr. Novák József egyébként jóval többre volt hivatott annál, mint hogy neveletlen kamaszokkal foglalkozzon: több egyetemre is hívták tanárnak, de ő azt mondta, hogy bennünket nem hagy cserben, végigviszi az osztályt érettségiig, és csak akkor megy el. Ballagásunkra pedig a következő szép verset írta:

  Ballagásra

                     Szemünkben könny, szívünkben néma bánat,
                     és búcsúcsókot int a két kezünk,
                      hisz elhagyjátok már az iskolánkat,
                      hát búcsúzunk és emlékezünk.

                     Emlékezünk…Mily szívszorongva vártuk
                     a gyorsan elfutó tízperceket.
                    Az udvaron egymást, hogy megtaláltuk:
                     hozzátok bújtunk, s átöleltetek.

                    Emlékezünk…Már másodikba jártunk,
                    és ünnepként vártátok a napot,
                    s mi is Tirátok szívrepesve vártunk,
                    mikor minálunk hospitáltatok.

                    Emlékezünk…Szálltak tovább az évek,
                    s rajongva nézett Rátok két szemünk,
                    mert földrajz volt, vagy olvasás, vagy ének,
                    már oktatást Ti adtatok nekünk.

                    A szíveink így lassan egybeforrtak,
                     s ha búcsúcsókot int is most kezünk,
                     az élet minket messze sodorhat,
                     egymásról meg sosem feledkezünk.

                     Ajkunkon zeng a búcsú-és hálaének,
                     köszönve mindent, mit csak adtatok:
                     ahogy ma hull a sok virág elétek,
                     mindig virágos úton járjatok.
Novák József

1956-ban aztán Budapestre került, ahol a Népművelési Intézet főmunkatársa lett címzetes egyetemi tanári rangban. Ő indította be hazánkban a népművelő-könyvtárosi szakképzést a felsőoktatásban, de rengeteg tankönyvet, jegyzetet is írt. Mikor meghalt (1986. február 10.) családja mindnyájunkat értesített arról, hogy búcsúztatására emlék gyászülés lesz a Népművelési Intézet tanácstermében. A családon kívül saját halottjának tekintette őt a Népművelési Intézet, a HNF Országos Honismereti Bizottsága és a Művelődési Minisztérium is. Sajnos osztályunkból mindössze hatan vettünk részt a szertartáson. (Pedig ő még idős korában, sőt betegen is meg szokott jelenni az érettségi találkozókon!)
De sokat kaptunk a többi tanárunktól is: az öt nyelvet beszélő dr. Szirmay Endre költőtől és festőművész feleségétől, Erzsike nénitől, Privler Gyulától, aki a zenét igyekezett elsajátíttatni és megkedveltetni velünk, (később mindhárman főiskolai tanárok lettek), szeretett magyartanárunktól: Ternai Jenő bácsitól, aki fáradságot nem ismerve munkálkodott azon, hogy javítsa az osztály nem éppen dícséretre méltó helyesírási készségét. Többször mondta: „Fiaim, hogy akarjátok majd a gyerekeket tanítani, ha magatok se tudtok helyesen írni?” Aztán feltétlenül meg kell említenem a katonásan kemény igazgatónkat, Merő Lászlót is (nemhiába volt százados a második világháború idején!), aki kényszerűségből vette át negyedikben osztályunkban a matematika tanítását, mert a fiatal tanárnő – aki az elköltözött előző tanárnőt helyettesítette –sehogy sem boldogult velünk. Az igazgatótól nemcsak a diákok tartottak, hanem a tanárok is. Megütközve tapasztaltam, hogy mikor végigdübörgött a folyosón, még a tanárnők is ijedten húzódta félre előle.
Talán éppen ez a tulajdonsága váltott ki belőlem bizonyosfokú ellenérzést, amit a magam módján kifejezésre is juttattam. Az érettségire készülve ugyanis bevezette, hogy minden matematika órán négy tanuló – akiket az első padokba ültetett – dolgozzon ki pár tételt. Mikor rám is sor került, egész órán nem csináltam semmit, úgy adtam be a lapot, hogy ráírtam két nagy nullát. Ezen elsősorban osztálytársaim rökönyödtek meg, többen is mondták, hogy tettemmel végleg elvágtam magam alatt a fát, s hogy hamarosan röpülni fogok a képzőből, mint a pinty. Legnagyobb csodálkozásunkra  azonban az igazgató szót sem ejtett az esetről, úgy tett, mintha észre se vette volna.
Kilengésemet aztán az érettségin hoztam helyre: mind az írásbelin, mind a szóbelin jelesre teljesítettem. Amint a táblánál az egyik tételt levezettem és tekintetem a bizottságra tévedt, láttam, hogy az igazgató úr elégedetten mosolyog  szemüvege mögött.  Később ő is (címzetes egyetemi tanárként) a kaposvári főiskolára került, sokat tett a matematikatanítás megreformálásáért, többek között kézikönyvet is írt a tanítók számára.
Elsőben dr. Péczely László volt a kollégiumigazgatónk ( a képzős fiúk közös kollégiumban  laktak a gimnazistákkal), felesége, Sárika néni pedig éneket tanított osztályunkban a Kodály-módszer szerint. Ők nemcsak jó viszonyban voltak a világhírű zeneszerzővel (úgy tudtuk, hogy a Péczely házaspár bújtatta Kodály Zoltánt és feleségét a második világháború alatt), de később az ő lányukat, Sárikát vette feleségül a híres zeneszerző.
Folytathatnám  tudós tanáraim felsorolását, de azt hiszem ennyi is elegendő annak illusztrálására, hogy nem akármilyen tanáregyéniségekkel hozott össze bennünket a jó sorsunk középiskolás korunkban. Talán csak egy dolgot éreztem akkor is, ma is kifogásolnivaló hiányosságnak iskolánkban: a harmadik év elején érkezett hozzánk Pécsről egy igazán nagy sakktehetség, Molnár Ágoston (Guszti).Általában bizalmatlan volt mindenkivel szemben, velem azonban valamilyen okból kifolyólag közlékenynek mutatkozott. Megtudtam tőle, hogy előző iskolájából azért rúgták ki, mert valaki ellopta titkos naplóját  – amelyben a tanárokról is leírta  őszinte és kendőzetlen véleményét – és odaadta az igazgatónak. Ez a fiú Pécsett már NB-I-es sakkozó volt, olyan ragyogó memóriával rendelkezett, hogy bármelyik régebbi játszmáját fejből lejátszotta (le tudtuk ellenőrizni, mert minden partiját lejegyezte egy füzetbe), s bennünket, akárhányan játszottunk is ellene, vakon – azaz háttal ülve a táblának – könnyűszerrel megvert. Előfordult, hogy készakarva rossz helyre léptünk egy bábuval, mire ő azonnal figyelmeztetett bennünket: ne vicceljünk, hiszen ott a saját futárunk van, csak nem azt akarjuk leütni? Guszti matematikából is fenomén volt: sokszor egészen más úton-módon jutott el a végeredményhez, mint ahogyan a tanár levezette a példát.
Egyszóval nagyon hiányoltam, hogy Dombóváron nem akadt senki, aki a hóna alá nyúlt volna ennek a zseni-közeli fiúnak, és segítette volna további fejlődését, hiszen könnyen lehetséges, hogy megfelelő körülmények között akár nemzetközi nagymester is lehetett volna belőle. Érettségi óta semmit sem tudunk róla, mert a találkozókon soha nem jelent meg. Némelyek úgy hallották, hogy Mohácson, vagy a környékén tanított egy ideig, utána pedig a postára került. Elkallódott tehát egy nagy tehetség, mint oly sokan mások ebben az országban.
Dombóváron is jól tanultam: elsőben egyedül lettem kitűnő az osztályban, fényképem kint volt a „dicsőségtáblán”. Oszlopos tagja voltam az énekkarnak; minden évben volt egy nagyszabású hangversenyünk a több száz nézőt befogadó díszteremben, s ezt többször is meg kellett ismételnünk. 1953-ban betanultuk és sokszor előadtuk (vidéken is) Szigligeti Ede: „Liliomfi” című színművét. Rám Szilvay professzor szerepét osztották, nevelt lányom volt a darab főszereplője, akit a nálam alig pár hónappal idősebb, mégis két osztállyal feljebb járó K. M. alakított, s akibe én olyan szerelmes lettem, hogy amikor a darab szerint a nyakamba kellett ugrania, mindig elfelejtettem a szerepemet. (Amúgy eléggé egyoldalú volt ez a szerelem, igyekeztem is titokban tartani, de mint kiderült, mégis szinte mindenki tudott róla.)
Osztályunkban több baráti társaság alakult, én ezekből valahogy kimaradtam. Elsőben Szabó Laci, egy velem egyidős ( mert 35-östől 38-asig több évjárat is előfordult köztünk) mokány fiúval voltam jó barátságban, aki azonban év végén, mikor tiszti iskolába agitáltak bennünket, elment a képzőből. Engem is hívott, de nekem már akkor is volt annyi önismeretem, hogy a katonai pályát nem nekem találták ki. Utána a közelünkben, Nagyszékelyen lakó Hamar Imrével találtam meg leginkább a közös hangot, aki az irodalom terén már akkor bontogatta szárnyait: egy-egy versét Ternai tanár úr is felolvasta az osztály előtt. (Igaz, az is előfordult, hogy pár alkalommal az én dolgozatomat érdemesítette erre.) Imrével a barátság olyannyira tartósnak bizonyult, hogy még napjainkban se szakadt meg. Neki, mint szegény sorsú, félárva gyereknek úgy segítettek tanáraink, hogy szereztek számára korrepetálási lehetőséget, ami abból állt, hogy néhány jobbmódban élő, de gyengén tanuló kisdiákkal kellett foglalkoznia, amiért hat forintos órabért fizettek a szülők.(Ami nem kis pénz volt abban az időben!) Mikor már annyi tanítványa volt, hogy korrepetálásukat alig győzte idővel, kettőt átpasszolt nekem.Mivel engem se vetett fel a pénz, szívesen vállaltam ezt a kereseti lehetőséget, amiből egyrészt a kollégiumi díjat (ami 37 forint volt havonta, ha jeles voltam – ha kitűnő pedig semmi) tudtam kifizetni, másrészt még némi zsebpénzem is maradt.
A nyári vakációt továbbra is kemény munkával töltöttem. Szüleim ugyan 1952-ben leadták a föld felét (felajánlották az államnak) és édesapám elment az állami gazdaságba dolgozni, de így is maradt hat hold, amit a szomszéd és rokon Csóka Dezső sógor munkált meg. Sógoroméknak aztán a megállapodás szerint mi a nyári munkákban (kapálás, aratás, cséplés) törlesztettük le adósságunkat. Volt tennivaló elég, mert Dezső sógor 18 holdon gazdálkodott egészen 1959-ig, a téeszek megalakulásáig.
Ráadásul mikor végeztünk ezekkel a munkákkal, s augusztusban volt egy pár szabad hetünk, gimnazista öcsémmel  (nővérem és bátyám akkor már nem voltak otthon) elmentünk az állami gazdaságba dolgozni, hogy legyen miből ruhát, cipőt venni. Ez alól csupán az 1954-es év volt kivétel, amikor rákényszerítettek egy sztálinvárosi DISZ építőtáborra. (Mondván, hogy a négy év alatt egyszer mindenkinek részt kell vennie az ilyen közösségi munkában.)Mi építettük a vasmű körüli betonkerítést. Ez se volt leányálom, ugyanis a 75 kg-os betontesteket felülről, egy állványon állva kellett beleeregetni az oszlopokon levő csatornába, amire a hattagú brigádból csak ketten voltunk képesek Plank Rudival, így a legnehezebb munkát mi végeztük. Szóbakerült a táborban, hogy lehetőség lesz ejtőernyős ugrásra. Természetesen – hiszen a családunkban Ferin kívül Jóska is hódolt a repülés élvezetének: Győrben, ahol  tanult, ill. dolgozott, „C” vizsgás vitorlázórepülő volt – én is jelentkeztem. Esténként szorgalmasan végeztük a felkészítő gyakorlatokat egy tornateremben, de két nappal az ugrás előtt lefújták az egészet, mert a táborparancsnok túl rövidnek tartotta a felkészülési időt, s nem vállalta a felelősséget az esetleges balesetekért. Nagyon sajnáltam, hogy így történt, mert ha az ugrástól volt is az emberben egy kis félsz, a repülés élménye ezért bőven kárpótolt volna.
Ezzel kapcsolatban mint érdekességet jegyzem meg, hogy a nyolcvanas évek elején egy író-olvasó találkozón Kiss Dénes költő ugyanezt az élményét adta elő. Kicsit csodálkozott, amikor mondtam neki, hogy én is érintettje voltam ennek a történetnek. Hiába, kicsi a világ.
Abban az évben otthon nélkülem arattak le: öcsém volt a kaszás, édesanyám a marokszedő. Azonban augusztusban két hetet még a paksi konzervgyárban is lehúztam, mint segédmunkás. Ugyanis abban az időben nővérem ott volt kultúrház igazgató és vele laktam együtt egy családnál. Szóval nem unatkoztam nyaranta, sokszor alig vártam már, hogy vége legyen a vakációnak és visszamehessek az iskolába kipihenni magamat.
Tagja voltam ugyan a DISZ-nek (mindenki az volt az osztályban), ám ettől függetlenül soha nem titkoltam, hogy nem szimpatizálok a  kommunista rendszerrel. Volt az osztályunkban egy-két fiú – nem több – aki híve volt a szocializmusnak nevezett diktatúrának, ezekkel ádáz vitáim voltak. Lakóhelyemről ugyanis könnyű volt példákat felhozni úgy a parasztnyúzó, padláslesöprő politikára,  mind arra, hogy kik kerültek hatalomra a népi demokrácia győzelmével. Néha még a biológiát tanító  (és már a materializmus talaján álló) fiatal tanárral is vitába keveredtem. Például az „ok-okozati” összefüggés kapcsán azt a kérdést intéztem hozzá, hogy az élet létrejötte földünkön ok, vagy okozat? „Természetesen okozat” – válaszolta. „Akkor mi ennek az oka? – folytattam – ha csak nem Isten?” Erre mondott valamit, de elfogadható magyarázattal nem tudott szolgálni.
Nem véletlen hát, hogy egy (1953-as, vagy 54-es) május elsejei felvonulásról készült fényképen – melyen Lenin és Sztálin nagyméretű képei mellett a következő feliratú táblákat viszik fiú iskolatársaim: ÉLJEN ÉS VIRULJON A MAGYAR ÉS A SZOVJET NÉP ÖRÖK BARÁTSÁGA! – ÉLJEN ÉS ERŐSÖDJÉK A MUNKÁS-PARASZT SZÖVETSÉG! – az én kezemben a magyar zászló lengedez.
Mint kevés kivételtől eltekintve a fiúgyerekek, én is rajongtam a futballért. Ezért Dombóváron rögtön jelentkeztem a Fáklyába focizni, ami a tanárok és a tanulóifjúság közös csapata volt. Szorgalmasan rúgtam a labdát a többiekkel együtt Vicze Jani bácsi edző keze alatt, mígnem egy kötelező sportorvosi vizsgálaton szívbillentyű-tágulás miatt – legnagyobb szomorúságomra – el nem tiltottak a sportolástól.
Azonban a foci  iránti érdeklődésem továbbra is töretlen maradt, úgyhogy a csapat minden meccsén ott voltam, sőt drukkerként gyakran vidékre is elkísértem volt sporttársaimat. 1954 áprilisában egy otthoni győztes meccs után így szólt hozzánk Jani bácsi:
– Május 5-én Pécsen játszik edzőmérkőzést a magyar válogatott Baranya megye válogatottjával. A minap beszéltem Buzánszkyval (aki tudvalevőleg Dombóvárról került Dorogra és lett a válogatott oszlopos tagja), ő hívott, hogy minél többen menjünk el a meccsre. Utána a Nádor szállóban lesznek, ott találkozhatunk is. Úgyhogy tollat és papírt hozzatok magatokkal, ha autogramot akartok kérni.
Az ezt követő napok lázas várakozással teltek. Izgatottan vártuk, hogy végre szemtől-szemben találkozhassunk kedvenceinkkel, akiket mi valóságos félistenekként tiszteltünk. (Annak ellenére is, hogy sokuk csak alig hét-nyolc évvel volt idősebb nálunk.) Május ötödikén aztán mi húszan-huszonketten is ott szorongtunk a zsúfolásig megtelt pécsi stadionban. Élvezetes játék alakult ki a két csapat között, a baranyaiak, úgy tűnt, hogy szinte egyenlő ellenfelei voltak az Aranycsapatnak, akik talán már a közelgő svájci világbajnokságra tartalékolták erejüket. Hozzávetőleg fél óra telhetett el a mérkőzésből, amikor Puskás egy távoli szabadrúgásból pompás gólt szerzett. Ezt követően azonban akkora felhőszakadás zúdult a pályára, hogy a bíró kénytelen volt lefújni a mérkőzést.
Mi úgy döntöttünk, hogy szárítkozni bemegyünk egy moziba, mert csuromvizesen mégse mehetünk egy első osztályú szállodába. Mikor úgy-ahogy rendbeszedtük magunkat, bevonultunk a Nádor halljába, ahol az asztaloknál ülve vagy állva sorra ráismertünk bálványainkra. Én mindenekelőtt legnagyobb kedvencemet, Kocsist kerestem, akinek a mozihíradókban látott felhőfejesei és hanyatt vetődve-ollózva rúgott góljai óriási élményt jelentettek számomra. Hamarosan sikerült is ráakadnom: egy sarokasztalnál sakkozott Tóth II-vel. Jó páran körbevettük  és néztük a parti alakulását. Egyszer aztán olyat lépett „Kocka”, aminek a láttán meghűlt a vér ereimben.
– Ezt kár volt meglépni! – szaladt ki a számon. Kocsis hallotta a megjegyzést, de nem fordult hátra. Pár lépés után aztán a feláldozott futó helyett egy bástyát nyert. Ekkor hátrafordult és így szólt: – Ugye, hogy nem volt kár?
Közben eszembe jutott, hogy ideje lenne autogramokat kérnem, mielőtt még elvonulnak a játékosok vacsorázni. Elővettem hát a füzetlapot, és sorra jártam az asztalokat. Már jó páran teljesítették kérésemet, ám amikor Lóránthoz fordultam, a centerhalf azt mondta:
– Ilyen cetlire nem írom rá a nevem.
Leforrázva oldalogtam el, azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Rövidesen aztán megtaláltam a megoldást: az utcai dohányárusnál vettem egy Pécs főterét ábrázoló képeslapot, megcímeztem a nővérem címére Paksra, és azt vittem mindjárt Puskás Ferenchez, a kapitányhoz. Mikor a „száguldó őrnagy” kézbevette a lapot és meglátta a címzést, megjegyezte:
– No, hadd örüljön a kislány! – és odakanyarította a nevét. Bátortalanul mondtam ugyan, hogy a nővéremről van szó, de erre már oda se figyelt, folytatta a beszélgetést asztaltársaival.
x
Ha nyaranta nem is értem rá olvasni, télen annál inkább volt időm erre a hasznos időtöltésre. (Főként, hogy majdnem minden évben rendeltek el „szénszünetet”, ami magyarán a fűtőanyag hiányát jelentette a közintézményekben.)Otthon, Udvariban azonban még nem működött abban az időben községi könyvtár, ezért a közelben lakó volt segédjegyzőékhez, Tövis bácsiékhoz jártam olvasnivalóért, akiknek egy elég szép kis könyvtáruk volt.Ekkor kedveltem meg Gárdonyit, tőle azt hiszem az egész díszkötéses sorozatot sikerült kiolvasnom. Jókai, Mikszáth, Móricz kötetek után néhány külföldi íróval is megismerkedtem, többek között nagyon tetszettek Tolsztoj regényei.(Háború és béke, Karenina Anna, Feltámadás stb.)
A költők közül mindvégig Petőfi volt a kedvencem. Egyszer unalmamban összeszámoltam – leírtam a verscímeket – hogy hány költeményét tudom kívülről. Magam is meglepődtem, hogy több, mint háromszáz verscím szerepelt a listán. Ezt osztálytársaim nem akarták elhinni, ezért felajánlottam nekik, hogy tegyenek próbát: bármelyiket kérdezhetik, én felmondom. Rá kellett jönniük, hogy igazat beszéltem.
Éppen ezért különös, hogy versírással soha nem próbálkoztam. Úgy gondolom, elsősorban azért nem, mert Petőfire, Aranyra és a többi nagy költőre gondolva nem volt hozzá elég önbizalmam. Viszont prózai szöveget egyszer-egyszer papírra vetettem, ám szégyelltem másoknak megmutatni, ezért inkább eltüzeltem a füzetlapokat, amiken „remekeim” voltak. (Most, felnőtt fejjel sajnálom csak igazán, hogy a mi időnkben már nem engedték működni az önképzőköröket – mert kapitalista csökevénynek tartották azokat –amelyek pedig sok fiatalnak tették lehetővé azelőtt a szárnypróbálgatást.)
1956-ban jeles eredménnyel érettségiztem, egyedül oroszból lett négyesem. Tanáraim felajánlották, hogy az írásbeli orosz négyest ötösre javíthatom, ha vállalom a szóbeli vizsgát.(Ami oroszból akkor nem volt.) Én azonban őszintén bevallottam, hogy valójában még négyesre se tudom az orosz nyelvet, ezért nem kívánok élni ezzel a lehetőséggel.
Arra is bíztattak – különösen osztályfőnököm – hogy tanuljak tovább valamelyik felsőfokú intézményben, de erre a család anyagi helyzete miatt gondolni se mertem. Örültem, hogy végre pénzt kereshetek, s legalább magamat el tudom tartani.

    Ötvenhatos emlékek

Varsádon, egy kis Tolna megyei faluban ért 1956. október 23-a, ahol gyakorló évemet töltöttem. (A tanítóképző után egy évnyi tanítás után tehettük le a képesítő vizsgát.) A forradalom kitöréséről a háziak – akiknél albérletben laktam – „világvevő” rádiójából értesültem. Az események annak ellenére is váratlanul értek, hogy a nyugtalanság tulajdonképpen már az év elejétől a levegőben vibrált. Szegény megboldogult Géza bácsival, a házigazdával minden este a rádió mellett kuporogva lestük az újabb híreket, már ha eljutott fülünkig egy-egy hangfoszlány a Szabad Európa Rádió állandóan zavart hullámhosszán.
A községben nem sok minden történt. Egy októbervégi estén a tanácselnökkel ugyan eltüzeltették a marxizmus-leninizmus klasszikusainak műveit, ugyancsak vele szedették le a falakról és égettették el az addig szentként tisztelt „apák”: Lenin, Sztálin és Rákosi képeit. Néhány puska is került valahonnan, nekem is kínáltak egyet, amit azonban nem fogadtam el. Azt mondtam, hogy én fegyver nélkül se félek, bántani pedig a még alig ismert községben senkit sem akarok. Nem tartoztam hát a nagyhangúak közé, annak ellenére sem, hogy Magyarország szabadságának, függetlenségének kivívásával, a gyűlölt Rákosi-rendszer eltörlésével tiszta szívből egyetértettem. Éppen ezért nagyon bántott, hogy nem lehettem részese a forradalmi eseményeknek. Valamiképpen szerettem volna feljutni a fővárosba, ahol a dolgok sűreje zajlott.
Ebben a kívánságomban a véletlen szerencse jött segítségemre. Október 31-én ugyanis egy délutáni órában benézett hozzám sógorom, Schultheisz Imre (nővérem férje), aki Bonyhádon a helyi forradalmi bizottság és a nemzetőrség egyik vezetője volt. Valamilyen ügyben Gyönkön (járási székhely volt abban az időben Gyönk) jártak gépkocsival, s mert Varsád útba esett, meglátogatott. Kértem őt, hogy vigyenek magukkal Szekszárdig, mert szeretném tudni, hogy mi történik ott. Ebbe beleegyezett, és nem kis szerencsénkre a megyeszékhelyen egy nagygyűléskellős közepébe csöppentünk. A Garay-téren  összegyűlt tömegnek egy nemzetiszínű karszalagot viselő férfi éppen a Nemzeti dalt szavalta, utána elénekeltük a Himnuszt, amit a sötétség éveiben tiltott a hatalom. Többen röplapokat osztogattak, én is kaptam kettőt. A Tolna megyei forradalmi ifjúság tizenkét pontos követelése volt rajtuk „Mit kíván a Magyar Nemzet!” címmel. A pontok a következők voltak:

1. A szovjet hadsereg azonnal vonuljon ki az ország területéről.
2. Az új magyar kormány a rend helyreállta után azonnal tűzzön ki szabad választást, több
    párt részvételével.
3. A Szovjetúniótól  teljes politikai és gazdasági függetlenséget!
4. Március 15-ét és október 23-át nyilvánítsák nemzeti ünnepnek!
5. Sajtó-,gyülekezési-és szólésszabadságot!
6. Teljes amnesztiát a szabadságharcban résztvevőknek!
7. Szervezzék át a belső rendbiztonsági szervet a volt ÁVH tagjainak részvétele nélkül, a nép
    érdekeinek megfelelően.
8. Vonják felelősségre a nép elnyomásában közreműködött személyeket.
9. Vizsgálják felül a külfölddel kötött kereskedelmi egyezményeinket és az országra
    kedvezőtleneket bontsák fel.
10. Szüntessék meg a normarendszer helytelen vonatkozásait.
11. Új parasztpolitikát követelünk!
12. Szabadságharcunkban hősi halált haltak hozzátartozóinak nyújtsunk államilag anyagilag
      támogatást!
 
                                    A TOLNA MEGYEI FORRADALMI IFJÚSÁG
Magyar ifjúság! Támogassátok az újonnan megválasztott Nemzeti Bizottságokat a rend és nyugalom  helyreállításában!”

Mivel későre járt az idő, sógorom felajánlotta, hogy menjek el vele Bonyhádra, és másnap reggel – amikor ismét dolga lesz Szekszárdon – visszavisz, ahonnan, ha kicsit késve is, de eljuthatok munkahelyemre. Így is történt, helyesebben mégsem teljesen, mert másnap reggel én Szekszárdról nem Varsád felé vettem az irányt, hanem a 6-os úton gyalogosan elindultam Budapest felé. Útközben előbb egy motorkerékpáros vett fel és vitt el Paksig, onnan pedig egy Kecskemétre tartó teherautóval jutottam el Dunaföldvárig. Ott már figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert állítólag Sztálinvárosnál mindenre lőnek az oroszok, ami csak mozog, ám én úgy döntöttem, hogy ha már elindultam, nem fordulok vissza. Felkéredzkedtem hát egy másik, élelmet szállító teherautóra, ami egészen a Kálvin térig vitt. (Rengeteg ilyen jármű ment fel akkor Budapestre, hogy élelmet vigyenek a harcoló, ám éhező lakosságnak.)
Budapestet abban az időben még nem nagyon ismertem, így inkább csak ösztöneimre hallgatva sétálgattam az utcákon, ahol akkor már – Mindenszentek napja volt éppen – nem dörögtek a fegyverek. A harcok iszonyú nyomaival azonban lépten-nyomon találkoztam: láttam sok kidőlt falú házat (némelyikből ágyak, szekrények lógtak ki félig az emeleteken), aztán egy csomó kilőtt tankot, bennük szénné égett embermaradványokkal, felszedett útburkolatot, fejreállított villamosokat, autókat.
Az éjszakát egy frissen szerzett egyetemista ismerős jóvoltából a műszaki egyetem Ménesi úti kollégiumában töltöttem, ahol még vacsorát és reggelit is kaptam.(Sok vidéki hallgató ugyanis hazautazott azokban a napokban.)Másnap aztán ismét róni kezdtem a főváros utcáit. Mindenekelőtt újságokat vásároltam kevés kis pénzemből. Ma is féltve őrzöm megsárgult példányait az akkor megjelent Magyar Nemzetnek, Új Magyarországnak, Valóságnak, Kis Újságnak és az Igazságnak. A Valóság november 2-i száma címoldalon hozta Nagy Imre beszédét:

Magyarország népe!
   A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségtudattól áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét.
   A magyar nép a függetlenség és egyenjogúság alapján az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetúnió és a világ valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak  megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét. Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a semlegességet.
  Felhívással fordulunk szomszédainkhoz,, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását. Most valóban igaz az a szó, hogy népünk olyan egységes ebben az elhatározásban, mint történelme során még soha.
   Magyarország dolgozó milliói, védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó munkával, a rend megszilárdításával hazánkat: a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!

Az Igazság című lap harmadik oldalán olvasható Örkény István írása:

         Fohász Budapestért

  Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest!
  Hogy hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város a sok város között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való .Ültem a villamosokon és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt hittem, hogy e falak között élni, enni, inni, lakni lehet csak…Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barrikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni is lehet!
  A kerek világon, minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest! Ez a szó már nem egy várost jelöl, Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség! Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest.
   Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezénylője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest, és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest.

A Kis Újság november 3-i száma közli a Magyar Írók Szövetségének nyilatkozatát. (A nyilatkozat szövege mellett érdemes az aláírók nevére is odafigyelni!)

    A nép ne az utcán ítélkezzék, hanem a tárgyalóteremben

   Tisztelet a forradalom halottainak! Nemzeti forradalmunk, szabadságunk és függetlenségünk kivívásának legnagyobb erénye az erkölcsi tisztaság. A magyar írók kivették részüket a forradalom előkészítéséből. Kötelességük, hogy őrködjenek a forradalom tisztaságán is. Követelik, hogy vonják felelősségre mindazokat ,akik a nép ellen vétkeztek. Ugyanilyen határozottsággal követelik azt is, hogy a bűnösök a szabad magyar bíróság előtt feleljenek.. A nép ne az utcán ítélkezzék, hanem a tárgyalóteremben. Felszólítunk mindenkit, ,hogy a vétkeseket bántatlanul adják át a nemzetőrség, vagy a honvédség járőreinek. A személyi bosszú méltatlan hozzánk! Meggyőződésünk, hogy a magyar nép ebben is egyetért íróival. A világ szeme rajtunk, csodálja forradalmunk tisztaságát. Ne essék rajta folt!
   A Magyar Író Szövetség nevében: Benjámin László, Déry Tibor, Ignotus Pál, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Veres Péter, Zelk Zoltán.

A Népszava 1956. november 3-án megjelent számában az alábbiakat olvashatjuk:

A csepeliek azonnal felveszik a munkát! Csatlakozásra szólítják fel az országot!

   Csepel dolgozói nevében határozottan és félreérthetetlenül leszögezzük az alábbiakat:
   Nagy Imre kormányának a forradalom megszilárdítása és vívmányainak megőrzésével kapcsolatosan tett intézkedéseivel egyetértünk, azokkal magunkat azonosítjuk, mert minden demokratikus párt szabadon szerveződhet és szerveződik is. A szabadságjogokkal mindenki élhet fajra, vallásra, nemre és világnézetre való tekintet nélkül.
   A kormány semlegességi nyilatkozatát megtette, a varsói szerződést felmondta, az általános, titkos választások előkészítését megtette.
   Felkérte az ENSZ közgyűlését, vizsgálja meg a Szovjetúnió katonai beavatkozásával kapcsolatos helyzetet. Mi,csepeliek, független, szabad, demokratikus Magyarországot akarunk. A forradalom éppen ezt vívta ki. A forradalom vívmányait megvédjük. Nem akarunk fasizmust. Minden nemzettel békében akarunk élni. Az élet lehetőségét mindenki számára  egyformán biztosítjuk.
   Alapos megfontolás után úgy látjuk, az ország és dolgozó népünk érdeke, hogy azonnal felvegyük a termelő munkát, amit a mai nappal elkezdtünk.
        Felhívjuk az ország dolgozóit, csatlakozzanak hozzánk!
                        Csepel összes dolgozói nevében a Nemzeti Bizottság és
                        Csepel Vas-és Fémművek Munkástanácsa.

Végül egy olyan írást idézek, amely nem csak az akkori közállapotokra vet fényt, de érzékelteti az emberek  lelkében végbement megújulást is. ( S amelynek hitelességéről magam is kezeskedem, ugyanis nekem is alkalmam volt pénzt tenni az egyik olyan ládába, amelyről a cikk szól.)

         Őrizetlen százasok a pesti utcán

A sok csoda, amelynek szabadságharcunk napjaiban szüntelenül szemtanúi voltunk, óráról órára új csodákkal gyarapszik.
A Tanács körút és a Kossuth Lajos utca sarkán, a nagy gyógyszertár előtt találkozunk ezzel a legújabb csodával.A gyógyszertár Kossuth Lajos utcai kirakatában a következő tábla függ:
„Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjainak. A Magyar Írók Szövetsége.” A tábla aljában ezt olvassuk: „A ládát a Magyar Írók Szövetségének gépkocsija 5 és 6 óra között szállítja el.”
A nyomtatott táblán egy százforintost ragasztottak fel ragasztószalaggal. Alatta a kirakat mélyedésében, esőtől védve nagy zöld vasláda, 20, 10, 100 forintosokkal és fémpénzzel. Másodpercenként újabb és újabb bankók, pénzdarabok repülnek a ládába, és az arrajárók közül alig akad valaki, aki a maga kis adományát ne helyezné el benne. De olyan sem akad, aki bűnös kézzel hozzányúlna a sok ezer forintra tehető , összegyűlt pénzhez.
Ebben és a többi ládában több mint 100.000 forint gyűlt össze az első napon. Ilyen jószívű és becsületes a forradalmi Budapest. (Magyar Nemzet, 1956. november 3.)

Három napot töltöttem el akkor a fővárosban, s bár november 3-án még egyáltalán nem lehetett észlelni a közelgő veszélyt, úgy határoztam, hogy hazamegyek. Kisétáltam hát a Fehérvári útra, s egy üresen hazafelé tartó teherautó egészen Paksig vitt, onnan egy másik pedig Varsádra. Aztán másnap hallottam a rádióban, hogy a szovjet csapatok hajnalban megtámadták Budapestet, s hogy ismét mennyi öldöklés és rombolás történt a fővárosban. Ki tudja, hogy ha egy nappal tovább maradok, hogyan alakul az életem…
x
Még ötvenhat szeptemberében ismerkedtem meg egy helyes varsádi lánnyal, E. Zsuzsával, aki az előző évben érettségizett, és akkor már Budapesten dolgozott, s ott is lakott egy rokonánál. Azonban szinte minden hét végén hazautazott özvegy édesanyjához, így gyakran találkoztunk. A forradalom vérbefojtása miatt annyira kilátástalannak láttam  a magyarországi helyzetet, hogy az én fejemben is megfordult a disszidálás gondolata. Úgy november elején összefutottam Kocsis Jóskával, egy velem egyidős fiúval, aki a varsádi tanácsnál dolgozott adóügyi előadóként, s szóbajött közöttünk ez a lehetőség. Mondta, hogy ő nagycenki, pár kilométerre laknak csupán az osztrák határtól, s ha úgy gondolom, menjünk együtt. De közben Zsuzsával is találkoztam, és neki is elmondtam tervünket. Nem mondott ellent, sőt tetszett neki az ötlet, ám azt kikötötte, hogy egyedül két fiúval nem indul útnak. Ezért szóltam egy nálunk pár évvel idősebb kolléganőmnek, V. Erzsinek, hogy nem lenne-e kedve csatlakozni hozzánk? Nem kis meglepetésemre igent mondott, sőt még pénzt is vett fel az OTP-ben, hogy ne üres zsebbel induljunk útnak.
Ha jól emlékszem, november 17-én, a kora hajnali órákra beszéltük meg a találkozást az iskolánál. Mi Jóskával az egész éjszakát az iskola irodájában töltöttük, ő az asztalra borulva aludt valamennyit, én azonban egy pillanatra sem tudtam lecsukni a szemem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán soha többé nem találkozom szüleimmel, testvéreimmel, de lekiismeretfurdalást éreztem amiatt is, hogy búcsú nélkül megyek el.
A megbeszélt időpontban előbb Zsuzsa jött meg. Rajta is látszott, hogy nem sokat aludt az éjszaka folyamán. Erzsi késve és ráadásul rossz  hírrel érkezett: azt mondta, hogy nem jöhet velünk, mert nagynénje – akinél lakott – nemcsak ellene van ennek a tervnek, hanem azt is kijelentette, hogy el mer indulni, azonnal szól a rendőrnek és utánunk küldi. Így hát ő sajnálja, de marad. Erre Zsuzsi is visszalépett. Jóska viszont nem tágított: azt mondta, hogy akkor induljunk neki ketten. Azonban a történtek miatt én elbizonytalanodtam (mi tagadás, Zsuzsitól is nehéz lett volna elválni), ezért kibúvóként azt hoztam fel, hogy töri a bakancs a sarkamat, nem tudnék 13 kilométert legyalogolni a keszőhidegkúti állomásig. Ezt a maszlagot Jóska ugyan nem vette be, de nem volt mit tennie, egyedül kellett, hogy menjen. Ki is jutott Svájcba, ahonnan több levelet is írt. Nekem viszont nagy kő esett le a szívemről ezzel a döntéssel.
x
Az eddigiekben – a teljesség igénye nélkül – papírra vetettem életem első húsz esztendejének történéseit. Aki elolvasta ezt az írást, talán egyetért velem abban, hogy eléggé „mozgalmas” fiatalkorom volt: átéltem ugyanis a második világháborút, szenvedő alanya voltam a Csehszlovákiából történő kitelepítésünknek, majd a rosszemlékű Rákosi-korszak következett, végül pedig a diadalmas, mégis elbukott ötvenhatos forradalomban (igaz, nem harcosként, csak szemlélőként) alkalmam volt nekem is részt venni. Ezek az emlékek végigkísérték egész életemet, pályafutásomat, olyannyira, hogy még ma, hetven felett is gyakran és szívesen gondolok vissza rájuk.