(Az esszé már közlése pillanatában a 2015. évi PoLíSz-Díj legjobb esszéjének kijáró elismerés várományosa)

Arany János:
KOZMOPOLITA  KÖLTÉSZET
Nem szégyellem, nem is bánom
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett  írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája –
Lettem csak népemből egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.

Légy, ha birsz, te „világ– költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

(1877. augusztus 8.)

Változott azóta valami? Semmi, és mégis sok minden. Csak magaslat és összefüggésrendszer kérdése az egész!
Kezdjük onnan, hogy a 70– es években, a PR tanulmányaim során találkoztam először azzal az örökérvényű alap jelmondattal; ami állandóan motiválta további életszemléletemet: „Tégy jót, és beszélj róla!”
Beleszerettem ebbe a küldetésbe, és ha valami követni valót láttam, hallottam, vagy olvastam, mindig azt kérdeztem magamtól; miért nem tud erről senki?
Amióta azonban Magyarországon is fészket vert a fehér állandó befeketítése, alaptézissé vált a Ron Werber-i negatív kampánystratégia, és a luciferi kételyművek csúcsra járatása, bizony

nem sok értelmét látom már az újabb, és újabb kommunikációs technikák elemzésének.
Azonban 1989-90-ben az amerikai manipulációs lejárató technika „üzemesítése” még nem tudta letaglózni az országot, bár az akkori Soros–SZDSZ élcsapat már potens importőrnek számított.
/Miért is lettünk ellenzékiből hirtelen mucsaiak, fasiszták, antiszemiták, vagy kommunistákkal paktálók?/
Bár az ördögien ravasz, szerintük „ügyes” 4 igenes népszavazás meg tudta törni az MDF akkori lendületét, az Ó utca azonnal életre kelt, amint kitört a romániai forradalom. Erről nem sokat beszélnek, pedig a segélyszállítmányok összegyűjtése majd eljuttatása, a kinti hősiesség, az éjjel-nappal tartó állóképesség, olyan szervezői gyakorlatot és összetartást adott a pártnak, hogy ez a lelkes és önkéntes gárda, egyik fundamentumává vált a 90-es választási kampány sikerének.
/Azt a szót, hogy logisztika, még nem ismertük, viszont nagyszerűen csináltuk!/
Tehát egy biztos és széles bázisú „hadműveleti osztagra” épülhetett rá a kampányvezetés intellektuális és kreatív oldala. Mindössze 3 /!/ hónapunk volt a belső csapat kialakítására, az egész arculati munkára, az üzenetrendszerre, a húzó emberek kiválasztására, a kampánydinamika felépítésére. Ma már azt mondhatjuk, hogy ez maga volt a teljes lehetetlenség.  Igen, de akkor az egész ország ilyen történelmi kihívás előtt állt!
Mert mi is a kampány szó lényege és célkitűzése? „Befolyásolni a közhangulatot, ami befolyásolja a  közgondolkodást, és ez végül kialakítja a megítélést!”
Ha ez sikerül, és X-eket eredményez; akkor mennybemenetel van. Ha nem, akkor pokoljárás!
/Például kit érdekelnek ma az ország fantasztikus eredményei, ha átfordul a közhangulat?/
Minket a Jóisten, a szerencse, meg Lezsák Sándor hozott és tartott össze. Hallottam is egyszer
az egyik SZDSZ– es korifeustól abban a filmstúdióban, amit mindketten használtunk, hogy: „Az MDF-ben egy ember számít csupán, –  a Lezsák, –  mert az tud szervezni!” Április 8-án meg is kapták ennek az eredményét.
Addig viszont a vizeletünk piros volt. „Nem adjuk az országot” tétje alatt élni, három hónapon keresztül alvás és család nélkül, állandó kreatív pörgés, egyeztetés, majd technikai kivitelezés után megint minden elölről… Mindezt titokban, munkahelyi hamukák és sumákolások közepette… És mégis a hangulatunk vidám volt, és én egy komoly összezördülésre sem emlékszem.

Engem akkoriban pont az MDF sokszínűsége nyűgözött le .Olyan volt mint egy fénylő kaleidoszkóp. Akkor még nem sejthettük, hogy addig tud csak ragyogni, míg tart a „Lakiteleki ragasztó”, és ha egyszer ez a kötőanyag  „elfárad”, ezer darabra fog hullani a kerek egész.
Az én belső vízióm pedig az volt, hogy az akkori MDF az a híd, amin az országot át lehet menteni az örvénylő áradás közepette. Ennek az én „hídverésemnek” két pillére volt; az egyik Antall József a maga európai műveltségével, politikai felkészültségével, és elfogadottságával, a másik Lezsák Sándor, a halk szavú mindenes, a mindent megérző „szeizmográfus”, a csapatokat jól vezető vezérkari főnök. Úgy képzeltem, amíg ők együtt tudnak dolgozni, addig híd is lesz, szilárdan. /Ez egyébként a taxis blokád idején szépen be is igazolódott./
Szóval a virágba boruló szép tavaszunkat, a nagy átalakító terveinket hamar elverte a jégeső. Reggel olvassuk az újságban; „Megszületett az MDF –  SZDSZ  paktum!”. Kétségbe esve jöttünk össze még délelőtt. Nem választékos szavak kíséretében tulajdonképpen mind azt kiabáltuk: Ellopták a győzelmet!  Ezért harcoltunk?  Gyerekek, van ránk szükség egyáltalán?
Teljes tanácstalanság lett úrrá, és elkezdődött a kísértetjárás korszaka a Bem téren. Egy szempillantás alatt megtapasztalhattuk, hogy mi is az un. nagypolitika. Miért volt az, hogy az MDF alapítói már akkor tudták, hogy a megegyezésért cserében szépen belegyalogolunk a késbe? Lesz majd végre valaki, aki fel fogja vetni az SZDSZ felelősségét is a következményekért?
Erre a meghasonlásra következett egy kommunikációs szempontból üresen futó, teljesen elvesztegetett nyár, és mi korábbi kormányosok megértettük, hogy innentől fogva legfeljebb evezősök lehetünk az ide-oda hánykolódó hajónkban. Így mentünk neki az önkormányzati választásoknak. Olyan is lett. A híd megroggyant, és már nem is lehetett javítani rajta.
Totális háború közepette, az ország miniszterelnöke élet-halál harcát vívta az egészségéért. Haraszti irányító központot csinált Gombár és Hankiss irodájából, nyomkövetővel vígyáztak Göncz Árpádra, Sólyom László  kezdte királynak érezni magát, a Demokratikus Carta esernyői alatt pedig újraszervezték a régi gárdát. Mire a demokrácia homokozójából jó koszosan kikászálódtunk, a pók már meg is szőtte a hálóját. Bele is ragadtunk!
Visszajött a „szakértelem”, és a „diszkont-Magyarország” korszaka.
Orbán Viktor bennünket évekkel később így jellemezett egy interjúban; „Bármelyik párt szenvedhet vereséget. Az még nem a világ vége. Az MDF azonban akkor vesztette el a jövőjét, amikor nem tudta megtartani és megvédeni legjobb embereit.”
Azt mondják, „A történelem az élet tanítómestere”. Igaz, de csak utólag, mert nem tudunk visszamenni az időben, hogy javítsunk.
Így aztán nem maradt más számunkra, mint az a büszke érzés, amit már nem vehet el tőlünk senki mai obsitosoktól – azoktól, akik sikeresen végig tudták harcolni az első szabad választást. „Mert igenis jó gyermekei voltunk a régi hazának, és szülői  lehettünk a holnap Magyarországának.”
Ez adott tartást valamennyiünknek az elmúlt negyed században, és még fog is, ameddig élünk és szoríthatunk a mai honvédőknek.
Hogy is kezdtem? 25 év után változott valami? Semmi és mégis sok minden! Csak magaslat és összefüggés rendszer kérdése az egész!
A két nagy ellenfél korrekt és felelősségteljes viszony helyett, módszeres gyűlöletkeltéssel szépen lenullázta egymást. És ma mint láthatunk más mezben?  Akarat nem vész el, csak átalakul! Akkor mi a tanulság? Egy olyan valóság, amivel – ki tudja meddig – minden nap számolnunk kell:

Sinka István:  Íme a hazám.

„Ez az ország Magyarország:
itt a jókat szembe köpik.
Ez az ország az én hazám,
itt az álom összetörik.
Ha könny nem hullna e földre,
a szív is mind összetörne.”

_____

Az előadás elhangzott a Polgárok Háza Kampányok kampánya c. rendezvényén 2015. április 29-én. Szerző az MDF 1990-es kampánycsapatának tagja és kommunikációs vezetője volt, a szerk.