Szilágyi Erzsébet versei: a dalnok halála, hübrisz, Levél Wang fu-nak

Egyfajta őszinte poszt-klasszicisnus is jelentkezik újabban kortársaink verseiben, ezek közé tartoznak SZilágyi Erzsébet költeményei is, a szerk.

a dalnok halála

most már látja szemem, mit érsz
dölyföd majd’ az eget verdesi szárnyalón
más költőt sose hordozott
hátán szittya vidék, sőt az egész világ –

állítod s fejeden babér
önként tetted e díszt fődre kitüntetőn
minden dalnokot elpüfölsz
hozzád mérni ki vágy’ verseivel magát

s jő ím bátran egy éltes úr
lantjában csoda dal, ritmusa újszerű
hősünk reszket, e vers különb!
szólíts: “Aszklepiádész!”, nevetek, ha nyersz

hübrisz

nézem a rögzített pillanatot:
Svejk fejét simogatom
őszülő hajjal a csehországi
fotón; turisták kedvtelésére
ültették oda, s már mióta szolgál
az obsitos katona! még élő
bolondok öröme-vigasza.
irigylem őt. már festik hajamat,
de leszek-e valaha viaszba öntött
bábfigura, kibe futóbolondok
karolnak, lencsevégre kapva,
hogy mutogassák, nézzétek,
én ott is voltam, ismertem őt,
mint az Ejffel-tornyot vagy a
Trevi-kutat, a Buckingham-palotát,
sőt e Téli-t is; ne sorold tovább!
átrohantad az életet, élményt,
boldogságot hajtva, csak magadat
nem láttad szemből, mint én
az őszülő hajammal…

Levél Wang fu-nak

Bölcselkedni az élet értelméről szavakban, ‘mondd, mit érlel’?
Örömmel fogadnak szüleid, mint a kisdedet, még ha véletlen szerettek életre.
Lefotóznak, ahogy nősz, fejlődsz, okosodsz, s már zsákot is cipelsz,
Csörgőt adnak kezedbe, hogy rázzad, zajt csapsz, hogy rád figyeljenek.
Emlékezni nem fogsz, mi s hogyan történt veled, de mesélsz,
S hisznek neked, mint Háry Jánosnak, mert szép, ami igaz nem lehet;
Simogatnak szavakkal s dicsőítenek, oh, mily bölcs, ki csak puszta képzelet;
Éveid fagyűrűkben sokasodnak, s minél többet tudsz, annál üresebb leszel.
Génekről szólsz, őseidből lettél te is eggyé. Belőled friss ágak hajtanak.

Minden vélemény számít!