80-as évek, tinédzserszoba: Dominó bútor, ízlés szerint forgatva, faltól-falig. Pajtás és Kockás magazin hányaveti módon az asztalra dobva. Rahan óriási tenyere meredten feszül a címoldalon, mintha el akarná takarni az olvasó elől a képregény történéseit. A polcon néhány kötelező olvasmány, esetleg kalandregények Coopertől. Játékok itt-ott feltűnnek az ágyaljától a plafonig: zöld ugróbéka, Gazdálkodj okosan, moncsicsibaba.

A legerősebb hatás mégsem ezekben a tárgyakban keresendő. Sőt nem is a hengerelt mintájú, magyar tengeresen hullámzó falban. Hanem azon a kijelölt területen, ahol a lázadás engedéllyel végezhető. Poszter forradalom az ágy felett. Néhány négyzetméter, ahová a hősiesség, a divat, a sport, a zene odatapadt. Neoton, Beatrice, Depeche Mode, Modern Talking, Ayrton Senna, Boris Becker, Kesjár Csaba, Pataki Ági mind készségesen tekintenek alá és élénk színeket szórnak az éjszaka vakablakára. Itt történik meg a csoda, akár egy házi oltár előtt. Hankiss Elemér szavaival élve: „Beléjük sűrítenek mindent, ami a mindennapi életben hiányzik az embereknek: Az élet teljességét.”

Ma, ha egy fiatal vágyait, reményeit, eszményeit szeretnénk megtudni, már nem a vakolókanállal táplált fal adja a fülest. A Twitter, Facebook, Myspace olyan közösségi hálózatok, ahol a posztfalon minden elmondott szó, kitűzött kép, feltöltött videó hangsúlyt kaphat. Az élettörténet fonala a regisztrációtól nyomon követhető, kommentelhető, megosztható. S talán mindennél többet elmond a szelfi, ami egy portré, ahogy látni, láttatni kívánjuk magunkat a világhálón. A önsztárolás egy fajtáját valósítjuk meg a szelfivel, amikor a fotónkat különböző alkalmazások segítségével egy híres magazin címoldalára varázsoljuk. A népszerű, ismert személyiségek mellé felkerülünk mi is a falra. Nem csak egy képmanipuláció erejéig, de akár valóságosan, ha egy közös szelfi elkattintására nyílik lehetőség.

Nincs olyan valamit is magára adó orgánum, ami nem dolgozta volna fel a szelfi kérdését. Olyannyira uralja a gondolatokat és a virtuális teret, hogy 2013-ban Magyarországon az év ifjúsági szavának választották. Az Oxford Dictionaries felmérésében ugyanebben az évben abszolút győztes lett. Hírt adtak már az új szelfiző drónról, Rembrandttal, az önarcképrekorderrel vonták párhuzamba és arról is tudhatunk, hogy Anasztázia hercegnő már 1913-ban nyomott egy szelfit.

A Bermuda elnevezésű zenei formáció zseniális klippet forgatott a London c. számukhoz. Ez a nóta sem mentesül a fiatalokat foglalkoztató kérdésektől: a kivándorlás, a férfi nő közötti vonzalom és természetesen az önkép. Az egész valahogy gyanúsnak tűnik, olyan, mint egy geg. A szám üzenete, mintha az elhangzott állítások fordítottja lenne: „Gyere csináljunk egy képet, hogy milyen lesz, az mindegy.” Vagy „Szerinted Londonban jobb lesz, de úgy is pár hét és hazajössz”. A jelen gondolkozása pontosan ennek a fordítottja. Egyáltalán nem mindegy, hogy hol vagyunk, milyen képet posztolunk, hiszen a virtuális fajsúlyunk, Facebook kasztunk ez alapján dől el. Tari Annamária szerint „a net azt a képet támogatja, ami tökéletes.” Ezért megteszünk mindent, hogy az legyen.

Miközben a profilképünket élesítjük, komponálunk egy soha volt országot, a jelen elszürkül, s eltávolodik. Ezért a laptop fedele nem záródik le, az iPod képernyője nem sötétül el, mert menekülhetnékünk támad a tökéletlen sorsunktól. Ahhoz, hogy tisztában legyünk magunkkal Jules Superville szavai ébresztőek: „…nem az a fontos, hogy mindenütt legyünk, hanem hogy válasszunk egy kis zugot, legyen az fa vagy ház, vagy asszony, vagy egy darab kenyér… de mindent fényt kioltva jöjj, ha meg akarod érteni.”