Vége. Elvesztette a nyár az illúzióját. Itt van. Káprázat, sörhab, fesztiválláz, forró aszfalt, homokkal kevert izzadság, csúfolódó kutyák, indokolt meztelenkedés. Búgnak a klímák, a csókos üdítőmárka jéghegyek közül kacsingat, csobbannak a népek sorba egyre nagyobb vízözön kíséretében.
A fény, a szabadság után vágyunk csömörre eszmél. A megmártózás után váltanánk is, ahogy magasabb fokozatba kapcsolva magunk mögé utasítjuk a kipipált tájat. Izzik a bőrünk, láthatatlan stigmaként éget a nyárvarázs, amiről hitet tettünk őszi alkonyokon, téli éjszakákon.
Mennyit ér ez a hit, ha fogságba esik, ha önön áhítatai, vágyai a nyakába hullnak? A nyár mindenestül az öledbe huppant. Itt csücsül, s nem megy sehová. Épp ráér. Arra, aki úgy óhajtotta nemrég. Camus misszionáriusa is a Hitehagyott vagy egy zavarodott elme c. elbeszélésében megkapta, amit akart. A vademberek közé ment, a sóvárosba, oda, ahol fehér háttér előtt feketeruhás alakok izegnek-mozognak. A szeretet lelkületétől vezérelve lépett az erőszak földjére. Oda, ahonnan még senki nem jött vissza. A vágyott durvaság elérte, tagjait megsebezték, minden úgy történt, ahogy az álmaiban élt. A nagy térítői lelkület végül kétszeres csapást mért gazdájára. Nem csak katolikus hite hagyta el, hanem új urai által rákényszerített fétis kultusz is gyűlölté vált számára. A lélek hullámzását, a tagadást és igenlést nem csak az irreális vágyakozás, dühödt csalódás és embertelen megalázottság váltotta ki, hanem egy titokzatos elegy is. Az elbeszélés első oldalán egy különleges megjegyzést olvasunk, amin a figyelmetlen olvasó könnyen átsiklik: „..mindjárt nagyon meleg lesz, ez a föld megbolondítja az embert…” S szinte kivétel nélkül minden oldalon megjelenik a napsütés, a hőség, mint egy önálló személyiség. Az éghajlat, a tűző nap megkerülhetetlen jelenléte és jelentősége a legcsodásabb szófordulatokkal íródik a lapokra: „akár a nap, amely sosem hagyja abba, csak éjszaka, örökké csak sújt, ragyogással, büszkeséggel, most is keményen sújt le rám, nagyon, de nagyon keményen, földből kibukkanó tüzes lándzsáinak döfésével, jaj, enyhelyre, enyhelyre, már a nagy szikla alá, mert minden összegabalyodik.”    
Albert Schweitzer, amikor Afrikába indult, a gőzősön utazva a kontinens jó ismerője, figyelmeztette a fiatal orvost, hogy legyen elővigyázatos a nappal, mert az lesz a legnagyobb ellensége. „Nem csak a tűző napfényt; napkeltekor, délben és alkonyattájt egyaránt óvakodjék tőle akár derült, akár borús az égbolt.” Az előrevetített aggodalom be is igazolódik, hiszen feleségének, Helenenek a szervezet nem tolerálja az éghajlatot, sokat betegeskedik és nem is tud végig Alberttel maradni a misszióban. A doktor, még az épületen belül is viselte a trópusi sisakot nehogy baj érje a fejét. Oganga, ahogy a bennszülöttek nevezték, kisebb megszakításokkal 52 esztendeig viselte Lambaréné, Afrika és a nap terhét.
A kirakatok között könnyen különbséget tehetünk. A gyakran frissített, megújított enteriőrök nem porosak, gyűröttek, divatjamúltak és legfőbbképp nem napszítták. Bármily elkötelezettségünk, vágyunk könnyen megfakulhat, illúzióink elpárolognak, ha nem tudatosítjuk magunkban újra és újra. Albert Schweitzer szerint „a nagy titok: úgy járni végig az életutunkat, hogy ne kopjunk el… A Nap egyetlen sugara sem vész kárba, de a növénynek, amire árad, idő kell a sarjadáshoz, és aki vet, nem mindig éri meg az aratást.”