VJACSESZLAV AR-SZERGI (Udmurtföld, Oroszország)

Vjacseszlav Ar-Szergi (Vylj Kazmasz, 1962. április 5. – ) udmurt író, költő, műfordító, újságíró. Az Udmurt Állami Egyetemen tanult, majd Moszkvában az Írók Intézetében. Vagy harminc könyvet írt különböző műfajokban. Az ő forgatókönyvéből készült el az első udmurt nyelvű film, az Alangaszar árnyéka 1994-ben. Könyveit eddig Oroszországban, Magyarországon, Finnországban, Svédországban, Észtországban és Csehországban adták ki. Ő maga udmurtul és oroszul ír. Gyakran ír vezető moszkvai lapokba is. Ő segédkezett a Dunának hullámai a Káma partján (1997) című kötet elkészültében, amelyben magyar versek szerepelnek udmurt nyelven. Az Oroszországi Írók Szövetségének tagja. Az Udmurt Köztársaság Nemzeti Írója (2003).

 

 

 

A nagyi intelmei

 

 

Gyerekkorom óta rossz szokásom, hogy szeretek fütyörészni. Ha dolgozom, vagy csinálok valamit, rögtön füttyre áll a szám. Felkapom a vasvillát, vagy a fejszét – s lám, máris fütyülni van kedvem. Ilyen vagyok, nem tehetek róla…

– Ej, te lókötő! Minden szerencsédet és istenadta tehetségedet elfütyülöd itt nekem – korholt a nagymamám. – Dolgozni kell, galambom, és nem fütyörészni…

– Ugyan mán, nagyi… Elvégzem én a munkát, ha fütyülök, ha nem! Bár mindenki így lenne vele: ha egyszer elvégeztem, amit kell, kinek mi köze hozzá, hogy ki segített, a rossz szellem, avagy a jó – próbáltam elméskedni.

– Ne játszd itt nekem a maflát, gazember! Nem mi vezettük be a szokásainkat, apáink és nagyapáink sem voltak ostobábbak, mint mi, s jól tudták, minek hol a helye…

Jó lett volna, ha a nagyi ezt csak mondja a fülemnek. Ám ő mást is tett a fülemmel. Egyszer, amint a tehénkét hajtottam haza a legelőről, hallom, hogy megszólal a pacsirta ezüstös hangján, én pedig utánozni kezdtem: fíju-fíju, füty-füty. Úgy fütyültem, akárcsak ő, a pacsirta… Még a lelkem is belefájdult, olyan szépen daloltunk mi ketten! És ha lett volna itt egy harmonikás, vagy valaki, aki gitárt penget, akkor még szebben is fütyülök…

De hogy rövidre fogjam, elmondom, hogy én bizony nagyon beleszoktam a fütyörészésbe, bár ezt az istenadta tehetségemet a borjakon és teheneken kívül nem volt kinek értékelni. Az éberségről pedig, vagyis arról, hogy a nagyi figyelmeztetett, hogy ezt ne tegyem, egészen megfeledkeztem. És alighogy az udvarban voltam a tehénkével, máris ott termett a nagymamám, és hopp, elkapta a fülemet! Húzta és csavarta, ahogy csak bírta. Fájt nagyon, olyannyira fájt, hogy könnyek szöktek a szemembe. Közben mondta a magáét:

– Mit merészelsz, édes kisfiam? Hogy szabad a jószágot füttyszóval terelni, élő lelkét megcsúfolni? Mit mondtak apáink? Nem hallgatsz rájuk, mi? Lesz ennek vége, lesz, lesz, lesz?

– Jaj, ne, fáááj! – kiabáltam sírva, és erre a nagyi ujjai engedtek szorításukból.

– Amit te csinálsz, még a legnagyobb halálos bűnnél is nagyobb – magyarázta később, amint duzzadt, fájó lapátfüleimet tapogattam az után, hogy már letörölgettem a könyűimet és megettem egy nagy tányér borscsot, amit a nagyi tett elém vigasztalásul a tornácon. – Ha a jószággal vagy és fütyülsz neki, elveszti az erejét, beteg lesz, és bárki megverheti a szemével. Hidd el, ha mondom… De egyébként bánj vele úgy, ahogy jónak látod, de csak aztán, hogy több lesz az eszed, mint az öregeknek és az apáinknak! De mondd, fiacskám, hogy tudhatnál többet, mint az öreg Sudzi, aki a nemzetségünket alapította, hogy? Na, ugye, belátod? Na, látod!

Miután a szó szoros értelmében meggyőződtem, a saját fülemmel, hogy az, amit a nagyi mond, tudományosan meg van alapozva, nem tereltem a jószágot többé a fütyülésemmel. Ám úgy látszik, a nagyi is jól emlékezett az általam elkövetetett szentségtörésre, és vigyázott arra, hogy ne legyek visszaeső. Nevelő célzatú tekintete mindenüvé elkísért, ahol csak voltam, még a szénakaszálásra is.

Nálunk a faluban a szénát begyűjteni népünnepély. Mindenki ott van a mezőn, legyen az öreg vagy fiatal. Természetesen az én nagymamám is ott van. Hol is lehetne, nélküle nincs is igazi szénagyűjtés! Boglyát rakni már nemigen tud, öregecske már ahhoz, de megforgatni a szénát egyáltalán nem esik nehezére, sőt, élvezi. Én viszont már a felnőttekkel együtt rakom a boglyát, és erre olyan büszke vagyok, hogy – nem találok szavakat, hogy ki tudjam fejezni! Ez már komoly munka, nem mindenki képes rá, de lám, én már csinálhatom. Bíznak bennem… Kár, hogy alig néhány lépésnyire tőlem a nagyi is figyel. Úgy mereszti rám a szemét, mint tyúk a gilisztára. Töri a fejét, mi? S közben arra gondol, hogy biztos elfuserálom ezt a szép munkát, hülye vagyok még hozzá. De csak hadd gondolja. Ha-ha-ha! Meg biztos rosszallja is, hogy megint csak fütyörészek, ahogy a vasvillát forgatom. És azt mondja: ne fütyülj, ha nem akarod felébreszteni Viharfelhőt, aki most ott alszik az utári erdők mögött…

Ezzel a Viharfelhővel tegnap egész este rágta a fülemet: felébreszted, idecsalogatod, ha fütyülsz, hagyd abba, ne fütyülj… Ugyan már! Inkább nézd, nagyi, milyen kiváló is ez a széna. Szép, mint a virág, száraz és illatos… Fíju-fíju… füty-füty! És milyen jól megy a munka… Füty-füty… A lelkem is dalol belé… fíju-fíju… Hű, a mindenét, ez most egészen hangosra sikeredett véletlenül.

A boglya pedig csak nő itt a szemünk előtt, feltör a föld alól, mint egy hatalmas gomba, egyre magasabbra és magasabbra. Olyanok a falubeliek körülötte, mint az aprócska hangyák. Minden jó, és minden csodálatos, csak valamiért beborult az ég, sötét lett egy kicsit, és éles hideg szél kezd fújni az utári erdők felől. Olyan száraz a suhogása, mint amikor két rozsdás vasat dörgölnek egymáshoz. Morajlani kezdett a távol, és megdördült az ég is. Aztán nemsokára itt lesz a zápor, és – buly-buly-buly – úgy fog bugyborékolni tőle a levegő, mint a hajdinakása a kondérban… És lám, az erdő mögül a Viharfelhő is kidugta súlyos fejét, mely olyan volt, mintha épp most öntötték volna ki forró bitumenből. Nagy bivalyfeje ránk meresztette száraz, vérben forgó szemét, és elbőgte magát: „Mú-úúú… Nem hagytok aludni? … Oda-csa-pok.”

– Emberek, gyerünk, siessünk! Mindjárt ronggyá ázunk szénástul, mindenestül… – integetett nekünk vadul Lepon, a félkarú brigádvezető. Aztán, mint egy karabélyt, kezébe vette a vasvillát. Istent és ördögöt emlegetett, hangosan szentségelt, sürgetett bennünket, mert a bivalyfej-felhő már itt volt a nyakunkon, és azzal fenyegetett, hogy eláraszt bennünket.

A nedves szél már vitte is magával, amit felkaphatott, fodrozta a mezőt, és tovaszáguldva hangosan süvített felette. Aztán a folyó nádasaihoz érve együtemű hangos nótára gyújtott ez a világcsavargó…

A boglyarakással mégis sikerült végeznünk. És alighogy feldobtuk a villával az utolsó szénacsomót is, máris meghasadt felettünk a sötét mennyezet – megeredt a sűrű, meleg eső. Menekült mindenki, ahová tudott: a szekerek alá, a bokrok sűrűjébe, a kazlak alá… Az emberek nevettek, egyesek átázott ruhájuk szélét szárítgatták. A nagyi az eső elől természetesen mellém menekült…

– No lám, megkaptad, amit akartál, gézengúz… Most elégedett vagy? – bökött a tarkómba csontos kis kezével. Keskeny száját összeszorítva csavarta ki a vizet kötényéből.

– Ugyan mán, nagyi, csak nem hiszel az ilyen ostoba mesékben és babonákban! – mondom én neki minden meggyőződés nélkül. – Nem képzeled, hogy csak azért termett itt ez a Viharfelhő, mert füttyentettem neki?

– Márpedig így van! Felébresztetted a kis gonosz szellemeket, azok pedig ideküldték nekünk az utári erdők mögül ezt a nagy Viharfelhőt.

– Na, ezt jól elmagyaráztad. És ezt még el is higgyem? Nagymama, te még most is gyereknek tartasz és mesékkel traktálsz. Ezek szerint a szellemek, no meg a meséid segítettek a szénát is begyűjteni?

– Ne merészelj! – A nagyi szeme, mely sötét és most is fiatalos volt, villámokat szórt. – Ez neked mind mese? Öreg udmurtjaink, akik az apáink voltak, ezekért a mesékért indultak a folyóhoz[i]… Ostoba fajankó! Az vagy, tudod? Fajankó!– szidott le a nagyi, és hazaindult. Mit sem törődött azzal, hogy zuhog.

– Nagymama, hová mégy! Ne haragudj, bocsáss meg! Nem akartam… csak kicsúszott a számon… –, s futva elindultam utána. Azonnal bőrig áztam. Szerencsére az eső nem volt hideg, bársonyosan simogatott és meleg volt. De nagyanyám egész úton egy szót sem szólt. Így értünk haza.

A nagyi sokáig, majd egy egész hétig büntetett némaságával. Furdalt is a lelkiismeret butaságom miatt: miért kellett nekem egy öregasszonnyal gúnyolódni? Nálunk, udmurtoknál, ez egyáltalán nem szokás, jóravaló ember nem tesz ilyet. Végül mégiscsak megbocsátott. Azzal sikerült kiengesztelnem, hogy megjavítottam régi fonóját. Egy törött üvegdarabbal levakartam, kilakkoztam… Ettől jó kedvre derült. De erősen meg kellett fogadnom, szavamat kellett adnom, hogy soha többé nem fogok a régi szokásokon gúnyolódni. Hogy a saját szerencsémet és minden munka gyümölcsét ne fütyörésszem semmivé és ne vessem el magamtól csak azért, mert nekem úgy tetszik.

…Múltak az évek, és az én életembe is beköszöntött az ősz, majd a korai tél is. Kis fehér hófoltok jelentek meg a halántékom körül, és nem is akartak eltűnni. Fázni is kezdett a halántékom az időnek ettől a hideg havától, mely valahogy ott is maradt, nem olvadt el…

A nagyim pedig komolyan, súlyosan betegeskedni kezdett. Legyengült, nem tudott már úgy mozogni, mint régen. Sok mindenben volt eddig is része, jóban is, rosszban, de inkább rosszban. Szeretett a kemencepadkán lenni, ritkán jött le onnan, de még ott is úgy érezte, hogy fázik. Meleg téglát kért a lábához a vérét felmelegíteni. Gyakran mondogatta: éntőlem már a fapad sem lesz melegebb.

„Már csak csibét tud etetni az ember” – nálunk ezt mondják az emberről, ha megöregszik, mivel épp hogy csak annyi ereje maradt, hogy ezt az egészen könnyű kis munkát elvégezze. Az én nagyimnak viszont már ennyi ereje sem volt, ki sem mozdult a házból. Mind gyakrabban bugyoláltam be mindenféle meleg holmikba, mint egy kisgyereket, és vittem ki két karomban az udvarra friss levegőt szívni. Szégyellte magát, és pironkodott, és két sovány eres kezével ölelte át a nyakamat, sírdogált, de azért mindenképpen ki akart menni. Mint ahogy ma is, amikor a tél először jelezte enyhe olvadással, hogy meglegyintette a kölyök-tavasz meleg lehelete; jó melegen felöltöztettem nagymamámat, és kivittem az udvarra… Igen, már szabad szemmel is jól láttam, mennyire megfonnyadt és elolvadt az ő egykor annyira szívós teste, melyben mind kevesebb az életerő. Fogamat összeszorítva kerültem tekintetét, és beleültettem a korábban kihozott karosszékbe…

– Áldjon meg téged a Jóisten, gyermekem – mondta hálásan és sietősen a nagymamám, miközben egyre nehezebben szedte a levegőt. Nagyikám, kedves kis nagyikám… Az arcán megfeszült a bőr, a szeme megfakult, s olyan lett, mint a hamu a kialudt tábortűz helyén. – Édes gyermekem, ne engem nézz, az öregasszonyt, hanem csináld azt, amit kell…

– Jól van, nagyi, jól van…

Fogtam a fejszét és a többi szerszámot, hogy megjavítsam a kerti kaput. Beragadt, le kellett kaparni először a rozsdát, mely oldalt szétette. S ezt a lécet is okvetlenül ki kell cserélni. És ezt is… meg ezt is… Egy szóval, belemerültem a munkába, dolgoztam, miközben – úgy látszik – a nagyinak beszélni támadt kedve.

– Fiacskám, hallod? Tudod, mondok én neked valamit!

– Mit, nagymama?

– Lehet, hogy az olyan emberek, mint amilyen én is vagyok, az alangaszároknak[ii] köszönhetik a létüket. Mindig csak azt látják, ami rossz, kellemetlen és bajjal jár az életben: ficam, csonttörés, nézni is rossz. Pedig az élet szép, és mindig változik – mondta a nagyi, miközben zavartan, bűntudatosan mosolygott. Aztán, nem is tudom, saját magától-e, vagy tőlem, de megkérdezte:

– Vajon hányszor nyitottam és csuktam be azt a kis kaput, amelyiken most dolgozol?

– Sokszor, nagymama, nagyon sokszor. Meg se lehet számolni. És még sokszor fogod – próbáltam megnyugtatni.

– Nem hiszem, gyermekem, nem hiszem. Az évek nincsenek fából, nem tudod őket úgy kicserélni, mint azokat a léceket.

– Nagymama, mi van ma veled? Előtted az élet tele örömökkel. Hisz tudod, ma már a tudósok sok mindenre képesek. Az élet meghosszabbítására is. Az a sok tudós ember a világon csak kitalál még valamit…

– Hát akkor találjanak, ha nekik úgy tetszik. De nekem nem kell. Fáradt vagyok, nagyon elfáradtam, gyermekem!

– Még minden rendbe jön, nagymama – mondtam, és belevágtam a fejsze élét az oszlopba. – Lesz egy kis időm, és elviszlek a városba, a kórházba. Ott igazi jó kórház van, nem olyan, mint a miénk itt a faluban. Azok az orvosok úgy meggyógyítanak, hogy még táncolni fogsz.

– Már eleget táncoltam, fiacskám… – mondta halkan, és mosolygott. – Utam végéhez értem. A testem még itt van, de a lelkem már, kedvesem, elindult a folyó felé, a folyóhoz…

– Az orvos mondta? – kérdeztem ijedten.

– Ugyan, az orvos… Bár lehet, hogy ő tud valamit, de úgysem mondja meg. Te mondtad, kedvesem, te!

– Én? Mikor, nagymama, mikor? Miket mondasz! – Odamentem hozzá. Szíven ütött, amit most hallottam tőle.

– Épp most mondtad, ebben a minutában… Mert látod, fiacskám, feletted is eljárt az idő, el bizony… Hisz már azt is elfelejtetted, hogy fütyörészni szoktál, amikor dolgozol – mondta a nagyi csendesen nevetve, ravaszkodva. – Elmúlt, elrepült feletted is az a szép idő, amikor úgy fütyültél és daloltál, mint a bülbülmadár. És ha már feletted is, akkor mit mondjak magamról? De tudod mit, megkérlek valamire, tégy a kedvemre… Ha megígérem, hogy nem bántalak, egy szót sem szólok, akkor fütyülsz nekem egy kicsit? Csak egészen kicsit. Fütyülj valamit, lehet a Jalike[iii] is. Tedd meg, édesem, galambom, tedd meg utoljára a kedvemért.

 

… Ó, nagyikám, nagyikám… Be szívesen megtenném, fütyülnék, dalolnék – de nem tudok. Vajon miért, mondd, érzem úgy, mintha a nyelvem odaragadt volna a szájpadlásomhoz?

[i] A régi udmurtoknál az a hit járta, hogy az ember lelke a folyót keresi, ezért az elhunytakat lábbal mindig egy folyó felé temették. (A szerző megj.).

[ii] Negatív udmurt népmese-figurák, óriások, nem igazán szépek. (A szerző megj.).

[iii] Udmurt népdal. (A ford. megj.).