Viktoria Tokarjeva: Mi legyen?

(1. rész)

Artamonova könnyen, elsőre bekerült a zeneművészeti szakiskolára. A felvételi vizsgán Csajkovszkijt és Chopint játszott, meg még valamit a hangszerkezelési tudása bemutatására, de ma már nem emlékszik, hogy mi volt az. Talán egy Szkrjabin prelűdöt.

Kirejev vele együtt felvételizett, csak neki nem sikerült. Fogalmazásból hármast kapott, egy jeggyel rosszabbat, mint ami elég lett volna. Két helyesírási hibát vétett, öt vesszőt pedig feleslegesen tett ki. Kirejevnek abszolút hallása volt, de az öt vesszőhiba ennél fontosabbnak bizonyult.

Az utolsó napon kifüggesztették a sikeresen felvételizők listáját. Kirejev nem volt rajta. Úgy is mondhatjuk, hogy kidobták, leselejtezték, mint egy mérethibás paradicsomot. Félreállt és valahova a távolba bámult maga elé. Artamonova oda akart menni hozzá, hogy elmondja neki, mindannyiuk közül ő a legtehetségesebb. De nem merte megtenni. A lealacsonyító sajnálat még ellenérzést kelthet Kirejevben, aztán megsértődik.

A vizsga idején, amikor megérkeztek, egy csapatként összetartottak, izgultak egymásért. Most viszont két, össze nem vegyíthető részre szakadtak: mázlistákra és szerencsétlenekre. A felvettek a fel nem vettekre pont úgy néztek, mint az élők a holtakra. Volt ebben egy kevés riadalom, kevés kiváncsiság, és boldogság, felfoghatatlanul. Ti OTT vagytok, mi viszont ITT.

A tizenöt mázlista a lendületes Lindina vezetésével elindult, hogy a győzelmet a legközelebbi kávézóban ünnepelje meg. Artamonova velük ment, beadta az öt rubeljét a közösbe, lélekben viszont nem tudott csatlakozni a többiekhez. Bűntudata volt Kirejevvel szemben, úgy érezte, mintha az ő helyét foglalta volna el. Még ott, a kávézóban elhatározta, hogy felhívja Kirejevet, csak éppen a nagyokos Lindina elmondta neki, hogy Kirejevnek nincs is telefonja. Kirejev a kolostori területen, a volt refektóriumban lakott. Ez a kétszintes épület a középkori történelem hagyatékának számított, s így állami védelem alatt állt, eredeti állapotában tartották fenn. Telefon nem volt az épületben, arra tekintettel, hogy a szerzetesek, ha már egyszer szerzetesek voltak, nem társalogtak a külvilággal.

Előzetes értesítés nélkül, csak úgy fogni magunkat és elmenni a refektóriumba – Artamonova erre nem tudta magát elhatározni, annak ellenére sem, hogy akkor már kissé illuminált volt, a szíve pedig csordulásig telt fennkölt érzésekkel.

Ősszel, a foglalkozások megkezdésére jött össze a csapat. Kirejev ott volt köztük. Nyilvánvaló volt, hogy bepaszírozták. Valaki megküzdött érte. Csak neki, Kirejevnek szorítottak még egy helyet.

Artamonova örült, a csoport viszont képmutatóan rosszallta a lépést. A zene egyenlő ISTENNEL. A zeneiskola pedig SZENTÉLY. Aztán meg itt ez a protekció. Micsoda ellentmodások ezek! Kirejevnek semmit nem mondtak a szemébe, de olyan undorodva fordultak el tőle, mint egy, a fehéreknek fenntartott vagonba beülő négertől. Kirejev úgy csinált, mintha nem vette volna észre. De Artamonova látta, hogy észrevette. És hogy szenved. Ennek a tyúknak, a Lindinának, ennek a tehetségtelen, minden lében két kanálnak áll a zászló, Kirejevnek meg nem. Miért? Vagy nézzük Uszmanovát, őt a köztársaság küldte, nem kellett a megmérettetésben részt vennie. A köztársaságnak nemzeti káderek kellenek. Ha Kirejev pedig nem káder, akkor mi? Rosszabb annál? Köztársasági protekcióval lehet, egyénivel meg nem?

Artamonova tüntetőleg Kirejev mellé ült az előadóteremben. Foglalta a helyét a büfésorban. Virslit meg sütit vett neki. Amikor pedig eljött a vizsgaidőszak ideje, Kirejev rendelkezésére bocsátotta a saját jegyzeteit. Kirejev mondta neki, hogy nem tudja elolvasni a kézírását. Artamonova erre beleegyezett, hogy hangosan felolvassa neki.

Artamonovánál ültek a konyhában és sós, szárított fekete kenyeret rágcsáltak. Artamonova anyja gyerekként élte túl az ostromot, soha nem dobta ki a kenyeret. Kis darabkákra vágta és a sütőben megszárította őket. Ezek a szárított kenyérdarabkák aztán, a magokhoz hasonlóan, elpusztíthatatlanok lettek.

Később krumplit is sütöttek. Kirejev maga ajánlotta fel a krumplipucolást, és ezt pont úgy csinálta, mintha egész életében csak ezt tette volna. Egyforma, egyenletes, összefüggő héjgirlandokat vágott. A krumplik olyan simán kerültek ki a keze alól, mintha tojások lennének. Artamonova kezdett gyanakodni, hogy ha egyszer valaki tehetséges, akkor mindenben az lehet. A krumplit hagymával, zöldpaprikával és kolbásszal sütötték meg. A tetejére tojást ütöttek. Kirejev ezt parasztreggelinek hívta. Artamonova szemében a hozzávalók és a szavak ehhez hasonló kombinációja már-már egy zseni benyomását keltette.

A konyhapolcon volt egy kis kecskefigura: a törzse bézs árnyalatokkal színezett agyagból, akár a gyapjú, a szarva pedig sötétbarna, csillogó, mintha belakkozták volna.

Miközben a parasztreggelit ette, Kirejev üres tekintettel bámult maga elé. Az ablakból jövő fény az arcára világított. Artamonova meglepetéssel vette észre, hogy Kirejev sötétbarna szeme nem nyeli el a fényt. Inkább visszatükrözi, akárcsak az agyag kecskefigura.

–  Hah! – lepődött meg Artamonova. – Olyan a szemed, mint a kecske szarva.

Kirejev semmit nem válaszolt. Mit lehet erre mondani… Nem tudta, hogy ha olyan, mint a kecske szarva, akkor az jó vagy rossz? Aztán rágyújtott, és meghallgatott néhány részletet a tudományos kommunizmusból. Nem értette, miben különbözik a piaci verseny a szocialista versenytől, és hogy a piaci verseny miért rossz, a szocialista verseny pedig miért jó. Hozzá hasonlóan ezt a tudományos kommunizmus megalkotója se értette.

Kirejevet elringatta Artamonova monoton hangja, és hogy lerázza magáról az álmos kábulatot, zongorázni kezdett. Kedvenc zeneszerzői Sosztakovics és Prokofjev voltak. Csajkovszkijt túl naivnak találta. Artamonova meg éppen Csajkovszkijt kedvelte. Prokofjevet hallva futkosott a hideg a hátán, de vonakodott ellenkezni. Önfeláldozóan hallgatta.

Kirejev ujjai erősek voltak. Artamonova úgy ült ott, mintha golyózápor zúdult volna rá. Ilyen zenére jó megőrülni. Aztán ez az összevisszaság fokozatosan összeállt valamivé. Összeált. De mivé? A huszadik századdá, természetesen.

A jó zenétől az emberben megjelenik a humánum. Az élet ezt szétzúzza, de a zene visszaszerzi.

Artamonova képes volt rá, hogy csak úgy üljön és hallgassa a zenét. És hogy eltemesse magát az idők hamvaiba. De aztán hazajött az anyja, aki a kórház újraélesztési részlegén volt ápolónő. Mindennap visszacibált valakit a másvilágról. Ebben pedig rettenetesen elfáradt, mert a másvilág úgy be tudja szippantani az embert, mint a vákuum. Nagyon oda kellett figyelnie, nehogy ő is odakerüljön.

Kirejev hazamenni készült. Artamonova kikísérte. Miközben Kirejev gombolkozott, gondolatban már valahol máshol volt. Ennek volt ő a mestere: úgy tudott eltűnni, hogy közben meg ott volt.

Miután Kirejev elment, Artamonova feltett egy lemezt, rádobta magát az ágyra, és a plafont bámulta. A naiv zene átölelte, elszédítette, elhalmozta ígéretekkel. Ő pedig csak úszott, úszott… mosolygott, aztán már nem – az arcával, soványka testével, a balerinákéhoz hasonló copfba kötött, vékonyka hajával, a nagy szemüvege mögötti nagy szemeivel röpült tova valahová.

Milyen jó volt Csajkovszkij. Milyen jó a szülői ház falai között. Milyen jó az élet!

Artamonova szerelmes lett.

Most már nehéz lenne pontosan megállapítani, hogy melyik pillanatban történt mindez: amikor Kirejevet nem vették fel, és kiselejtezetten félreállt… vagy ősszel, amikor először ott volt a csoportban… vagy akár a konyhában, amikor meglátta a szomorú szemeit… De különben ennek nincs is jelentősége. Életre kelt benne a szerelem, ez a lényeg.

Elsőként jött a lappangási időszak. Artamonova még nem tudta, hogy szerelmes lett, csak egyszerűen muszáj volt Kirejevre gondolnia, és a gondolatainak hangot adnia.

Ugyanakkor Artamonova, ahogy mindenki más is, tudta, hogy Kirejev házas, valami Rufina nevű nőt vett el feleségül. Húszévesen házasodott meg, Rufina akkor volt harminc. Eszeveszetten szép nő volt, Kirejev megőrült érte. Egy nagy ember, valami tábornok vagy miniszter elől happolta el magának. Rufina meg feladta az ötszobás lakást a refektóriumért. Az őszinte szerelemért. Az első évben ki se keltek az ágyból. És hogy hol volt ez az ágy, egy alagsorban vagy egy palotában, az tökéletesen mindegy volt nekik. Aztán, ahogy nekiláttak az életnek, Rufina már látta a különbséget. Látta, hol van az ágy, hol van az étkezőasztal, és azt is, hogy mi van azon az asztalon.

Kirejev tánctermekben és esküvőkön kereste a pénzét. Az esküvőkről hozott haza Rufinának kóstolót, némi borítékba tett pénzt, meg lelkiismeret-furdalást. Olyat, amitől nem tudott szabadulni. A szerepek élesen elkülönültek. Rufina volt a telhetetlen, Kirejev a bűnös. Az is lehet, hogy Kirejev éppen a saját bűneibe merült el, amikor azzal a kifejezéstelen arccal bámult a semmibe.

Artamonova mindenről tudott, de ez nem változtatott semmin. Semmi nem számít: minden belégzés Kirejev, minden kilégzés Kirejev. És szorított a szíve, mivel az ember lelke is ott, éppen azon a helyen van.

Artamonova nem tudott se gondolkodni, se beszélni semmi másról, míg végül aztán unalmassá vált a többiek számára. Nehéz olyan emberrel társalogni, akinek csak egy dolog jár a fejében. Az ilyen beszélgetés a beragadt lemezjátszótűt juttatja az ember eszébe.

Uszmanovát, aki a legjobb barátnője volt, idegesítette Kirejev. Idegesítette, ahogy hallgat, ahogy szívja a cigarettáját, ahogy pucolja a krumplit, idegesítette a vasalatlan ige. Mindebből csak egy dolog következett: micsoda önző alak Rufina, és milyen szerencsétlen Kirejev.

Egyszer úgy adódott, hogy a barátnők gyalog mentek a Bulvár körúton a Gorkij utcáig, és megálltak az aluljáró bejárata mellett. Az áprilisi nap egyenesen az arcukra sütött. Vagyis dehogy a nap sütött, Kirejev volt az!

Uszmanova lelkiismeretesen hallgatta a barátnőjét, aztán megjegyezte:

–  Túl sokat mesélsz magadról. Minél kevesebbet tudnak rólad, annál jobb.

–  Miért? – csodálkozott őszintén Artamonova.

Az őszinte beszéd, az egy létező dolog. Az emberek ilyenkor úgy kifordítják a lelküket, mint egy zsebet. Amire nincs nagy szükségük, azt kihajítják, rendet tesznek. Aztán lehet tovább élni. Artamonováék házában, a szomszéd lépcsőházban lakott egy diplomata. Az egész élete rejtélyek és titkok őrzésével telt, amiket a csúcson lévőktől az irodistákig mindenki megosztott vele. Öregségére pedig megbolondult, visszavonult a dácsájába, és senkivel nem beszélgetett. Félt, hogy kikotyogja a titkokat.

Ha nem mész emberek közé, megbolondulsz. Az élet kapcsolattartás. A kapcsolattartás pedig őszinteség.

Uszmanova, aki Allahban hitt, másként gondolta. Az élet olyan, mint valami játék. Mint például a kártyázás. A játékos az arca előtt tartja a kártyáit, hogy a többiek meg ne lássák. Ha nem így tenne, akkor veszítene. Artamonova meg az összes kártyáját kiterítette az asztalra.

–  Látod? – Uszmanova felemelte a frufruját a homlokáról.

Artamonova nem látott semmit. Uszmanovának ártatlan és gyermekies homloka volt, és egyébként ő maga is a naptárakban látható, megkapó szépségű japán nőkre emlékeztetett.

–  Nem látok semmit – modta Artamonova.

– Szarv.

Artamonova közelebbről is megnézte. A homloka a széleknél kidudorodott.

–  Amíg nem mondom, nem veszed észre, de ahogy szólok, egyből lehet látni.

Uszmanova visszarendezte a frufruját a homlokára. Artamonova szótlanul értett vele egyet. Uszmanova ott állt, mint egy múltbeli, csodálatos japán szépség, olyan volt, mint egy megható, emlékbe adott baba. De a homlokán lévő szarvat azért észre lehetett venni. Egy baba, csak szarva is van.

– Most már érted? – pontosított Uszmanova.

– A szarvat?

– Kirejevet. Ha nem bírod tovább, mondd el, de csak neki. És higgadj le.

Elmondani vagy nem elmondani… Artamonova ezen merengett egész áprilisban és májusban.

ELMONDANI. De mi van, ha erre Kirejevnek nincs szüksége? Elvicceli, mondjuk így, hogy: „Hiába szép és feddhetetlen: én meg nem érdemlem magát.” Aztán még ezt is hozzáteszi: “Kérem, tegyen féket szívére, jöhetne más, ki drága bért fizettet a naiv hitért.”[1]

Artamonova tartott a megaláztatástól. Valamikor a gyerekkora során, egy rövid időre volt egy mostohaapja. Aki nem verte ugyan, de fenyegetőzve hadonászott. Ilyenkor Artamonova behúzta a fejét a vállai közé, és csak pislogott. Ez a küszöbön álló csapástól való rettegés vele maradt egy életre. A megalázottságtól való félelemből aztán büszkeségi komplexus fejlődött.

A szeretet nagyobb erény, mint a komplexus. Mi lenne, ha mindent elmondana? Ezt válaszolná: “Más nőt szeretek.” Akkor aztán már nem lehet úgy, mint korábban, foglalni neki a helyet a büfé sorban, együtt enni a szürkés intézeti virslit, együtt inni a zavaros, barnás kávét. Nem lehet majd együtt elmenni a Lenin könyvtárig és együtt mozgólépcsőzni, lentről felnézni rá, beszívni a teljes arc látványát, az összes vonást egyenként is, minden olyan vonalat és alakzatot, ami Kirejev arcát alkotta.

NEM KELL ELMONDANI. Nem kell felfedni a kártyákat. De azért lehet, hogy mégis inkább mindent EL KELLENE MONDANI… Részben belegyezik majd. Artamonova a szeretője lesz, Kirejev meg állandóan az órájára fog pillantgatni. A férfi, aki siet. A Rufinával szemben érzett lelkiismertfurdalása még inkább elmélyül majd. Ez a kettősség pedig csak ront a helyzetén.

Kirejev életében végül is minden Rufináért van. A szakiskola után a Gnyeszinszkij Intézetbe akart jelentkezni, és onnan akarta meghódítani a világot. Hogy miként, azt nem tudni, de azt igen, hogy ez mind Rufináért lett volna. Artamonova meg az imádatával végül is szintén Rufina kezére játszott. A rajongása kézzelfogható volt, s ez Kirejevet a saját szemében is naggyá tetté, önbizalmat adott neki. A magabiztos ember pedig összehasonlíthatatanul többre képes.

Amikor a világ első szocialista forradalma zajlott, akkor se tudta igazán senki, hogy hogy kell azt csinálni, meg hogy mi lesz aztán. A proletárok vezetői azt mondták: „Gyerünk, aztán majd meglátjuk!”

Lehet, hogy a szerelem is ilyen. Nem kell előre kiméricskélni. Bele kell menni, aztán majd ott szépen kiderül.

És mi fog kiderüni? Lehet belőle egy azonnali, elsörpő megaláztatás. Vagy lopott boldogság, ami megintcsak megaláztatás. Olyan, amelyik időben elhúzódik, szép fokozatosan, apránként történik.

Jobb NEM ELMONDANI. Maradjon minden úgy, ahogy van. És kész. Artamonova beterelte a szerelmét a lelke fiókos szekrényébe, amit aztán bezárt. A kulcsot meg odadta a barátnőjének, Uszmanovának. Uszmanova tudott titkot tartani. Artamonova szíve helyén ott álldogált ez a fiókos szekrény, a szúrós, éles sarkaival, eltömítve testet és lelket. Artamonovába már semmi más nem fért bele. A járása is szinte kacsázásba fordult ettől a tehertől.

– Mitől vagy ilyen levert? – vette észre Kirejev.

– Semmi különös, – válaszolta Artamonova. – Fáj a térdem. Reuma.

Nyáron Artamonova az anyjával elutazott vidékre. Az anyját egy barátnője, az egyedülálló ápolónő, Lúszja hívta el magához, akinek a fiát behívták katonának a seregbe. Lúszja szomorkodott, a dácsája meg üresen állt. Idegeneknek kiadni nem akarta, a szíve hozzá közel álló emberekre vágyott.

Ez a dácsa egy falusi bolhafészek volt, amúgy belülről kényelmes, az összetört lelkiállapothoz éppen megfelelő. Artamonova azt érezte, hogy a ház falának és az ő szívfalának egyforma erővonalai vannak, hogy ezek ketten ugyanabba az energiamezőbe tartoznak.

A bolhafészek mellett, a kerítésen túl állt egy fehér kőpalota. Egy nyugdíjas tábornok élt ott. Pávákat tartott, de hogy miért, azt nem tudta senki. A páva nem olyan, mint a tyúk. Bajos lenne levest főzni belőle, tésztabetéttel. A tűzmadárról van szó, végülis. Egy dróthálóval elkülönített részen éltek, és időnként rikoltozni kezdtek. Mégpedig olyan szomorúsággal, mintha azt akarták volna az emberek tudomására hozni, hogy nem bírják tovább. A rikácsolásuk darabokra szaggatta a levegőt.

Artamonova szenvedett, és úgy tűnt neki, hogy a körülötte levő világ is tele van szenvedéssel. Hacsak meghallotta az elektricskát, a zaja máris nyomasztóvá vált a számára. A boldogságtól visz el ez az út – a semmibe. Ha Lúszja elnevette magát, azt is csak kínjában tehette.

Egyszer elment az erdőbe, nem gondolt semmire. Egyszerűen csak lélegzett. Belégzés: Kirejev. Kilégzés: Kirejev. A nap rásütött a fejére, kalapot nem hozott magával. Aztán hirtelen valami megvilágosodott benne, egy, a pávák rikácsolására hasonlító melódia áradt szét a fejében. Egy zenei frázis, két ütemben.

Artamonova hazament. Amíg ment, elfelejtette a dallamot. Éjjel azonban, álmában visszajött – határozott és tökéletes volt, akár egy zenei sóhaj. Artamonova reggel aztán feljegyezte a kottafüzetébe.

A dácsában volt egy polc, rajta könyvek. Artamonova talált ott egy ütött-kopott verseskötetet, a borítója már levált, a lapok kiestek belőle.

Ezek a sorok ütköztek a szemébe: „Nem zsákmány voltam, nem jutalom, nem voltam csak egyszerű lom. Boldogságom sosem lenne, neked tetsző nincsen bennem.” [2] Na, a Rufina, ő aztán zsákmány is volt meg jutalom is.

A dácsától nem messze volt egy szakszervezeti szanatórium. Artamonova eljárt a szanatóriumba, és amikor senki nem volt ott, az aulában játszogatott. A pianino új volt, a billentyűk hibátlan műanyagból, akár a műfogak. A hangzása egyszerű volt. Elhangolódva nem volt, így éppen megfelelt. Artamonova a billentyűkön pötyögött, összehangolta a zenét a verssel. Később, amikor a „Pávák sírásá”-t felvették a rádióban és aztán az egész országban is elénekelték, Artamonova arra jött rá, hogy ha Kirejev szerette volna őt, ha boldog lett volna, akkor ő meg se hallotta volna a pávákat. Pedig azok csak sírnak és sírnak. Lehet persze, hogy örömükben. És fel se ötlött volna benne ez a dallam. A viszonzásra talált szerelemből gyerekek születnek, a viszonzatlanból meg dalok.

Az aulába bekukkantottak az ott pihenők. Leültek és hallgattak. Artamonova Csajkovszkijt játszott. Sokáig játszott, senki se ment ki közben.

Artamonova tudta, hogy Pjotr Iljicsnek milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a magánéletében. Csak olyan ember alkothatott ilyen elsöprő dallamokat, aki nem ismerhette meg a szerelmet. A szerelemről való álmodozás magán a szerelmen felül álló dolog. A szenvedés pedig termékeny terület. Maradandót elégedett ember még soha nem alkotott.

Egész augusztusban esett az eső és szitált a köd. A szeptember viszont napsütötte, kellemes volt végig. A kertekben megértek az almák.

Lúszja rábeszélte a többieket, hogy maradjanak még egy hónapot. A bolhafészek lépcsőfeljárójától a szakiskola lépcsőfeljárójáig egy óra ötven perc volt az út. Nem vészes. Még jó is. Az elektricskán jól lehetett zenét szerezni. Az élet megtelt hangokkal. A Kirejev felé érzett szerelem hangjaival, aztán ő meg nem is tudott róla. Kirejev ott volt a szakiskolában, pont úgy, ahogy eddig, csak még szebben és még elérhetetlenebbül. Hamlet herceg. Nyáron Szocsiban volt. Éttermekben játszott. Pénzt keresett. A szép feleség már csak ilyen, sokba kerül.

Artamonova szeretett volna eldicsekedni Kirejevnek a dallal, de beszélgetés közben nem találta meg az ehhez megfelelő, kényelmes pillanatot. A csak úgy, felütés nélkül, közbevetőlegesen előálló pillanatot… ezzel a fiúval semmi nem volt se könnyű, se egyszerű. Miért ne mesélhetne neki a dalról? Mert úgyse fogja érdekelni. Minden, ami vele történik, érdektelen a számára. Ha pedig értdektelen, akkor miért kellene ráömleszteni? A lelkét gombócba, az ujjait pedig ökölbe gyűrte a büszkeségi komplexus, annyira, hogy még a csontjai is megfájdultak tőle.

Egyszer reggel éppen a vasúti átjárón ment át. Eldübörgött mellette az elektricska. A sínek közül aztán egy kutya került elő, aki úgy üvöltött, mint egy riasztó. Az egekig is elért a vonyítása. Artamonova megállt. Ez meg mi lehet? Ha a kutya a vonat alá esett volna, akkor elpusztult volna. Nem vonyítana. Tehát akkor? Valami sérülést szenvedett csak a vonattól? Egy ilyen gyorsan, ekkora tömeggel közlekedő vonat egy húsz kilós kutyával szemben… ilyen körülmények között még a „sérülés” szót se lehet használni. Akkor viszont mi történt? Lehet, hogy megijedt? Megütötte magát?

Artamonova megérkezett az iskolába, és elmesélte Kirejevnek a vonatot meg a kutyát. Kirejev mozdulatlanul bámult Artamonovára, s közben mintha valami allegóriával gyanúsította volna meg. Például azzal, hogy Artamonova a kutya, a vonat meg a viszonzatlan szerelem. Egy félmosoly mellett még ezt is hozzátette: „óh-óh-óh….” – és közben úgy tekergette a kezért, mintha egy villanykörtét csavarna a helyére.

Artamonovát leforrázta a sejtés: megtudta. Gúnyolódik. Megközelíthetetlen képet vágott és egész napra elhallgatott. Gondolatban visszaszerezte Uszmanovától a szerelem fiókjának kulcsát, és kidobta a szemetesvödörbe. Úgy határozott, hogy kívülről minden marad a régiben, a belső történésekhez meg, ahogy Uszmanova is tanítottta neki, senkinek semmi köze. Artamanova minden ütőkártyáját egy oldalra csoportosította, a felesleget meg a másikra. Kriejev a feleslegbe tartozott. A zene meg az ütőkártyák közé. Artamonova dühös volt, amikor a dalt szerezte, ami aztán, meglepő módon, életigenlő stílusban írodott. Ilyenek voltak benne, hogy „Elegem van a szövegből, a veszekedésből, a fáradt szemek nézéséből…”

Beköszöntött a tél. Esett a hó. Aztán melegebb lett, nem annyira viharos. A hó mintha a földhöz nyomta volna a szelet.

Egyik este Artamonova magányosan üldögélt otthon. Az anyja éppen éjszakai műszakban dolgozott, külön fizettek neki egy haldokló öregasszony ellátásáért. A szétesett verseskötetet lapozgatta. Ilyeneket olvasott, hogy: „Nem tudok meglenni nélküled ilyen sok, hosszú napon át…”

A verseket egy nő írta. Egy tehetséges nő. Ugyanolyan dolgai voltak, mint Artamonovának. Tehát létezik akkor viszonzatlan szerelem a Földön.

Artamonova hirtelen nekikeseredett: nem tudok meglenni nélküled ilyen sok, hosszú napon át… Valaki csengetett.

Artamonova ajtót nyitott, és meglátta Kirejevet. Szokatlanul komolyan, szinte ünnepélyesen állt ott. Hallgatott. Artamonova várt.

– Van folkrock gyűjteményed? – kérdezte végül Kirejev.

– Nincs – csodálkozott Artamonova. – Honnan lenne?

Az ilyen dalgyűjtemény a rockzenét és a népzenét vegyítette. Artamonovát hidegen hagyta ez az irányzat.

– És a „Gyermekalbum” megvan neked?

– Megvan, persze. Mire kell?

– Bele akarok nyúlni a ritmusba. Átírom. Korszerűre.

– Belenyúlni Csajkovszkij ritmusába? Minek? Szedd szét inkább Prokofjevét! – javasolta Artamonova.

Kirejev gyanúsan sokáig hallgatott, aztán, hasonlóan az istállóban álló bikához, vett egy mély lélegzetet.

– Mi legyen?

Biccentett, s közben mélyen leengedte a fejét.

– Na gyere be.

Kirejev bement, aztán megállt az előszobában. Artamonova azon tanakodott, hogy hol lehet Csajkovszkijtól a „Gyermekalbum”. Másodikban játszotta, ez nagyjából tizenkét évvel ezelőtt lehetett. Kidobta volna? Olyan nincs. Kottát és könyvet nem dobunk ki. Azaz: csak az ajtó feletti beépített szekrényben lehet.

Artamonova fogta a hokedlit, és felállt rá, hogy elérje a tárolót. Felemelt karral kotorászott, megpróbálta előszedni a papírhalomból, amire szüksége volt. A teste kinyúlt, megfeszült. A térde éppen a részeg Kirejev szemével volt egy vonalban. Kirejev egy szót se szólva, hirtelen átkarolta Artamonova térdét, levette a hokedliről és bevitte a hálószobába. Artamonova annyira összezavarodott, hogy elnémult. Egy szót se tudott kiejteni a száján. Kirejev úgy emelte fel, mint egy kisgyereket. Artamonova csak úgy úszott a karjaiban. A fejében pedig ott csilingelt a nagy kérdés: „igen” vagy „nem”?

IGEN. Hiszen szereti Kirejevet. Őrülten. És régóta. És most tessék …

De nem szól egy szót se. És különben is részeg. Tudja egyáltalán, hogy mit csinál? Ő meg így fogja elveszíteni a szüzességét – hát ez aztán nem kell. NEM.

Másrészről viszont egyszer úgyis meg kell válni ettől a szüzességtől. Az iskolában minden barátnője túltette már magát ezen. Ő meg hát… kínos erről beszélni… De miért nem szól egy szót sem?

Amíg Artamonova a gondolatai között vergődött, addig Kirejev lefektette az ágyra, aztán pedig történt, ami történt. És egyáltalán nem úgy, mint ahogy erről álmodozni szokás. A legemlékezetesebb az a két, zizegő hang volt, amit a nadrágja műanyag cippzárja keltett: az egyiket a fentről lefelé irányuló mozdulat keltette, amikor kigombolkozott. A másikat pedig a lentről felfelé irányuló, amikor felöltözött. A két zizegés közötti különbség nem volt több tíz percnél, de lehet, hogy ötnél sem. Kirejev felkelt. Ráncba szedte a fogason lógó kabátját, aztán ugyanazzal a csendes méltósággal távozott, mint amivel meg is jelent. Artamonova pedig ugyanazzal az értetlenséggel kísérte ki, mint be is.

Másnap aztán Artamonova, úgy, mint régen, virslit és kávét vett neki. Kirejev evés közben csak bámult maga körül. Elmerült saját magában, ahogy szokta, kilépett a jelenlétből.

„Nem emlékszik – szembesült a ténnyel Artamonova. – Lehet, hogy rá kellene kérdeznem. De hogy?”

„Emlékszel?” Aztán ő majd azt mondja: „Mire?” És akkor hogy fogja neki elmesélni azt, ami köztük történt? Hogy lehet erre szavakat találni? Lehet, hogy így: „Emlékszel, amikor szerettél?” És ő erre majd ezt mondja: „Én nem szerettelek.”

Artamonova lemondott róla, hogy bármit is kérdezzen. A zeneiskolában elkezdődött a gyakorlat. Artamonova vezette a zeneirodalmat. A gyerekeknek a “Gyermekalbum”-ot játszotta, hála a megtalált kottának. Amit akkor Kirejev ottfelejtett.

Néha a saját dalait is eljátszotta. A gyerekek meg azt gondolták, hogy azokat is Csajkovszkij írta.

Két hétre rá Artamonova furcsa dolgot vett észre: nem tud fogat mosni. A fogkefétől szédülni kezdett, és úgy érezte, minta éppen egy hideg hordóabroncsot szorítottak volna rá a fejére.

A körzeti orvos megkérdezte, hogy nem terhes-e.

– Nem tudom – mondta elveszetten Artamonova.

– Hát akkor gondolkodjon el ezen, de ne húzza sokáig – tanácsolta az orvos. – A terhességmegszakításra a nyolcadik-kilencedik hét a legalkalmasabb.

Artamonovának két hete volt a töprengésre.

ELMONDANI – NEM ELMONDANI….

Lehet, hogy Kirejev nem emlékszik, hiszen részeg volt. Aztán úgy dönt majd, hogy Artamonova hazudik, hogy zsarolja őt, vagy hogy kell az ilyesmit mondani…

Tegyük fel, hogy emlékszik. El is hiszi. Na és akkor mi van? Nincs szándékában változtatni az életén, tehát a gyerek se kell neki. De azért ő, ha akarja, nyugodtan szülhet magának gyereket, ahogy Szűz Mária is tette a szeplőtelen fogantatás után. Végül is ez az ő magánügye. Az ő élete. De hogy fog ez a szegény kisfiú felnőni? Artamonova valamiért biztos volt benne, hogy fiú. Kis Kirejev. Mindenkinek lesz apukája. De neki nem. Csak anyukája lesz meg nagymamája. Egy szegény negyvenkét éves, lágy keresztnevű nagymamája, Olja. Akit a férje a terhessége ötödik hónapjában elhagyott. Nem bírta elviselni az egzisztenciális és anyagi nehézségeket. Kényelemre és szépségre vágyott. A később megszülető lányának és feleségének csak a nevét adta.

Artamonova idő előtt született, nem egészen hét hónapra. Épp, hogy megmaradt. Aztán jöttek a mindenféle betegségek, alig tudott kivergődni belőlük. Végül felnőtt, felvételizett a szakiskolába, nemsokára ő maga is keresni fog, és segíti majd az anyját. Eljött az idő Olja életében, amikor az injekciók és éjszakai műszakok után megpihenhetne, akár férjhez is mehetne, saját kedvére élhetne. De így nem, így minden csak kezdődne előről. A kis Kirejev még az apja nevét se veheti majd fel. Artamonov lesz. Olja nem fogja megtagadni az unokáját, még ha félárva lesz is. Így még odaadóbban is fogja szeretni, és a lányáért is feláldozza majd magát. A szomszédok előtt pedig szégyenkezni fog. Ma persze már más időket élünk. Senki sem mocskolja be, ami az övé, de azért… a családi hagyományról szólva meg kell mondani, hogy az anyját a házassága alatt hagyták ott, együtt a lányával, mert nem sikerült őket eltartani… miért kellene Olját ilyen felemésztő áldozatvállalásnak kitenni? Legjobb lesz, ha nem is tud semmiről.

Uszmanova meghallgatta a híreket, keskeny szemei tágra nyíltak.

– Megőrültél? – érdeklődött komolyan. – Képes lennél levágatni a saját gyereked lábát?

– Még nem gyerek. Embrió.

– Viccelsz? Hiszel te Istenben?

–  De hát mit csináljak? – értetlenkedett Artamonova.

–  Beszélj vele. Már nem magadért kérsz valamit. Vagy akarod, hogy én beszéljek vele?

–  Isten ments! Majd én….

Kifizetési nap volt. Artamonova megérkezett a szakiskolába. A pénztáraknál beleszaladt Kirejevbe. Szó szerint beleszaladt, mintha csak egy szögre taposott volna rá, teli talppal. Kirejev állt, és számolta a pénzét.

„Most elmondom…. megkérdezem… elmondom…” – határozta el magát Artamonova, még meg is reccsent benne valami a határozottságtól. De Kirejev éppen akkor csoportokba szortírozta a pénzét, ő meg elhallgatott. Aztán megint reccsent valami. A derékba tört vágyakozás volt az.

Kirejev végzett a pénze elrendezésével. Egy részét a zsebébe tette, a másikat meg a tárcájába. Felnézett. Látott valamit Artamonova arcán, amin megütközött. Megkérdezte:

–  Mi van?

–  Semmi – válaszolta Artamonova.

–  Beülünk egy kávézóba? Meghívlak.

Az evés gondolatára Artamonovát azonnal elfogta az émelygés.

–  Nem szeretnék – mondta. Aztán hozzátette: – Köszönöm…

A műtő a nagy teremben, vagy, ahogy korábban mondták, a nagy csarnokban volt. Két műtőasztal volt ott és két sebész, egy nő és egy férfi.

Még mielőtt belépett volna, Artamonova a helyiségbe vezető ajtóhoz forult. Várta, hogy kabátban és sapkában beszaladjon rajta Kirejev, várta, hogy szó nélkül karon ragadja, és azt mondja: „megúsztuk”. Aztán kivonszolja onnan, ő pedig a sima csempéken, mint valami jépályán, papucsban siklik majd utána.

Kirejev se azt nem tudta, hogy mi van Artamonovával, se azt, hogy hol van éppen, így nem is jelenhetett meg a színen. De Uszmanova, hirtelen, be nem tartva, amit mondott, beszélhetett talán vele, és elmondhatta esetleg, hogy hol van a kórház.

A teremből kitoltak egy hordágyat, rajta egy élettelen test, amihez egy himbálózó fej tartozott. A sorban következő Aratmonova volt. Utoljára nézett az ajtóra. Most fog berohanni, kifulladva, ijedten, zaklatottan. És ezt fogja mondani. „Hát lehet-e így élni az életet?”

Artamonova bement a műtőbe.

A baloldali műtőasztal volt az övé. A sebész ott állt, feltűrt ruhaujjal. Egy összevérzett viaszosvászon kötény volt rajta. A szomszédos műtőasztalon, akár a Gestapóban, egy nő üvöltött.

Artamonova odament a sebészhez. Derék parasztember kinézete volt. Artamonovában bizalmat ébresztett ez a külső és megkérdezte:

– Lehetne, hogy mégse?

A sebész csodálkozva nézett rá, és ezt mondta:

– Hát nem saját elhatározásból jött ide? Senki nem küldte.

Igaz is – gondolta Artamonova. – Ha már egyszer eljöttem.

Felmászott a műtőasztalra. Elkezdték odakötözni a lábait. Akkoriban még nem létezett intravénás érzéstelenítés, az, amitől a páciens el tud szakadni a valóságtól. Akkoriban a józan ész és tiszta emlékezet is ott volt végig.

A fájdalom vékony tűje behatolt az agyába. Aztán ez a fájdalom, mint egy szélroham, egyre csak erősödött. A lábain elkezdett folyni a vér, közben pedig ollócsattogásra hasonlító hangok hallatszottak. Artamonova megértette, hogy most nyesik ki belőle a tehetetlen és jogfosztott kis Kirejevet, visszafordíthatatlanul. Csattogtak az ollók, röpültek a kezek, a lábak, a fej…. Artamonova annyira ijesztően sikított fel, hogy az szinte elsöpörte a műtőasztalokat és a sebészeket is.

Este bement hozzá Uszmanova. Artamonova anyja elől mindent elhallgattak. A nap végére ugyanúgy kellett hazamennie, mintha csak a konzervatóriumból érkezett volna meg. Malinina zongorahangversenyéről.

Az jég borította, esti utcán mentek. A Föld bolygó és a tengelye között mintha meglazult volna az összeköttetés.

Artamonova hazaért, és azonnal lefeküdt. Az anyja semmit se gyanított, megfőzött másnapra. Énekelgetett, miközben elmosta az edényeket.

Artamonova egy törölközőt maga alá téve feküdt az ágyában. Sírt. A szeméből könnyek folytak, a testéből pedig vér. A könny és a vér egyforma meleg volt: harminchat egész hat. Artamonova viszont úgy érezte, hogy a vér a szeméből folyik, a könny pedig onnan lentről. És bizonyos értelemben ez így is volt.

(folyt. köv.)

Arató Eszter fordítása

Minden vélemény számít!