Anna

 

(Oliver Friggieri Florianában, Málta fővárosának, Vallettának egyik külvárosában született 1947-ben, mélyen vallásos családban. Tanított máltai nyelvet, irodalmat és filozófiát, jelenleg a Máltai Egyetem Málta Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára. Tudományos szakterülete az olasz kultúra hatása a máltai irodalomra. Író, költő; művészetében a próza és a líra egyenrangú műfaj. Nemcsak máltai nyelven (az arab magrebi nyelvjáráscsoportjához tartozó, sok olasz jövevényszót tartalmazó nyelv) publikál, hanem angolul és olaszul is, ezzel is bizonyítva, hogy bár elbeszéléseinek gyökere máltai, témái egyetemesek, és szereplői bárhol élhetnének.)

 Az utca csendes. Az embereket elnyelte a föld, vagy a szokottnál korábban tértek haza, de az is lehet, kíváncsiak lettek, milyen is az utca nélkülük.

Anna bekapcsolta a rádiót, majd felhangosította. A kiáradó muzsika betöltötte a szobát, visszaverődött a falakról, egyenesen bele a szívébe. Hátradobta magát a karosszékbe, és mintha keresne valamit, körbenézett.

– Szomjas vagyok – motyogta, és kiment a konyhába teát készíteni. Amikor visszatért, találomra leemelt egy könyvet a polcról, kinyitotta, és ahol kinyílt, olvasni kezdte, de egy perc se telt el, máris becsukta, s visszadobta a polcra.

Kiment újra a szobából, de mikor visszatért, tekintete a falon lévő képekre esett: kissé ferdén lógtak. Mintha most látná őket először. Minden kép egy történet; minden alakja egy régmúlt emlékezet alakja,: férfiak, akiket valaha szeretett. Lekapcsolta a villanyt, és felkapcsolta az olvasólámpát. A halovány fényben valahogy másnak tűntek. Olyanok voltak, mint az emlékezete, haloványak és fakók.

Hirtelen vezényelni kezdett, mint egy karmester. Mozdulatai felpezsdítették vérét, átjárták zsigereit, aztán pedig azt érezte, hogy mozdulatai elhagyják, mint a kilehelt lélegzet.

Kikapcsolta a rádiót, felemelte a telefonkönyvet, és tárcsázni kezdte az első számot, amit meglátott. Hagyta, hogy csöngjön egy ideig, de aztán megijedt, hogy valaki válaszol, és visszatette a kagylót.

– Senki sincs ott, senki sincs ott – viccelődött magában. Nevetve felemelte a kagylót, és találomra újra tárcsázni kezdett.

– Anna vagyok – mondta. – Egy magas, ragyogó szemű, önbizalommal teli férfival szeretnék beszélni. Emlékszel?, Eegyszer együtt utaztunk a buszon, de aztán soha többé nem találkoztunk.

Egy pillanatra elhallgatott, várt.

– Én vagyok, én vagyok, akit keresel – válaszolta mély férfihangon. – Szia, nahát, ilyen hosszú idő után?!… – folytatta. – Ki van ott? – szakította félbe önmagát férfihangon. – Anna vagyok, emlékszel? Az a szép, hosszú hajú asszony, aki hosszú színes ruhát viselt. Az asszony, akit keveset beszél, vagy túl sokat. Mikor milyen kedve van. Emlékszel még rám? – Persze, hogy emlékszem. Jól emlékszem! – Hogy emlékezhetsz rám annyi év után? – kérdezte. – Te vagy az egyetlen Anna! – Valóban? Hogy lehet? – Nincs még egy olyan asszony, mint te. – Na és ugyan miért? Az nem lehet! Túlzol! – Más nők feltűzik a hajukat, vagy rövidre vágatják. És csak te viselsz mindig hosszú, színes ruhát. Emlékszem rád. Hogy vagy? – Úgy, ahogy azon a napon voltam, amikor találkoztunk. Én nem változom. – Emlékszem, boldog voltál, magabiztos és tervekkel teli. – Most is olyan vagyok – erőltette magát, hogy ezt mondja. – Gratulálok! – Miért? – Mert az idő legtöbbször megváltoztatja az embereket, de te mégsem változtál. A földön jársz. De ahogy mondtam, nincs még egy olyan, mint te. Ezért sem felejtettelek el.

Anna elhallgatott, majd lecsapta a kagylót. – Undorító ez játék!

Néhány bizonytalan lépést tett, aztán megállt.

A szoba csendjében a képek a falon beszélni kezdtek, és Anna hagyta. Leült, becsukta a szemét, lehajtotta fejét és belesüllyesztette magát a fotel mélyébe. Úgy tűnt, mintha elaludna, de gondolatai szinte lángokban álltak.

– Ez a kép öt éve készült. De olyan, mintha tegnap találkoztunk volna a parton, Sandro. Emlékszem, már sötétedett és mindenki hazafelé indult, de mi még maradtunk. Egyedül voltunk, magunkban, a közömbös tengerrel, amely se lát, se hall. Bementünk a vízbe és azt mondtad, minden festményednek története van, és minden történeted festménnyé válik. Le akartál festeni, ezért környékeztél meg. Hol vagy most, Sandro? – sóhajtotta.

Odament a képhez és gyengéden megsimította a keretet.

Felemelte a kagylót, és újra tárcsázni kezdett egy számot, aztán hiírtelen visszacsapta a kagylót.

– Igazad volt, Sandro! A történetednek fuccs, de a kép itt maradt, bosszantó emlék.

Továbbsétált a következő képig, megérintette, és mérgesen nézett rá.

– És te? Emlékszel, Anton? Még iskolásak voltunk… milyen sokszor játszottunk együtt! Azt mondtad, szereted lefesteni a lányokat. Mindenkit, de leginkább engem. Nem akarok emlékezni rád, de ez a kép túl szép ahhoz, hogy kidobjam – mondta zavarodottan.

Anton egyszer azt mondta neki: – Te egy máglya vagy, ami mindig ég, de nem lobogsz. – Anton szavai feldühítették. Attól a pillanattól fogva nem szerette őt.

– Egy A máglya, az máglya, akár nagyon ég, akár kicsit – válaszolta –, és egy szikra is elég, hogy felgyújtsa az erdőt.

Anton olyan volt, mint egy nyitott könyv. Gyakran hívta őt telefonon, levelet is írt, olykor bejelentés nélkül érkezett.

– Türelmetlen vagy – intette Anna a férfit.

– Mit akarsz, mire várjak még? – kérdezte Anton elszántan.

– Időre. Várd ki, míg eljön az időd.

– Az idő nem vár, Anna. Az élet túl rövid. Egyszer csak a sötét magához ölel a sötét, és végül betemet. Vigyázz, nehogy késő legyen!

– Ez a te filozófiád! – mondta Anna szemrehányóan, ajkait biggyesztve. – Olcsó filozófia.

– Hagyd ezt!…

– Olcsó filozófia, próbáld meg eladni másnak.

– Hálátlan vagy! – kiáltotta Anton sértett büszkeséggelében sértetten.

Az asszony soha többé nem látta.

Ez az emlék büszkévé és bosszússá tette Annát; hol megnyugtatta, hol felkavarta. Odasétált a félig nyitott ablakhoz, és vadul bevágta, csak úgy csattant. A sarokban lévő virágok megrebbentek –, a virágai, akikkel máskor még beszélgetni is szokott:

– Nőj!, nőj nagyra, és sose öregedj meg! Én túl hamar megöregedtem.

Odament az íróasztalhoz, és lapozgatni kezdett. Egy Ruben–versre akadt, amit még most is szeretett. Hangosan olvasta fel. Lassan, hogy ne tévesszen.

Mintha maga Ruben ülne a karosszékben és figyelné, hogy kijavítsa.

Mikor végzett, lebiggyesztette ajkát és becsukta a könyvet.

Szombat este történt.

Ruben melankolikus hangulatban volt. Anna mélyen a szemébe nézett, hogy felkeltse érdeklődését és prédikálhasson neki.

– Ruben, a hangulataid nem vezetnek sehová. Létezünk és kész. Örüljünk reggel a napnak, este meg a holdnak – mondta Anna majdnem parancsolóan.

– Nem értelek – válaszolt Ruben. – Értem a napot és a holdat, de téged nem értelek. Olyan vagy, mint egy matematikai példa, amelyik mindig hibásan jön ki, bármennyit is dolgozom a megoldáson.

Ahogy a többiek, Ruben is eltűnt. Sose bukkant fel többé. Most valaki másról írja a verseit.

Anna a tükörhöz ment, és az arcát bámulta, az meg viszont. Egymást nézték.

– Te mindnyájuknál többet érsz! – mondta bizonytalanul a tükörképének bizonytalamul. – Nekik szükségük volt rád, de neked nincs szükséged senkire. Minden és mindenki fölösleges számodra! – mondta fölényes mosollyal.

Az óra elütötte az éjfélt, álmos csend lett.

– Nézd, te milyen más vagy! – folytatta a társalgást a tükörbéli az arccal a tükörben. – Te ébren vagy most is, mikor mások alszanak. Ki érthetne meg téged? Neked a nap akkor jön föl, mikor másnak lemegy, és akkor nyugszik le, mikor másnak megvirrad. Neked nyár van, mikor másnak tél, mikor másnak nyár, neked tél. A te világod egészen más! Megvan a magad törvénye, amit senki nem ismer, csak te. Más világban élsz, más mindennapokkal. Bolond voltál Ruben, ha azt hitted, megérthetsz! – Hirtelen megállt, és megváltozott a hangulata. – Milyen szörnyű ez a ma! A szombat a barátok idejenapja, már ahogyan régebben éltem! És mintha ismerném már régről ezt a csöndet régről, amikor valakit magam mellett akartam tudni. Valakit, akit hívtam, és akire vártam. Éppen úgy, mint most. Most egyszerre minden új és minden régi. Szörnyű!

A tükörkép egy másik festmény volt, friss és régi, éppen, mint a többi. Anna kíváncsian bámulta.

Leengedte haját, és lassan fésülgetni kezdte. Egyik tincset a másik után, amíg mindet szépen eligazította. Hagyta, hogy az egész zuhatag a vállára hulljon és betakarja arcát. – Ki ez? Kié ez az arc? És ezek a szemek? Olyanok, mint az óceán közepén hánykolódó hajók – gondolta.

Nyugodt és bosszús volt. Noha sokat állt már a tükör előtt, ilyen alaposan még sose vizsgálgatta magát.

– Ez a te hibád, Natan! Te festettél ilyenre! Nem is hasonlít rám, mégis el akarod hitetni velem, hogy ez én vagyok. De én sose leszek ilyen! Nem tetszik, és nem fogom a falra akasztani. Nő vagyok, olyan, amilyen én akarok lenni – mondta dühös büszkeséggel. – Megtartom, ami tetszik, és eldobom, ami nem.

Natan egyszer azt mondta neki: – Te vagy minden asszony egymagadban. Értelmes vagy, mégis buta. Össze vagy zavarodva, és összezavarsz engem is. Magányos vagy és szemtelen, mert olyan vagy, mint egy magában álló torony. Mindig kész a háborúra és mindig győzedelmeskedsz, még mielőtt a csata elkezdődne, és én, az egyszerű, szegény katona, aki győzelemről álmodok, meghalok még a csata előtt, tiszta, új uniformisomban, vadonatúj puskámmal az oldalamon, érdemérem nélkül: hiába.

– Te nem értettél engem, Natan! Bölcsességed ellenére sem értettél! – mondta Anna dühösen és szemrehányóan. – Tépd össze a lapokat, amiket éjszakákon át telefirkálsz, mert nem érnek semmit – folytatta ironikus hangon.

– Semmit sem érnek?, pPedig minden szó fáj, ha beléjük nézel. Minden lap egy seb. Csavard ki, mint a kombinédat, és meglátod, vért eresztenek; érintsd meg őket, és a kezed vörös lesz. Gyilkos! Gyilkos! – kiabálta a férfi.

– Tűnj el, Natan! Te őrült vagy! – parancsolta neki az asszony, és próbálta sírását elfojtani.

– Én? – kérdezte a férfi. – Én vagyok őrült?

– Én is! Mert félek. Félek, hogy eljön a nap, amikor azt kell mondanom, nem tudok nélküled élni. Eljön, vagy eljöhet az a nap, és én nem akarom! És ha mégis eljön, majd azt mondom magamnak, hogy őrült vagyok, mert vannak érzéseim. Tűnj el, Natan! Késő van, aludni akarok – mondta neki hideg és gyengéd hangon. Natan elment.

Ez volt a legutolsó festmény a gyűjteményében.

A falak telis-tele voltak, már nem volt hely egy újabb képnek.

Csörgött a telefon.

– Biztosan Natan. Nem veszem föl – határozta el. Elnyújtózott a kereveten, és hallgatta a csöngést, míg el nem némult. – Én leszek a győztes, Natan! Mint mindig! Hívjál csak, ha akarsz! Tudom, hogy rám gondolsz, de nem érdekel. – Nevetésben tört ki, aztán hirtelen elnémult. – Hívj csak! A rabszolgám vagy! Fiatal koromban egyszer fájdalmat okoztak nekem. Most mindent visszafizetek. Minden férfi önhitt, és egyetlen mód, hogy megszerezzük őket, csak egy apró nyílvessző. Nekem dárda van a kezemben! Dárda! Téged is legyőzlek, Natan! – kiáltotta, és jobb kezével letörölte a könnyeket az arcáról.

Anna elfáradt, becsukta szemét és elaludt.

A képet megfesthetné egy festő: éjszaka, a szoba tele képekkel, egy pici lámpa ég csak, egy asszony, haja leomolva, elterülve a kereveten egyedül az álmaival. Magában.

 

Boda Magdolna fordítása