Michel Onfray: Olvasás a sírban / Török Gábor fordítása

Onfray2

Amikor gyermek voltam, szülőfalumban, azt állították egy idős asszonyról, aki hatalmas és különös házban lakott egyedül, hogy boszorkány. Mindent össze-vissza képzeltem erről a szegény özvegyasszonyról, mert elhittem a községben keringő pletykákat: a szabbatokat, a seprőnyélen lovaglást, a teliholdas orgiákat a barlangok sötét mélyén. Ő csak ritkán jelent meg hétrét görnyedten, aszottan és sápadtan futólag az ablakban a napszítta, megsárgult csipkefüggöny mögött.

Később, rosszhíre okai felől érdeklődve, megtudtam, hogy látták néha lovagló ülésben férje síremlékén, éjszaka a falu temetőjében. Meg aztán, és ez tényleg súlyosbító körülmény, három vagy négy könyvet tett elhalt férje koporsójába a nagy indulás előtt, hogy megkönnyítse a keserves a utat a túlvilág felé.

Azóta szeretem ennek az asszonynak az emléklét, aki talán boszorkány volt, de roppant tapintatos és előrelátó szerencsétlen férje sorsát illetően. Nem tudom, akadt-e valaki, aki viszont az ő végső nyughelyén, az ő koporsójába neki adott valami olvasnivalót. Ám ezúttal megszerettem a gondolatot, hogy igenis létezik örök élet, ahol ez az idős asszony lapozgathat valami régi könyvben némiképp megszépítve a túlvilág gyászos hangulatát, ha ugyan nem a pokol nyomasztó, sötét vidékét.

Évekkel később Montesquieu-t olvasva, finom lelkű boszorkányomra gondoltam, amikor a Mes pensées-ben a bordeaux-i filozófus szép gondolatára bukkantam: e helyt azt állította, hogy soha életében nem érte őt olyan bánat, amelyet napi egy órányi olvasás ne enyhített volna. Milyen következtetés adódik ebből? Ő sosem ismerte meg az igazi fájdalmat, vagy netán az olvasásnak tulajdonított ilyen elemi hatalmat?

Mindegyikünk sorsa a szív gyötrelmei, a lelki fájdalmak, a sokáig tátongó, mély sebek. A gyászesetek csak sokasodnak a múló évek során és tudjuk mind, hogy napjaink meg vannak számlálva. Csak nem az olvasás volna az egyetlen balzsam, amely alkalmat kínál az idő és a tér megváltoztatására, amelynek segítségével máshová mehetünk és másutt, más korszakokban élhetünk.

Minden olvasmány alkalmat jelent új helyeken való új létezésre: Odüsszeusz utitársai vagyunk a tenger kék habjain, vagy Beatricével utazunk a mélységes poklok felé, a búsképű lovagot kísérjük a szélmalomharc helyszínére, Megara felé tartunk Hamilcar kertjeibe, jelen vagyunk Des Esseintes lakomáján, átéljük Bardamu és Roquentin kudarcait, követjük a gyönyörű Solal tekintetét, egy kereveten hallgatva őt, amint emlékeit meséli, ott vagyunk Silling várában a fékevesztett orgiákon, egyszer a bűnt élve meg, másszor az erényt, itt orgiát, másutt kicsapongó ivászatot, ismét másutt misztikus kalandot egy világtól félrevonult aszkéta cellájában.

Könyvvel a kezemben egy nő vagy egy erdő parfümjeire, illataira gondolok, a finom bőrhöz hasonló papír bársonyosságára, a lapok zizegésére, amint a friss lepedő suhog a testek nyomására, a boldogító ígéretekre, amelyeket egy elképzelt női tekintet vet felém a kötet lapjairól. Kötött vagy fűzött- e a könyv, baskerville vagy garamond betűkkel nyomták, könnyen lapozható, laza gerincű, amely az olvasóra bízza az oldalak forgatásának sebességét, régi-e, díszes lapokkal, amelyek titkukat tapintatosabban súgják meg az olvasónak, mint a mai kötetek?

Valamely könyv állapota mindenkor fölvilágosít olvasójáról és olvasottságáról: csak elkezdték olvasni, be is fejezték, éppen olvassák vagy félredobták. Az ujjak nyoma a papíron elszürkült vagy megfeketedett, aszerint, hogy mennyit forgatták a lapokat az olvasmánnyal való meghitt együttlét során, megpuhult-e a borító kötés a könyv gyakori nyitogatásától, szamárfülesek-e az oldalak, vannak- e a lelkes olvasatokról árulkodó ceruza firkák, titokzatos hieroglifák a lapszéleken? Minden könyv árulkodik olvasójáról, elmondja, hogyan igyekezett megfejteni szavait.

Mert a könyv maga is test, sebhelyeivel, rongálódásaival, elhasználtságával és emlékeivel, megkopott kötésével és viszonylagos épségével. Egyébiránt az olvasás az a kötetnek, ami az entrópia a hétköznapi életnek: próbatétel. A mindenkori olvasásból indulnak útjukra az általa kiváltott érzelmek, szenvedélyek vagy érzékletek. A könyv ilyenkor lesz társ a lakatlan szigeten, vagy ismeri meg az elhagyatottság keserveit a nyomorúságos dobozokban, ahol türelmesen várja szívderítőbb sorsát.

A könyv mindig alter ego, dublőr, amely magára veszi életünk megkönnyítése terhét: az ágy lábánál, ahol éjszakára felejtettük, a télikabát zsebében, a minket a világ végére kísérő csomagban, a könyvtár polcán, ahol kiválasztott könyveink sorakoznak, egymásra halmozva a többi könyv között, az íróasztalon, amelyen levelet írunk barátunknak. A könyv mindig betartja ígéretét, akkor is, ha a takaró alatt olvassuk másnak, vagy a folyóparton, a lármás kávéházban, vagy egy szállodai szoba magányában, esetleg fehér asztalnál, reggelizés közben. És attól tartok, hogy a szülőfalumban tévesen tartották boszorkánynak az idős asszonyt, aki teljesen jóhiszeműen igyekezett enyhíteni férje fájdalmát, amelyet a holtaknak tulajdonítanak, a semmibe vezető úton.

(Forrás: Michel Onfray: Le désir d’étre un volcan, Grasset, Tombeau pour la lecture, 1996, 360 – 363 old.)

Romhányi Török Gábor fordítása

Minden vélemény számít!