1956-ban még Lengyelországban, a szülő városomban, Poznanban éltem. Abban az évben létre hoztuk a „Wierzbak” nevű irodalmi csoportot, amely rövidesen országos hírre tett szert.

Számomra az az időszak nagyon termékeny volt. A más, lengyel témájú – szerelmes, társadalmi és politikai – fiatalon megírt versek melletaz év vége felé – felháborodottan –   három, a magyar felkelés leverésének szánt verset is írtam. Ezek közül a cenzúra csak a „Katalin”-t átengedte, ezért ez 1956. december elején a poznani kulturális sajtóban és utána az első verseskötetemben is megjelent. A megjelenést annak köszönhette, hogy nem szerepel benne sem Magyarország, sem Budapest, csak egy lány neve és a cenzúra valószínűleg nem tudta, hogy ez máshol a világon nem használt magyar név. A vers mottóját „Az  1956-os magyar tragédia emlékének” akkor sajnos aláírni nem lehetett. Ez az ajánlás csak 1986-ban, a forradalom 30-ik évfordulóján Londonban, Gömöri György szerkesztésében kiadott „Lengyel költők a magyar 56-ról” című antológiában szerepelhetett a verssel együtt.
A másik két magyar versem feledésbe merült. Csak évekkel később, már Magyarországon, találtam meg a kézirataim között. Akkor magyar fordításuk is elkészült. Mindhárom vers idén a „Magyar Napló” Könyvkiadó által megjelentetett „Ha úgy tudnánk …” című új válogatott verseskötetemben is megjelent. „A szenteste” ezek egyike.

Szenteste
(Wigilijny wieczór)

– az 1956-os magyar tragédia emlékének –

a szentestét bebugyolálja a hó
mily jó valaki szemébe nézni
felfedni bennük a fenyőgyertyák fényét
csodásan elrendezni a szavakat
úgy hogy boldogság kerekedjék belőlük

a szentestét bebugyolálja a hó
fagyöngy díszítgeti
a szentestét bebugyolálja a hó és az ének

csak ott
délen, Budapesten
szól másként az ének
másként rendeződnek a szavak
a kötéseken még átüt a vér
ott szenteste
a megolvadt viasz is könnyé válik

(1956. december)      

Fordította: Kovács István