KNUT ØDEGÅRD 1945-ben született a norvégiai Molde városában.

Teológiát és filozófiát hallgatott az Oslói és a Cambridge-i Egyetemen. Összesen tizenhárom verseskötete látott napvilágot, de írt regényeket is, színdarabot, esszéket. Sokat fordít, többek közt jónéhány magyar költő (például Illyés Gyula) is az ő fordításában szólalt meg norvég nyelven. És egyben ő a legtöbbet fordított kortárs norvég költő. 1962 és 2009 között Norvégia vezető újságjának, az Aftenposten-nek az irodalomkritikusa. Költészetének visszatérő motívumai a nyugat-norvégiai táj emberpróbáló szépsége, kivált szülővárosa, Molde iránt nosztalgiája, mélyen átélt katolicizmusa, valamint szüleihez, különösen az apjához fűződő bensőséges viszonya. – Szinte felsorolni is nehéz a számos kulturális posztot, amit életében betöltött, az oslói Noregs Boklag kiadóvállalat vezérigazgatói tisztétől kezdve a Norvégiai Nemzetközi Irodalmi Fesztivál elnökségéig. Díjakban és kitüntetésekben sem szűkölködik. A számos szakmai elismerésen túl Norvégia királya 1997-ben lovaggá ütötte. Izland elnöke pedig a legnevesebb izlandi kitüntetés, a Sólyom Rend főlovagjává tette meg irodalmi szolgálataiért. Külszolgálatban is dolgozott. 1995-től ’97-ig a Szlovák Köztársaságban volt tiszteletbeli konzul, 1997-től mind a mai napig a Makedón Köztársaságban.

 

A lelkész

Knut bácsi lelkész volt.
Gyakorlatias ember, de a latin
olyan volt neki, mint a kínai.
Már nyugdíjba ment, amikor meghalt, épp
ásta az új ház alapját,
mikor a szíve felmondta a szolgálatot.

Inkább volt villanyszerelő,
mint prédikátor, minden beszédét így kezdte:
„Nem vagyok valami nagy beszélő”,
és ebben igaza volt.

Nem igazán tudott mit tanítani
a híveknek, megvolt azoknak a maguk baja
– születések, szerelmek, halál –,
És nem volt szava ilyen dolgokra.

De megtanulta, hogy kell javítani
villanyvezetéket, házhoz ment,
rövidzárlatot szüntetett meg, rossz
biztosítószekrényt szerelt, becsavart lámpát

és amerre csak járt, kigyúlt a fény.

 

Missa[1]

(részletek)

 

Salutatio^[1]

 

Hamuból és füstből.
Halál
és mocskos tükrök: egy szövőszék
ferdén a fal mellé állítva, a félsötétben, a beomlott
kőpincében. Itt kisgyerekek megkínzott
emlékei lengenek. Itt a sovány asszonyok
akár a hollók, akár az árnyak, csöpögő kardok
a vetélők.

A szövőszék odalent
széles: előre
jelzi a halált, a csepegő
esőt, és a csepp: vér
vér.

A szövőszék szürke,
a váza lándzsákból.
Hamuból és füstből, a tükör

homályos In nomine, in
nomine Lássátok, a szövőszék
emberi belekkel nő, a bél
a lánc és a vetés, feszítve
himbálózó emberfejekkel
mint súlyokkal In nomine
Patris, et Filii a holló-asszonyok árnyéka
ők csak szőnek és szőnek, egy
szilánkokra tört tükör
egy kisgyerek emlékeiben: a pincesötét, kormos üvegcserepek
szúródnak a belekbe és a vetülék-lándzsa röpül
az árnyékok csak szőnek és szőnek: az
arcunk örvénylik körbe-körbe, mint szilánkok a szövőszékben, Hildr és
Hjørþrimul csak szőnek csöpögő
piros kardokkal, Sanngriðr és Svipul
csak szőnek, szőnek, és a szerkezet csak nő, nő In nomine Patris
et Filii et Spiritus Sancti^[2]

kisgyerek voltam, sírtam
a pincében: hamuból és füstből,
beomlott. Nedves szövőszék
a sötétben, valami
mozog ott. Árnyak

és a fanyar bűz is, valami csöpög
és csöpög és senki sem hallja
hogy sírok gratia Domini nostri Jesu Christi
et caritas Dei et communicatio Sancti
Spiritus sit cum omnibus vobis^[3] kisgyerek
voltam egy beomlott pincében
a tenger mellett, elveszetten
amíg Anya nevét nem kiáltottam és ő
megtalált s fölemelt nagy,
tejtől nehéz melléhez: Apa bejött,
hajában a tomboló tenger fehér habja. Hazavitt
a jobb kezében, a szívéhez közel, a baljában
halakat markolt. Még most is érzem
nagy testének melegét, hallom hangját,

mely álomba énekelt: et cum spiritu tuo et cum spiritu tuo^[4]

/…/

Credo

 

Credo in unum Deum…^[5]
Hiszek egy hatalmas Istenben: a csillagködök
a kis izzadtságcsöppek a szakállában
a teremtés nagy munkája után: tegnap, Isten,
teremtettél egy fehér szellőrózsákkal teli rétet
a házam fölött, ma pedig úgy intézted, hogy egy szellő-
rózsa-lány – akit hat éve teremtettél –

jöjjön piros orcával, párnás kis öklében csokrot
szorongatva. Anemone nemorosát: fehér szellőrózsát. Nekem!
Anemone nemorosa: a fehér szellőrózsa
egy pohár vízben áll, és teremtő erődet
tanúsítja, Uram. És ma este teremtettél
egy hajnalpírlepkét – anthocharis cardaminest –, aki a
cseresznyefáról átszálldos a rózsabokorra, mely
úgy fénylik, mint a lámpásod a kertemben, ha itt az éj,
és az ikra, amit kiömlesztettél
egy tőkehal – gadus morhua! – hasából idén tavasszal Lofotenben,
100 méter mélyen, csak néhány hét múlva kelt ki:
ki kellett vezetned a kis ivadékot, hogy planktont ehessen
a sarki vizekben: gadus morhua!Úgy intézted, hogy 4 millió ikrát bocsásson ki ez a hal, többet,
mint az összes látható csillag, kiáradtak egy hasból
a tengerbe, többen voltak, mint az összes homokszem és hangya, amit
meg tudunk számolni! Aztán el kellett menned Szibéria erdeibe, Uram,
ahol ellenségeid miatt a fatörzsek levegő után kapkodnak
a Bábel tornyára emlékeztető kemencékből áradó
mérgesgázok miatt: ott megfialtattál egy medvét, aki szintén
a Te kezed műve: most egy fiatal bocs teszi első lépéseit
a napod alatt, amely nyugat felé halad az égen,
és a bocs szeme látja, hogy a holdlámpás kigyúl és az
irdatlan Göncölszekér átgördül az ég boltozatján. Te voltál,
aki mindent megteremtettél, Uram!
És ez a „minden” csak az izzadtságcsöppek
a szakálladban. És éjjel azt álmodtam, Uram, hogy egy szent
magzatot teremtettél asszonyom méhében a magad képére
a hímvesszőm által az ő áradó asszonyi tengerében, Uram!
Egy magzatot Isten képére! A Tiédre, látható
és láthatatlan dolgok Ura. Asszonyom ma így szólt: „Dalra
fakasztod a szívemben a madarakat”. Azokat a madarakat
is Te teremtetted, Uram: a rigót és a csókát, a tardus
pilarist és a picus viridist. Hiszek
benned. Hatalmas Isten vagy.

Et in unum Dominum Jesum Christum… ^[6]Úgy gondolom, hogy a szent… – de a gondolat elakad
szívdobbanásaim hangjára ebben a jól táplált testben,
amely egyik különleges ajánlattól a másikig megy, bemutatókra
jár, buja kielégülést keres.
Most este van, egy kicsit
részeg vagyok, de nem érzek csömört, egy falióra
felet üt, holdfény
árad be a padlóra, az ablakkeret akár egy kereszt. Milyen egyszerű

szimbolika! De a szent
nem hagy nyugodni, valamit lekapcsoltam, egy olyan angyal
fényét, aki mindig ott ült a gyerekszobámban, és bevilágított
az álmaimba – otthon, Anyával és Apával.
Vendég vagyok ebben a házban, a hegygerincen áll,
ahogy egy fehér galamb gubbaszt egy ház ormán
az ezeréves romokkal teli város felett, egy országban,
ahol a nyelvből csak egy-egy szót értek,
a ház elhagyatott, de a tulajdonos, a barátom
ideadta a kulcsot. Most
nemsokára sötét lesz, végig —
tapogatózom ezen a végtelen szobán, amit nem ismerek, homályosan
látom, hogy tele van képekkel a Szűzanyáról és a Fiáról, a Megváltóról
a kereszten, Jézus arca és Mária
sötét, lángoló tekintettel követnek, mintha ott élnének
a képkeretben, ezen a falon, ahol én csak azt érzékelem,
hogy árnyak mozognak: hiszek a szentségben,
de Jézus arca eltűnt, amikor városról városra járva láttam az
összes különleges ajánlatot meg a felhívásokat a buja kielégülésre.
Hátat fordítottam Neki, és Ő vajon akkor hátat
fordított nekem? Én szentségtelen vagyok, azt hiszem, és
tapogatózom a falon egy villanykapcsoló után. Ujjheggyel
lenyomom, és a fény
elárasztja ezt a szobát, és belebámulok saját gyerekkori arcomba,
mint egy tükörbe egy más időből ezen a szent, átszellemült
arcokkal teli falon. És hallom a szívemben
egy fiú vékony hangját, aki így szól: Imádkozz érettem, Mária.
Sancta Maria, mater Dei, ora pro nobis peccatoribus,
nunc et in hora mortis nostrae. Amen.^[7] A rugó
a faliórában alig hallhatóan nyikorog, ahogy
húzza föl a magát, hogy kimérje a tizenkét ütést ebben a szobában.
Aztán Jézus arca hirtelen ott van a tükörben, a képben,
rám néz, és végtelenül szelíd: én vagyok benned a szent.
Higgy bennem, és én
tebenned vagyok. Teérted születtem Szűz Máriától,
teérted szenvedtem Poncius Pilátus alatt, teérted haltam
meg a kereszten, teérted támadtam föl a sírból. A te
sírodból támadtam föl, mondja. És belenézek a
tükörbe: az én arcvonásaim! Az ő képében
fénylek: ő Deum de Deo, lumen de lumine,^[8] és
sötétségem felég az ő szeretetének szenvedő fényében
ebben a házban, amely mint egy galamb ül a gerincen
az ezeréves romok fölött.

 

Et in Spiritum Sanctum^[9]

Isten nyelve vibrál a próféták szavában,
szólnak a szélhez, a dögevő madarakhoz,
Jeruzsálem ellenségeihez, a varjakhoz, melyek

a megsárgult tavalyi fűben turkálnak a hideg tavaszban,
és a holt lelkekhez. Isten arca miért van rejtve
előlünk, nehéz porrétegek alatt? Halljuk
a próféták szavát, de nem

a mennyei vihar mély dörgését, távoli
villámokét és hegyek moraját, amelyek
megremegnek a próféták beszédében: Isten
szent dühe – mert nem védjük a templomot
Jeruzsálem ellenségeitől, vetkőzős pókert játszunk,
és eladjuk gyermekeink szent apaságát – akik
Isten képére teremtettek – nagy médiacégekben

vett részvényekért cserébe, miközben templomunk meggyalázva,
és magzatokat távolítanak el anyjuk méhéből és
illatos kenőcsöt készítenek belőlük a legvékonyabb selyembe
bújtatott nagy női mellekre. Mert mi nem halljuk
Isten nyelvét, amely ott vibrál a próféták szavában,
nem halljuk ösztövér lovak nyerítését távoli temetők mellett,
messze a tengernél, a próféták hangjában: a mulasztások
e tengerében a halálnak és ítéletnek sosem lesz vége, mi,
akik nem bírtunk ébren maradni, mi, akik nem bírtuk védeni a templomot
– még ha az csak egy kis fehérre meszelt kápolna is
egy megközelíthetetlen völgyben
egy nyugat-norvégiai fjord mellett. Mi,
akik mindenféléről cseverészünk, míg Jeruzsálem ellenségei
megszentségtelenítik a templomot az éjsötét fjordokban: a lelkünkben!
De vannak olyanok,
akik még várják, hogy megpillanthassák Isten arcát: a
világ nyomorultjai, akik a bűneiktől betegek. Elfagyva
a jeges, szélfútta síkokon, a forró hőforrásoktól megégve
botladoznak, ahogy kelnek át a láva-
földeken: a nyúzottak, a szegények. Ezért,

mondja a seregek Ura, ezért szerettelek benneteket
annyira, hogy nektek adtam egyszülött Fiamat: ő
incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine^[10]. Galambot
láttunk a feje fölött, szemében ott volt minden vágyakozásunk
és minden mulasztásunk kínja. A Szentlélek volt
fölötte fehér madár képében, amikor
megkeresztelték a folyóban, amely
a próféta vékony lába körül csordogált; mostantól
akinek van szeme, Isten arcát látja
az Emberfiában, és akinek van füle,
az Ő hangját hallja, amely az irgalom,
az irgalom in Spiritum Sanctum, Dominum et vivificantem:
qui ex Patre Filioque procedit, qui cum Patre et Filio
simul adoratur et conglorificatur:
qui locutus est per prophetas.

Et unam, sanctam, catholicam et apostolicam Ecclesiam Minden templom a világon. A magas és a szűk,
a kör alakú és az alacsony meg a széles: ők az anyák
a világban. Méhükben
születnek az emberi magzatok, az atyák keze által
a szenteltvíz alatt. Újra meg újra visszatérünk a kebelükre
horzsolt térddel és sebzett szívvel. Az anyák
ételt, italt adnak nekünk, míg ők maguk
varrnak, bazároznak, és szeretnek beszélni kicsiségekről
és emelkedett dolgokról, és pletykálnak egy keveset
egymásról meg a gyermekeikről meg az atyákról.
Az egyház a világban akár a tyúkanyó,
a fejünkre koppint picit, ha mi – kiscsibék –
letérünk az egyenes útról a tanyaudvaron túl,
de a szárnyai alá húz, ha veszély fenyeget.

Némelyek előkelőek és franciák, mint a párizsi Notre-Dame:
igazi hölgy, hosszú hátú, és halkan
beszél. De a gyermekei
olyanok, mint az összes többi, makacs srácok, akik néha eltévelyednek,
máskor meg az uzsonnaasztalhoz arany pitypangokkal
szaladnak be, amiket piszkos kézzel, de tiszta szívvel
nyújtanak át. Mások egyszerűbb körülmények közül jönnek. Szélfútta
kis kápolnák a tágas síkságon
csak a legszükségesebbekkel: asztallal, rajta étel és ital, székekkel, és
tűzzel, amit a gyerekek miatt táplál, amikor megjönnek éhesen
és szomjasan a vadászatokról, amelyek nagyon korán kezdődnek,
és hideg van, és a télnek ott nem akar vége szakadni.
De anyák vannak ott, akikhez haza lehet térni.
Bízni lehet bennük.

A tenger mellett születtem. Anyám a halászat
nagy napjaiban adott nekem életet, a hajók befutottak
himbálózó lámpásaikkal a foszforeszkáló éjszakában,
beúsztak az álmaimba, színültig hallal,
mint hevesen dobogó szívek.
Merev, dőltbetűs írásával és számításaival Apa
este leballagott a domboldalban a rakpart irányába.
Több vödör hallal jött föl a tengertől,
míg én a csillagok alatt aludtam a tenger mellett a padlásszobámban.
Mikor fölébredtem, anya adott valamit enni, adott
tejet és mézet, felöltöztetett, és megtanította mondani, hogy
„Köszönöm!” A templomfalak leégtek,
és a torony összedőlt
a háború vad őrületében, de Anya otthon volt,
rendíthetetlenül. Azután csak egy
egyszerű kápolna volt odalent, a part közelében,
de minden, ami kellett, megvolt bene, akárcsak
a párizsi Notre-Dame-ban. És a vonóhálók
a kis dübörgő hajókból kidobva
kibomlottak – akár az imák – a tenger sötét mélyén.
Anya szíve, Anya kebele ebben a fényes, tejfehér házban, és a végtelen
tenger mellett a nővéreimmel játszottam, míg le nem szállt az est.

Hiszek az egyházban, ő is egy anya.

 

Szappanos Gábor fordítása

^[1]           (lat.) Üdvüzlet

 

^[2]           (Lat.) A A Szentmiséből: Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében.

 

^[3]           (Lat.) Uo. folyt. A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítõ ereje legyen mindnyájatokkal!

 

^[4]           (lat.) az Úr (van) veletek, pap által nyolcszor használt formula, melyben a hiveket (négyszer feléjük, négyszer az oltárhoz fordulva) üdvözli, kik arra, hogy nevükben a miniszter „és a te lelkeddel” válaszol.

 

^[5]           Hiszek egy istenben, az Apostoli Hitvallás kezdő szavai

 

^[6]           „Az Ő egy fiában, Jézus Krisztusban…”

 

^[7]           „Szűz Mária, Istennek Szentanyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és a halálunk óráján. Amen.”

 

^[8]           A Nicea-konstantinápolyi hitvallás részlete: …Isten az Istentől, világosság a világosságtól…

 

^[9]           Uo.: „…A Szentlélek erejétől…”

 

^[10]          Uo.: …Megtestesült a Szentlélek erejétől Szűz Máriától…”