JORGE IBARGÜENGOITIA (Mexikó)

A mexikói Guanajato államban született 1928-ban.Édesanyja nem sokkal férjhezmenetele után megözvegyült, és a gyermek Jorge nők között nevelkedett, akik azt akarták, hogy mérnök legyen. Ibargüengoitia be is iratkozott a Mexikói Autonóm Egyetem mérnöki karjára, de a diploma előtt két évvel abbahagyta mérnöki tanulmányait, és eldöntötte, hogy írónak áll. Beiratkozott az egyetem bölcsészkarára, mert forgatókönyvíró szeretett volna lenni. Olyan nagyságoktól vett órákat, mint Roberto Usigli. Miután lediplomázott, a bölcsészettudományi karon kezdett tanítan.
1962-ben publikálta A merénylet (El atentado) című művét, mellyel megnyerte a Casa de las Américas pályázatát – ekkor eldöntötte, hogy dramaturg helyett regényíró lesz. Első regénye, az Augusztusi villámok (Los relámpagos de agosto) 1964-ben látott napvilágot. Ezt a művet számos regény követte. Minden művére a szarkazmusig vitt kritikai szellem jellemző, és nem egy alkotása meglehetősen pikáns és frivol témájú.
A szerző Joy Laville festőnővel kötött házasságot, aki az összes megjelenő művét illusztrálta. Élete vége felé Ibargüengoitia Párizsba költözött, ahol hetedik regényén kezdett el dolgozni. Épp ezért, amikor meghívták egy bogotai írótalálkozóra, nem is akart elutazni. Az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mégis megy. 1983-ban a találkozóra utaztában repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ezt az elbeszélését a következő kötetből vettük: Heródes törvénye és más elbeszélések (La ley de Herodes y otros cuentos – México, Joaquín Mortiz, 1967).

 

 

Fekete Kéz

 

Ahogy Mexikóváros egyre nőtt, úgy kebelezte be sorra a vele határos kis falucskákat. Az egyik ilyen falucska a délen fekvő Coyotlán volt. Coyotlán a hódítók Amerikába érkezése óta jómódú település: mind a mai napig áll felvonulási tere, a tizenhatodik században épült kolostora; utcáit fák növik be, koloniális stílusú házaiban milliomosok laknak, a városból a hegyekre lehet látni, a levegő tiszta, bőven van vize, stb.

Az egyik főutcán lebontottak egy hatalmas házat, s a területet kisebb telkekre osztották fel. A ház homlokzatának nagy részét meghagyták, melyre egy táblát függesztettek ezzel a felirattal: ELADÓ TELKEK. BŐVEBB INFORMÁCIÓ GORGONZOLA DOKTORNÁL.

Gorgonzola doktor rendelőjének várója egy sötét, ápolónőként dolgozó apácákkal teli folyosón volt. Vagy egy fél órát töltöttem el benne, az emésztőszervekről készült rajzot tanulmányozva, s arra várva, hogy Gorgonzola doktor fogadjon. Mikor beléptem rendelőjébe, a doktor ingujjra vetkőzve ült íróasztalánál. Elmondtam neki, hogy meg akarom vásárolni az egyik telket, mire ő felém bökött az ujjával, mintha azon pillanatban ébredt volna rá, hogy már korábbról ismer.

– Ön a Máriás Testvérek iskolájában tanult!

Ezt nem lehetett tagadni. Gorgonzola felállt, és megölelt.

– Bizony, ez a homlokunkra van írva!

Gorgonzola doktor egy ötvenes, gömbölyded kisbabára hasonlított. A vállamig ért, ritkás, szőke haja volt, a szemei véreresek és kékek, a pofazacskói jókorák.

Miközben egy szekrényhez lépett, és egy térképet vett belőle elő, így szólt:

– A telkek nem az enyémek. Eladásukkal a Jézus Társaságának teszek szívességet.

Elmagyarázta, hogy a telkek a Fekete Kéz Társaság tulajdonában vannak. Az adásvétel abszolút alkotmányellenes, ámde nagyon is ájtatos dolog. Korábban a házban, melyet azért bontottak le, hogy a földet telkekre oszthassák, a ferences rendieknek volt iskolája. Amikor a jezsuiták visszaszolgáltatták a ferenceseknek a Madero utcában álló Szent Ferenc-templomot, fizetség fejében a ferences barátoknak több épületet is át kellett adniuk a jezsuitáknak – többek közt a szóban forgó házat is. Mivel a jezsuiták nem házakra vagy iskolákra, hanem ájtatos ügyekre fordítandó pénzre tartottak igényt, Gorgonzola doktor magára vállalta a terület felosztását és a telkek eladását.

Elmentünk megnézni a telket.

– Az összeg, amit ön e telekért fog fizetni, nagyon is megéri. Ahhoz, hogy a területet telkekre oszthassák fel, a jezsuiták bevezették a vizet, az áramot, és kiépítettek egy utcát, amit aztán Mexikóvárosnak kellett adományozniuk. Ön szerint ez igazságos volt?

Ekkor rájöttem, hogy Gorgonzola nem csupán kedvtelésből vagy a Jézus Társasága iránti szeretetből intézi az adásvételt: a Gorgonzola tulajdonában álló hatalmas telek, melyet igen olcsón vásárolt, mivel egy épületblokk közepén állt, a kényszerűségből Mexikóvárosnak adományozott utca egyik oldalán terült el, s a Jézus Társasága által elvégzett munkálatoknak köszönhetően eredeti árának háromszorosát vagy négyszeresét érte.

– A teleküzlet az én ötletem volt – vallotta be nekem a doktor.

Megvásároltam egy telket, amit két fa ékesített, mert a fák tetszettek nekem.

– Ön Mexikó legjobb telkét vette meg – mondta Gorgonzola, amikor megpecsételtük az üzletet.

 

A telek nevemre írása meglehetősen bonyolult ceremónia volt. Mivel a vallási felekezetek a törvény szerint nem birtokolhatnak világi javakat, ámde mégis birtokolnak, mindegyik felekezetnek van egy elismerten tiszta életű és bombabiztos katolicizmussal rendelkező letéteményese. A letéteményes rendeltetése az, hogy a nemzetet becsapja azáltal, hogy a rend birtokában álló javak tulajdonosának adja elő magát.

Malancón jegyző beszámolt a szóban forgó telek igen zavaros tulajdonjogi előéletéről: Dolores Cimarrón del Llano asszony (azaz a ferences rend) korábban Pedro Gongoria Acebeznek (azaz a jezsuitáknak) adta el (azaz adta át) azt a földterületet, melynek egy részét én megvásároltam. Az adásvételi szerződést Xavier Barajas Angélico mérnök mint a jezsuiták meghatalmazottja és én mint saját magam írtuk alá.

Barajas Angélico úrnak erőfeszítésébe került, hogy oda ne kanyarítsa a „Societas Jesu”-t a neve után; majd átadtam neki egy negyvenezer pezóról szóló csekket, ő pedig egy tizenkétezerről szólót nekem, mellyel pecsét üttetett a kincstárral szemben elkövetett csalásra, melynek köszönhetően az adásvételi szerződést olcsón megúsztam. A dolog végeztével kezet ráztam Malancónnal, Barajas Angélicóval, aki tévedésből csókra nyújtotta a kezét, és az igen elégedett Gorgonzolával.

 

Pár év elteltével lett pénzem arra is, hogy építkezzek, így megkerestem az építészemet és néhány jó barátomat, hogy megmutassam nekik a telket. Semmi sem változott: az antik ház homlokzatán továbbra is ott állt a tábla: „ELADÓ TELKEK…”, a két fa is ott állt, stb. Ámde „a kényszerűségből Mexikóvárosnak adományozott utca” bejáratát barikád zárta el. Éppen a barikádon másztunk át, amikor megjelent egy rongyokba öltözött asszonyszemély.

– Mit keresnek itt?

– Mi az, hogy mit keresünk itt? – kérdeztem vissza hebegve. – Ez a telek itt az enyém.

– Nem igaz. Ezek a telkek Gorgonzola doktor birtokában vannak.

Erre elfutott a méreg.

– Még hogy a Gorgonzola doktoréban! Csak kapjam a kezem közé ezt a jómadarat!

Ebben a pillanatban az emlegetett madár megérkezett egy bogárhátúval.

– Mondja csak meg ennek az asszonyságnak, ki vagyok én – mondtam.

De Gorgonzola, annak ellenére, hogy az arcomra volt írva, hogy a Máriás Testvérek iskolájában tanultam, nem ismert fel.

– Ne engedjen a telekre senkit! – kiáltotta oda az asszonyságnak, és már ott se volt.

Fogalmam sem volt, mit tegyek. Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást az asszonyságról, és a házigazda szerepét magamra öltve a telekhez kísértem barátaimat. Amikor kijelentettem nekik, hogy „ez itt az én telkem”, a nőszemély kövekkel kezdett hajigálni minket.

 

A következő nap még rosszabb dolog történt; építészmérnököm, aki a Mexikóvárosi Telekhivatalba ment, hogy kiváltsa az építési engedélyt, halottsápadtan tért vissza.

– A hivatalban azt mondták, hogy ez a telek nem létezik.

Elmentem Gorgonzola doktor rendelőjébe.

– Az a férfi vagyok, aki két éve egy telket vett öntől – kezdtem bele a rendelőbe lépvén.

Ezzel semmit sem értem el, mert Gorgonzola éppen telefonált, és rám se hederített.

– Már megmondtam, hogy ez nem lehetséges – mondta Gorgonzola éppen a telefonba. – Nem vagyok abban a helyzetben. Legyen olyan kedves, és ne zaklasson többé ezzel – mondta, és letette a kagylót. – Magának miben lehetek a segítségére?

– Az a férfi vagyok, satöbbi, satöbbi – mondtam én.

– Ó, vagy úgy. Nos, nekem már semmi közöm sincs ezekhez a telkekhez.

Nem említve azt, hogy az előző napon ő maga parancsolt rá az rongyokba öltözött nőszemélyre, hogy senkit ne engedjen a telkei közelébe, elmondtam neki, hogy Telekhivatal nem akar építési engedélyt adni nekem.

– Az a helyzet, hogy Uruchurtu[i] ellenünk van – válaszolt Gorgonzola, tisztázatlanul hagyva, hogy az „ellenünk” őt és a jezsuitákat, őt és engem vagy pedig mindhármunkat jelenti-e. – Mind ez idáig még nem hagyta jóvá a telkeket. Már beadtuk az összes papírt. Csak az aláírás hiányzik róluk. De ön, kedves barátom, ne aggódjon, építkezzen csak nyugodtan, engedéllyel vagy anélkül.

Gorgonzola felállt a székből, és karon fogott. Kiléptünk a rendelőből, és sétálni kezdtünk a telkek felé. A rongyokba öltözött nőszemély tisztelettudóan köszöntött minket. A telkem mellett végigsétálva az övéhez értünk, melyen egy koloniális stílusú kórház állt építés alatt, persze engedély nélkül.

– Látja? A lerakott téglát már a jóisten sem szedi fel.

Elköszöntem Gorgonzolától anélkül, hogy bármit is elértem volna, s Barajas Angélico irodájába mentem.

A Metropolitán Ipari Vállalat – a jezsuita javak kezelésére létrehozott fedőszerv – irodája tágas és stílusosan bútorozott volt. Az irodában nyolc íróasztal és egy bézsbe öltözött jezsuita volt található. A jezsuitához léptem, és Barajas Angélico felől érdeklődtem.

– Már nincs az országban – felelte a jezsuita szánakozó hangon. Minden bizonnyal azt hitte, hogy gyónni akartam.

– Ezek a telkek annyi fejtörést okoztak már nekünk!

Kinyitotta az egyik íróasztalfiókot, és néhány papírlapot vett elő. Átvizsgálásukkal több, mint egy óra telt el. Ott voltak a vízvezeték és az áram bevezetéséről szóló számlák, a számla arról, amennyibe az utca betonozása került, illetve a számla „egy utcáról”, melyet személyesen maga Barajas úr írt alá. Igaz, hogy Uruchurtu nem hagyta jóvá a telkeket, viszont jóváhagyta „a szükségszerűségből Mexikóvárosnak adományozott” utcát.

Az építési engedély megszerzéséhez csupán a kérelmet kellett egy kicsit megváltoztatnom úgy, hogy ne az álljon benne, hogy az építési terület ezen és ezen a telken van, hanem azt, hogy ebben és ebben az utcában. Noha Uruchurtunak olyan szaglása volt, mint a kopónak, néha még a legjobb kopó is nyomot veszt. A soron következő probléma az utcanév megállapítása volt. Az adásvételi szerződésen és a Barajas úr által aláírt elismervényen az „Észak-Reforma utca” név, az adóbevallási elismervényen a „Reforma-dűlő”, a vízszámlán a „Reforma-köz” szerepelt, míg az utcanévtáblán csupán annyi, hogy „Reforma”.

– Ez az utca nem létezik – mondta a postahivatal adminisztrátora, mikor a véleményét kérdeztem az ügyben.

Elmagyarázta, hogy Coyotlánban három „Reforma” nevű utca is van, melyeknek semmi köze sincs egymáshoz, de egyikük sem egyezik meg azzal az utcával, ahol állításom szerint telket vásároltam. Azóta több mint tíz év is eltelt, és mind a mai napig nem lehet pontosan tudni, hogyan is hívják az utcámat. Ezzel szemben a „Reforma” név csak még népszerűbb lett a környéken, most már két újabb Reforma utca is van: az egyik az Atlantidák, a másik a Krisztus Sebei telepen található. És akkor még nem is említettük a Reforma sétány vadonatúj meghosszabbítását, mely Coyotlán központjában található, s mely valójában az igazi Reforma utca, s a többi csupán csak utánzat.

 

Amikor felfogadott építészmérnököm éppen a telek határait jelölte meg, megjelent az angolos stílusban öltözött és 1947-es Forddal járó Bobadilla úr. Elmondta, hogy ő a szomszédos telek tulajdonosa.

– Ön az én telkemen áll – szólt, majd elővett egy térképet meg egy mérőszalagot, és bebizonyította, hogy tényleg az ő telkén állunk. Az építészemnek ki kellett igazítania telkem határait.

Egy reggel kimentem az építkezésre, ahol az fogadott, hogy a terveken szereplő folyosó a valóságban nem létezik.

– Az a helyzet, hogy nem volt rá hely – mondta az építész.

Ez a rejtély mindaddig megoldatlan maradt, amíg Pepe Manzares építkezésbe nem kezdett a telkén, mely az enyémmel és Bobadilla úréval volt határos. Egy nap 1947-es Fordjában megjelent az angolos stílusban öltözött Bobadilla, térképpel és mérőszalaggal felszerelkezve, és egy kerítés lebontására kötelezte Manzarest.

– Hiányzik egy darab a telkemből – mondta nekem Manzares, aki azt hitte, hogy én loptam meg.

– Minő véletlen! – válaszoltam. – Nekem meg egy folyosó hiányzik!

Manzares, Bobadilla és jómagam a Mexikóvárosi Földhivatalba mentünk, és telekfelmérési kérelmet adtunk be.

A kérelem eredményeképp megvilágosodásban volt részünk. A Reforma utcát, dűlőt vagy közt egy adott mérőszalaggal mérték ki a térképeken, és egy másikkal a valós földterületen. Következésképp Manzares telke húsz méterrel rövidült meg, az enyém pedig ötvennel, ráadásul a vécém az északi szomszédom telkére került, akinek telke száz méterrel lett kisebb, és így tovább. Ezzel szemben Gorgonzola, akinek telke az utca másik oldalán terült el, ötszáz métert nyert.

Manzares, Bobadilla és én a Mexikó Virágá-ban gyűltünk össze, hogy megvitassuk, innen hogyan tovább. Három lehetséges út állt előttünk: egy: beperelni a Jézus Társaságát, amiért a valóságosnál több métert fizettettek velünk; kettő: beperelni Mexikóvárost, amiért egy utca, dűlő vagy köz belenyúlik a telkeinkbe; három: beperelni Gorgonzola doktort csalásért és bizalommal való visszaélésért. Helyzetünk kényes volt, mert a jezsuiták a kérdéses hiányzó méterekért a negyedét fizették volna annak, amibe az adásvételi szerződés szerint kerültek, a valóságos értéknek meg a tizedét.

– Én inkább hagynám a jezsuitákat – mondta Bobadilla, mert a telket egy jezsuita unokatestvérétől vette, aki a szerződést egy papírszalvétára írta.

Ami Gorgonzolát illeti, nem tudtunk semmi olyat felmutatni, ami alapján beperelhettük volna, hiszen senki sem látta, hogy a doktor arra akarta volna rávenni a munkásokat, hogy ferdére csinálják az utcát. Így aztán úgy döntöttünk, hogy tiszteletteljesen Mexikóváros Önkormányzatához fordulunk, s arra kérjük, hogy tegyen igazságot, s mindezt azzal a hátsó szándékkal tettük, hogy helyettünk az Önkormányzat vesse magát Gorgonzolára. Az Önkormányzat a következő módon tett igazságot: a) újra kimérte a telkeket, melynek következtében az eltűnt méterek bűntényéből kőbe vésett jog lett; b) újból felértékelte telkeinket, melynek következtében az ingatlanadó jócskán megnőtt, s a javak be nem vallása miatt megbírságolt bennünket; c) tudomásunkra került, hogy „Uruchurtu úr nem akar többet hallani az ügyről”.

Mindez azért történt velünk, mert a Fekete Kéztől vásároltunk ingatlant. Az egyetlen, ami vigasztal, hogy Gorgonzola kórháza sosem lett befejezve. Az épület még mindig áll: nem más, mint egy hatalmas, elhagyott telek közepén álló rom.

 

Kovács Lenke fordítása

[i] Ernesto Uruchurtu Peralta: mexikói politikus, aki 1952 és 1966 között Mexikóváros Városigazgatásának régense volt. (A ford.)