S. Király Béla esszéje és Georges Pompidou novellája a 68-as diáklázadásokról

S. Király Béla

A Girondas-ügy avagy a diáklázadások súlya az elnöki mérlegen

Georges Pompidou elnök Girondas című szatirikus novelláját – melyet nyári pihenése idején, 1971-ben vetett papírra a délnyugat-franciaországi nyaralójában, Cajarcban – a Point című politikai magazin közölte először 1984-ben, kereken tíz évvel a halála után. A fonákjára fordított történet a franciaországi diáklázadások okait és körülményeit mutatja be. A Girondas-ügy címmel a novella füzet alakban is megjelent.
A ’68-as franciaországi diáklázadások és gyárüzemi sztrájkok okainak kutatása, az események értelmezése, a következmények levonása különös feladat elé állítja a képzelőerőt. A megértést nehezíti a párizsi események ottani ultrabaloldali kisajátítása és az itteni, magyarországi „értelmezése” is. Immár harmincöt éve, hogy Caen-ben és Nanterre-ben január folyamán diáktüntetésekre került sor, amelyek Nanterre-ben, Párizs északnyugati külvárosában március 22-én már zavargásokká fajultak. Az események májusban érték el tetőpontjukat Párizsban, az utcai barikádharcokban és az országot megbénító általános sztrájkban. Franciaország gazdasági-politikai felemelkedésében nagy érdemeket szerző, jobbközép kormány – amelynek Pompidou már hat éve miniszterelnöke – váratlanul megrendült. Habár a történet a hangadók céljaihoz képest végül száznyolcvan fokos fordulatot vett, hiszen az elnököt támogató jobboldali pártok történelmi győzelmet arattak az elnök bukásában reménykedő baloldal fölött a júniusi választásokon, az eszménykép, de Gaulle és a nélkülözhetetlen tanítvány, Pompidou között elpattant az érzelmi húr. A bizalom nem állt többé helyre közöttük. Minden idők egyik legnagyobb francia államférfija, Charles de Gaulle tábornok – közvetve a diáklázadások miatt – 1969 áprilisában váratlanul, de jupiteri módon távozott a hatalomból. A tizenegy éves elnöksége alatti első kedvezőtlen népszavazás késztette erre a döntésre. De Gaulle lemondását elnökválasztás követte, amelynek győztese Georges Pompidou lett.
A Girondas-ügy hozzásegít, hogy ’68 tavaszát másképp lássuk, mint ahogy mifelénk eddig szokásban volt. Pompidou elnökhöz hasonlóan az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz szokott reflexeink nehezen tudják forradalmároknak nevezni a középületeket rongáló fiatalokat. Igaz, hogy a korszellem, amelyet többnyire a negyedik hatalmi ágat, a médiát birtokló informális – ízlésbeli – és világnézeti azonosság alapján felépülő – értelmiségi hálózatok többsége határoz meg, a hatvanas évek második felében puskaporossá tette a levegőt, de a szikra mégiscsak azért robbant ki, mert a hatóságok letartóztatták a közintézményeket törő-zúzó egyetemistákat. A banalitás eposzának nyitánya megtörtént, és seregszemle nélkül beindul a „nagy csapat”: a letartóztatásra válaszul mintegy százötven hallgató elfoglalta a nanterre-i egyetem igazgatósági épületét. A tiltakozó határozatok megfogalmazásánál tűnik fel három francia Ludas Matyi, akik virtuálisan náspángolják a vélt és folyton alakot váltó Döbrögit: a polgári mentalitást, az iskolát, a vallást, a családot, a nemzetet, a vállalkozó kapitalistát, a munkavégzéshez szükséges fegyelmet, az ország vezetőit, egyszóval mindent, ami közösségi lénnyé segíti az embert, és amelynek egészséges működéséhez kötelességre van szükség. A három legfelkapottabb percember: Alain Geismar, Jacques Sauvageot és Daniel Cohn-Bendit. Ők és társaik később, az események elültével jól megtalálták számításaikat abban a megértő és elnéző jóléti társdalomban, amely ellen acsarogtak, és amelyet a háborút végigszenvedő szüleik, nagyszüleik fegyelmezett munkával teremtettek meg. Sauvageot művészettörténész prof, Geismar Párizs polgármesterének titokzatos tanácsosa, Cohn-Bendit pedig Übü papát alakít az EU parlamentben. A többiek is szélvédett helyeken várják vagy morzsolgatják légzsák-pocakkal bélelt nyugdíjas éveiket. Vagy talán az arcukra ejtett Libération újság alatt ejtőzve fújják a kását nehéz vasárnapi ebédjük után. Csak a „mezei tömeget”, a naiv, romantikára éhes, vidéki egyetemistákat, meg a szegény városi diákokat sajnálhatjuk, sokan közülük drágán fizettek nemtörődöm éveikért. Mert volt részigazság a diákok elégedetlenségében, csak azt megfejelte a liberális verkli: „Tilos tiltani!”
Abban az évben, amikor Cohn-Bendit szülei – a nácik elől Franciaországba menekült német apa és francia anya – visszatelepültek az NSZK-ba, egy fényévekkel fontosabb esemény történt a Szajna-partján: de Gaulle tábornok másodszor is visszajött megmenteni hazáját. Egykettőre rendet teremtett odahaza, új alkotmányt íratott, kihúzta az országot az algériai háború mocsarából, és megalapozta a ma is jól működő V. Köztársaságot. Munkatársai, mindenekelőtt Pompidou miniszterelnök segítségével gazdasági-társadalmi növekedési pályára állította az országot és atomhatalommá emelte. A modernizáció oly mértékű volt, hogy tíz év múltával nem lehetett ráismeri az országra. Ráadásul de Gaulle hatalmas külföldi tekintélye lehetővé tette, hogy Franciaország az Egyesült Államok és a Szovjetunió között harmadikutas politikát folytasson, annak minden pozitív hozadéka mellett. Igen ám, de a háború előtti átlag negyedmilliós gyermekszaporulat a világháború után 800 ezerre nőtt, az egyetemisták száma a tíz évvel korábbi 175 ezerről 1968-ra már 530 ezerre emelkedett. Ez a fejlemény bizony vetett fel olyan intézményi, fejlesztési, logisztikai hiányosságokat, amelyeket időben, azaz előrelátóan, hamarabb és hatékonyan kellett volna orvosolni.
Pompidou is, de Gaulle is kiemelte később a sajtó és a rádió felelősségét az események elfajulásáért. Ők nem hittek annak a felszínes interpretációnak, miszerint mindent a korszellem határoz meg. Ezt mi sem hihetjük el. A korszellem nem természeti törvény, benne vektoriálisan összeadódnak bizonyos emberek, csoportok, hálózatok érdekei.(1) A média Franciaországban a szakszervezetek és ilyen-olyan fővárosi klikkek hitbizományaként működött. Girondas prototípusai a médiának köszönhetően lettek „korunk hősei”. Legnagyobb tettük talán egy lánykollégium szimbolikus elfoglalása. Fényképészek, mikrofonosok rohangáltak Benditék után, akiknek, amikor komolyabbra fordult a dolog és Párizs belvárosában az akciózó fiatalok barikádokat emeltek, már nem volt különösebb befolyásuk az eseményekre. A szemtelenség, a csürhementalitás még nem bátorság. A hetvenes éveit taposó elnököt a feleségén keresztül támadták: „Yvonne nagymama Franciaországa!” – hangzott bátor rigmusuk. A hangadók bátorságáról még annyit: tisztában voltak azzal, hogy nem eshet bántódásuk. Nem is volt fizikai tétje fellépéseiknek. Ellenkezőleg: nagyon is vigyáztak testi épségükre. Hiszen demokrácia volt, mégpedig olyan, hogy az elnök minden fontosabb döntését népszavazásnak vetette alá. Még a tábornok saját unokaöccse is ott masírozott a tüntetgetők között a Latin Negyedben. A Nouvel Observateur politikai magazin közben adta a (hinta)lovat a felheccelt fiatalok alá: „A család nem azért van, hogy megtanítsa az élet szabályait, hanem, hogy teljesítse a gyermek akaratát: nincs több cenzúra. Az iskolának nem az a feladata, hogy átadja a tudást, hanem hogy biztosítsa a tanuló kibontakozását.” Ilyen médiaháló tette lehetővé, hogy beérjen a francia értelmiség egy kisebbségének a véleményterrorizmusa. Később az országos napilapban, a Le Monde-ban kiáltványt jelentetnek meg, amelyben követelik a kiskorúakkal folytatott szexuális viszony büntetlenségét. Az aláírók között van Cohn-Benditék gátlástalan felmenője: Jean-Paul Sartre, a heccmester filozófus Herbert Marcuse méltó társa. Sartre egy interjúban lihegi, hogy de Gaulle egy szélhámos és csaló (a közvélemény a felmérések szerint feltehetőleg ezért tartja a valaha élt legkiválóbb államférfinak!), Pompidou meg egy piszkos alak. Ez az „alak” járatta be, tette működőképessé a de Gaulle által teremtett intézményeket. Sartre és szárnysegédei a média világából azt hirdették, hogy a világ jó forradalmárokból (Mao Ce-tung, Che Guevara, Fidel Castro) és piszkos burzsoáziából, illetve a keresztény szokásaikba avasodott polgárságból áll. A média segítségével ilyen mérgező mesterek hatottak a cselekvésükhöz eszmei indoklást kereső fiatalokra.
Politikai testamentumában, A gordiuszi csomó-ban Pompidou szóvá tette, hogy a tüntetések szervezői közül többnek már rég el kellett volna végeznie az egyetemet. Jómódú szülők gyerekeiként fogalmuk sem volt a szellemi és fizikai munkához szükséges fegyelemről. Azt is állítja, hogy a lázadozók némelyikét külföldről pénzelték. De Gaulle is elmondta, hogy ugyan nem kell az eseményeket feltétlenül rájuk visszavezetni, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael titkosszolgálatai is azon dolgoztak, hogy eltávolítsák őt és a miniszterét a hatalomból. A pénzügyi világ bizonyos szegmentumai kezelhetőbb politikusokat szerettek volna látni a kapitányi posztokon. Ma már tény, hogy az incidensek kirobbantásában résztvevők némelyike nem volt francia vagy nemrégiben szerzett francia állampolgárságot. Ugyanakkor az is igaz, hogy Pompidou jobban érzékelte az idősödő elnöknél: a heccfelszín alatt a nyugati civilizáció válsága tátong. A komfortját megbecsülni képtelen, mert azért meg nem küzdő generáció narcisztikus gurui által sugalmazottan az egekre vetítette és a házfalakra írta rossz közérzetét, életundorát: „Legyetek realisták és követeljétek a lehetetlent!” A spleen nem ismeretlen élmény Pompidou számára – ellentétben a tábornokkal –, fiatal korában őt is környékezte. Nem hiába olvasta szüntelen kedvenc költőjét, Baudelaire-t.
A miniszterelnöknek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az erőszakos események nem követeltek emberáldozatot. Ügyesen taktikázva, ám határozottan követve az állam és polgárai hosszú távú érdekeit, sikerült leszerelnie a „hajcihőt”. Különösen a vidéki polgárok voltak hálásak neki, hogy ha kell, a kivárásra játszva, ha kell, erélyt felmutatva, tárgyalásos úton tudott úrrá lenni a helyzeten, hiszen a diáktüntetések oldalvizén felbukkanó szakszervezetek munkabeszüntetései, sztrájkjai nehézzé tették mindennapjaikat. Pompidou érdeme viszont elsikkadt, amint az események híre Európa keletibb részei felé terjedt. Mivel a diáklázadásoknak idehaza csak egy kádárkori szocialista és egy kilencven utáni neoliberális értelmezése létezik – bár az interpretációknak a részeredményeit elismerjük –, megállapítható, hogy ’68-at kisajátították ideológiai, pártpolitikai céljaikra. Ez a forradalomnak szépített indulathalmaz-láncolat elemeiben túl sokat visel magán az ógörög bacchanáliákból. Sok benne az irracionális, a játékos, a „csak azért is” elem. Irányultságában destruktív, eszmeiségében dekonstruktív, hogy a demokratikus ellenzékünk kedvelt kifejezését használjuk: sok benne a „brahi”. ’68-nak az általuk értelmezett szellemisége a hazai demokratikus ellenzék és reformszocialisták hivatkozási felségterülete volt. Alain Minc francia közgazdász szerint Magyarországon a kommunista párt saját kebelén és tudatosan táplálta önmaga ellenzékét, ezért az átmenet annyira sima volt, hogy nem is lehetne meghatározni a rendszerváltás időpontját.(2) Ezért van az, hogy mindkét oldalról közelítve azonos értelmezését találjuk a ’68-ban történteknek. Nem engednek az ő 68-ukból. Ezért a teljes képhez nélkülözhetetlen a konzervatív értelmezés. Pompidou beszédeiből, írásaiból, cselekedeteiből ez kiolvasható, de szövegei magyar nyelven még nem hozzáférhetőek. A pragmatikus államférfi írásainak megismerése nem csak ideológiai okokból szükséges. Történelmi fontossága van szűkszavú írásainak: ő látta át a legátfogóbb módon az eseményeket, hiszen minden kulcsmomentumnál jelen volt, az ő döntései befolyásolták javarészt az események alakulását, civilizált mederben tartását.
Georges Pompidou elnöki mandátumát nem tudta kitölteni. 1974. április 2-án távozott el az élők sorából. Szinte jelképértékű, hogy abban az évben ért véget a francia gazdaság és társadalom „csodálatos harminc éve”, amikor hazáját Európa Japánjának tartották. A nyirokrák egy sajátos fajtájában szenvedett, amelynek első jeleit a diáklázadások, a nagy felfordulás elcsitulása utáni kimerültségében észlelte. Betegségének elhatalmasodása gyorsabb volt, mint remélte, így nem maradt ideje befejezni emlékiratait. Más írásai sem keltik mindig a befejezettség érzését. A halála évében megjelent A gordiuszi csomó című tanulmánykötete előszavában azzal mentegetőzik, hogy a hirtelen jött elnökválasztás kampányának terhei, majd államfői teendői miatt nem maradt már ideje végső formát adni a tanulmányfüzérnek. Helyreállítani egy igazságot című töredékes emlékirata 1982-ben látott napvilágot. A nagy ambíciókkal megáldott, minden társadalmi rétegre odafigyelő, a „nagy egyensúlyozó” államférfi kordokumentumnak is kiváló levelezése, jegyzetei, politikustársairól írt portréi csak tavalyelőtt jelentek meg Párizsban.

Jegyzetek:

  1. Erről bővebben: Fázsy Anikó: Szükségszerű tagadás. Magyar diáktüntetések és 1968 Magyar Nemzet, 2013. február 9.
  2. Alain Minc: Új középkor. Holnap kiadó, Bp., 2012 (Beke Mihály András fordítása), 110 old.

Georges Pompidou: A Girondas-ügy

 

Romorantin városka gimnáziumának végzős osztályában indult el a lavina február 25-én, öt perccel négy óra előtt. Plumesec úr, a francia irodalom tanára Racine Phaedra című drámáját elemezte harminckét nebulójának, és igyekezett felkelteni a figyelmet a főhősök érzelmi-erkölcsi vívódásaira.
– Marhára untatnak! – hallatszott hátulról egy hang a pillanatnyi csendben. – Feküdne már össze egymással az egész bagázs, aztán hagyjanak minket békén!
A nyugdíjas éveihez közeledő Plumesec, a patinás iskola tanára, városszerte közismert volt csiszolt modoráról és méltóságteljes viselkedéséről. Most is kimérten, jeges tekintettel mérte végig a tettest és határozottan ennyit mondott:
– Girondas, a büntetése vasárnapi szobafogság!
A megrökönyödés hulláma söpört végig az osztályon. Plumesec emberemlékezet óta nem rótt ki büntetést. Ráadásul 1968 májusa óta Romorantin gimnáziumában nem sújtottak diákot szobafogsággal. (1)
Tudni kell az ifjú Girondasról, hogy a gimnázium Igazgatói Tanácsának diákképviselője volt. Kétezer-kétszáznegyvenhárom tanulóból tizenhárman vettek részt a szavazáson, és tizenegyen voksoltak rá. Serkenő szakálla, cowboyinge és vásott farmere tették alkalmassá erre a posztra. Rajta kívül alig akadt diák, aki olyan széles pedagógiai tapasztalattal rendelkezett volna, mint ő: három évfolyamot is megismételt, így tizenkilenc és fél évesen még reménykedhetett, hogy lesz valaha érettségije. Apja végrehajtóként dolgozott a járási bíróságon. Noha évek óta híve volt az aktuális kormánynak, mostanában gyakran dohogott az intézkedései ellen, főleg az igazságügyi szakmáról szóló új törvénytervezet miatt. A L’Express (2) és a Perc újság cikkeiben új indokokat is talált mérgének karbantartásához.
Plumesec úr éles reagálását követően az osztálynak elállt a lélegzete. Hogy merészelt a tisztes korú tanár nekimenni egy ilyen fontos személynek, mint Girondas? Felmérte-e tettének lehetséges következményeit Romorantin társadalmi életében?
Az óra végét jelző csengő szakította félbe az incidenst. Plumesec fogta jegyzeteit, könyveit, majd komor hangulatban elhagyta az osztályt és az igazgatói szoba felé ment. A haverok körbefogták Girondast. Volt, aki tapsolt neki, de volt, aki remegett. Az osztály zöme inkább elhagyta a tantermet, felszívta őket az érdektelenség, amely a többségre jellemző.
Ponse úr, az igazgató éppen azon törte a fejét, hogy megfejtse az 1227. G /7. számú körrendelet értelmét, amely nemrég érkezett az Oktatási Minisztérium Pedagógiai Főigazgatóságáról. Ez a rendelet kívánta bevezetni az audiovizuális módszerek használatát azon tanárok számára, akik már rendelkeztek szociológiai végzettséggel és kinevezésre vártak. Az igazgató remélte, hogy talál majd megfelelő útbaigazítást a Középfokú Oktatás Nemzeti Szakszervezetének e körrendelettel kapcsolatos állásfoglalásai között. A legjobb lesz, gondolta, ha kapcsolatba lép az új filozófiatanárral, akit kinevezése után nemsokára meg is választották e szakszervezet romorantini vezetőjének. Ily gondok közepette nem csoda, hogy összerezzent a bejelentésre: Plumesec beszélni akar vele. Négy éve vezette a gimnáziumot, olyan eredménnyel, amelyért megkapta az Oktatási Érdemrend hízelgő szalagcsokrát. Az Akadémia főellenőrével is ebédelt már együtt, de Plumesec még soha nem lépte át irodája küszöbét. Becsülte is ezért kollegáját, hiszen Ponse jeligéje szerint: „Az a jó hír az iskolában, ha nincs semmilyen hír!” Mi lehet az oka mégis, hogy ilyen váratlanul tör rám? – villant át az agyán a kérdés, hiszen az utolsó óra végeztével a kolléga ilyenkor már útban szokott lenni hazafelé. A határozott hangját vette elő: – Küldjék be!
– Igazgató úr – kezdte Plumesec –, zavarban vagyok, hogy alkalmatlankodnom kell, de nem tehettem másként. – Majd elmondta a kellemetlen esetet és a kirótt büntetést. A dörzsölt igazgató nyomban felmérte a helyzetet és a következmények súlyát. Dobolt néhány taktust az ujjaival íróasztalán, majd becsukta a körrendeletet tartalmazó dosszié fedelét. Azután karba tette kezeit, majd megértéssel vegyes rejtélyes tekintettel nézett beosztottjára. Ez a tekintet szerzett neki hírnevet az iskolavárosban.
– Kedves kolléga – szólalt meg végül. – Miért is tagadnám, nagyon kellemetlen helyzetbe hozott. Mondhatom, corneille-i dilemma előtt állok – hogy az ön humanista műveltségére célozzak. Hagyjuk büntetlenül a nyilvános sértést? Vagy büntessük meg Girondas tanulót? Nem vitatom a bűn tényét, a helyzet képtelenségét, de kérném tisztelettel: a büntetés nem eltúlzott? Tudja jól, mennyire túlterheltek iskolai programjaink, és az mekkora erőfeszítést igényel a tanulók részéről! Ennyi fizikai és szellemi munka után elengedhetetlen a vasárnapi pihenő. Az új oktatásügyi miniszterünk ezt már a szombati napra is kiterjesztené sőt, fontolgatja már a csütörtöki, talán a szerdai napot …
– Elnézést az illetlenségért, de félbeszakítanám, igazgató úr. Girondas tette nem menthető. A kikapcsolódás különben neki életforma, mondhatni a hivatása.
– De vajon a büntetés a legmegfelelőbb módszer? – erősködött Ponse. – Bizonyára tudja, hogy a modern pedagógia szerint a szigor személyiségzavaró tényező. Nem gondolom, hogy az esetet szó nélkül kellene hagyni, be biztos ön abban, hogy elégséges ismereteink vannak Girondas viselkedésének örökletes tényezőiről, a családi környezetéről, a traumákról, amelyek gyermekkorában érték őt? Vannak-e megfelelő orvosi információnk hormonális egyensúlyáról, mielőtt kényszerítő terápiának vetjük őt alá? Ráadásul, kedves kolléga, tudnia kell, hogy elégséges számú felügyelőm sincs! Az e körbe tartozó személyzet felháborodottan és frusztráltan fogadta a hírt, miszerint a kormány más típusú állami alkalmazottaknak nyújt anyagi támogatást. A plusz órákat visszautasítják, és be kell látni, hogy a gyógykezelések minőségének javulása a felügyelői munkát elavulttá tette. Végül, felhívnám a figyelmét, hogy 1968 májusa óta gimnáziumunkban egyetlen tanulóra sem szabtunk ki ilyen fegyelmit! Ne mondja nekem, hogy vissza kell forgatni a történelem kerekét, hogy az egyetemi reformok megkérdőjelezendőek, hogy csorbítani kellene a közreműködés és a dialógus szellemét, amelyet bevezettünk intézményeinkbe!
– Igazgató úr, vonjam le a következtetést, miszerint száműzzünk minden fegyelmezési eszközt, tűrjük a sajtó megaláztatásait és az órán önmegtagadóan viseljük el folyamatos megszégyenüléseinket?
– Ne adja a számba ezt a mondatot, kedves kolléga, ne adja ezt a számba! Nem kell önnek ismételnem a szállóigét: Az erény középen van! Legyen tekintettel az igazgató feladatára is, akinek az eseményeket szociológiai összefüggéseikben kell látnia! Mindenesetre összehívom az iskola igazgatótanácsát, mielőtt döntést hozok!
Plumesec köszönt, sarkon fordult és elhagyta az irodát. Ponse kinyitotta az előtte fekvő dossziét, majd idegesen becsukta és gondjaiba merült.

Girondas eközben felpattant robogójára, melyet a szüleitől kapott tizenkilencedik születésnapjára, no meg azért, hogy végre elérte az utolsó évfolyamot. Ez utóbbi teljesítményt a közvetlen demokrácia bevezetésének köszönhette, hiszen a pótvizsgát felváltotta az osztályszavazás. Hősünk teljes gázzal indult, és miután fülsiketítő zajjal – amely a tekintélyének része és egyben az urbanisztikai környezet bűbájai közé tartozott –, kétszer megkerülte a kisvárost, betért házuk udvarába. A lépcsőket négyesével vette, könyveit a díványra dobta és nyomban nekiesett a telefonnak.
– Te vagy, Bouvard? Itt Girondas beszél. Sürgősen össze kell hívni a diákbizottságot!
Ez a vén, szemét Plumesec vasárnapi szobafogságra merészelt ítélni engem!
– Hülye az a pofa?! – hallatszott a vonal túlsó végéről.
– Van még néhány mohikán ebből a büntetgető fajtából! Mutassuk meg nekik!
– Zsír! Összehívom hozzánk a srácokat este kilencre!
Haragtól kigyúlt arccal szólt közbe a fia háta mögül az anyatigris, aki mindent hallott.
– Jól mondod, fiacskám, ne hagyd magad! Szólok apádnak, hogy hívják össze a szülői értekezletet. Mit nem képzel ez a Plumesec, a középkorban vagyunk?! Meg sem lepődök azok után, amit a L’Express-ben olvastam a múlt héten! Vége a szabadságnak! Kár volt apádnak Pompidoura szavaznia, az a fráter mindenre képes! Egy zsarnok! Tudom, hiszen olvastam! Lefogadom, hogy ő bujtogatja a tanárokat a kegyetlenkedésre!
– Fogd be, anya! Hallod? Mondtam már, fogd be! – szakította félbe a csemete. – Most púp vagy a hátunkon! Pompidou semmire sem alkalmas, ő egy nagy mínusz, lúzer! A posztindusztriális civilizáció válságának közepén vagyunk, és még mindig akadnak szemetek, akik parancsolgatni mernek másoknak! Tőlünk függ, hogy engedelmeskedünk-e nekik, vagy mi magunk szerezzük meg a hatalmat a munkásosztállyal egyesülve!
– Csacsikám, ne légy lehetetlen! Ne beszélj nekem a munkásokról, ők aztán tényleg semmirekellők! Sok pénzt akarnak, anélkül hogy megdolgoznának érte. Semmittevők és pazarlóak, ez a nagy helyzet! Az a Plumesec is állandóan vakációzik. Ha az apádra gondolok, aki minden idejét az önképzéssel tölti és mindez csak adóbehajtásra elég… Változásra van szükség és reformistákra!
A lázadó visszatolatott a szobájába, magára hagyva anyját, hogy kedvére szónokoljon. Rockzenét hallgatva cigarettára gyújtott, és a szoba padlóján végighasalva forgatta A kollektív erotika kézikönyvé-t, amelyet az iskolával szemben nyílt könyvbutikban vásárolt.
Miután utolsó kliensét is elkísérte a kapuig, Girondas úr gondosan bezárta irodája széfjét, az ajtót, majd felbaktatott az emeletre. Belépve a nappaliba pihenésre már nem nyílt alkalma, mert a hírtől felforrt a vére.
– Ezért még fizetni fog Plumesec! – fakadt ki. – Ezek a közalkalmazottak a költségvetés zabálói, kivétel nélkül!
Elhatározását tett követte. Még aznap este két összejövetelre került sor Romorantinban.
Bouvard-éknál a Diákönkormányzat vezetősége megrökönyödve hallgatta Girondas felhevült beszámolóját. Egyetértettek abban, hogy cselekedni kell. A szenvedélyes Élénky Josette dundi létére éhségsztrájkot javasolt. Biztos volt benne, hogy nagybátyja, a pap, kiprédikálja majd a tanárt a vasárnapi misén. A szabadkőműves apukával hencegő Bouvard tömeggyűlést indítványozott a városi kultúrházban. Caltarec az órák bojkottjára buzdított. Ez volt az a javaslat, amely a fején találta a szöget! Látszott, hogy az ötletgazda vérbeli szervező: hamar kiosztotta a feladatokat. Percek múltán robogók zaja verte fel az éjszaka csendjét: futárok vitték az Önkormányzat sztrájkdöntésének hírét a cimboráknak.
Girondaséknál is gyülekezett a Szülői Testület Vezetősége, a házigazda vendégszeretetét és különleges pezsgőjét élvezve. Ahogy fogyott az ital, úgy nőtt a harci kedv. Végül Leconchard elnök úr indítványa mögé sorakozott fel a díszes társaság. Ő különben nyugdíjas adóellenőr volt és régi tanácsosa a Radikális Párt helyi szervezetének.
Nyomban útnak is indult a kijelölt grémium az igazgató lakásához, követelve a büntetés azonnali visszavonását, Plumesec áthelyezését és a részvizsgák megszüntetését. Hagytak egy kis mozgásteret az igazgatónak: szóba jöhet az is, ha a szünidőig Plumesec betegszabadságra megy. Gondjuk volt közleményt szövegezni a Loir-et-Cher Újdonságai nevű helyi újságba, amelynek Leconchard levelezője volt. „Meg kell adni, hatásos közleményt írtunk!” – dörzsölte össze tenyerét idősb Girondas az utolsó pohár fenekére nézve.

Másnap Romorantin történelmi napra ébredt. A gimnázium előtti tér vidám hangyabollyá változott. Az ifjabb Girondas a sztrájkoló őrcsapat élén, szárnysegédjeitől övezve, sorra állította meg azokat a tanulókat, akiket este már nem tudtak értesíteni, vagy akik a belépés lehetőségét puhatolták. Csak a fürge léptű és üres tekintetű tanárok mehettek be. Csak két fiatal irodalomtanár állt le vitatkozni a sztrájkolókkal. Az egyikük arról győzködte a fiatalokat, hogy a gazdasági és társadalmi feltételek még nem értek meg a forradalomra. Emlékeztette őket Lenin, Maurice Thorez (3), valamint Loir-et-Cher megye Loridon nevű kommunista képviselőjének szavaira, akik figyelmeztettek a hatalommal cinkos provokátorok és a felelőtlenek okozta veszélyekre, mondván: az elhamarkodott cselekedetek a reakció malmára hajtják a vizet. Kollegája – aki a „nanterre-i szociológusok” öntelt tanítványa volt – viszont arra buzdított mindenkit, hogy tartsanak ki, hiszen megmozdulásuk egy népi felkelés kezdete! Nanterre-ben (4) a komisz, tudálékos tanárok mind visszakerültek katedrájukra, ezért haladéktalanul lépni kell! Ő hisz abban, folytatta, hogy Che Guevara (5) nem halt meg hiába. Erre azonban társa provokátornak nevezte őt, amivel kiváltotta a sztrájkolók haragját. A fenyegetések miatt behátrált az épületbe, de bosszús mondata még eljutott a közelállók fülébe:
– A fejetlenség az ellenforradalom szálláscsinálója!
A gimnáziumban teljes lett a káosz. A bentlakó tanulók a rendezvények termében tolongtak, és fenyegető mondatokkal írták tele a falakat: „Plumesec, megkopasztunk!”, „Le a kötelező zuhanyzásokkal!”, „Hatalmat Girondasnak!”
A tanáriban is lázas sürgés-forgás volt.
– Meddig tűrjük a rendetlenséget intézményünkben?! – kiáltotta egy javakorabeli tanár.
– Lehet megtorlásra építeni egy társadalmat?! – perelt egy másik.
Az utolsónak érkező kolléga a Loir-et-Cher Újdonságai legújabb számát lobogtatta, benne a szülői bizottság közleményével, melyben ellentmondást nem tűrő hangon bélyegezték meg az oktatásban használt neofasiszta módszereket és a középkori büntetések után nosztalgiázó tanárokat. A közleményt egy harcias mondat zárta: „A fasizmus nálunk nem fog szárba szökni!” Percek múlva megérkezett az igazgató döntése: határozatlan időre bezáratja az iskolát. A tantestület tagjai vették a felöltőjüket, táskáikat és a röhögő, poénokat elsütő diákok sorfalai között libasorban haladva elhagyták az épületet.
Plumesec aznap otthon maradt, mert reggel nem voltak órái. Annál több dolga akadt viszont a főnökének. Szüntelenül csörgött a telefonja: oda-vissza cikázott a hír közte és felettesei között, beleértve az Oktatási Minisztériumot is. Az affér gyorsan kinőtte magát az oktatás falai közül. Párizsi tudósítók, újságírók lepték el a várost; ismeretlen autók furikáztak az utcákban, volánjaik mögött a Radio-Luxemburg, az Europe-1, a France-Inter, a Paris Match és a Reggeli Franciaország riportereivel, fényképészeivel. A Radio-Luxemburg lekörözte a vetélytársait: sikerült interjút készítenie az ifjú Girondasszal. Az Európa-1-nek már csak az apa maradt, a France-Internnek pedig Leconchard-ral kellett beérnie, aki kimért felháborodással bélyegezte meg a gimnáziumban uralkodó légkört. Aznap este a tévé főműsorban mutatta be az üresen kongó osztálytermeket. A műsorban nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel becsmérelte az oktatás ósdi módszereit két „nemes ifjú”, akik harmadszorra készültek nekivágni az érettségi vizsgának. A híradó utolsó filmkockái Plumesec lakásának ablakait pásztázták végig. Az alkonyi félhomályban látni vélték az elhúzott függönyök mögül kémlelő tanárt, aki nem tudta, mire vélni a háza körül sürgölődő tizenhét technikust. Az „Információ első kézből” című műsor bemondója külön megjegyezte, hogy milyen émelyítő hatással volt rá a csipkés függönyök mögött kirajzolódó képmutató sziluett.
A fővárosi sajtónak kapóra jött a kisvárosi affér. A L’Aurore A börtönbotrányt gimnáziumi botrány követi főcímmel jelent meg. Ismét egy botrány!, harsogta a L’Humanité (6), és közben méltatlankodott, hogy Rives-Henrys (7) még szabadlábon van. A lap összefüggést keresett a romorantini események, az argenteuil-i (8) robbantás és a köztársasági elnök azon kijelentése között, mely szerint támogatni kell az osztályok közötti tanulási versenyt. A Le Figaro egy mértéktartó vezércikkben foglalkozott az eseménnyel. Felhívta a figyelmet, hogy az ifjúság képzése minden kormány elsőrendű feladata, és azt nem lehet sikerre vinni a tényezők közreműködése nélkül. Okfejtését e szavakkal zárta: „Ki merjük jelenteni, hogy együtt érzünk az ifjúsággal, amely úgy érzi, hogy el van zárva az idősebb korosztálytól.” A Harc (9) című lap egy kiáltványt tett közzé a Nemzetközi Idióta (10) szerkesztőbizottsága, illetve Jean-Paul Sartre aláírásával, amelyben harcra szólította fel a népi tömegeket a rothadó, megtorló rendszer ellen. A Bírósági Végrehajtók Szakszervezete sem maradt tétlen és tiltakozott, amiért dolgozóit újabban már a gyerekeik által is megtámadják a tanárok. A délután folyamán huszonhét író, újságíró és entellektüel – akik közül csak kettő-három neve volt ismert a nagyérdemű előtt – egy közismert párizsi gimnázium bejáratánál állt és tele torokból üvöltötte: „Mi is a hatalom szobafogságra ítéltjei vagyunk!” Az este folyamán – ígéretéhez híven, miszerint lelkiismeretesen tájékoztatják a nézőket a nagy belpolitikai és külpolitikai eseményekről – a „királyi” televízió két nagy vitát is rendezett a Romorantinban történtekről: kerekasztalt az első csatornán és ovális asztalt a másodikon.

Az első csatornán Duplessis címzetes professzor és Montaigu professzor védelmezte Plumesec tekintélyét. Az első még 1937-ben írt egy könyvet Rend és fegyelem címmel, a második rektor volt a Vichy-kormány idején. A kopaszodó koponyák és remegő hangok tulajdonosaival az alábbiak vitatkoztak: két fiatal szociológus tanár, két pszichopata (pszichológiát tanuló egyetemi hallgatók), két szakújságíró a Le Monde-tól (11) és a Nouvel Observateur-től (12), a Gimnazisták Akcióbizottságának két képviselője és két fejes a Szülői Szövetségtől. (Ennek az oldalnak a háttérből még statiszták is drukkoltak.) A bemondó hangsúlyozta, hogy a műsor teljesen pártatlan, mind a szereplők száma, mind azok reprezentatív mivolta tekintetében. Ez utóbbi fogalom kisebb incidenst okozott, mivel az egyik fej az Akcióbizottságból úgy értelmezte, hogy gúnyolódnak az ő reprezentativitásával. A résztvevők azonban siettek megnyugtatni őt: megválasztása mintaszerű volt, noha csak öt százaléka szavazott a jegyzékben szereplőknek. A vita különben elég élénkre sikeredett: a rend és fegyelem balkezes védelmezőit rendre lefasisztázta az ellentábor. A műsor végén az egyik ifjú titán harciassága osztatlan elismerést váltott ki, mivel a hírhedt spanyol inkvizítorhoz hasonlította Plumesecet. Sokan gondolták a tévézők közül, hogy Torquemada (13) egyik ezredese Franco tábornoknak (14), és felháborodtak azon, hogy a spanyol hadsereg beleüti az orrát a romorantini gimnázium ügyeibe. A Francia Országos Rádió és Televízió Közszolgálatához hamarosan betelefonált egy közismert milliárdos hölgy és számon kérte a kormányon a külföldi fasiszták garázdálkodását. A bálanya közismert volt hiányos műveltségéről, valamint arról, hogy vagyonával és négyzetgyök alatti tehetségével támogatta a Nemzetközi Idióta szerkesztőségét.
A második nap estéjén sok republikánus és hazafias néző vére forrt fel a látottakon-hallottakon. Még harmadnap is visszatért a sajtó az előző napi tévéműsor visszhangjaira. Több hírkommentátor és politikai elemző beszélt a megdöbbentő eseményekről, amelyeket a rendőri terror és az impotens kormányzás okozott. Még az államfő érintettségét is felvetette a Haladó Fiatalok Uniójának párizsi csoportja, amely ugyan az egyedüli képviselője volt az Uniónak, de igen nagy csődületet okozott a Saint-Benoit utcában.
A negyedik napon az Oktatási Minisztérium az eseményekre reagálva egy közleményt adott ki. Ebben megemlíti az 1902. évi december 14-i tizenhetedik törvénycikkelyt, majd azt kiegészítette az 1928. évi hetedik és kilencedik törvénnyel, amelyet 1948. április tizenegyedikén módosítottak. A fentiek értelmében megállapították, hogy Plumesec úr a törvényes rendelkezés értelmében járt el. A közlemény ugyan tartalmazta azt is, hogy mielőbb összehívják az Egyetemek Nagy Tanácsát és a Pszichológiai Tanácsadó Testületet, de a hír eleje olaj volt a tűzre. A közvélemény, különösen a fővárosi, mindebből azt szűrte le, hogy Plumesecet felmentették. A Gimnáziumok Akcióbizottsága rögvest általános sztrájkot hirdetett, maga mellet tudva több tanári szakszervezet szolidaritását. A párizsi Gay-Lussac utca ökumenikus körének három tagja mindjárt éhségsztrájkba kezdett, az ifjú Girondas rehabilitálását és Plumesec menesztését követelve. Egy külvárosi lelkész rendelkezésükre bocsátotta egyháza melléképületét, arra kérve egyházközösségének tagjait, hogy istápolják az éhségsztrájkolókat. Így nem szenvednek hiányt se erkölcsi támogatásban, se minimális élelemben. Prédikációjában kiemelte, hogy a Megigazuló Girondas sorsa szétválaszthatatlanul összefonódott az igazságosabb világ felé haladó emberi törekvésekkel. Az Úr kívánsága teljesül ezzel. Az őt támogató Éljenző Olivér abbé még ennél is tovább ment, és bejelentette, hogy holnap 15 órakor igét hirdet a Szent Genovéva hegyén.
A vidék nyugodtabban fogadta a minisztériumi döntést. A gimnazisták beérték a vég nélküli mozilátogatással, a tanárok pedig ötnapos hétvégére ruccantak ki járgányaikon.
Párizsban viszont nagy port kavart az Éljenző Olivér által szervezett tüntetés, amelyen részt vettek az egyszínű kommunisták, a sokszínű szocialisták, a reformisták, a haladó fiatalok és még sokan mások a szakszervezetek világából. Kora délelőtt a belvárosi és a külvárosi autóbuszok, platós járművek folyamatosan szállították a tüntetők csoportjait, akik elárasztották a Soufflot utcát, a Médicis teret és a Saint-Michel körutat. A legtöbben Seine-Saint-Denis kerületéből érkeztek. A transzparensek jelmondatai eligazító jellegűek voltak: „Plumesec, a seggfej!”, „Gátat a fasizmusnak!”, „Girondas velünk van!”, „Guichard mondjon le!” (15). A rendőrség szóvivője szerint hétezer, a L’Humanité napilap szerint kétszázezer tüntető vonult végig a belvároson egészen a Grenelle úti Oktatási Minisztériumig. Ütemes kiáltásaik – „Szabadságot mindenkinek!”, „Plumesecet börtönbe!” – messze hallatszottak. Végül egy viharos zápor jól szétszórta őket, s így elmaradt a tüntetéssel járó incidenssorozat.
Aznap este a La Coupole szálloda teraszán a „tenger gyümölcsei” ínyencségek és chablis bortól illatozó flaskók társaságában összeverődött értelmiségiek, filmesek és a Francia Országos Rádió és Televízió Közszolgálatának újságírói közös nyilatkozatban riasztották az országot, hogy rázzák le a fasiszta diktatúrát. A Munka Általános Konföderációjának és a Munka Demokratikus Konföderációjának szakszervezetei összejövetelt tartottak, ahol egy hetes közös sztrájkról döntöttek. Követeléslistát küldtek a kormánynak, amelynek első pontja: 50 százalékos béremelés. A Kommunista Párt a munkásokhoz intézett felhívásában a reakcióval szembeni egységre buzdított és hitet tett a szocialista szabadság végső győzelme mellett. A maga részéről a Nemzeti Oktatás Szakszervezete is kiadott egy közleményt, amelyben emlékeztetett: a nemzet napszámosai nagyobb tiszteletet érdemelnek, hiszen nagyfokú tudatossággal, a köztársaság iránti határtalan odaadással végzik tevékenységüket és ők a demokrácia legbiztosabb garanciái. Ugyanakkor egy vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezték, azzal a követeléssel, hogy a fizetett szabadságot növeljék meg tizenöt nappal. Ha mindez nem teljesülne, korlátlan idejű sztrájkkal fenyegették meg a kormányt.

Egyelőre itt tartunk a Girondas okozta perpatvarban. Az események végső kimenetele még bizonytalan. A jövőkutatók egyik csoportja szerint a megmozdulások tovább fognak gyűrűzni olyan méreteket öltve, hogy az intézményeket elsöpri a forradalom, és végre marxista kormány ragadja magához a hatalmat. Ez esetben Girondas még nem lesz ugyan oktatásügyi miniszter, de bizonyára átveszi majd az Ideológiai Újraképző Központ vezetését. Mások azon sajnálkoznak, hogy a zavargások nem a nanterre-i Latin negyedben vagy Caen-ban, esetleg Grenoble-ban robbantak ki, mert akkor a történtek ellenkező reakciót váltottak volna ki a közvéleményben. Ebből az előrehozott választások kiírása következett volna, és ma már egy erős „rendpárti” többség ülne a Nemzetgyűlésben. Így a szerencsétlen Girondas nem úszná meg a vasárnapi szobafogságot, amelyet egyenesen Ponse igazgató úr felügyelne. Egyesek még hozzáfűzik, hogy az áldozat és a hóhér talán kártyázással ütné agyon az időt. Plumesec akadémiai kitüntetésben részesülne, és a Munka Általános Konföderációjának Szakszervezetének be kellene érnie a Nemzeti Vasúttársaság Szakszervezetével kötendő progresszív szerződéssel.
Néhány megfigyelő-elemző – aki még nem érdemelte ki a futurológus jelzőt, hiszen szemérmetlenül dicsekszik a józan eszével – azt állítja, hogy a jócskán megnyújtott hétvége véget fog vetni a nemzeti felhorgadásnak. Az oktatásügyért felelős miniszter pünkösdre való tekintettel engedélyez még plusz három szabadnapot, majd górcső alá veszi az iskolai felügyelők és tisztviselők helyzetét. A Renault Igazgatósága negyed órával fogja csökkenteni a heti munkaidőt. A belügyminiszter eléri, hogy a kommandós alakulatok létszámát nyolcszáz újonccal növeljék, és az egyenruhások bérpótlékot kapjanak új egyenruha vásárlására. Az igazságügyi miniszter a maga részéről fogadja majd a végrehajtó kamara szakszervezeti küldöttségét, azokat, akik felemlegették a törvénytervezet szakmájukkal szembeni méltánytalanságait. Köztük lesz Girondas apja is, akinek az igazságügyminiszterrel történő meleg kézfogásáról készült fotó az Esti Franciaország (16) és a Le Figaro (17) első oldalán jelenik meg. Mindkét lap vezetőségi vezércikkének a címe: „Minden jó, ha a vége jó!”
Ami Romoratint illeti, ott minden visszatér a régi kerékvágásba, és a tanítást folytatni fogják. Girondas erőt vesz magán, és elnézést kér Plumesectől, aki a maga részéről mégis kérni fogja idő előtti nyugdíjazását.

                                                                                                             S. Király Béla fordítása

Jegyzetek:

1. „Le a laktanyaszerű gimnáziumokkal! – hirdették ’68 májusának utópistái. – Le a bezárt lakatokkal, a folyósón szolgálatot teljesítő internátusi felügyelőkkel, a terrorkommandóként felbukkanó ellenőrzésekkel, az ádáz pedellusokkal, a szürke vagy rózsaszín egyen blúzokkal, a diákok rangsorolásával, le a bezárásokkal és kizárásokkal, a büntetésből kapott vasárnapi különórákkal és a szent és sérthetetlen tekintély tiszteletével! Legyen szabad dohányozni órákon, úgy öltözni, ahogy akarunk, legyen sminkünk, miniszoknyánk és diákok által kormányzott ügyelet”. Jean Paul Brighelli: Butaságra kárhoztatva. Az iskolák programozott halála. Budapest, Kairosz kiadó, Budapest, 2006, 34. old.
2. A novella írásának idején ez a kéthetente megjelenő politikai magazin középbal irányultságú volt és szakadatlanul támadta a gaulle-izmust, amelyet Georges Pompidou elnök testesített meg.
3. Maurice Thorez (1900–1964) a Francia Kommunista Párt főtitkára volt 1930 és 1960 között.
4. Párizs egyik elővárosa nyugati irányban.
5. Argentin marxista forradalmár, politikus, író, orvos, gerillavezér. Bolíviai kivégzése után kulturális ikonná és a baloldali mozgalmak jelképé vált.
6. A kiváló szocialista politikus, Jean Jaurès által 1904-ben alapított napilap, amely 1920-tól 1994-ig a Francia Kommunista Párt központi orgánuma.
7. André Rives-Henrys (1917–1990) jobboldali francia politikus. Korrupciós ügye miatt 1972-ben le kellett mondania képviselői mandátumáról.
8. 1971-ben Argenteuil városában gázrobbanás történt egy középületben, amelynek huszonegy halálos áldozata volt.
9. 1941 és 1974 között megjelenő párizsi újság. Kezdetben a francia ellenállás engedély nélküli lapja, munkatársai közé tartozott Albert Camus.
10. 1969 októbere és 1994 között megjelenő baloldali, gúnyos hangnemű újság. Sylvina Boissonnas támogatta anyagilag, aki más ultrabaloldali mozgolódásnak is a mecénása volt. Szellemi patrónusa kezdetben Simone de Beauvoir, elnöksége idején támogatói közé tartozott François Mitterrand is.
11. A Le Monde az egyik legismertebb francia napilap külföldön. 1944 óta jelenik meg.
12. A Nouvel Observateur baloldali orientációjú francia hetilap. Ezen a néven 1964 óta jelenik meg és szociáldemokrata elveket képvisel.
13. Tomás de Torquemada (1420-1498) domonkos rendi pap, 1481 és 1498 között spanyol főinkvizítor volt.
14. Francisco Franco (1892-1970) spanyol tábornok és 1939 áprilisától haláláig Spanyolország teljhatalmú ura volt.
15. Olivier Guichard (1920-2004) francia jobboldali politikus. Több miniszteri posztot is betöltött de Gaulle, Pompidou és Giscard d’Estaing kormányaiban. 1969 és 1972 között nemzeti oktatásügyi miniszter.
16. Esti Franciaország (France-Soir) 1944 és 2011. december 14-e között megjelenő napilap.
17. A Le Figaro a vezető középjobboldali nézeteket valló francia napilap

Minden vélemény számít!