Wessely Gábor és Büki Attila könyveinek ismertetése

Kendőzetlenül őszinte látószögből

(Wessely Gábor: Pilisi napló)

Kritikus legyen a talpán, aki napjaink könyvdömpingjét követni tudja, hiszen valamenyi kiadványt egyszerűen fizikai lehetetlenség volna elolvasnia egyetlen embernek. Egyéb sanda szándékot feltételezni még mindig merészség, (noha nem kizárt, hogy ilyen-olyan érdekből létezik), de vajon mégis miért maradnak visszhangtalanok bizonyos, igenis létfontosságú témákról, mert az életünkről szóló magyar művek? S legfőképpen éppen azok, amelyek környezetünk eseményeire a hétköznapok kisembereinek szemszögéből világítanak rá.

Olyan prózai dolgokra gondolok elsősorban, amelyek – ha egyáltalán eljutnak a könyv formájában történő megjelenésig, általában kis kiadók termékei – ritkán kerülnek ismertetésre jelentősebb, vagy annak vélt lapok illetékes rovataiban. Noha az olvasók olykor rejtett csatornákon, kézről-kézre adják. Mint például egy geodétából lett szekszárdi újságíró – majd szekszárdi újságíróból lett geodéta, aki kisvártatva ismét újságíróvá vált – kendőzetlen naplója. Közérdekű magánkrónikájában 2005-től 2008-ig számol be életének alakulásáról, s tulajdonképpen mindarról, ami olyanná tette az életét, amilyen lett.

Charlie Chaplin lehetne a filmes minta, ahogyan Wessely Gábor szintén burleszkkel foglalkozik – szóban. Egyszínű füzetek című sorozatát évek óta jelenteti meg. Nem véletlen e sorozatcím, hiszen az egyszínű füzetekben lépten-nyomon napvilágra kerül a valós világ rejtett kétszínűsége. E sorozat 11. része a Pilisi napló címet viseli. Úgy tartják, a naplójával szemben a legőszintébb az ember. Wessely legnagyobb bűne, hogy kíméletlenül őszinte. Meglát, értékel, észlel. Lecsap, akár egy karvalyszemű glosszista, aki pártatlanul szedi áldozatait. Egyetlen pártfogoltja a jóság becsülése, vagyis a becsületesség jósága. Lehet, hogy napjaink társadalmát tekintve tévedne ebben?

Szavaiban a többség igaza rejlik. Embert gyűrő helyzetek, vétlen és kényszerű munkahely-változtatások a család eltarthatóságának reményében. Millió apróság derül ki –csörgedező csermely módjára, lassan-lassan – a közélet titkosított, hánytató visszásságaiból.

„Úgy érzem magam, mint a tücsök, amelyik nem ciripelhet. Nincs biztonságban manapság a létem a réten”

Írja többek között a közösség burkába csomagolt egyéni hányattatásáról.

Mégis, miféle demokrácia az, ahol a szólásszabadság bilincsét érzi a szólni kívánó? Miféle sajtószabadság az, amelyikben még mindig helyi hatalmasságok igyekeznek lehetetleníteni a szívből eredő szavakat? Ahol országos tünet, hogy reklámfelületek szorítanak ki az emberek érzelmi egyensúlyának megtartására szolgáló szépirodalmi műveket a lapokból, s velük szemben a lelkeket kiüresítő, tehát ártó szándékú, pletyka ízű botrányok nyernek teret.

„2005. 10. 23. vasárnap Koszorúztunk a tolnai 56-os emlékműnél. A polgármester, aki korábban tanácselnök is volt – és akkoriban bizonyára elkötelezetten emlegette a szovjet csapatok áldozatkészségét, ahogy megfékezték az ellenforradalmárokat. – Szép beszédet mondott a tizenéves hősökről.”

Figyelik, miként változnak a szemléletek? Ahogy a vélt politikai érdek megköveteli, pontosan annak megfelelően.

A rendszerváltozás után húsz évvel is rengeteg köpönyegforgató módon jellemtelen-gerinctelen embert tartanak felszínen a folyók habjai… Óriási vagyonok birtokában vajon érzik-e a hatáskörben lévők közül elegen azt a természetes szándékot, hogy a magyar kisembernek nincsen más vágya, minthogy egyszerűen emberhez méltó módon hagyják élni, amíg a Teremtő engedi.

Wessely Gábor lappangó írói sorsából az is egyértelműen kiderül, hogy az irodalmi értékek teremtésére szánt morzsányi összegek sem szolgálják a politikai élet irányzataihoz nem kötődő irodalmárok létét Magyarországon. Pedig egyetemeket végzett, érett embereknek talán nem is eshetne nehezükre, hogy értsék: egy-egy művet megteremteni a levegőből élő ember képtelen. És – állítólag – az író is ember, aki ha kiszenvedi könyvét és könyvének megjelentetését, az esetek jellemző százalékában nem részesedik annak hasznából, noha étlen-szomjan, bokor alatt lakva aligha lehet képes a tehetségének megfelelő értékű mű megalkotására.

„Nemrég olvastam Jack London életét. Megírt egy könyvet és vett egy farmot a honoráriumból. Megírt még egyet, és vett egy házat az anyjának. Stb. A magyar nyelv piaca kicsi. A kiadók vegetálnak, reklámozásra, a szerzők futtatására szinte semmi pénz nincs. Kertész Imréről azt se tudtuk, hogy létezik, míg Nobel-díjat nem kapott. Akkor aztán felfedeztük, egyből remekműnek tartottuk és ezerszámra vásároltuk a Sorstalanságot; sőt filmet is készítettünk belőle.

Az én tollnoki pályámat ilyen váratlan fordulat nem »zavarhatja meg«. Evezgetek a mocsárban, és szomorúan konstatálom, hogy középszerű mérnökként háromszor annyit keresek, mint jó íróként.”

Gyakorlatilag egy író háromévi sodródását kendőzetlenül őszinte látószögből figyelő ön- és közérzet kórisméje ez az egy ültőhelyben elolvasható, groteszk stílusú napló.

(Wessely Gábor: Pilisi napló. Geográf Kiadó, 2009; 106 p., ára: 2500 válságos forint)

Büki Attila: versmozaik

A szombathelyi születésű Büki Attila inkább drámaírással foglalkozott az utóbbi időben. Költői adósságát törleszti – az új hangzású Syllabux Könyvkiadónál e-könyvként és hagyományos nyomtatású formában – most megjelent verseskötetével. Szinte zsebkönyv méretű könyvének egyszerű címet adott: Versmozaik. Rokonszenves, hogy mennyire sokrétű mondanivaló, lírai élmény zárkózik e cím mögé. Az olvasót eligazító fülszöveg a következőképpen határozza meg e kötet tartalmát:

„Versmozaikjai leegyszerűsített gesztusok, rejtelmes szövegek, melyekben a képzelet és a valóság, a múlt történései és a személyes élet mozzanatai úgy jelennek meg, hogy a végtelen idővel és a jelen pillanataival egységet alkotnak, egésszé teljesednek, felmutatva a tudat élményeit, emlékeit, világunk töredezettségét… Közelítése a távolságból az egyszerű valósághoz oly átélhetővé teszi líráját, hogy az olvasó magáénak érezheti őket.”

A vallásos lapokban is évtizedek óta publikáló költő két ciklusra tagolt, hetedik verseskötetének lapjai sajátos hangulati és műfaji elegyet képeznek. Gondolatforgácsai egységes megjelenésben képviselik a mondanivalót, ám olykor aforizma-gyanúsan, néha meg versnek álcázott jegyzetlapként tüntetik fel a költészetet. A versfolyam önálló címekkel nem rendelkező darabjait azonos sodrás jellemzi, de az egyes versek témaköre mégis sokszínűvé érleli a teljes anyagot. „Uram adj világosságot / repedéseid között / A történések résein / hagyd látnom / ahogy ágon lovagol madár / földedet járják halászaid / kertészeid tüzénél / összegyűlnek leveleid / Ne hagyd hajamba ragadni / földed jeges karmait / szótlan vized partjain” – indítja mottóként is felfogható módon képletes versfolyamát, amiben következetesen bukkanak fel a keresztény hit jelenlétét jelképező halak, s mint a hívők életében általánosan, a Krisztus-példa szelíd ereje hat.

Igazán mai érzületűek ezek a versek, mondanivalójuk emberi és kendőzetlen. Lírai tudósítást kapunk korunk Büki által érzékelt mozzanatairól, vagy éppenséggel a mozzanatok hiányáról. Ahol „Egekig kéklik a csönd” s „Lógattad a közöny lábát” mintájú kifejezések sorát látjuk, ott annyira pontosan képeződik le józan mindannyiunk hangulata, mintha önigazolást nyernének belőle a kor keresztény humánusai. Tünet-együttes tömören felvillantva, kórisme – és nem több. Ám tehet-e többet a költő, minthogy észrevételez, és gondolatait-érzéseit lírába szövi?

Ha az ember a világ mostani fordulataira tekint, keserű megállapításait látja igazoltnak ebben a versmozaikban: „anyanyelvem betűit múzeumba küldik”, „Nem beszél / az ember se Istenhez / se egymáshoz / haszonelvűvé / zsugorodik a világ”. Nem így van egyre terjedőben?

A köteten végig felbukkan a versekben az árnyék, mint félelmes kísértet: „A jóléti világ ügynökei / összegyűjtik aláírásainkat / a többi már / bankármalmok őrleménye”. Másutt említődik a kora nyári gazokból nőtt erdő, az orrig lengő szmog, a természetes környezet sok vesztesége. Ám pihentetőként olyan boldogságba merülünk, mint „A kertben / leszakítottam egy ibolyát / hároméves unokám / kicsike kezébe vette / Érzi illatát / mondja színét / s máris robog / játékmotorján / Tavaszországba”. Nos, tulajdonképpen ezt keressük mi mind, a Tavaszországba vezető utat! Ezt keresi a költő, amikor verset ír. Erre vágyik az olvasó, amikor olvas. Kétségbevonhatatlan esztétikai-etikai igazság: „A rózsa azonban illatozik / varázslatos szavak nélkül is / az örökkévalóságig”.

Ami hitelesen továbbható Büki versteremtésében, az a következő finom részlettel igazolható pontosan: „A kertben száz tulipán / lélegzik / megannyi orgona / és sokhangú / meggyfavirág / Költik a tavasz örömét / csendes dalokba / Árnytársuk / csupán a papíron / kezem betűbokra”. (Syllabux Könyvkiadó, Budapest, 2011)