Írói vallomás

Szigorú latintanárunk volt, belénk verte a deklinációkat meg a konjugációkat, a memoriterek közül vagy száz sornyira máig emlékezem. Fáradt, idős ember volt a történelemtanárunk, a római császárokról legtöbbünkben annyi maradt meg, hogy : „Ave caeser, moroturi te salutant!” Ez azért kevés, hogy valóban közel hozzon egy diákhoz egy császárt. Marcus Aureliusnak bizony sokáig a nevét se hallottam.
Talán egy dunakanyari kirándulás során értesültem róla, hogy az egyik római császár a folyó túlsó partján (pontosabban a Garam torkolatvidékén) táborozott és vadászott, miközben papiruszra vetette gondolatait. Egy római császár, itt, Pannóniában, már szinte Magyarországon, még ha majdnem kétezer évvel ezelőtt is! Ez ahhoz elég volt, hogy fiatalemberi (már nem gyermeki) fantáziám nekilóduljon. És hát Aquincum, ahol a helytartó palotája állt, a császár akkor neki „a főnöke” volt, kellett, hogy járjon Aquincumban. Kerestem a palotát a Duna-parton, a Hajógyári-szigeten, bozóttal benőtt romokat találtam, odébb az amfiteátrumot, de hát az cirkusz volt, nem palota. Háborogni kezdtem, ami már az érdeklődés kezdete.
Meghökkenéssel értesültem róla, hogy Marcus Aurelius Kr. u. 173-ban háborút viselt a kvádok és a markomannok, e két különös nevű törzs (bocsánat: nép) ellen, de még ugyanabban az évben meghalt. Az osztrákok azt mondják: Bécsben, a horvátok, hogy: Sirmiumban, a Délvidéken. Pedig osztrákok és horvátok ugyanúgy nem laktak Pannónia e határtelepülésein, mint magyarok. Mi miért nem tudunk róla többet, hiszen Aquincumban bizonyosan járt.
Az Elmélkedések ott állt apám könyvei között, de azért óvatosan vettem kézbe. A könyv lenyűgözött, elegáns, vékony kötet volt, talán nem is „igazi” filozófia, inkább töprengés életről-halálról, tisztességről, emberi kapcsolatokról. Meg arról, nem is olyan könnyű a császár élete, ha komolyan veszi a megbízatását, hogy a világ ura legyen. Marcus Aurelius beköltözött alapolvasmányaim közé.
Az évezred utolsó nyarán látogattunk el a Nógrád megyei Diósjenőre, a tengerszem szépségű tó partján találtam rá váratlanul Marcus Aurelius emlékművére, rajta a császár arcmásával. Lábam a földbe gyökerezett… Itt lehetett a császári harcálláspont, jobbra az íjászok, a dombtetőn a gyalogság sorakozott. Szemközt a kvádok, a nádasban a markomannok, „a barbárok”, ahogy maga Marcus is idézőjelbe teszi a nevüket. Térképet rögtönöztem a tóról, a dombhátról, az ingoványról. Lemértem, hogy ez a falu (hol volt akkor még itt falu, vagy igen?) alig harminc kilométernyire esik a Dunához, negyvenre a Garamhoz.
Másnap írni kezdtem egy történelmi elbeszélést az ütközetről, a császárról, de inkább a Birodalmat a barbárságtól védelmező hadvezéri szándékról. És lapoztam hozzá lexikonokat, történelmet, hadászatot, régészetet, németül, magyarul (horvátul nem). Marcust idővel maguk a rómaiak is az istenek sorába állították, jövendölést vártak – és alkalmanként kaptak – tőle. Józan, gondolkodó elme volt, aki világosan fogalmazott, bizonyosan sok gondolata megvalósult idővel. Azért ezt a látnoki képességet az elbeszélésben „átruháztam” a segédőr tisztjére (a centúrióra). Az írás címe ez lett: A békecsászár nagy háborúja. Marcus a Kárpátokig akarta kiterjeszteni a Római Birodalom határát, az erősebb volna, mint a Duna-Tisza-vonal, gondolta. És befogadni a „barbár” népeket, országa védelmére (a markomann úgyis határőrzőt jelent), latin kultúrára. Volt ebben persze a közép-kelet-európai utód álma valamiféle korai Európa-eszméről, hát hogyne lett volna. Nemes ellenfélként felléptettem Marbodot (latinul Marobodust), a fiatal markomann királyt, aki maga is vállalná a rómaiságot, a birodalomhoz tartozást. A békeszándékból aztán persze háború lett, térképembe lesve megkomponáltam a diósjenei ütközetet, amelyről a lexikonok meglehetősen szűkszavúan szólnak.
„Mi a birodalommal egymás kedvére születtünk. Az élükre rendeltettem, mint a kos a nyáj élére!” – ez az idézet adta az írás gerincét: a hatalom és a kiválasztottság, a tömeg és a vezető, a személyes felelősség, amely… Ezt fogalmazza Marcus Aurelius a béke végóráiban és az ütközet röpke idején. Meg a kormányzás békésnek tűnő bomlása közben, amikor – a pártus lázadás miatt – a császár nem fejezheti be birodalommentő művét, és nem nyomulhat a biztos határt jelentő Kárpátokig, hanem keletre kell masíroznia légióival, Kis-Ázsiába. Ötvenkét éves, tudja, hogy soha nem lép többet Pannónia földjére. Oda az álom, a terv, Pannónia nem lesz a Római Birodalom megújulásának kiinduló állomása. A hadi beszámoló (a győzelmi jelentés) a diósjenei csatáról már nem jut el Rómába, útközben elvész, gyaníthatóan maga Marcus Aurelius sem érkezik vissza a fővárosba. Egy év múlva már nem ő a császár.
Azért ez így kevés volt, egy győztes ütközet végén felvillantani a közeli bukást, és a sötétbe hullani hagyni az utókorra legtöbbet hagyományozó római császárt, ezt nem lehet egy novellával elintézni. Az az év izgatott, amelyről majd’ kétezer éve nem tudunk, amelybe olyan sok rossz és esetleges belefért, csak ő nem fért bele, csak ő tűnt el belőle rejtélyesen.
Fantázia kellett a hiányok, a feltételezések és a lehetőségek összebékítésére. Marcus Aurelius Róma nélkül, harc nélkül, élet és halál helyszíne nélkül, – mert mindez hiányzott. És tudjuk, ami utána következett (Commodus uralma) már nem az ő erőfeszítései és tervei, nem az ő szelleme szerint történt. De nem történész írta meg ezt a rejtélyt, hanem regényíró írta meg ezt a történetet. Nem igazat akartam írni, hanem hiteleset, hihetőt, nem cserepeket kerestem egy Marcus Aurelius szoborhoz, hanem a személyét egészében megfaragni, ahogy a következő évszázadokban sokan látták, vagy akarták látni.
Magány, duzzogó elfordulás, kiemelkedés a tömkelegből, – mindez volt természetesen Marcusban is, meg az írójában is. A szigetember – hamar megtaláltam a címet, az elnevezést, amelyet leghitelesebben magára ölthetett a hatalmát magától önként eltávoztató császár. A sziget – ősi jelkép – mélyebbről indul, mint maga a tenger, és magasabbra emelkedik. És a sziget magasából szétnézhet, szemmel tarthatja körben a tenger vízszintesét, és messze túlláthat rajta. És ha szikla az a sziget, a hullámverés aligha árthat neki. De lépjünk túl a jelképeken…!
Amíg Marcus Aurelius védi a három kontinensre szétterülő Birodalmat, amíg légióit a Birodalomért vérezteti a végeken, addig a Birodalom belső ellenségei felőrlik a jobb erőket, a hit összekötő erejét, – a Birodalom Rómában vész el. Marcus megfárad, kedvét veszti, bízik örökösen ellentmondó fiában, aki mást, más eszközökkel akar, mint Marcus. Nem a hatalom már a kérdés, ezt Marcus erőszakkal bizonyosan megtarthatná, hanem az emberi lelkekben végbement változással nem tud, nem akar együtt érezni. Kivonul a Birodalomból, a legszélére húzódik, ahol egyszer régen egyensúlyban volt saját lelkével, ahol képes volt megfogalmazni emberi és császári „exegi monumentum”-át, – ez pedig a Garam folyó torkolatával átellenes, parti sziget, magyar olvasók kedvéért nevezzük nevén: Esztergom, Prímás-sziget.
Vajon valóban hiszi Marcus, hogy a teljhatalmú császár megengedheti magának azt a luxust, hogy minden hatalmat elvet magától, csak személyes „varázsa” erejével éljen és elmélkedjék a Birodalom szögletében? Elviselik ezt vajon a hatalom új birtokosai, és a mindenkori szolgalelkek, hogy valaki, aki korábban „felül” volt, most fizikai közelségbe kerüljön hozzájuk? Valóban hiszi ezt Marcus? Vagy próba, játék mindez, netán az öngyilkosság elegánsan kitervelt formája? Sem a kérdés nem merül így fel, sem válasz nem készül ilyen értelmű. A korszak egyik legnagyobb cselekvő-gondolkodója hajtja végre ezt a szellemi, politikai életmanővert, maga kedvére, vakmerő kísérletként.
A szigetember ennek az alig egyetlen évnek a története, az élet olyan helyzeteinek a megtapasztalása, amelyekben korábban sose volt része. Társául egyetlen embert választ maga mellé, vagy visz magával erre a sajátos „földi lélekútra”, Dithüramboszt, aki korábban hadi írnok volt a császár mellett, most társ és barát (ha lehet volt-császárnak társa és barátja), szolga (ha volna bármiféle szolgai munka a szigeten). Marcus Aurelius valójában azokat a korábban elképzelhetetlen helyzeteket érzékeli, amelyeket átél – őt meglátogatva – az új császár (Commodus), aki a fia, a Birodalom végvidékére vetett őrparancsnok, a söpredék népek, akik nem bírják Marcus (a császár, a gondolkodó ember) jelenlétét elviselni.
De mindez csak az őrlődés volna, a „társadalmilag és hatalmilag fonák” helyzet! Nem ennyi a regény, nem ennyi az egyetlen szigeti év sem! Marcus Aurelius szabad emberként, a hatalom ólomsúlyától megszabadulva folytatja és fejezi be Elmélkedéseit. Keserűség, a szembenézés kényszere, a belső béke szükségessége – ez sarkalja Marcust, hogy papiruszra vesse gondolatait olyan dolgokról, amelyek egyre inkább alakítják életét, s amelyekről egyre inkább érzi, hogy mindig is fontosak voltak számára: az írásba foglalás szükségessége, a hatalom ügyének elrendezése, párbeszéd az istenekkel, és végül az egyetlen, amellyel előbb-utóbb csak szembe kell néznie: a saját halála. Marcus Aurelius sztoikus személyiség: a nyugalom, a fegyelem, a távolságtartás és a tisztelet (az ember és a természet tisztelete) betölti egész személyiségét. Felkészül megváltozott élete eseményeire, amelyeket már nem feltétlenül ő maga irányít.
Történelmi erőszaktétel lett volna bármiféle konkrét eseményt belecsempészni Marcus Aurelius sorsába. Egy gondolkodó személyiség érzékenysége és töprengő válaszai alkotják a kisregény gerincét, amelyben mosoly és megrendülés, apró rezdülések és fenyegető kataklizmák egyaránt elképzelhetőek. A szigetet – akár emberből, akár sziklából képződött – idővel elmossa a tenger. De maga a tenger lesz nélküle szegényebb.

(Az említett írások megjelentek:
A békecsászár nagy háborúja Polisz 2001. 58. megjelenés. 11-24. oldal, kötetben: Börtöncella a kártyavárban. Elbeszélések. Bp. 2005, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. 139-158. oldal.
A szigetember. Három kisregény. Bp. 2009, Hungarovox Kiadó. 5-79. oldal.)

(2014. december)