Dörömbözi János: „Ó! / Desolatio! / Nekem e föld halni jó,” Gondolatok a szigetemberről

„A sokaságtól való undort a magány, a magánytól való undort a sokaság gyógyítja meg.”
(Seneca: A lelki nyugalomról. XVII. 3.)


„Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát, / s így mindegyik determinált. / Így él a gazdag is, szegény is,” (József Attila: [Magad emésztő…], 1934). Felidéződnek a költő egyéb sorai: „te két milliárd párosult magány!” (Emberiség, 1935). „Már két milliárd ember kötöz itt, / hogy belőlem hű állatuk legyen.” (Flóra, 3 Már két milliárd, 1937). „Kit kétezer millió embernek / sokaságából kiszemelnek,” (Óda, 1933). „Száz éjszakán / ezer magány / millió fájdalommal” (töredék vagy verscsíra, [Száz éjszakán…]). A költő korában két milliárd, ma már hét milliárd. A magányosság megéneklőinek, bölcseleti elemzőinek számbavétele most nem feladatom. Mindenesetre sokak alkotása tolult emlékeimbe egy három kisregényt tartalmazó kötet kapcsán. Lukáts János: A szigetember. (Hungarovox, Bp., 2009.)
Három, különböző korban és helyszínen játszódó történet. Az első a magyarság leendő hazájában, Pannonia Inferiorban, a II. században (180-ban). A második a XX. században, az 1980-as években, Kelet-Berlinben, a harmadik a XXI. század elején, Budapesten és a Dunakanyar egyik szegletében. Megírásuk ideje: 2008. április; 1983–2008. május (Kelet-Berlin–Budapest); 2005. március. Az első, a második és a harmadik évezred emberének megidézése. Első megközelítésre azt gondolhatnánk, hogy a távoli időpontok és távoli helyszínek között összekötő kapcsot csupán a szerző személye jelent. Ez csak részben igaz. A cselekményekből és a cselekménynélküliségből jól kirajzolódik az író „lírai énje”. Ugyanakkor a vezérfonal a közös emberi sors – a sorsválasztás. Az ember mibenléte. A sorok közt mélázva úgy tűnik, hogy mindez Arisztotelész egyik megállapításának cáfolata. Az ember dzóon politikon – vélte az ókori görög. Tényleg „társas lény”? Így kérdezzük, hogy a pejoratívnak ható másik jelentést meg se említsük. E kérdést a XVIII. századi (átlépett a tizenkilencedikbe is – ezt a szőrszálhasogatók kedvéért) königsbergi agglegény is feszegette. Nevezetesen: az emberben eredendően megvan a társadalomba való belépés hajlandósága, s ugyanezzel a társadalommal szembeni ellenállás. Társadalmiasodás: „ennek állapotában inkább érzékeli ember voltát”, és izoláltság – „mindent a maga feje szerint akarjon intézni”. (Immanuel Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből. IV.) Ezt a tulajdonságot a klasszikus német idealizmus képviselője társiatlan társiasságnak nevezte el. Törekvés társra, társakra, ugyanakkor az individuum függetlenségének követelése. Kitörési kísérletek párkapcsolatokból, társadalmi kötöttségeinkből. A legjobb életérzés a függetlenedés környezetünktől, a minket körülölelő, befogadó és egyben kitaszító világból. Vágyunk erre akkor is, ha megvalósítása csupán ideiglenes, illuzórikus. Igaz, ideig-óráig igen sokszor ringathatjuk magunkat ebbe az állapotba. A kisregények találkozások és elválások szükségszerű voltán keresztül az egyén végtelen – valójában véges – magányra ítéltetését jelenítik meg. Szerelmi szálak szövődnek, majd elvékonyodnak, elhalványulnak, elszakadnak. Egyedüllétben fájó vágy a másik után, de az imaginárius szférából visszatalálás a valóságba. Akármelyik egyént nézzük, az attitűd ugyanaz: csak kapni, a még nem ismertet, az álmokból összetettet. Adni nem. Igaz, mit is adhatna önmagán kívül bárki a másiknak? Megtalálható-e, létezik-e a magány és a közösségi lét helyes egyensúlya?
Jelen esszémben csupán a kötet címadó írására összpontosítok. Ennek alcíme: Marcus Aurelius utolsó könyve. Választásom önző és önkényes. Ehhez kapcsolódik leginkább hivatásom és sorsválasztásom. Nem utolsósorban: választott magányom. Nem saját fájdalmaimat és örömeimet „dalolom” (vö. Petőfi: A XIX. század költői), bár meglehet, sokak felfogásában így sincs szüksége rám és még sokakra a világnak. E kérdés emberi „ésszel” való eldöntése nem oly egyszerű, mint amilyennek látszik. Időben és térben is rengeteg áttét, nem megítélhető érték van minden egyes ember életében. Vélhetőleg a világnak mindenkire szüksége volt, aki világra jött. Ez nem jelenti azt, hogy érvényes lenne Leibniz sokszor cáfolt és gúnyolt híres/hírhedt szentenciája. (Vö. A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei. 10.)
„Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken. Te magad is szoktál effélére vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy önmagadba visszavonulj. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint saját lelkébe, különösen, ha olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal teljes békesség tölti el. A békesség pedig azonos a lélek harmóniájával. Ne vond tehát meg önmagadtól egyetlen esetben sem ezt a visszavonulást, s újhodj meg lélekben.” (Marcus Aurelius Elmélkedései. Európa, Bp., 1983. Ford.: Huszti József. I. m. IV. 3. 37–38. o.) „Ad se ipsum” – ajánlotta gondolatfoszlányait (görögül: Eisz heauton) a császár, majd évszázadokkal később (1842-ben) Kierkegaard (Vagy-vagy. Gondolat, Bp., 1978. 27. o.). Gnóthi szeauton – hirdette a delphoi Apollón-szentély felirata, a Scito te ipsum címet adta Abelardus Etikájának a középkorban (a XII. században), az önismeret fontosságát hangsúlyozta Montaigne a XVI. században.
Az Antoniusok „aranyszázada”: Traianus (98–117), Hadrianus (117–138), Antonius Pius (138–161), Marcus Aurelius (161–180). E császárok rajongtak a görög kultúráért, a hellén művelődéseszmény, élénk szellemi élet jellemezte e kort. A Római Birodalom ekkor érte el legnagyobb kiterjedését (Traianus idején), de már jelentkeztek a bomlás fenyegető jelei is. „Istenek nélkül nincs Birodalom. Istenek nélkül a Birodalom összedől.” (A szigetember. 5. o. Az istenekben vagy Istenben való hit dilemmájának problémafeltevése Marcus Aureliusnál? Lugdunumban177-ben a nartyres fidei nem a kereszténységhez való közeledését tapasztalták meg.) „Nem is tudom; ha kioltják az istenek iránti kegyeletet, nem semmisítik-e meg a hűséget és az emberi társadalmat, egyszersmind legkiválóbb erényét az igazságot” – írta Cicero (Az istenek természete. I. 2, 4). A francia Montesquieu (A rómaiak nagysága és hanyatlása) és a magyar Berzsenyi az erkölcsök hanyatlásával magyarázta – a történetünk lejátszódását követően közel három évszázaddal bekövetkezett – Róma bukását. A magyar költő A magyarokhoz: „A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.”
A filozófus császár uralkodásának éveit állandó csatározásokkal töltötte. A külső támadások, különféle germán törzsek betörései mellett, időnként a belső lázadás is felütötte fejét. Kvádok, markomannok, jazygok, naristák és más törzsek sikeres támadásai a Duna mentén, Brigetio, Aquinqum elfoglalása, az utóbbi felgyújtása komoly gondokat okozott. Marcus Aurelius császár éveken át folytatta sikeres harcát a limesek mentén, így Pannonia területén. Pannonia Inferior Aquincum székhellyel és Pannonia Superior Carnuntum katonai központtal. Marcus Aurelius mindkét helyen hosszan időzött, harcolt és elmélkedett.
A hatalmáról önként lemondó császár életének utolsó napjait eleveníti fel A szigetember c. írás. Már nem a világbirodalom ura, hanem egy magányt választó (akkoriban) idős ember. Környezetének kevés számú szereplője ekként is kezeli. A történetnek csak néhány személye nevesített. Köztük a kisregényben a visszavonult uralkodó fiaként szerepeltetett Commodus (177-től társcsászár, 180–192 között egyedüli uralkodó). Apa és fiú kapcsolata, a hatalmat gyakorló és a hatalomra törő, a hatalmat önként megosztó, de azt már önkényesen gyakorló kijelölt utód viszonya bontakozik ki e lapokon. A kisregény szerzője a történelmi tények ismeretében szépirodalmi eszközökkel, egyes szám első személyben számol be egy ember életének utolsó napjairól. Antonius Pius és Marcus Aurelius „apa–fia” kötődése, bár adoptálás útján jött létre, kevésbé volt problémás, mint utóbbinak Commodusszal való családi köteléke. Az árnyék már a fiú születése előtt feltűnt. Lukáts János kisregényében először rövid utalás történik minderre, a szerelmi vetélytársra, a gladiátorra (vö. i. m. 51. o.). Majd így beszélteti a halálra készülő főhősét: „Commodus nem az én fiam, bár úgy szerettem és úgy neveltem, mint a sajátomat. Én akartam, hogy a fiam legyen, ő – azt hiszem – soha nem akarta igazán. Commodus a hírneves gladiátor fia, tudom a nevét, de nem írom ide, ennek az embernek a neve ne szerepeljen a kéziratomban.” (I. m. 60. o. L. még 61. o.) A vérségi vonal vagy az ápoló nevelés, a szeretet, a törődés meghatározó volta? E kérdés sokszor merült fel a történelem során, rangtól, beosztástól függetlenül. (Miként az is gyakori elhatározás, hogy a nélkülünk örök feledésre ítéltetett, életünkbe kéretlenül, kellemetlenül betolakodókat nem örökítjük meg az utókornak.) Commodus esetében tudjuk a választ, nem lépett császári apja nyomdokaiba. Sem bölcsességben, sem erkölcseiben, sem a hatalommal együtt járó felelősség tekintetében. „Némelyek azt állítják – és állításuk valószínűnek látszik –, hogy Commodus Antonius, Marcus fia és utóda, nem tőle született, hanem házasságtörő viszony gyümölcse volt.” (Historia Augusta. Gondolat, Bp., 1968. Ford.: Terényi István. Iulius Capitolinus: „Marcus Antonius. A filozófus.” XIX. I. m. 71. o.) A tényleges császár, nem csak a Duna szigetén éldegélő, tudott az adulterium megtörténtéről, annak következményéről. Az asszony száműzetését javaslóknak adott sztoikus magyarázata: „Ha elküldjük a feleséget, vissza kell adnunk a hozományt is.” (Vö. uo.) Felesége, Faustina, Antonius Pius leánya volt, aki „Hadrianus akaratából” Annius Verus fiát, Marcust adoptálta, majd a birodalmat adta hozományba.
Διθύραμβος: „dithyrambosdal; fellengző/dagályos beszéd; Dionysos egyik mellékneve”. A görög szó átírásai: dithyrambos (a nemzetközi gyakorlathoz közelítő tudományos és felsőoktatási művekben használatos); dithürambosz: (az általános és középiskolai oktatásban, a sajtóban és a szépirodalmi művekben használatos); az ún. latin átírás: dithyrambus (ma már kevéssé használatos), a latin szó jelentése: „(Bacchushoz, később más istenekhez is intézett) dicsőítő ének”. A szerző vegyes átírási módja talán arra szolgál, hogy az „áthallás” megőrzése mellett a megkülönböztető jegy se vesszen el. Dithürambosz: „ókori görög lírai műfaj. Dionüszosz isten csodás tetteiről, szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról szóló himnusz, melyet általában fenséges vagy eksztatikus hangulat, pompázatos stílus és dallam jellemez.” (Világirodalmi lexikon. 2. k. Akadémiai, Bp., 1986. 776–777. o. A szócikk szerzője: Falus Róbert.) A hivatalos ünnepségekkel kísért Dionüszosz-kultusz antik világbeli történéseinek felidézésére nincs terünk. Viszont e sorok szerzője ismét hazabeszél. A tragédia születése a zene szelleméből – már az ókori felfogás szerint is e műfaj a Dionüszosz-kultuszból eredt; és Nietzsche műve (1872). Az egyetlen befejezett. Nietzsche szerint a dionüszoszi játékok szereplője, a szatír (költő, szellemlátó, táncos, zenész egy személyben) a tragédia kezdete. A természet és a természet legerősebb ösztönének képmása, a természet mindenható nemzőerejének jelképe. A görögség világának megragadási kísérlete a dionüszoszi és az apollóni kettősség mentén. A mértékfelettiség és mérték ütközése. „Minden, ami létezik, igazságos és igazságtalan, és mindkét létezésében egyaránt jogosult.” Az individuatio világából való kitörési kísérletek. Fakadhat-e tragikum az életörömből? Létezhet-e az egészség neurózisa? A német bölcselő szerint az „ittasultság” istene a misztikus önlemondást, magányos leroskadást, a világharmónia evangéliumát hirdeti. A dionüszoszi önfeledtség az ősfájdalommal van összefüggésben. A görög tragédia egyetlen tárgya Dionüszosz szenvedéseinek bemutatása. Az elragadottság állapotában a létezés valamennyi korlátja és határa lebomlik. „A tragédia bizonyítja a legjobban, hogy a görögök nem pesszimisták” – írta az önmagát Dionüszosszal azonosító Nietzsche 44 éves korában (Ecce homo).
Dithyrambosz a visszavonultságot választó császár egyetlenként megmaradt hűséges szolgálója, mindenkori bizalmasa. A bölcs uralkodó írnoka. Sok csatában követője, dicső tetteinek megörökítője. A görög név a görögül is kiválóan tudó és író Marcus műveltségére is utal. Császárának megszólítása továbbra is a Sempiternus. A latin szó jelentése: „állandó, folytonos, örökké tartó, örökös, el nem múló, mindig fennmaradó”. A római világban e titulus Jupitert illette. Marcus Antonius tiltakozik is ellene. A kisregényben a Saturnalia, Saturnus isten ünnepének (december 17.) említése, a szatír szerepeltetése szintén további asszociációkat ébreszt. Az aranykor, a földművelés, a vetés istene az ősi Ops (jelentése: „hatalom, erő, bőség, segítség”) istennő decemberi ünnepkörébe iktatódott. A termés betakarítása, bősége (augusztus), és a téli gabona (decemberi) vetése a kultuszokban is jelentőségre tett szert. Saturnus nevét tévesen a serere („magot vetni”; a sero további jelentései: „ültet, nemz, teremt, elhint, kelt, támaszt, okoz”) igéből származtatták. E tévedés nem korlátozta kultikus jelentőségét. (Vö. Thomas Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Telosz, Bp., 1995. 75–79. o.) Az ezen ünnepkörhöz kapcsolódó ajándékozás szokása – igaz, immár más megközelítésben – kultúrkörünkben ma is él. Vajon milyen ajándékot szánt a Sempiternus szolgájának? A kisregényben e kérdésre is megkapjuk a feleletet.
A történet helyszíne. „Az első utam a Danubius partjára vezetett, megálltam a fűzfák alatt, elégedetten néztem jobbra és balra: hatalmasan hömpölygött a folyó. Védte, biztonsággal védte a Birodalom határát. Túlnan erdők és hegyek, vadak és barbárok. Az már idegen rengeteg, kvádok lakják és markomannok. Meg gepidák. Micsoda nevek. Valahol a túlparti füzek közt, ott ömlik a Danubiusba a Granua folyó, innen nem látszik a torkolata, csak az eszem tudja, merre van, meg az emlékezet.” (A szigetember. 5. o.) Egyértelmű, hogy hol jár a császár, s merre járunk mi. A helymeghatározás könnyebb egy mai magyarnak, mint bármely itáliai kortársunknak. Vajon melyik szigetről elmélkedik a szerző? A leírás alapján a napjainkban Prímás-szigetként ismert területről lehet szó. A Duna e 2,7 km hosszú földnyelvnél válik ketté, osztódik a főágra és a Kis-Dunára, majd ismét egyesül eggyé. A XIX. századig itt két önálló sziget, a Prímás és a Vízivárosi létezett. Ha innen pásztázzuk tekintetünkkel a környéket, balra a folyó széles medre látható, jobbra kis kanyarulatokkal folyik lefelé. E helyről a Granua jobb kézre esik. A történelmi emlékezet néhány kilométerrel lejjebb őriz egy már eltűnt szigetet, kissé távolabb haladva (az 1713-as és az 1711-es folyamkilométer között) napjainkban is található egy sziget. Neve Helemba. A magyar történelem része, az átellenben fekvő azonos nevű település a XX. században Csehszlovákia, majd Szlovákia történelmébe lépett. Hajdan érseki birtok, gyümölcsösökkel, nyári palotával – templommal, temetővel. Ma leleményes honpolgárok pihenőhelye, némelyek megélhetésének könnyítője. A terület kb. 17 hektár, hossza 1,6 km, szélessége 100-200 méter. Lejjebb egy másik kis sziget (neve Törpe) található. A magyar partok közelében a „vízlépcsős rendezést” megelőzően szárazlábbal is könnyen megközelíthető, növényzettel, fákkal sűrűn benőtt földnyúlvány (sziget, félsziget) ékelődik a folyóba. A Duna-part ezen szakaszán meg-megállva szemlézhetjük mindezt, a folyót, a szigeteket, az erdőséggel tarkított túlparti dombot, valamint Garamkövesd épületeit. Balra 2-3 km távolságban a Garam, jobbra szintén pár kilométerre az Ipoly torkollik a Dunába. Az imént elmondottak már megelőlegezik önkényes kisregényválasztásomat. Az alábbiak megerősítik.
Elmélkedéseim ma már legfőbb színterének bemutatása. Esztergom-Szamárhegy 307 méter magas domb (collis), nagyképűen ez is a „hegy” nevet viseli, miként az antik Róma egyes „dombjai” – Palatinus, Caelius, Aventinus, Capitolinus – szintén a mons nevet bitorolták. Esztergom-Szamárhegy koordinátái: é. sz. 47˚ 48’ 33”, k. h. 18˚ 47’ 22”. Esztergom városától 4-5 km távolságra található, a 11-es főút mentén. Északra a Duna és a folyó túloldalán lévő dombvidék, keletre a Búbánatvölgy, Nyugatra a Csenke-patak és Esztergom városa, míg délre erdő határolja. A Visegrádi hegység és a Pilis tartozéka, a Pilisi Parkerdő valamikori közigazgatási határa, ma már belterület, Esztergom városának egyik része. A Duna-Ipoly Nemzeti Park területe, Esztergom pedig az Ister–Granum Eurorégió központja (2003-tól). Szamárhegy és környéke – régészeti leletek által is igazoltan – ősidők óta lakott. Bennünket közelebbről a római korig visszavezethető történelme érint meg. Az ókori város Solva az aral törzs szállásterülete volt, ásatások tanúsítják a római katonák valamikori jelenlétét. Isztergom, Iszterográd, ősi nevek szláv és bolgár-török etimológiai magyarázattal is szolgálnak. Az ősmagyar név: Isztergám, Esztergám; a középkorban a római Solva helyébe a latin Strigonium és a német Gran név lép. A várost emlegették a „magyar Sion” és a „magyar Róma” néven is. A város 970–1241 között Magyarország királyi és érseki székhelye, világi és vallási központja, mai szóval fővárosa volt. Elválaszthatatlanul egybefonódott a szakrális és a profán.
Immár 36 éve egyre hosszabb időt töltök e környezetben. (Autóval, biciklivel, gyalogosan a szárazföldön; úszva és kajakozva a vízen. Több ezerszer, megunhatatlanul.) Fokozatosan „magányosodva”. A sziget szimbolikája különböző kultúrkörökben: aranykor, biztonság, boldogság, magány, másvilág, menedék. A folyó, forrás, tenger kapcsán az eredet, élet és halál, megtisztulás, megújulás, termékenység, újjászületés fogalmai tolulnak elő emlékeinkből. A kisregényben a szigetre költözött „öregember” négylábú társa a lova – Albiola; az én négylábú kísérőm Apollo, a magyar vizsla. „A határvidéke ez – nem, nem a birodalomnak – az életnek, a lehetőségeinknek, az akaratunknak a határa.” Az apa fia kérdésére – „Ez a magány, ez nem őrjít meg?” – válaszolt kérdése: „Hogy volna ez magány?! – de tudtam, a fiatalok ezt értik meg a legnehezebben, az egyedüllétet.” E gondolatok fogalmazódnak meg Lukáts János által, Marcus Aurelius közvetítésével. (I. m. 30. és 31. o.) Magam is megfogalmaztam már néhányszor. A fiatalok, de valójában az idősebbek sem értik meg, mit lehet itt az egyedüllétben csinálni. Válaszom: például egyedül lenni. Ez így nem teljesen igaz. Gondolataimmal, a múlttal – nem csak sajátommal – vagyok összezárva. Seneca a Marcus Aurelius előtti évszázadban elmélkedő sztoikus vallja: „Az összes ember közül egyedül azok nyugodtak, akik a bölcsességgel foglalkoznak, egyedül ezek élnek: nemcsak a saját életidejüket óvják nagyszerűen, hanem a magukét meg is toldják minden korokéval, mintegy birtokába kerülve mindannak is, ami hosszú évekkel ezelőtt történt. Ha nem vagyunk teljesen hálátlanok irántuk, a szent tanoknak ama megalkotói a mi érdekünkben születtek, számunkra készítették elő az életet. Más fáradalma révén hozzájutunk a sötétségből napvilágra hozott, csodálatosan szép dolgokhoz; egyetlen század sem tilos a számunkra, mindegyikbe bebocsátást nyerünk; ha lelki nagyságunkkal kedvünk támad túllépni az emberi gyengeség szűkös határain, hatalmas időbeli távolságot járhatunk be.” (Az élet rövidségéről. XIV. 1. In: Lucius Annaeus Seneca: De brevitate vitae – Az élet rövidségéről. De tranquillitate animi – A lelki nyugalomról. Seneca Kiadó, Pécs, 1992. Ford.: Bollók János. I. m. 57. o.) A bölcsnek évszázadok, évezredek szolgálnak, megismerheti az emberiség addig felhalmozott szellemi értékeit és azok létrehozóit. Sokan törekszenek a bölcsességre Marcus Aurelius egyik szentenciájának tudatában is: „Világbíró Nagy Sándor és az ő öszvérhajcsára holtuk után egy sorsra jutottak; mert vagy felszálltak a világ alkotó szellemébe, vagy mindketten egyformán szétszóródtak az atomok között.” (Marcus Aurelius Elmélkedései. VI. 24. i. m. 77. o. Vö. Préd 2, 14.) Megkapó Marcus monológja a halálról a kisregényben (I. m. 71–73. o.). „Üvöltő csönd” (i. m. 76. o.) emlékeinkbe idéz egy XX. századi magyar halálra készülőt (vö. Radnóti Miklós: Levél a hitveshez. Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus–szeptember.)
A szigetember peroratiója: „a folyó egykedvűen benyelt havat és hajót, múltat és jövőt”. (I. m. 77. o.) „A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai.” (József Attila: A Dunánál. 1936.) A szerző e kisregényét nekem írta. Meg magának. Meg másoknak Másokban más gondolatokat, érzéseket ébreszt. Lukáts János elbeszélése e sorokat élesztette bennem. A szamárhegyi kicsi házam hasonló életérzést, élményvilágot áraszt, a teraszról befogadható panorámával, mint Babits Mihály esztergomi, előhegyi nyári lakja. Elmélkedésem címét nem véletlenül kölcsönöztem tőle. Levél Tomiból, 1911. „Magyarul nevének semmi szó: / latin neve: Desolatio”. Jelentése: „egyedüllét, elhagyatottság”.

 

2 hozzászólás a(z) “Dörömbözi János: „Ó! / Desolatio! / Nekem e föld halni jó,” Gondolatok a szigetemberről” bejegyzéshez

  1. A tanulmány december 3-a után érkezett, így már a következő évre tervezett szám egyik ELŐZETES darabjaként tettük föl. Az esszé túlnő a könyvrecenzió műfaján. Meszemenően osztozom szerzője véleményén: “A szerkesztőségi értekezleten Lukáts János mellé ültettél, hogy beszélgessünk. Ő megajándékozott kötetével. Elolvastam,reflektáltam. Neki elküldtem, most csatolom. Ez sem
    hagyományos recenzió. Elolvasásra érdemes lehet.” Igazi EGZISTENCIÁLIS ESSZÉt olvashatunk!
    TP, főszerkesztő

Minden vélemény számít!