Olyan mély a csönd, hogy lélegzeni is alig lehet alatta. Hóba öntve állanak a fák, zúzmarás vén fenyők s halottá dermedt bükkök állanak némán és mozdulatlanul, mintha az örökkévalóságot őriznék éppen.
Néma és mozdulatlan a havas, mintha meghalt volna. Patakjait béklyóba verte a tél, dübörgésük fölé jégpáncélt szorított s azt is befödte öles mélységű hóval. Csak éppen a róka hallja meg néha a víz tompán vergődő szívveréseit, midőn figyelő útjain áthalad fölötte. Olyankor egy percre meg is áll a nagy halott némaság közepén, hallgatózik s búsan gondol a nyárra, mely még véghetetlen messzeségekben szunnyad, túl hidegen és koplaláson.

Komor nagyúr a tél ott fönt a havason, kegyetlen úr. Egyetlen legyintésével megváltoztatja az erdők arcát, elsöpri az utakat, bozótok helyére sima hó-tisztásokat varázsol, sziklás katlanok fölé fehér leplet terít, s jaj, annak a lábnak, mely a csalfa hóra lép: alatta megnyílik a föld, s míg lent törötten összeszedi magát, éhesen és csattogó fogakkal kacag rajta a tél.
Míg ragyog a nap, még mosolyogni is tud a téli havas. Csillogó ékességeit csábítva kínálja idegen vendégnek, meleg fényt ragyogtat, s kék éggel parádéz. De jaj, amikor lehull a nap, mint megfagyott madár, a fények egyetlen perc alatt kihűlnek, az ég kietlen lesz és szürkén tátogat, megdermednek a hegyoldalak s a halál elindul a völgyeken vadászni. Borzalmas, félelmetes olyankor a havas. Semmi se mozdul. Sem ág, sem szellő, sem állat, sem madár. A csönd odafagy a hegyekhez, s a mozdulatlan fák közül kietlenség ásít, s az ember, akit odafogott a téli este, úgy érzi, hogy borzalmasan egyedül maradt. A magány lassan ráfagy a szívére, s a mozdulatlan csönd olyan nehéz, hogy szinte megroskad alatta. És valami végtelen nagy szomorúság haldoklik kereken, mintha a magára hagyott világ utolsó perceit élné, s még csak egy pillanat és minden örökös halálba dermed, és többet nem esik szó és nem indul mozdulat soha ezen a földön. Olyan rettenetes a tél s az este együtt, ott fönt a havason.
Áll Mihály bácsi, a vén vadőr, a nagypojáni magaslesen és várja a rókát. Várja türelemmel, mert jönnie kell neki. Már többször látta estefele a magasles alatt elsompolyogni, hosszú farkával söpörte a havat, s nyomokkal írta tele a nagy tisztás fehér abroszát.
Áll Mihály bácsi a magaslesen, hol szép barna őszi időben az urak szokták lesni a bikákat, vagy a cammogó medvét, mely itt vált keresztül a szedresek felé. De most nincs langyos őszi este, nem hördülnek kereken részeg mámorban a szarvasbikák: kegyetlen, nyers téli szürkület van, a szarvasok leköltöztek régen az aljba, s a medvék is alusznak valahol. Egyedül a rókák csatangolnak még odafönt, Isten tudja, mit is keresnek a kétméteres hó néma világában. Lehet, hogy a hűség tartja ott őket is, akár csak Mihály bácsi.
Áll az öreg a magaslesen, s a szürkület, mint félelmetes roppant ellenség beveszi lassan az erdőt. Elnyomja, fojtogatni kezdi, a dermedt nagy némaságban csak egy-egy fa fájdalmas reccsenése hallszik. Haldokló bükk gondolt talán a nyárra, s megrepedt szíve az emlékezéstől.
Nézi Mihály bácsi a nagy pojánt. Megszokta már a telet odafönt, de érzi mégis, hogy a nagy kietlenség valahogy ránehezedik, érzi, hogy ebben a fagyott mozdulatlanságban van valami lelketlenül borzalmas, valami félelmetes, valami olyan, amitől elvesztheti az ember az eszét. Jó volna mozdulni bár egy ujjal, de nem lehet, jó volna köhögni bár, de azt sem lehet, szólni, kiáltani, de azt sem lehet: valami szörnyű fagyos varázslat fogja a kezét, a hangját, mázsás láncokkal kötözi… éppen mintha a halál maga állna ott a nagy pojánon, s két csontos nagy fehér kezével a világ torkát szorítaná.
Már indul testében az ösztön, sarkában, hogy eltépje magát a téli este borzalmas varázsától, mikor hirtelen forró vérhullám fut át az izmain. Ott, a pojána sarkában mozdult valami!
Olyan ez a mozdulat, ott a nagy mozdulatlanság fehér birodalmában, mint egy lázadás. Pedig csak alig észrevehető mozdulat, az egyik szürke fatörzstől elvált valami árnyék s a másik fatörzsbe beleveszett. De mozdulat volt. S mintha élet indult volna tőle kereken, a hegyek s a fák egyszerre lélegzeni kezdtek, a hideg vicsorgatta fogait, s a nagy tisztásra ugrásra készen feszült a várakozástól.
Néhány másodperc és aztán újra mozdulat. A bükkfa-szálas széliből kiválik egy szürke árnyék, s kilép lassan a nagy pojánra. Mögötte még egy. Majd újra egy.
Őzek – mereszti Mihály bácsi a szemét, hogy átdöfje vele a szürkületet, s csodálkozik, mert három hete, hogy a nagy hó lehullt, nem járt őz arrafele.
Az egyik megfordul, oldalra néz. Nagyot dobban Mihály bácsi szíve. Farkas! Farkas hát, az Istenit neki… s keze már szorítja a puskát, méri a távolságot… az anyjukat, csak jönnének közelébb…
S jönnek. Az első megindul kocogva a tisztáson keresztül, egyenest a magasles felé. Néhány lépés után megáll, visszanéz a másik kettőre, mert azok még állnak s szimatolnak. Röviden mordul. Parancs. A másik kettő is indul kocogva. S jönnek hárman, egymás nyomába lépve, a magasles felé.
Izzad már Mihály bácsi, pedig az elébb még vacogott a foga. Forró már a puskacső, pedig az elébb még majdnem hozzáfagyott a keze. Hirtelen az eszébe hasít: négyes serét van a puskába téve! Postát kellene, azt hát! Keze szaporán matat a zsebben, fogásáról is megismeri a keresett töltést… jaj, csak ne kattanjon a puska…
Megvan. Most már jöhetnek. Egyik csőben posta, másikban nullás. Markában a két négyes serét…
S a farkasok jönnek, engedelmesen. Előreszegett fejjel kocog a vezérfarkas elől, füle se mozdul, szeme sem, mégis mindenre ügyel. Hirtelen kinyúlik a nyaka, a lába megáll. A másik kettő hátulról beléje szalad. Úgy állnak összeverődve, meglepetten.
A vezérfarkas orra a levegőt elemzi. Embernyomot érez. Ott van előtte, látja is: öreg bükkfa felé kanyarog a nyom, s a bükkfa alatt létra… friss a nyom, emberszagtól bűzlik…
A puska már ott van Mihály bácsi vállánál, arca a puska kopott agyán, s a félrebillent ócska célgömb szigorúan áll a vezérfarkas figyelő fején.
– Bumm! – riad végig az erdőn a lövés.
– Bumm! – a második.
A vezér roggyantan fekszik a hóban, csak szürke háta látszik ki belőle, az egyik dülöngélve vánszorog, s a harmadik rémült meglepetéssel iszkol az erdő felé. Nem érti az egészet, hiszen semmi veszedelem nem érzett, hogyan lehet mégis… nem ér rá tűnődni hosszasan. Éles ütés éri az oldalát s valami újra dörren. Megint egy ütés, most már a nyakában. A dörrenést már csak szédülten hallja, aztán előrecsuklik a hóba s nem hall többé semmit.
Mihály bácsi úgy mászik lefele a lajtorján, mintha nem is öreg volna, hanem fiatal, s nem is ember, hanem mókus. Térdig süpped a mély hóban, s mert nagyon igyekszik, kétszer majdnem derékig esik belé. De nem baj. Nem baj már semmi. Itt fekszik a vezérfarkas, hű, mekkora rusnya nagy állat. Úgy kapta a lövést, hogy még ideje sem volt oldalra fordulni s elbúcsúzni. Ott fekszik a másik. Azt is elvégezte a négyes sörét, igaz, hogy csak kettőt kapott belőle. S a harmadik is véresen vonszolta magát, az sem lehet messze.
Még két töltése van a tarisznyában, tartaléknak hordja már esztendők óta. S indul a nyom után. Még az elboruló szürkületben is látszik: vörös a hó mind a két oldalon, ahol a harmadik elvonszolta magát. Nullás sörét nem tréfál, hiába.
Hólepte, bozontos cserjésbe visz a nyom. Még sűrűbb a vér, még mélyebb az ösvény, amit a sebzett állat túrt magának menekülésében.
Lassan s óvatosan halad Mihály bácsi. Tapogatja a havat a lábával, szakértelemmel csúszik, hogy ne merüljön mélyre. Így is néha derékig esik, ha egy-egy behavazott fiatal fenyőnél üres hóra téved a lába. Ötven lépést alig halad így, s ott van a farkas. Már nem bír menni sem, egy bokor alatt kushad s hátravicsorog.
– Bumm – dörren tompán a puska a hó között, s a riadó fákról vastag hórongyok hullanak.
Aztán Mihály bácsi komótosan nekitámasztja a puskát egy bokornak, leveti, előkotorja zsebéből az öreg nyúzóbicskát s arcán elégült mosollyal leguggol a döglött farkas mellé.
– Hallám a bundádat – mondja neki, s mosolyog a bajusza alatt.
Későre jár, erősen későre az idő, mikor vállán a három farkasbőrrel a kunyhóhoz megérkezik. Borzas bükkfák között akkor jött föl a hold, s fagyott fényét, mint jéghideg cukorport hinti az erdőkre. Csikorog a hó, ahogy érkezik s csikorgásától a csönd riadva menekül a kunyhó elől, vissza a fák közé.
Ott áll a vadászkunyhó, kicsike tisztás közepén, mint hóban gunnyasztó öreg bagoly, két vaksi szemét feketén mereszti a télbe. Lakatlan ilyenkor téli időben, nem járnak fel hozzá vidám urak őzet, szarvast keresni. Csupán a vadőrök látogatják körútjaikon. Úgy áll ott, behavazott fenyők s szótlan bükkök között, mint valami mesében. A hold ferde árnyékot vet a háta mögé, s tetején ragyogva csillan a vastag hó-bunda, tündérek dunyhája.
Mihály bácsi belöki az ajtót, gyufát kotor a zsebéből, megkeresi a lámpát a polcon, s egy pillanat múlva sárga lámpafény veri ki a holdat a kunyhóból. Padlóra veti a farkasbőröket, puskáját szögre akasztja s markába fúj, mert hideg van nagyon. Aztán a vaskályhához megyen, mely mögött ott vár készen a felaprított fa, külön csomóban a tűzgyújtó fenyő, külön a bükk, s lassú megszokott mozdulatokkal tüzet rak magának.
Éled a láng, pattog a fenyő száraz rostja, percegni kezd a fagyos vaskályhában a meleg, s lassan langyosodni kezd a levegő. Mihály bácsi elrendezi előbb a bőröket, gondosan, ahogy dukál, aztán az ágyra telepszik, közel a tűzhöz, s előveszi a tarisznyát. Csíkos kendőbe kötve kenyér kerül elő meg szalonna, s egy darab hagyma hozzá. Kincsek ezek ott fent, a téli havas tetején, mérhetetlen kincsek.
Kirak mindent maga elé az ágyra, aztán leveszi a polcról a cserépkorsót, s kimegy a forrásra, vízért. A jeget fejszefokkal veri be, s míg ezzel dolgozik, zúzmarát fog a bajusza.
Mikor újra bejön, kellemes meleg üti meg, a kályha pattog, nyög, ontja a meleget. Kezeit föléje tartja néhány percig, aztán visszaül az ágyra. Bicskáját megtörli a pokrócban, vág a kenyérből, hagymából, szalonnából s enni kezd. Jólesik az étel, jólesik a tűz csintalan hangja s a meleg.
Görnyedten ül az ágyon, s az állkapcsa mozog, egyformán, lassan őrli az ételt. Fejében emlékek s gondolatok járnak. Öregember már Mihály bácsi, van, mire emlékezzen, van, min gondolkozzon. Szemei evés közben bejárják a kunyhót, jaj, mennyit ült már itten, egyedül is, urakkal is, télen, nyáron, mindig, minden időben.
Tekintete megakad a farkasbőrökön. Felragyog. Ez igen. Ez már valami. Hármat egyszerre. Fog örvendeni a gazda, fog örvendeni az egész falu! Lő-díjat fizetnek érte, borravalót is hozzá, s megkínálják pálinkával a juhos-gazdák is. Nagy dicsőség lesz, bizony nagy! Ajándékul adta az Úristen a szegény vadőrnek, karácsony ünnepére!
Szájában az étel egy pillanatra megáll. Istenem, hát persze… szent öste van ma! Szent karácsonyöste! Lent a faluban kántálnak az apró gyermekek s az erdész úrék ebédlőszobájában karácsonyfa ég, szép, ezüsttel díszített kicsiny karácsonyfa… az emberek ülnek meleg szobákban és beszélnek szép, komoly hangon szép, komoly dolgokról, s van, aki imádkozik ma, s van, ki énekel… karácsonyeste van, persze, hogy az…
Ül Mihály bácsi a rozoga faágyon, az öreg, magányos havasi vadőr, s míg lassú rángással eszi a szalonnát, Isten s emberek dolgaira gondol, s arra, hogy karácsony van bizony.
Aztán hirtelen felderül az arca. Eszébe jut, hogy ott a polc sarkában lennie kell egy üvegben egy kevés pálinkának, ami bőgéskor maradt az uraktól! Lesz itt is karácsony egyszeribe!
Ott az üveg a polcon, ott a pálinka is benne, nem nyúlt hozzá senki. Megtörli a száját, ahogy illik, kicsit néz maga elé, aztán jót húz belőle. Jó ez a pálinka, bizony jó. Az embernek a lelke is megmelegszik tőle.
Eloltja a lámpát, mert kevés az olaj, s a tűz meg a hold világítanak úgyis annyit, amennyi egy öregembernek kell. Aztán visszaül az ágyra. A tűz duruzsol, a pálinka égeti a gyomrát, érzi, a frissen nyúzott farkasbőr szagát, s jól érzi magát Mihály bácsi. Karácsony van, persze… kántálnak a gyermekek, házról-házra járnak… kicsi Mihályka is, az unokája…
Agyában lassan mozdulni kezd a karácsony emléke, torkáig mozdul, a szája egyszerre csak megnyílik, s rekedten, nehézkesen kibukdácsol rajta az ének.

Mennyből az angyal…
Pásztórok… pász… tóó… rok…

Elcsuklik a hang, nem megy az ének. Kicsit elszomorodik, de aztán eszébe jut a három farkas, és számolni kezdi a pénzt, amit kapni fog értük. Mihálykának csizmácskát veszen… s kiskendőt a leányunokáknak… meg ezt… meg azt…
S a tűz duruzsol, boldog, meleg, karácsonyesti tűz.
Kint reccsennek a fák a hidegben, s a hold, mint csonttá fagyott nagy hideg kerék, fölgördül lassan a havas fölé.

(Dr. Nagy Domokos Imre gyűjtése, Nimród Vadászlap, 1941. december 20. a szerk.)