SZAPPANOS GÁBOR: A MÁSODIK ELJÖVETEL

(regényrészlet)

  1. ELJŐ AZ IGE FEHÉR LOVON

Lehet, hogy nincs is szó rá. Új, minden eddiginél szebb, illetve kifejezőbb szavakat kellene kitalálni, amelyek csak erre az egy alkalomra szólnak, de ugyan kinek van kedve és ideje azon törni a fejét, hogy milyen új, méltó hangzású szavakat találjon ki – éppen akkor, amikor Jézust látja megjelenni a felhők között?

Amilyen sebesesen kerekedett a vihar, éppoly hirtelen szét is oszlottak a felhők, s ült el a szél, és ahogy meg van írva a könyvekben, ott ült Jézus fehér lovon, az ég kellős közepén. Félelmetesen hatalmasnak rémlett, és valószínűleg attól függően, hogy aki látta, jó ember volt-e vagy gonosz, édes vagy rémisztő látvány volt a szemnek. Nem ember nagyságú volt, hanem jóval hatalmasabb, ennek majd később tudom meg a pontos okát, de egyszerű eszemmel arra gondoltam most, hogy bizonyára azért, hogy az egész föld népe láthassa messziről is, és azért is, hogy lássák, milyen hatalmas úr. Szeme olyan volt, akár a lobogó tűz, fején korona, rajta valami név, de azt nem láttam. Véráztatta ruhát viselt, de oly friss volt rajta a vér, hogy néhány, felfújt luftballon méretű csepp néha látványosan le-lehullott egy-egy megátalkodott bűnösre, aki ezáltal, a végső pillanatban kapott egy utolsó esélyt, hogy megtisztuljon és megtérjen. Égi seregek kísérték fehér lovakon, fehér patyolatba öltözve. Körülöttük mindenhol – fölül, alul, tőlük jobbra és balra – angyalok seregei röpködtek, amelyek vagy hófehérek voltak vagy éjfeketék. Akkor még nem értettem, miért ilyen eltérő színűek az angyalok – annyi viszont már akkor is nyilvánvaló volt, hogy fekete angyalból sokkal több van, mint fehérből. Pompás látvány volt, tulajdonképpen festő ecsetjére való. És az Úr szájából éles kard tört elő, hogy lesújtson vele a nemzetekre. Egy profánabb gondolkodású embernek akár az is megfordulhatott volna a fejében, hogy olyan, mint egy vásári kardnyelő, de az adott helyzetben alig akadhatott ember a föld kerekén, akinek ilyen eszébe jutott. Krisztus véres öltözetén, a csípője körül a következő név volt fölírva héberül, görögül és magyarul. A hébert nem tudom ideírni, mert e nyelvet nem ismerem, görögül azonban így festett:

BAΣIΛΕΥΣ  ΒΑΣΙΛΕΩΝ  KAI  ΚΥΡΙΟΣ  ΚΥΡΙΩΝ.

Magyarul pedig:

KIRÁLYOKNAK KIRÁLYA ÉS URAKNAK URA.

Amikor teljes létszámban fölsorakozott a mennyei sereg – bár a sereg végét nem láthatta talán senki, olyan rengetegen voltak –, hirtelen elhallgattak a harsonák, és ekkor alkalmasint süket csönd állt volna be, ha nem hallatszott volna le a rengeteg angyal szárnyának vidám vagy épp baljós suhogása. Kinek-kinek a lelkiismerete szerint. Hát, én bizony elsőre nem tudtam egyértelműen megállapítani magamban, hogy e suhogás vidámnak vagy baljósnak hat-e számomra, amin kellőképp meg is ijedtem. Ugyanis ez azt jelentette, hogy én magam nem tudom eldönteni, hogy jó embernek tartom-e magam, vagy rossznak, olyannak-e, aki Isten országába kerül vagy a kárhozat fia lesz. Hirtelen, vészes gyorsasággal próbáltam lepergetni képzeletben az életemet abból a szempontból, hogy több jót vagy inkább több rosszat cselekedtem-e. Ahogyan a halál kapujában álló előtt pereg le az élete. Mi ez?! Az utolsó pillanat előtti önvizsgálat? Eddig miért nem tettem meg? Miért kellett eddig a remélt, de nem várt pillanatig várnom vele? Döbbenettel jöttem rá, hogy csak ritkán tartottam komoly lelkiismereti önvizsgálatot. És most láttam csak, hogy a botlásaimért, sőt bűneimért legtöbbször másokat kárhoztattam, a nyilvánvaló rossz tulajdonságaim jelentőségét pedig igyekeztem mindig kisebbíteni. És mindig büszkén vallottam, hogy nekem reformátusként nincs szükségem „közvetítőre” Isten és saját magam között, mint a katolikusoknak, vagyis nincs szükségem papra, aki meggyóntat, hanem én „személyesen beszélem meg a dolgaimat Istennel”. De most rájöttem, hogy nem „gyóntam” meg az Úrnak mindent, sőt, még magamnak sem… Ekkor jöttem rá, milyen jó dolog is lett volna a gyónás, hiszen az ember ilyenkor rákényszerül, hogy szavakba öntse a bűneit, akármilyen súlyosak is azok, és vennie kell a bátorságot, hogy ezt meg is ossza az arra kijelölt személlyel. Kivert a hideg veríték arra a gondolatra, hogy talán egész életemben, mindent összevetve, hamis ember voltam. Aztán arra gondoltam, az igazi mérce a szándék, hogy mennyire törekszem a jóra és hogy segíteni vagy ártani próbáltam-e másoknak… Ekkor kissé lecsendesedett a lelkem, mert ebből a szempontból egy csöppet már megnyugtatóbbnak éreztem a helyzetet. Komoly keresztényektől azt hallottam, hogy már az is nagy eredmény egy ember életében, ha „legalább nem árt másoknak”. Hát, én sohasem akartam ártani, inkább segíteni, néha még erőmön fölül is. És itt abba is hagytam az önvizsgálatot, nem azért, mert a lelkem kis lélekvesztője nyugodtabb vizekre tévedt, hanem úgy véltem, most már semmit sem tehetek, eljött az Úr, és mostantól már tőle függ, hogy hogyan ítéli meg az embereket, így engem is. Furcsa ez a szó itt, de sztoikus beletörődéssel vártam az ítéletét. Abban biztos lehettem, hogy az ítélet igazságos lesz, és én minden igazságos ítéletet elfogadok, hiszen azt is büszkén hangoztattam mindig, hogy ami engem az életben és a világban a leginkább bánt, az az igazságtalanság. Úgyhogy akkor viseljem el az igazságos ítéletet, amelyet a világ bírája kimond rólam.

Nos, ha már eljött az Úr, nem vesztegette az időt. Amit ezután láttam, az az élet és a halál olyan fergeteges kavalkádja volt, amihez foghatót csak nagyon kevés művész tudott érzékeltetni a műveiben. Most azért utalok csak egyikük művére, mert ő ábrázolta a legjobban a végül bekövetkező csodát. Michelangelo egyik főművén, Az utolsó ítélet-en nyüzsögnek az épp föltámadottak, és a kép meglehetősen zsúfolt, ha nem is kaotikus, hiszen a mester egyetlen festményén sem engedhet teret a káosznak. Michelangelo műve gyönyörű kompozíció. A valóság viszont nem mindig engedelmeskedik a művészi fantáziának, az utolsó ítélet a valóságban – legalábbis számomra – sokkal áttekinthetetlenebbnek rémlett. Akár egy csatajelenet.

Valami láthatatlan jelre a fehér és fekete angyalsereg mintegy bukórepülésben, behúzott szárnyakkal a föld felé kezdett száguldani. Úgy röpültek, mint ahogy a ragadozó madarak csapnak le áldozatukra, miután a magasból kiszemelték őket. Miközben az angyalok vészes gyorsasággal közeledtek a földhöz, a földből kezdtek előbújni az első föltámadottak, de alig lehetett látni őket, mert a halálra rémült táborozók és a betörő támadók között még javában dúlt a küzdelem – mintha észre sem vették volna, hogy eljött az idők teljessége. Arra gondoltam, hihetetlen, hogy milyen végtelenül gonosz az ember: amikor már nyilvánvaló, hogy ütött az utolsó órája, még akkor is folytatja a többiek gyilkolását! A föltámadottak tehát úgy bújtak ki a földből, hogy rögtön siető lábak botlottak és rúgtak beléjük – véletlenül is meg dühből is, szándékosan, amiért akadályozták a még éppen élőket a menekülésben vagy az üldözésben –, s ha nem lettek volna a feltámadottak megváltozott emberek, akár vissza is hanyatlothattak volna sírjukba, hiszen sokan közülük olyan sérüléseket szenvedtek, amilyeneket élő ember nem él túl. Nagyon kellett meresztenem a szememet, hogy a kavarodásban lássam, mi történik, ezért elővettem a táskámból az erősebb dioptriájú szemüvegemet, amivel élesebben látok. Ezen van mágnessel rákattintható fényszűrő is, és bizony erre is szükség volt, mert óriási fényesség ragyogta be az eget. Egyrészt sütött a nap, másrészt kísérteties – de legalábbis általam eddig sosem látott – fényben ragyogott az Úr. A feje fölött glória nem volt, ahogy sokszor a festményeken ábrázolják, viszont a teste valósággal fürdött a fényben. Nagyon különös jelenség volt: fényesebb volt, mint a nap, mégis, a napba nem lehetett nézni, Őrá igen. Egy pillanatra elmosolyodtam: hát nem úgy viselkedem, mint egy cirkuszi látványosság nézője? Egy pillanatra el is szégyelltem magamat. Kár, hogy nem volt nálam látcső, akkor jobban láthattam volna, pontosan mi zajlik odalent. Amikor az angyalok leértek, sok helyen valósággal kihúzták, sőt olykor kirángatták a Kidron völgyének kőkemény talajából vagy a kősírboltokból a feltámadó holtakat, akik döbbenten néztek körül, hova keveredtek, mi a csuda zajlik körülöttük. Egyesek arca olyan volt, mintha álmot látnának, és nagyon megdöbbennének a látottakon, mások arcáról azt lehetett leolvasni, hogy tudják, mi történik, és ennek megfelelően vagy páni rémület látszott rajtuk, vagy mennyei elégedettség. (Ezek szerint a föltámadottak sem egyformák, mint ahogy a földi emberek is végtelenül sokfélék: az álmot látókba lassabban tért vissza a lélek, mint azokba, akik rögtön tudták, hova csöppentek.) Egyébként azért láthattam látcső nélkül is egyesek arcvonásait, mert a Kidron völgy ugyan hatalmas térség, de eredetileg majdnem az egész egy hatalmas temető volt, mert a zsidók, a keresztények és a muzulmánok is úgy tekintettek a völgyre, mint az utolsó ítélet és a feltámadás majdani helyszínére, és ezért rengetegen temetkeztek ide. Vagyis a közelemben is támadtak fel emberek, akiket alaposabban szemügyre vehettem. Az nyilvánvaló volt, hogy eredeti ruhájukban támadnak föl, láttam az ókori és középkori zsidó és keresztény viseleteket. Akadt jó néhány katona is közöttük – például keresztesek, akik nemcsak hogy fejük búbjáig páncélzatban bújtak elő, hanem még a kezükben volt a pajzsuk is: a nagy patyolatfehér, hosszúkás háromszög alak közepén ott virított a vérvörös kereszt. (Ezeknek a páncélos vitézeknek nem sokat ártottak a rúgások, inkább az járt rosszul, aki beléjük botlott.) És mit látnak szemeim?! Erre nem számítottam: a sok-sok keresztes vitéz mellé fekete angyalok érkeztek a magasságból, és a megéledt keresztényeket két erős karjukkal megragadták, és könnyedén fölkapták a földről a súlyos páncélzat ellenére, és elhajították északnyugati irányba. Szinte minden kereszténnyel ez történt, akik bizonyára Krisztus Szent Sírjának felszabadítására érkeztek. És láss újabb csodát! Ezek a vitézek, miután az angyalok megadták nekik a „kezdő lökést”, nagyon sebesen röpülni kezdtek az óváros falai felé, majd elszállván fölötte, a messzeségbe vesztek Jeruzsálem túloldalán. Nos, láttam persze fehér angyalokat is leszállni, és ezek gyengéden elősegítették sírjukból a feltámadókat, akik között szemlátomást nagyon sok volt olyan, akiről lerítt, hogy egyszerű, szegény ember lehetett világéletében. Őket a hófehér angyalok mosolyogva megáldották, homlokukra a kereszt jelét rajzolták kecses mutatóujjukkal, majd gyengéden, a hónaljuk alá nyúlva segítették őket, s finoman az ég felé, a fényeskedő Úr felé lökték őket, és ezek a szerencsések szálltak is fel az égbe.

Közben a menekülők és üldözők is elbizonytalanodtak, észlelték, hogy nagy dolgok zajlanak körülöttük, többségük megállt, körülnézett, majd felnézett az égre is, és ámuldozva figyelte az égi jelenéseket. Ekkor újra megszólaltak a harsonák, de a hangzatok ezúttal nem voltak olyan sejtelmesen összetettek és többértelműek. Inkább buzdító jellegük volt. Ekkor épp az óváros masszív keleti falait figyeltem, merre szállnak vajon a keresztesek, és láttam, hogy Nagy Heródes pazarul megépített Templomhegyének falaiból óriási kőtömbök omlanak le, és gurulnak le a völgybe, mindenkit eltiporva, aki az útjukba akadt. Eltiporva, de nem halálra tiporva, mert most épp a feltámadás zajlott. Tehát ha valakit átmenetileg véres húspéppé lapítottak a kövek, pár másodperc múlva az is föltámadt. Tovább figyelve az eseményeket, rájöttem, csak ez a két irány adatott a feltámadottak számára. Jeruzsálemen át valahova nyugatra, északnyugatra, illetve a szelídeknek föl az égbe. Gyanítottam, hogy a fekete angyalok által útjukra taszítottak a kárhozottak lehetnek, a fehér angyalok által kedvesen megáldottak pedig a mennyek országának leendő boldog lakói. De vajon hova szállnak a kárhozottak? (Magamban már, a egyszerűség kedvéért, munkahipotézisként így neveztem őket.) És akkor eszembe jutott, hogy hát persze, Jeruzsálem nyugati oldalán terül el az a bizonyos Gyehenna nevezetű völgy, ahol különböző korszakokban tűzimádó szertartásokat tartottak, majd kloákának használták. Egy kloáka – gondoltam – éppen alkalmas átjáró a kárhozottaknak, hogy az örök tűz birodalmába kerüljenek, hogy ott perzselődjenek az idők végezetéig, és rágják őket a férgek. Társaságnak pedig ott lesznek nekik a lázadó angyalok és maga a Sátán. Kicsit azért furcsállottam, hogy a keresztesek szinte mind kárhozatra jutnak.

Meg van írva, hogy az utolsó ítélet előtt a zsidók megtérnek. Sokan és sokszor vádolták őket azzal, hogy ők a felelősek a Megváltó haláláért, hogy ők ragaszkodtak hozzá, hogy Poncius Pilátus feszítse meg. Jézus is mindig az írástudók és farizeusok keményszívűségét ostorozta. Hát, őszintén megvallom, nem hittem volna, ami most a szemem elé tárult: az imént feltámadott meg az arabok által üldözött élő zsidók letérdepeltek, és keresztény módon imára kulcsolták a kezüket, és áhítatosan föltekintettek az égre, a fényességes Krisztusra. Azzal sem törődtek, ha épp rájuk támadt ebben a pillanatban egy megvadult arab, és késsel vagy kővel végezni akart velük. Semmilyen fegyver nem ártott már nekik – kicsorbult valami láthatatlan burkon, ami körülvette a megtérőket. A rájuk dobott Molotov-koktélok lángnyelvei és a lőfegyverek golyói sem voltak képesek kárt tenni bennük. Elmerülten mormoltak valamit héberül vagy ivritül, a mai zsidók nyelvén, de egy szót sem értettem belőle. Legtöbbjükhöz fehér angyalok ereszkedtek alá a mennyekből. Észrevettem, hogy a feltámadás kezdetén az angyalok sokkal gyorsabban közlekedtek – mit közlekedtek: száguldottak! –, mint most. Bizonyára felkészültek rá, hogy először irtózatos kavarodás lesz a földön, amíg ritkulni nem kezd a jónép a völgyben. És így is lett, percről percre egyre kevesebben bújtak elő a földből, olyan is volt, hogy a föltámadónak már nem segített semmilyen angyal, az atyafi föltámadt, leporolgatta a ruháját, ledörzsölte a karjáról a ráragadt földet, kiszedegette a szakállából a közeli félig elszáradt bokrok hajszálgyökereit, aztán amikor rendbe szedte magát, körülnézett, mi a helyzet, hova keveredett. Némelyik még a kezével is árnyékolta a szemét, nagyon zavarta a hirtelen fényözön az évszázadokig, évezredekig tartó sötétség után.

Egy hozzászólás a(z) “SZAPPANOS GÁBOR: A MÁSODIK ELJÖVETEL” bejegyzéshez

  1. Woland bálja jutott eszembe a Mester és Margaritából, hisz ez a leírás is épp oly mesteri. Fantasztikus! Az a gondolat is előjött, hogy legyen mindenkinek a hite szerint, szintén Bulgakovtól. Szeretném olvasni a regényt, mielőbb.

Minden vélemény számít!