Akkor jutott eszébe ez a sor, amikor a nádas végéhez közeledett. Az utolsó nádszál mögül előszerénykedett a nap, kis szellő is társult hozzá, és meglebbentett valami vékony, fehér szálacskát, rajta apró gubanccal. Ökörnyál – jutott eszébe Lőrincnek a szó, a verssor, és örült, hogy újra láthatja az ősznek ezt a lengedező hírnökét. Városi ember volt Lőrinc, a nagyvárosban ugyan nincs ökörnyál, ő is talán, ha harminc évvel ezelőtt találkozott vele utoljára. A vers, de lehet, hogy valami érzelmes nóta kezdete, azt mondta el, amit Lőrinc éppen gondolni készült.
Körülnézett, még zöld volt a fű, a megmetszett rózsákon pompázott a sárga, a piros virág. A babérfákon fényesek voltak a kemény levelek. De a nádas… a nádas megbarnult, és a széltől sírt, csörgött, a nádast nem lehet becsapni. És megnőttek a hattyú barnás fiókái is, azt beszélték egymás között, hogy a tavasz és a nyár után valami szigorúbb évszak fog következni, amit anyjuk eddig elhallgatott előlük.
Lőrinc elnézett a móló felé, a betonból, virágágyból és négy platánból mesterien megszerkesztett építmény egykedvűen nyújtózkodott a tóban. De mintha – Lőrinc pontosan érezte – mintha messzebbre nyúlt volna ma, mint akárcsak tegnap is, mintha a ködbe szürkülő vége fölemelkedett volna a víz fölé, a köd fölé, és ott tűnt volna el, amerre Lőrinc az ég irányába szokott kémlelni.
Lőrinc tanúja volt néhány éve, hogy a gazdátlanná vált parti szálloda leégett, csúnyán füstölt, és a pusztulás szagát árasztotta. A volt-nincs kesernyés illatát. Aztán eloltották, de még napokig keserű volt a levegő a tóparton. És Lőrinc ezt érezte még a következő évben is, de lehet, hogy azóta is érzi, vagy látni véli a lángot, a füstöt, ahogy orrába szúr a keserű szag. Aztán bebádogozták a tetőt, a kormos nyílás eltűnt, de a friss javítás körül ott sötétlett valami kijavíthatatlan, a volt épület emléke, a seb a háztetőn. Most ott a tábla az épület falán: Eladó. Kinek kell egy ház, amelyik egyszer már kigyulladt, döbbent Lőrinc agyába a gondolat. Talán aki nem tudja, hogy egyszer már égett és füstölt, és keserű volt körülötte a tópart? Vagy éppen annak kellene megvennie, aki mindent tud a megperzselt emberi építményről, aki kifesti és újjámázolja, ami a padlás és a pince között van, miközben átvállalja a ház hajdan volt rémálmait is?
Lőrinc elkerülte a gazda nélkül tűnődő épületet, maga volt a parton, most mintha emberek látására vágyott volna. Mozdulatlan szemlélődők látványára, amik búcsút készülnek venni valamitől. A nyártól, de hiszen az már odavan! A hajóra várakozó zsibongóktól? Azokat már rég elvitte az ördög! A ködbe távolodó mólótól, a Szent Mihály-domb fehér falú kápolnájától? Ugyan, holnapra felszáll a köd, lenéz a nap, lesz, mint tegnap volt. Látni akart valakit, talán egy másik Lőrincet? Vagy csak érezni, más is olyan tétován száll együtt az idővel, mint ő maga, a semmi hátán? Zsebébe dugta a kezét, vagányosan, de meg fázott is kellőképpen. „Ősz, örülj az ökörnyálnak…”
A boltok bambán bámultak ki a leeresztett rácsok között, egy kóborlásába beleunt macska hevert az egyik pult hátulsó sarkán. Bormérés egy volt nyitva csak, a csapos nő a pultra könyökölt, két vendége az ajtónak támaszkodott, a harmadik szétvetett lábbal figyelte őket. Lomha szavak és iszapos röhögés gomolygott közülük, Lőrinc meg sem lassította lépteit, nem ők voltak, akik közé vágyott.
Nagy, kerek malomkő formájú emlékszikláról olvasta le a testvérvárosok nevét, sose látták egymást ezek a városok, de hogyan is tudna egymásról két város, amikor két ember is nehezen ismer egymásra. Végigböngészte Lőrinc mind a kilenc város nevét, ujjával megcélozta irányukat, szinte belefáradt a szélrózsa-műveletbe, és a padra kínálkozott, amely ködcseppektől volt nedves.
Emlékezni próbált, hányszor járt ebben a városban, mikor legelőször, mikor legutóbb. Gondolta-e első ittlétekor, hogy maga szeszélyéből sok pillanatot fog ezen a tóparton – a mólót csodálva vagy éppen elunva – tölteni? És hogy vajon… vajon melyik lesz az utolsó találkozás, amikor a tóval láthatják és érezhetik egymást, és tudják-e, hogy az lesz az utolsó pillantásváltásuk?
Egyszer azt olvasta valahol, hogy a folyóknak nincsen árnyéka, de lehet, hogy ő maga írta le ezt a véletlenül talált bölcsességet. Hát a folyóknak bizony nincs árnyéka, a tavaknak pedig még úgy sem. A természet megfosztotta volna a vizeket ettől a különös adománytól, vagy éppen az az adomány, hogy nem kell számolniuk valamiféle hozzájuk nőtt, állandóan sötét oldallal? Lőrinc sokáig forgatta magában a vizek árnyékának rejtélyét, majd úgy döntött, a víz magába rejtőzteti árnyékát, amely valójában jobbára félárnyék, mély és széles, mint maga a víz, folyton fogy, de soha el nem múlik.
A folyó – és a tó is, tette rögtön hozzá – tükör, akkora tükör, mint maga a víz. Valójában ezt a tükröt látjuk, nem is a vizet, – azért ebben nem volt biztos Lőrinc. A szél meg-meglebbenti a tükröt, hullámokkal összekuszálja, aztán – a szél elmúltával – a tó helyreállítja tükrét, amely erősebbnek bizonyul a lég mindenféle berzenkedésénél. Lőrinc ilyenkor szerette megközelíteni a tó partját, kezével belegázolt (igen, belegázolt!) a vízbe, törte, tépte a tükröt, magasba emelte a víz csöpögő testét, visszacsorgatta a tükörbe, végül felállt és nézte művét, a tükör pillanatnyi szétzilálását és gyors visszatökéletesedését. Most tükörsima volt a tükör, a tó önmagába mélyedt, álmát készítette elő szélmentes percekre, nap nélkül való napokra.
Olyan közel hajolt időnként a vízhez, hogy a szeme tükörképét látta benne, hogy ajka nyomán apró lélegzetkarikák kerekedtek, hogy álla érezte a tó hidegét, a víz ilyenkor – tükrével és árnyékával együtt – a szájába tolakodott. Lőrinc tartotta a lassacskán melegedő vizet nyelve és szájpadlása közt. Vissza nem csorgatta volna semmiért a víztükör elsajátított, kortynyi részletét, hanem némi gondolkodás után lenyelte. Előfordult, hogy óvatosan körülnézett ilyenkor, nem leste-e ki valami rejtőzködő, hogy Lőrinc beleivott a tóba. Miközben érezte, egy korty a vízből olyan, mint lopott csók egy kedvestől: önmagában kevés, de – haj! – lehetnek következményei! Az ivás, a száz csók, az már valami más, tudta ezt Lőrinc.
A tükörről meg a vízivásról valami különös, nyugtalanító emlék jutott eszébe. Hiszen nem csak ő csodálja a tükröt, és akarná megzavarni a víz felszínét, nemcsak ő iszik belőle, ha teheti, ha nem látják. Egy borzasztó történet gyakran előkúszott gondolatai közül, ami vízzel volt kapcsolatos, vízzel és vérrel, életadó vízzel és… és a halálnak valami rémületes formájával. Lőrinc mindig elűzte magától, vagy visszaparancsolta gondolatai mélyrétegébe, ha tehette. De most… most ősz volt, köd és ökörnyál…
A nagy hegy tetejére hatalmas keresztet állított a jámbor akarat, Isten dicsőségét, emberek erejét egyként kellett hirdetnie a mázsás kőkockáknak. Százötven éve történt, kihalt és megifjult az erdő is azóta, de, ami megtörtént, nem törölhető ki a volt dolgok sorából. Ökröket fogtak a kocsik elébe, egy ökör egy kocsin egy monstrumot vonszolt maga után, azt beszélik, negyven kőkocka vonult a völgyből az ég felé. Föl, föl a bazalthegy magasába, sziklatörmeléken keresztül, göcsörtös, elaggott erdőn át, föl odáig, ahol már csak a hegy meztelen kőcsontjai néztek elő a földből. Oda jelölte a mennyeinek szánt földi akarat a keresztet, oda vonszolták az ökrök a kőtömböket. Lángolt a nap a késő őszi délutánon, mire terhükkel az ökrök a hegytetőre értek. Szőrük már szinte égetett, bőrükből patakokban folyt a verejték, el-elbődült, amelyikben még maradt bőgésre való hang. A hegy alatt, a sziklák alatt őrült fénnyel szikrázott a tó, táncoltak a habok, pihenést, hűs italt kínáltak embernek, állatnak. És az ökrök nekiindultak a csalfa látványnak, a korty víz felé vetették magukat, és a mélységbe zuhantak…
Lőrinc most vette csak észre, hogy a nádas végén áll, ahol valamikor, talán ma délután ökörnyálat látott lengedezni. A csend hallgatott a végtelen víz fölött, Lőrincnek pedig sehogy se akart eszébe jutni a dal következő sora.