Lisztóczky László

„Az örömünket osszuk széjjel nyomban”

A Felvidék hazatérésének visszhangja a magyar irodalomban

 

Amikor 1920. június 4-én aláírták a trianoni békediktátumot, a maradék hazában megkondultak a harangok. Szavára megdermedt az élet, az emberek lehajtott fejjel, szomorú szívvel búcsúztak a régi hazától, siratták meg a történelmi Magyarország földarabolását, területe kétharmadának elszakítását, magyar lakossága egyharmadának idegen uralom alá kényszerítését. A kollektív zokogás percei voltak ezek, a magyar nép talán akkor ejtette a legtöbb könnyet története során.

Költőink, íróink osztatlan egységben álltak porig alázott népük mellé, azonosultak gyászával és fájdalmával. Világnézetre, pártállásra, esztétikai-poétikai felfogásra és stílusirányzatra való tekintet nélkül, szinte egy emberként kiáltották világgá az igazságtalan, megalázó döntés elleni tiltakozásukat. Sokatmondóan szemlélteti ezt például a Vérző Magyarország című, Kosztolányi Dezső által szerkesztett, reprezentatív antológia, mely az 1920-as években több kiadásban is napvilágot látott, és fölvonultatta a korabeli magyar irodalom színe-javát.

Két évtized múlva, az 1930-as és az 1940-es évek fordulóján úgy látszott, hogy népünk ismét visszanyeri igazságát és méltóságát. Sorra tértek vissza az anyaországhoz az elszakított területek: 1938-ban a Felvidék déli sávja, 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, 1941-ben a Vajdaság. A kollektív sírás időszaka volt ez is, de nem a fájdalom, hanem az öröm könnyei hullottak ezrek és ezrek szeméből.

A magyar irodalom ebben az örömben is éppúgy osztozott, mint egykor a gyászban és a fájdalomban.

Az országgyarapítás eseménysorozata a Felvidék – Bornemisza Péter szóhasználatával: a Felföld – egy részének hazatérésével vette kezdetét 1938 novemberében.

Szabó Lőrinc így fejezte ki az országrész visszacsatolásának mámoros, fölemelő élményét Az Ipoly ünnepén indító strófáiban:

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz
szíved átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyelld, hogy itt talállak
térdre borulva a rádiónál:

én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
abban a nagyszerű pillanatban.

 

A felszabadulás természetesen a Felvidéken élő vagy onnan származó írókat és költőket érintette a legmélyebben. Közülük itt három nevet emelünk ki: Márai Sándorét, aki Kassán, Győry Dezsőét, aki Rimaszombatban és Mécs Lászlóét, aki Hernádszentistvánon született. Győry Dezső mindvégig kisebbségi sorban, részben Prágában és a Felföldön, részben Kárpátalján élt. Pályájának közel egy évtizede Beregszászhoz köti: 1940 őszén költözött a városba, onnan 1949-ben települt át Budapestre. Márai Sándor és Mécs László szülőföldjén kezdte alkotói pályáját, később mindketten az anyaországban telepedtek le. A XX. századi magyar sorsot is híven illusztrálja, hogy a második világháborút követően Márai Sándor útja a külső, Mécs Lászlóé pedig a belső emigrációba vezetett.

Az országgyarapítás eseményeit, eufóriáját és tanulságait Márai Sándor örökítette meg a legteljesebben és a legérvényesebben. Hírlapíróként a szemtanú hitelességével, megragadottságával, az egykori kassai polgár érintettségével, felelősségével és bölcsességével számolt be élményeiről, többek között a Felvidék és Erdély visszacsatolásáról. A korabeli magyar újságokban közzétett cikkei és telefonjelentései Ajándék a végzettől címen jelentek meg 2004-ben Budapesten a Helikon Kiadó gondozásában.

Bevezetésként és a korhangulat szemléltetéseként ebből a kötetből idézünk két részletet.

Az egyik Benes jellemzése közben így taglalja, milyen veszteség érte őt és nemzetét szülővárosa elcsatolásával: „Ez az ember okozta, hogy Kassán, ahol gyermekkoromban egyetlenegy cseh volt csak, egy Novák nevű szabó, ma tízezer vagy még több cseh él, odatelepített hivatalnokok, akik barátaimat, rokonaimat, családtagjaimat válogatott hivatalos és félhivatalos zaklatásokkal gyötrik, elviszik adóba minden maradék vagyonukat, idegen hadseregbe kényszerítik fiaikat, nem adnak nekik helyet az államélet semmilyen posztján, a gyermekektől elveszik a magyar nyelvet, a felnőttektől elveszik a magyar könyvet, börtönbe visznek embereket, akik a rádiónál a magyar Himnuszt hallgatják. Ez az ember okozta, hogy nyolc éve nem mehetek haza a városba, ahol születtem, ahol egy csodás és színes gyermekkor minden élményét megéltem… Ez az ember az oka…, hogy mindenütt a világban hontalannak érzem magam, hogy utazom Európa városaiban, s olyan honvágy kínoz, melyet szégyellek, melyről nem beszélek senkivel, de ezt a honvágyat nem tudom feloldani semmiféle látnivalóval vagy élménnyel.”

A másik szemelvény egy telefonjelentés, melyet l938. november 10-én, Kassa felszabadulásának napján továbbított a Pesti Hírlap szerkesztőségének. Az előbbi idézet az otthonvesztés, a hontalanság gyötrelmét, fájdalmát szólaltatta meg. Ebből az újbóli otthonra találás lírai pátosza, parttalan öröme árad: E sorokat szülővárosomban írom, amelynek visszatérését legjobb akaratommal és hitemmel szolgáltam, s olyan erősen akartam, mint talán semmit az életben: s most, mikor a valóság bekövetkezett, mikor néhány órája megint annak a városnak kövezetét taposom, ahol gyermekkorom és ifjúkorom töltöttem, ahol szüleim, nagyszüleim, száz éve minden ősöm született, ahol minden ház telítve van számomra a legszemélyesebb emlékekkel, ahol az emberek arca az ablakokban úgy dereng felém, mintha testvéreim látnám, ahol a Rozália és a Kálvária sírdombjai alatt őseim nyugosznak, ahol még áll a ház, s a ház kapuja felett ott domborul családom elfakult címere, s ahol minden húsz éven át volt is és nem is volt: most, mikor mindez hirtelen valóság lett, csodálattal észlelem, mennyire fedi ez a valóság az elképzelést! Kassa nem csalt meg: egészen olyan, mint ahogy emlékeimben és álmaimban láttam, olyan, ahogy elképzeltem. S ez a kassai hazaérkezés is olyan volt, olyan természetes és minden rendezést, elképzelést megcsúfolóan családias, mint ahogy mind vártuk és tervezgettük… Két évtized minden elfojtott vágyakozása és reménykedése, két évtized minden boldogtalansága és reménytelensége oszlott el e pillanatokban, s e régi büszke, nemes és nagy város őslakosai, ötvenezer ember, künn áll az utcákon, a szemekből ömlik a könny, s egy pillanatra sem hallgat el ez a boldog, üdvözlő kiáltás!

Márai Sándor az idézett cikksorozaton kívül két jelentős művével is fejet hajtott hazatért szülővárosa előtt. 1941-ben jelent meg a Kassai őrjárat című személyes hangú, önéletrajzi elemekkel átszőtt városszociográfiája. 1942-ben látott napvilágot A kassai polgárok című, a XIV. században játszódó drámája, mely a kassai dóm kőfaragójának, János mesternek – és magának a városnak – hősies helytállását állítja középpontba: fegyverrel védi meg igazát a rátörő erőszakkal szemben.

Megemlítjük még, hogy a magyar lírában Márai Halotti beszéd című, emigrációban írt verse fejezi ki a legdrámaibb erővel a hontalanság fájdalmát. Megszületését nemcsak a száműzetés, hanem a kisebbségi sors élményei is ösztönözték.

Győry Dezső elsősorban Kisebbségi géniusz című prózaversével keltett visszhangot a két világháború közötti csehszlovákiai magyar szellemi életben. 1926-ban látott napvilágot A Mi Lapunk című, Losoncon szerkesztett cserkészújság hasábjain. A reveláció erejével hatott elsősorban a fiatal nemzedékre, az „újarcú magyarokra”, értelem- és otthonkereső törekvéseik egyik legfőbb ihletőjévé és formálójává vált. Soraiban egy új, sajátosan magyar, minden korábbinál teljesebb és egyetemesebb humanizmus körvonalait rajzolja meg, melyhez a kisebbségi sors teremt mintát és mércét, annak a nevében fordul szembe minden testi és szellemi elnyomással, kiszolgáltatottsággal. Szerinte a kisebbségi sors eleve toleranciára, demokratikus gondolkodásra nevel. A többség súlyánál és hatalmánál fogva mindig hajlamos a hegemonizmusra, a kisebbség számára viszont létkérdés, a megmaradás egyetlen garanciája a demokratizmus és a humanizmus. Evidens módon kapcsolódik ehhez a felismeréshez a népek egymásrautaltságának és testvériségének a gondolata. Ez az eszmerendszer a korabeli erdélyi magyar irodalomban is fölbukkant: Kacsó Sándor, az impériumváltozás után föllépő fiatal székely írónemzedék tagja a „kisebbségi humánum” nevében hirdetett hasonló elveket.

A Kisebbségi géniusz ad kulcsot annak a magatartásnak a megértéséhez is, ahogyan Győry Dezső az első bécsi döntést és annak végrehajtását fogadta. Az ő esetében a hazatérést köszöntő verseknek nem a megléte, hanem a hiánya sokatmondó. Hűséges magyar maradt továbbra is, népe iránt táplált szeretete mit sem veszített korábbi intenzitásából, de mélységes aggodalommal töltötte el az országgyarapítás ellentmondásos, felemás külpolitikai háttere: Csehország megalázása és eltiprása, a hitleri Németországot vak engedelmességgel kiszolgáló fasiszta szlovák állam létrehozása. Mindez szerinte új ellentétek magvait hinti el Közép-Európa kis népei között.

Az anyaországban Sinka István Kicsi nép nagy bánattal című, a szlovák testvérnépnek ajánlott versében szólaltatta meg ezt az ambivalens érzést:

Jól van: a szabadságért ám küzdjetek.
De úgy legyen, ahogy mondom:
más népekért egymás baját
ne kacagjuk ki bolondon.
Mert ha nekünk kacagni jobb,
két táj bánata lesz nagyobb.

Győry Dezső akkor írt verseiben egyre szenvedélyesebb formát öltött a hitleri Németország keleti terjeszkedése, a magyarságra váró, újabb tragédiákat sejtető jövő miatt érzett aggodalom, a közép-európai népek békés egymás mellett élésének, barátságának a féltése. A visszacsatolás előtt és utána is történelmi felelősségére, a humanizmus, a demokratizmus soha el nem évülő értékeire figyelmeztette nemzetét. Az aggodalom és féltés szólalt meg például A történelem sodrában című, Prágában 1938 szeptemberében, alig egy hónappal a bécsi döntés előtt keletkezett költeményében. A három részből álló ciklus második, Lármafa című, Szabó Dezsőnek ajánlott versében ezt olvashatjuk:

A nemzethalál árnya őszi reggel
bizonytalan köd, terjeng a Duna
didergő partján. Fölszáll-e? Ki tudja?
Nem szabad többé kialudnia

a nemzetrázó jajveszékelésnek:
A köd nem égbolt! – S minden lármafa
e kérdést verje: Hol van, nem az ország,
de a magyar Lét új határa ma?

Holdfogyatkozás a prágai Szőlőhegyen (A müncheni döntés után) című versét így kezdi:

Egy ország elfogyott, így ősszel, ártatlan, hiába…
Egy ország elfogyott, mint égen a holdnak világa.

A hangulat oly ismerős: „nem számít már az egy”.
Zord példa zúg, az ősz csikar, és deres lett a hegy.

A népeket mindég bal önvétkük törte le;
kinek köszönne mást ez, a véletlennek-e?

Rovásfáján Isten rója már rovását
s öreg számadóként számba veszi nyáját. […]

S a magyar sors jajdul belém
cseh királyok Szőlőhegyén.

Mennyi átok, mennyi jaj,
mennyi haj és mennyi baj!

 

Győry Dezső verseinek drámai hangvételét, szorongó nemzetféltését mindenekelőtt szenvedélyes és következetes antifasizmusa motiválta. Releváns módon szemlélteti ezt a Találkozásom a nácihaddal (A prágai Vencel-téren) című, 1939 márciusában írt verse, mely a cseh nép iránti megnyilatkozó szolidaritásnak is szívmelengető dokumentuma:

Európa belereszket
és hányja a keresztet:
meglódult az új tatárjárás
gépnyíllal s benzinabrakon. […]

S a póráz, mit Prágára vetnek,
kötele lesz tán nemzetemnek
s az emberiességnek is.
S míg földrészünk sunyít, lapít:

a hűdött béke kórágyánál
örök éhséggel, mint a bálvány,
áll, áll, szótlan, motorlovával
a barna Dzsingisz-kán fia.

Idézett eszméit összegezte Magyar hegyibeszéd 1939 karácsonyán (később: Emberi hang) című, csaknem négyszáz soros poémájában, a magyar antifasiszta és háborúellenes irodalom egyik jelentős dokumentumában, mely voltaképpen kollektív igényű és érvényű önéletrajz, átfogja a kisebbségi sors két évtizedét.

1941-ben Teleki koporsója alatt című versében minden leplezés nélkül emel szót a „Nagy Barát”, a fasiszta Németország ordas eszméi, a délre irányuló „nyers erőszak”, a közép-európai kis népeket eltipró és egymás ellen kijátszó „barbár horda” ellen.

Győry Dezsőt a kortársak részéről bántások érték itt ismertetett nézetei miatt. Nem mindennapi józanságról tett tanúságot, amikor nem lépett be abba a kórusba, melynek a tagjai himnikus, ujjongó hangon ünnepelték az országgyarapítást, a történelem menete azonban az ő próféciáját igazolta.

A pályakezdő Mécs László is Győry Dezsőéhez hasonló nézeteket vallott, ő is az „újarcú magyarok”, a „kisebbségi humánum” költője volt, amelyet színezett és gazdagított a kétezer éves keresztény örökség, mely teljes pompájában ragyogott föl költészetében. Szemlélteti ezt első kötete, az 1923-ban Ungváron megjelent Hajnali harangszó, mindenekelőtt annak címadó verse. Kisebbségi költőként és premontrei szerzetesként, a vesztes világháború és Trianon romjain, a megmaradás módozatain töprengve így kongatta meg piros harangját, ifjú szívét, szólaltatta meg a népek egyenjogúságának és testvériségének magasztos eszméjét:

Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca,
mely magyar lányt, tót fiúcskát testvér-táncra pöndörít,
gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba!
Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig!
Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba!
Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Párját ritkítóan látványos ez a költő indulás. Mécs László csak öregkori, létösszegző, minden sallangtól megtisztult költészetében közelítette meg újra ezt a magasságot.

Maradéktalanul átélve az egyetemes szeretet keresztényi eszméjét, tiszteletben tartotta más népek identitását. Ugyanakkor tudta és hirdette azt is, hogy ragaszkodnunk kell a saját udvarunk tisztaságához és oltalmához, őriznünk, védelmeznünk és gyarapítanunk kell azokat az értékeket, amelyekkel csak mi gazdagíthatjuk az emberiséget. Szembe kell szállnunk a modern civilizációnak azokkal az eszméivel és törekvéseivel, amelyek megfosztják az embert a „sajátosság méltóságá”-tól, a világban való otthonosságától. Ezért üdvözölte olyan lelkesen a Felvidék felszabadulását, melyben az isteni igazságszolgáltatás munkáját érte tetten. Forgószínpad című, 1940-ben megjelent kötetében Boldog a nép, amely örülni tud címen külön ciklust szentelt az önkényesen elszakított országrész hazatérésének. A keresztény ember – írja Szent Pál A szeretet himnuszában – „örömét az igazság győzelmében leli”. Ez az öröm fejeződik ki az idézett cikluscímben, ez szólal meg például Két férfikönnycsepp című versében is. Szemtanúja volt Ungvár felszabadulásának, és a magyar honvédsereg köszöntésére egybegyűlt tömegben találkozott börtönviselt írótársával, Rácz Pállal:

Sohase mondtunk forradalmat,
sohase mondtunk irredentát!
Krisztust mondtunk s a nagyhatalmak
hátán mindig borzongás ment át.
Krisztust mondtunk s e nagy Igazság
nyomában jött a nagy Vigasság!

Fölszabadultunk! Ungvár késett
pár nappal s én is nézni mentem
a diadalt. Az éljenzések
zengtek, a honvéd regimenten
fellángolt szívek csókja égett.
Jártam az ember-sűrűséget.

Ekkor megláttam sápadt arcod,
Rácz Pál. Rád néztem, te meg énrám,
kezet fogtunk, börtön-megsarcolt
vékony vállad öleltem némán.
Két könnyünk buggyant. Így örültünk,
míg mámor tobzódott körültünk.

Mécs Lászlónak a Felvidék hazatérését köszöntő versei közül A bányafüttyös válasza váltotta ki a legélénkebb visszhangot, különlenyomatban, röplapként is terjesztették. Megírására egy, a magyar parlamentben elhangzott felszólalás ösztönözte. Sztranyavszky Sándor képviselő többek között ezekkel a szavakkal leckéztette meg az anyaországhoz visszatért felvidéki magyarságot: „Nem Csonka-Magyarországot csatolták a visszakerült Felvidékhez, hanem a Felvidéket csatolták vissza a csonka hazához. Ebből nem az következik, hogy ott a Benes által inaugurált szellemet és rendet kell irányadónak tekintenünk a magyar élet jövendője számára.” Mécs László a „kisebbségi humánum” szellemében felelt erre az értelmetlen, méltatlan, tapintatlan szemrehányásra, és megfricskázta a Horthy-rendszer Szekfű Gyula által „neobarokk”-nak nevezett társadalmi hierarchiáját is:

Kegyelmes úr, az ön magyar mivolta
kétségtelen, de nem tudjuk lemérni!
Míg magyarságát tósztokká dalolta,
barokkos cím- és ranguszály kísérte,
és bársonyszék is csurrant-csöppent érte.

Mi magyarságunk, melyet úgy leintett,
mint  a feltámadt Krisztus igazsága,
mezítelen világít: sebeinket
tapogathatja halk, kegyelmes ujja.
Rajtunk a Benes-szenny is allelujja!

Magyarságunkat csak kálváriával,
könnyektől áradt folyók zsoltárával,
cseh börtönökkel, júdások hadával,
anyák huszévnyi jajjával lehet csak
megmérni, aki mást mond, az fecseg csak.

Kegyelmes úr, pohárköszöntők hőse,
ezt üzeni a Felvidék regőse:
mint frontharcost harctéri fecsegések,
az ön magyarkodása minket untat
és felidézi golgotás utunkat.

Végül az említett ciklus címadó versét idézzük, mely a krisztusi tanítások és a „kisebbségi humánum” legszebb, legtisztább szavait tolmácsolja:

Jogunk van hozzá, megfizettünk érte.
Sok kínunk kincsét Isten kölcsön kérte,
most ömlik érte a piros kamat,
piros ujjongás, mennyei zamat,
Felvidék, Erdély zengi mámoruk.
Boldog a nép, amely örülni tud!

Magyar szokás, hogy a lakodalomban
mindenkinek jut a nagy vigalomban
meleg tekintet, meleg parola,
foszló kalács, bor, mézes mazsola,
feledje el a szomszéd is a bút.
Boldog a nép, amely örülni tud!

Az örömünket osszuk széjjel nyomban,
szlávnak, románnak kenyér jár e honban
s ha hazájának nézi: szeretet.
Isten rendelte ezt a keretet,
testvér-ölelő Kárpát-koszorút:
boldog a nép, amely örülni tud!

 

A második világháború után ismét nagyot fordult a történelem kereke, a derűt ború, az örömöt üröm követte. Az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződés nemcsak megismételte a trianoni békediktátum igazságtalanságait, hanem Pozsony déli biztosítása, védelme ürügyén további három falut csatolt el az anyaországtól. A kisebbségi jogokat sem garantálta. A kommunista diktatúra éveiben még szomorúbb sors várt a magyar nemzetiségekre, mint a két világháború között.

Mindez természetesen nem semmisíti meg a tényt, hogy a kisebbségi sorba taszított magyarság idősebb nemzedéke a visszacsatolások révén élhette át az anyaországgal való újbóli egyesülés mámorát, a Trianon után felnövekvő fiatal nemzedék pedig így részesülhetett a magyar államiság felejthetetlen, hitet és erőt adó, megmaradásra, minden korábbit felülmúló felelősségre és józanságra ösztönző élményében.

Az új nemzedéknek szinte mindent elölről kellett kezdenie. A békés úton, diplomáciai eszközökkel megvalósítható területi revízió útját immár eltorlaszolta a történelem, és egyedül a határokon átívelő „nemzetegyesítés” maradt elérhető cél a számunkra. Egyre időszerűbbé vált Babits Mihály Áldás a magyarra című versének az egy és oszthatatlan szellemi hazáról szőtt álma, melyet a felszabadult Felvidék köszöntésére írt 1938. november másodika és hatodika között:

Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egy test a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani!

Szabadon idézve Győry Dezső Lármafa című versét, a mai és az eljövendő magyaroknak nem az ország, hanem a nemzeti lét határainak védelmére, a magyar szellem tágítására kell törekedniük. A szívünkben élő, a testvérnépekkel együtt az egész Kárpát-medencét magához ölelő szellemi haza ma is egy és oszthatatlan.

 

(Elhangzott Beregszászon 2013. november 9-én, a város alapításának 950. és visszacsatolásának 75. évfordulója alkalmából megrendezett emlékkonferencián. Az összejövetelen Somogyváry Gyula: A hágón és A munkácsi bástyán, Szabó Lőrinc: Az első döntés című versének elszavalása illusztrálta és egészítette ki az előadásban elmondottakat.)

Minden vélemény számít!