Kiss Székely Zoltán versei

Völgyednek vándora

 

Áprily Lajosnak

Sötét völgyeidnek vándora voltam.
De tudom már, hazám a fény hazája.
Szurdok szürke rabja nem vagyok. Holtan
is, vándorát, a hegyek csókja várja.

És túl emberélet útjának felén,
Dante erdeinek borzalmain is
túl, hiszem, hegynél, hegytető int felém.
Völgyek vándora! Nem apokalipszis,

ha szíved kihagy. Hallgasd csak zenéjét!
Ha nyugtalan patak lelkét szeretted,
nem vesztheted a magasság reményét.
Új szépség után kutattál? Szerelmed

már csak völgyben-járókhoz szegődik?
Lassan megérkezem Genezárethez
én is. S maradok időtlen időkig
kötve a tóhoz? Magadba elrejthetsz.

Öreg az est. Nem látom már az utat.
De szívem tudja, ez hegyre fölvezet.
S ha pirkad, fényesség tövéhez bújtat
a lelkem, s megsimogatja völgyedet.

Érzem már, holnap könyörül a távol,
s régenvoltak nyújtanak testvérkezet.
Hangokat hallok: „messzeföldi vándor
rokon-korokba végre megérkezett!”

Oroszlán-idő

Öcséimnek

Ősz van. Létem magánya kezemre kiül —
barna foltos, csapzott tollú rétihéja.
Mire pirkad, karma nyoma bőrömre hűl:
pórusaim pókhálóránc tánca. Híja

otthoni tájnak elmenekül. Elrebben
sohasemvolt lombjukvesztett pónyikoknak
alma-bája. Sáraranyukba öregszem.
Májfoltos avarból ködök mocorognak.

Őszirózsák tövének fanyar illatát
a gyertyák füstje ködpaplan alá űzi.
Méhviasz mannáját lélegzem szájon át.
Cserződöm régvoltak emlékén. Kitűzi

fölénk fényzászlaját egy hullócsillag
leonida. S az ég pora békésen
közénk visszfénysül. Ebháton ballag
bús oroszlán-időnk: megérkezésem.

2013. Halottak napja

Sohsemvolt hétszilvafás nemességem

63. évemre

Fagyával megjött újra a tél,
s pajta melegét bitorló
orgonabokor ágaira
parancsolta cinegéimet
sohsemvolt szilvafáimról.

A reggeli dér fagyott-zöld fűszálai
vers-morzsáimat szétszórták a fénynek.
Rímbe ájult leveleket engedtek a szélnek
sohsemvolt szilvafáim.

Kelő napom fagyott hajnalba fullad.
Ma sincs időm önmagamba nézni.
Vakulok, ahogy a napsugár
arcomba morzsolja a reggelt
sohsemvolt szilvafáim alatt.

Asszonyom most indul
mindennapi józan robotjára.
Szobánkba pirított kenyér fanyar illata
szorul, elűzi a lekvár fahéjas áhítatát
sohsemvolt szilvafáimtól.

Ébredek én is. A válaszút – oh,
hányadik már földi robotunk során –
dombperemi, árnyékos északi oldalán
érett gyümölcsök halkan puffannak
közömbösség porába megszedetlen
sohsemvolt szilvafáimról.

Minden vélemény számít!