Adamik Tamás versei

Apám fényképe

Apám, te kép voltál nekem itt csupán.
Lógtál kevélyen tisztaszobánk falán.
Bámultalak kíváncsi szemmel.
Szép katonás fejed egyre vonzott.

Tetszett nekem tornyos hadisapka, mely
vad büszke fődet megkoszorúzta fent.
Két barna nagy szemed felém szállt.
S nagy bajuszod provokálta szívem.

Zubbony feszült melled közepén simán.
Baloldalon függtek becses érmeid.
Harcban szerezted őket, égve
lázban, a küzdelem elvakított.

Így láttalak mindig, katonás alak.
Sok évtized múltán, minap Irma szólt:
„Apánknak egy hibája volt ám!
Szoknyabolond esze elragadta.

Két sebbel, így túlélte a háborút.
Nem gyógyuló két seb süti vállait.
Ő mégis élni és szeretni
vágyik erős akarattal és küzd.”

Jó Irma hét évvel korosabb, de bölcs.
Most, hogy e nagy titkot kifecsegte már,
Nemcsak csodálom ám apámat!
Mert szeretett, szeretem csodálva.

Fényképe, mit néztem tele kéjjel én,
eltűnt: veszélyes bombatalálat a
szobánkat elsodorta durván.
Így apa képe csak éber emlék.

(2013. július 5.)

Szapphóhoz

Lágy vagy és vágy jár a nyomodban folyton,
szép szemed barnás, üde fénye táncol,
szád, a mézes szád, melegével ápol,
isteni asszony.

Melledet múzsák kara fűti dalra,
Friss tavasz hint rá kegyesen szerelmet,
ihletett szobrász alakítja újjá,
s tölti be vággyal.

Telt, sudár csípőd fölemelve ringat,
büszke járásod nemesíti bájjal,
férfiak sóvár szeme rád tapadva,
bámul örömmel.

Én, ha meglátlak, s közelebbről édes
hangodat hallom s nevetésed, égő
szikra lobban föl kebelemben. Érzem:
lángolok érted.

2013. április 11-én, a költészet napján

Filologus – Urologus

Én gondolkodom és olvasok, alkotok.
Felvázoltam egész római korszakok
prózáját, sorait, hírneves emberek
életrajzait és eszmei kincseit.

Föltártam magyarul még soha nem regélt,
elrejtett apokrif műveket: ékesen
fordítván a nehéz ógörög és latin
obskúrus szöveget, krisztusi mondakört.
Megszólalt nekem Arisztotelész, a bölcs,
Cornificius és Quintilianus is,
hirdetvén a helyes szónoki érvelést,
szóképet, figurát, eszmei szókötést.

Kovács Andreas, ő ám a sebész! Csodás
intézetvezető: termei csillogók,
kandidátus is, és Hippokratész-hívő.
Mit belföld s a világ fölfedez, érti ő.

Húgyhólyag, vesekő és here bánata,
rákos prosztata és lép, epe nagy baja:
meggyógyítja e rossz szerveket üdvösen.
Izmos két keze szúr, vág, kötöz, óva int.

Megmentette az én életem egykor is:
gyógyította vesém és tumorom soká.
Később prosztata gondját veszi el lazán.
Ápol most, kegyesen tartva szemét felém.

Sok könyvem, ha netán fölveszi egyszer is
egy kíváncsi legény, mondd, lesz-e haszna is?
Kovács Andreas! Ő életet ad, sokat,
minden nap: keze megszünteti kínjaid.

2014. április 16.

A szabadság Dosztojevszkij szerint

„A szabadság édesebb, mint a kenyér és szebb, mint a nap.”
Mert a kenyér pótolható, a szabadság, mint az árnyék
követ téged télen-nyáron, soha tőled el nem válik,
hiszen akarod szüntelen, és ő ugyanúgy akar téged.
Ezért nem tudtad soha megzabolázni halandó tested.
Ezért nem tudtad soha megfékezni halhatatlan lelked.
Arra ment mindkettő, amerre szíve vágya röpítette.
S te csak csodálkoztál, hogy sohasem azt teszik, amit szeretnél.
Szerzetesként akartam élni, s most tizenegy unokám csitítgatja szívemet.

2014. március 14.

Wass Albert az elmúlásról

„Sokáig állt ott, s a rohanó vizet nézte.
Mintha magát az életet szemlélné,
ami egyre csak halad,
soha nem áll meg egy pillanatra sem,
hanem elvisz mindent,
ami belé hullik,
elviszi valahová,
amit az ember jobb híján csak ‘örökkévalóságnak’ hív:
a perceket, órákat, napokat meg az éveket,
az álmokat és az emlékeket …
mindent, amiből egy ember élete,
szíve és lelke áll …
csak elviszi,
és sohasem hoz vissza semmit.”
Igaz minden szavad,
hazát vesztett Mester.
Tőlem is elvitte két kezem erejét.
Kézen járva egykor megkerültem házunk.
Ma már az is öröm,
ha lábon megtehetem.
Ezen öröm mellett
még egy örömem van:
hogy gondolkodom holtomiglan.

Budapest, 2014. július 23.

Minden vélemény számít!