(A PoLíSz dokumentumtárából)
Szerkesztette Turcsány Péter

I. rész

„Radna, Óradna… Béke… Borberek”

 

Tartalom

Csernóczky Judit: Reményik Sándor-emlékház avatás Radnaborbereken 2
Turcsány Péter: Apokaliptikus végkifejlet 1938–1941 4
(Reményik Sándor „korszerűtlen” költészete) 4
Turcsány Péter: A völgy zenéje (vers) 11
Dávid Gyula: Reményi Sándor és Borberek (tanulmány) 13
Bágyoni Szabó István: Borberek – a szimbólumok útján (megemlékezés) 19
Beyer László: Filmszerep (borítóvers) 23
2010. augusztus 28. Reményik-kutat avatott 24
a Kráter Műhely Egyesület 24
Szász István Tas: Bús kincses nóta (vers) 26

I. rész
„Radna, Óradna… Béke… Borberek”

R. S.: A címzett ismeretlen

Csernóczky Judit: Reményik Sándor-emlékház avatás Radnaborbereken

Reményik-emlékházat avatott a Kráter Műhely Egyesület 2007. szeptember 1-jén Radnaborbereken, Erdélyben. A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Dávid Gyula irodalomtörténész, a kolozsvári Polis Kiadó vezetője, Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke, Bágyoni Szabó István író, a PoLíSz folyóirat főmunkatársa és Bauer Ilona, az óradnai Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Tanulmányi Kultúrotthon vezetője. Szutor Ágnes népdalokat énekelt, míg Gurka-Balla Ilona, a nagyváradi szavalóverseny első díjasa Reményik Sándor verseiből szavalt a jelenlévőknek.
Reményik Sándor-emlékházat nyitott, amelyen emléktáblát helyezett el a Kráter Műhely Egyesület 2007. szeptember 1-jén Erdélyben, Radnaborbereken, abban a házban, amelyben 1921 nyarán Reményik Sándor költő néhány hétig lakott. Itt született a Vadvizek zúgása kötet mintegy harminc verse, többek közt Az Ünőkő, Vizek ha találkoznak, Az én szobám, Az utolsó ház, Havasi feszület és a Gyopár című vers.
Az ünnepséget Gegő Sándor, a házigazda megilletődött köszöntő szavai nyitották meg, aki elmondta, milyen öröm számukra Reményik

Sándor örökségét ápolni. Ezt követően a nagy költő Örök tűz, később pedig az Egy lélek állt című versét hallhatták a jelenlévők a kolozsvári Gurka-Balla Ilona előadásában, aki a nagyváradi szavalóverseny első díjasa.
Mester és tanítványa című avatóbeszédében Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke az erdélyi otthonmaradást és helytállást emelte ki Reményik költészetében és életében. Turcsány Péter a Voltam és más önéletrajzi írásokból Wass Albert szavaival idézte a román megszállók kolozsvári bevonulását, ami Reményik Sándort, Wass Albertet és az erdélyi írókat egyként sújtotta. A fiatal Wass Albert Reményiktől, nagyapja barátjától közvetlenül tanulta meg a nemzetért dacoló hitet és az igazmondás bátorságát. Szimbolikus, hogy a költő halála után a Kisfaludy Társaságban éppen őt választották meg Reményik Sándor helyére. Elmondta, hogy Reményik, aki az Erdélyi Helikon alapító tagja, a Pásztortűz folyóirat alapító főszerkesztője a magyar irodalomban, költészetben betöltött helye szerint Erdély első számú költője egyrészt helytállása miatt, másrészt, mert az Eredj, ha tudsz című versének üzenete és a költő ars poeticája máig megőrizte érvényességét. A Radnai-havasokban írt verseit a Rilkével fémjelzett európai lét-líra mintadarabjai közé sorolta. Végezetül a „vadvizek zúgása” ihlette saját, Radnaborbereken írt A völgy zenéje – Emlékezés Reményik Sándorra című versét szavalta el Turcsány Péter, míg a jelenlévők meghatottan ismételték a vers egyik szép tercináját, amelyből álljon itt egy rövid kis részlet:

„Mondd, ily szerelmet ki adott neked,
földi létre égi feleletet, te gyermektelen,
hogy mindannyian lettünk gyermeked.”

Dávid Gyula irodalomtörténész, a kolozsvári Polis Kiadó vezetője Reményik Sándor és Radnaborberek című előadásában elmondta, a több évtizedes elhallgatás után, az 1989-es romániai fordulatot követően Reményik költészetét „ismét a megérdemelt megbecsülés veszi körül”. Versei újból megjelentek nemcsak a könyvesboltok polcain, hanem ünnepi alkalmakon is egyre gyakrabban elhangzanak. A szülőházán elhelyezett emléktábla újra látható, mellszobra pedig annak a kolozsvári evangélikus templomnak az udvarán áll, mely egyházközségnek főgondnoka volt.
Elsősorban azonban a Radnaborbereken született kötetről, a Vadvizek zágásáról (1921) és arról a 11 későbbi versről beszélt Dávid Gyula, amelyek földrajzilag (a költő egy későbbi, 1922-es borbereki nyaralása) vagy keltezésük alapján ide köthetők. Reményik akkori életét és lelkiállapotát a trianoni békediktátummal tetézett összeomlás alapvetően meghatározta, és itt, Borbereken keresett megnyugvást. Azonban hiába szerette volna, nem tudta kizárni magából a világot. A kötetet a Karácsonyfapiac címet viselő, három versből álló ciklus zárja, melynek harmadik darabjában (A karácsonyfa énekel) a költő saját maga sorsát és ars poeticáját fogalmazza meg – mondta Dávid Gyula irodalomtörténész.
Borberek – a szimbólumok útján címmel saját, radnaborbereki élményeiről beszélt Bágyoni Szabó István író, a PoLíSz folyóirat főmunkatársa, aki 1977-ben két hetet töltött Radnaborbereken, az „írószövetség villájában” éppen akkor, amikor Kolozsvárt meghalt Kós Károly. Ekkor társaival ráébredtek, hogy „írónagyságaink egy-egy ilyen Elmenése tulajdonképpen nagykorúvá üti az utánuk következőket”. Megtudtuk, hogyan lepte meg valaki a Pásztortűz néhány példányával, hogy az Erdőtűz – Radnaborberek című verse első borbereki élményeiből fakad. Hangsúlyozta: Reményik „visszakerül oda, ahová való, abba az egyetemes magyar szellemi épületbe, amelyhez tartozik, de amelyből jó nyolc évtizede hiányzik”.
Bauer Ilona, az óradnai Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Tanulmányi Kultúrotthon vezetője méltatta a Kráter Műhely Egyesület és Gegő Sándor kezdeményezését, az emlékház létrejöttét és megnyitását. Bemutatta a kolozsvári Szabó Csaba újságírót, valamint elképzelését egy erdélyi „regénytérkép” megvalósításáról, melyen – a „regényturizmust” elősegítendő – Erdély-szerte jelzőtáblák mutatnák az írók, költők által látogatott helyeket és a műveikben megjelenő valós helyszíneket.
A Reményik-emlékház megnyitását és Jakab György fa- és csontszobrász által készített Reményik Sándor-emléktábla avatását követően a jelenlévők elénekelték a magyar és a székely himnuszt, majd Tímár Zoltán plébános úr megszentelte a házat. Végezetül az érdeklődők megtekinthették az emlékházban berendezett kiállítást, valamint Essig Klára grafikusművész radnaborbereki témájú rajzait.
A kiállítást gazdagítja a Németh László író könyvtárából való 1924-es A műhelyből című Reményik-kötet, amelyet az író lánya, Németh Ágnes adott át az emlékháznak. Bágyoni Szabó István író a Pásztortűz folyóirat három számát, míg az Erdélyi Helikon folyóirat két számát adta át, a Nap Kiadó pedig a Reményik Sándor emlékezete kötetéből ajánlott fel három példányt az emlékháznak. A kiállítás anyagát válogatta és összeállította Csernóczky Judit. A kiállítás létrejöttéért köszönettel tartozunk a Petőfi Irodalmi Múzeumnak és a Schola Rivulina Alapítványnak.

Turcsány Péter: Apokaliptikus végkifejlet 1938–1941

(Reményik Sándor „korszerűtlen” költészete)

„Kérek az Istentől egy csillagot,
Hol én látlak majd vendégül titeket.”[1]
 
„Fekete marsot vertek a szívek,
Mint tompa gyász-dobok,
Titkon verő szívek élén dobogtam én,
Így vásároltam meg azt a jogot,
Hogy merjek korszerűtlen lenni.
Ma nem tudok a tömegekkel menni.”[2]

Zarándokhelyre jöttünk, Isten, magány, nemzet és testvériség zarándokhelyére. Reményik Sándor fenyveseinek és magasból legördülő forrásainak zarándokhelyére. Reményik havasaihoz, „Még egyszer szeretnék Borberekre menni, A hegyek megszépítik a fájdalmat is, és elmélyítik a gondolatot…” –  mondta ezt a nagybeteg költő, a halála előtt, mikor Kolozsvár főterén Wass Alberttel találkozott; így e szavak ránk ma is végrendeletként hatnak. De mégis, most is, születésének 120. évfordulójának[3] és az egyszerre fölemelő és megrázó 2. bécsi döntés 70. évfordulójának alkalmából[4] elsősorban Reményik emlékéhez jöttünk el, „ki beteg szemei mögött a látás tükrét hordozta”, ahogy tanítványa, majd íróutóda Wass Albert – Kisfaludy Társaság-i emlékbeszédében, mely egyben szűzbeszéde is volt – mondotta volt. Azaz: zarándokhelyünkön mi, egybegyűltek, az Ő emlékének közös tagjai, az általa megénekelt Isten, magány, magyar nemzet és emberi testvériség értékeinek hódoltatunk meg.
Aki ifjan Rilke fájdalmas–hatalmas verseinek fordításaival mutatkozott be erdélyi közönségének, az a meglódult magyar- és világtörténelmi pillanatokban ismét ama Rilke-féle lelki és költői magaslatokban érezte kizárólag otthon magát! Kortársai és hosszú–hosszú ideig az olvasó utókor is nehezen értette meg a „korszerűtlen” ódák és rapszódiák összegző, szorongó és fájdalmas költeményeit:

„A Szépség elfödte arcát
Szégyenlősen előlem –
Vagy e világ vak erői elől –
S halál előtt
Elfödöm én is vesző arcomat.”[5]

Ez az a nyitópont, ahonnan kinyílik ismét az ablak, ahonnan feltekinthetünk – Kolozsvár városában éppúgy, mint az Izvor mámoros zúgása mellett – Reményik Sándor 1938. november utáni költészetének világos, tiszta, emberi szorongásaira és magasságaira. Sőt, a részben Felvidékről (Dobsináról) is származó költő 1. bécsi döntést hírül vevő lelkiállapotának egész meghasonlott apokaliptikájára:

„S mi a te szétszórtságod, Ország,
Ahhoz képest, ahogy szétdarabolták
És szétszórták egyetlen énemet!!
Te szétdarabolt, árva, drága ország,
Én hogyne értenélek meg?”[6]

Itt, e költészet végső kibontakozásának bemutatása előtt meg kell torpannunk az életmű egy némileg korábbi számvető és lezáró momentumánál. Mintha Reményik halálra készülődő csöndjét zavarná fel a történelem új és kétséges kimenetelű lendülete és ország-térképünk újrarajzolása… A költő éppen 1938-ban számolja fel úgymond klasszikus korszakát, a híres és nagy Reményik-versek klasszikus sorozatát (Iskola és templom, Ahogy lehet, Álmodsz-e Róla stb.). Mintha a teljes lemondás és örökbe hagyás költeményeit írta volna meg 1938. július 19-én Nagyváradon és szeptember 12-én a Szebeni-havasokban. Szent Pál személyes fohászával rokon búcsúval fordul Istenhez a Circumdederunt… utánozhatatlan monológjában. Kölcsey Vanitatum Vanitasához hasonlóan szól a létezés hiábavalóságáról:

„Apácák közt darálok vak imákat,
És mindhiába mondom: Erős várunk…
Hasztalan ez a vacogó alázat,
A végtelenbe hasztalan kiáltunk!” 
 
„Ó, rőzse: teher, melynek célja nincs,
Ó, rőzse: élet, az én életem!
Nem tudok könnyíteni magamon
S nem tudok könnyíteni népemen!”

De ez az életzárásnak indult költemény is több-énű, többarcú, műfajilag összetett alkotás. Hiába írja le az élet befejezésére készülő sorait:

„A szívem beteg, rángatózó lángja
Kéken virrasztott őrült éjszakákon
Láttam: rohamléptekkel jő halálom,
Mint gyertyalángra szélroham – s hiába,
Hiába borul a kis mécsre védőn
Édes mosoly és erős bíztatás,
Hiába: ez a végső búcsúzás.”
 
„Zengedezhettem volna – – mégis féltem.
Nem voltam semmi más, csak félelem.”

A költemény ugyanakkor a nagy egzisztencialista nihil- és léthatár-élménnyel is szembenéz, ezzel is számot vet; emberien, vallomásosan, szinte könyörgőn:

„Tartozom néktek – tartozom magamnak,
S az Istennek is tartozom – ha van –,
Nem önthettek ki ily zavarosan
Az öröklét szűzi virányára –
Sívó homokjára a semminek!”
 
Az Arany napokból bíbor berkenye című búcsú-ódáját Áprily Lajosnak, a nagy elődnek és barátnak ajánlja. A világtragédiákra felkészült költő utolsónak tűnő erőfeszítését és barátjáért nyúló utolsó ölelését érezhetjük a költeményben, baráti és búcsú-elégiát:

„Új világ-omlás hogyha eltemet,
Fogadd a fenyvesbe hullt berkenyét:
Vérszín játékom: végső versemet
 
 – Hozzád.”

Mintha Reményik Sándor kétszer halt volna meg. Először a két bécsi döntés előtti reménytelenségben és másodszor a 2. világháború fokozódó infernójának idején.Mintha Reményik Sándor a Kárpát-medencébe is betört Történelem „Kelj föl és járj!…” parancsára újította volna meg saját életerejét, alkotó lendületét. Az 1. és 2. bécsi döntés hírétől és megosztottságaitól ösztönöztetve. Kimondhatjuk: nemzete és istene által ösztökélve. Picasso Guernica-i látomásával rokon „lázálmok” ébresztik a valóra: a „véres és őrült” jelenre és közeljövőre! Szinte ellen-programversként helyezi asztalunkra a Kettétört mondat című vers ellen-ars poétikáját (mintha a Biblia Istenének „kettétört Igéjét” ejtené ki ajkán a fájdalmas, de most is elsősorban magyar és erdélyi költő):
 
„S mit írhatnék különben is?
Ha volna bár egy erős, tiszta vágyam,
Irányom vagy utam,
Amelyben magam s népem megtaláljam,
De nincs.
Magam káoszát énekelhetem csak,
S a magyar zűrzavart
S a nagyvilágét.
Véres, őrült és érthetetlen játék.”[7]

Fiatalabb költőtársa, Asztalos István jól érezte meg Reményik új „korszerűtlen verseinek” lelki eredetvidékét. A költő, aki Végváriként, “jerikói kürtösként” ébresztette Trianon után a dermedésbe fagyott magyarságot, és 22 éven át ébren tartotta erkölcsi és emberi tartását, most a „részleges elégtétel” történelmi perceiben Kölcseyként óvja a Dunavidék népeit a megengedhetetlen és újabb, tragikumba fordítható lépésektől. Nagy példaképéhez, a Szörnyű idők-et jósoló Petőfihez hasonlóan Reményik Sándor elsötétülő szemeivel is folyton-folyvást lát, láttat és látásra buzdít:

„Megváltozott – és megöregedett.
Megváltozott és teljesen a régi
Nem lehet, s lenni tán nem is akar.
Megváltozott, s megőszült húsz év óta
Határon innen s túl minden magyar.”[8]
 
Éppen ő, aki plátói szerelmének, Piroskájának festett színeit és asszonyait költő Cézanne-ként tudta számunkra kiénekelni, most az 1. bécsi döntés részlegesen örömteli perceiben a Munkácsi temető énekében dadogja ki a helyrehozhatatlan fájdalmak gyászát:

„Ti, akik ittmaradtatok,
Hagyjatok fel minden reménnyel!
Mi felhagytunk minden reménnyel.
Az őszi éjbe mélyen süppedünk.
Mi nem hiszünk,
Mi nem hiszünk egy Istenben,
Mi nem hiszünk egy Hazában,
Mi nem hiszünk egy isteni örök igazságban,
Mi nem hiszünk semmiféle Feltámadásban.
Mi halottak vagyunk.
Mi halottak vagyunk.
Mi halottak vagyunk.
Ámen.”[9]

Dante Purgatóriumának szenvedőihez hasonlóan itt egy nemzet, egy darabjaira szaggatott nemzet sikoltása tömte el már 1938 novemberében is a költő fülét, ő továbbra is azokhoz és azokról énekelt:

„KIKHEZ NEM JÖTT EL AZ ORSZÁG”[10]

Nem csak a valahai Anyaország és bevonuló hadserege nem jött el, hanem bibliai értelemben szólva is: a vágyak és remények országa sem: Isten országa.

„Az isten látja, mást nem tehetek:
Míg a násznép ujjong s hálákat ad,
Inkább lakozom én most veletek.
Ti magyar Kárhozatnak
Eleve-elrendeltjei!
Szeretném kitépni a szívemet,
S elétek úgy teríteni!”[11]

Két év múlva is azokért perel és kiált, akik 1940. augusztus 30-a után is „… senyvednek a kettétépett Erdély / sötétebb, csillagtalanabb felében”. [12] A történelmi időt még ekkor is „rabló idő”-ként éli meg::

„S jön, hogy habzó keserűségemben
Visszanyert, fájó szabadságomat
A világ s az Isten lábához vágjam:
Nesze – nem kell – –
Amíg minden testvérem nem szabad!”[13]

„Legázol a világtörténelem…” – írta a költő ugyanezen a napon egy másik versében. S folytatta tehetetlenségben vergődő nemzete nevében, mint már korábban is annyiszor:

„És visszagondoltunk az ezer-évre
És térdre hulltunk az Isten elébe,
Hogy mégis úgy vagyunk, ahogy vagyunk.
És csak átzúgnak ködös távolokba
Rajtunk át az idegen vonatok…”[14]

„Korszerűtelen” búcsúköltészet Reményik Sándor lírájának záró szakasza. Korszerűtlensége: a mai napokon való túllátás, a jövő elé vetett szorongás panorámájának megrajzolása. Kérdései egy tisztulásra váró nemzet és emberiség magával is meghasonlott lázával íródtak:

„Megtorlás megtorlást követ
Egész világon mindenütt,
A hold nem világol a vértől,
A füsttől már a nap se süt.
 
Ki éri meg ennek a végét?
Ez az elhulló vers-virág?
A jövő évi orgona?
A kín, amely szívembe vág?”[15]

„Ölni vagy halni: ez a nagy parancs:
És szép egymás-mellettiség soha?
Fúljon hát önvérébe a világ
Végképp, ha sorsunk ilyen mostoha!” [16]

A Remény és Keserűség áradó hullámai és jégtorlaszai egymásba torlódva. Vörösmarty-méretű számvetés egyrészről, és másfelől a hétköznapok próféta-szenvedései. Ugyanakkor költészete: ereszkedő lépcsősor a magány, a fájdalom és a betegség pincemélye felé:

„Romok – romok…
Romok és töredékek.
Távol-közel a tájak fájnak.
Ha kimondom: ki ellen vétek?”[17]
 
„Nincs helyem itt.
Ki hallgatja
Egy korszerűtlen és beteg,
Hanyatló költő végső rímeit?”[18]
 
„Segíthetett-e, hogy az egész
Lángba borult
Mindenségért imádkozott?”[19]

Ebben az infernális korszakában is föl kell figyelnünk Reményik Sándor Istenhez és Természethez való hatalmas kötöttségeire:

„De sehol elmerülés, nyugalom!
Felszín, felszín… sirályszárny, csapkodó – –
De hol a búvár-szív, amely leszáll –
S a szív, Isten szívén elnyugovó?”[20]
 
„S ahogy ültem ott erdő közepén –
Nem gőg töltött el s nem rideg fölény,
De az az áldott tündér-bizonyosság,
Hogy mindenkivel együtt vagyok én.
S nem személytelen nagy közösség volt ez,
De édes és személyes kapcsolat.
Kiterjesztettem karom és éreztem:
Simogat élőket és holtakat.”[21]
 
„Jézus magához engedte a gyermekeket
S szólt: senki nem megy a mennyek országába,
Míg olyan nem lesz, mint e kisdedek.
 
Engem a fenyők engedtek magukhoz,
A fák, az óriási fák.
Kicsoda találhat bennük hibát?
Kinek ártottak, kinek vétettek ők,
Ezek a mozdulatlan, szent fenyők?
Nincs ösztönük, csak a növekedés,
Nincs más szerelmük, egyedül a fény,
Alattuk járva, – jól tudod, Uram -:
 
Én sem ember voltam, csak tünemény.
Ők igazán nem tettek egyebet:
Dicsőitettek Isten, Tégedet.
És én azt mondtam: sem én, sem más, soha
Be nem mehet a mennyek országába
Míg olyan nem lesz, mint egy ilyen Fa.”[22]
 
* * *

Reményik Sándorra való emlékezésünkhöz hozzá kell tartoznia – mindenféle Purgatórium után is – a Remény lelkületének. Örök Borberekének üzente talán az alábbi dátumtalan verssorokat a költő, örök bíztatásul, nekünk is, e hely mai zarándokainak:

Hamleti táj ez, ködös, zúzmarás,
Komor színekben pompázó vidék:
Sötét örökzöld s halott fehér,
Fekete fákon gyémántfényű dér.
Hamleti táj ez, komor hallgatag…
… De íme kél egy halk csilingelés,
Valahol mélyen, köd és jég alatt,
Dalolni kezd egy befagyott patak.”[23]

Ma itt vagyunk, együtt, s ahogy versében megjövendölte, „vendégül lát” minket „egy csillagon”: a szívünk, a lelkünk csillagán, s mi általunk a magyar nemzet és az emberi testvériesség lelkületének csillagán. „Még egyszer szeretnék Borberekre menni!” – sóhajtotta 1941 nyarán tanítványa és barátja karján, s ez a sóhaja is értő fülekre talált a késő utókorban, mintha Ő is itt lenne és maradna velünk a neki ajánlott Emlékház és Emlékkút hűs árnyai és csöndes csobogása mellett. Mert Reményik Sándor volt lélektársainak és lelki utódainak is: „Ott van otthon, ahol van a béke.”[24]

Jegyzetek
[1]
[2] Nagy áron, Kolozsvár, 1941. május 13.
[3] Reményik Sándor 1890. augusztus 30. Dobsina –1941. október 24. Kolozsvár.
[4] Az 1. bácsi döntés időpontja: 1938. november 2. A 2. bécsi döntésé: 1940 augusztus 30.
[5] S mi lesz velem? Kolozsvár, 1941. május 13.
[6] Megszállottan s szétdaraboltan, 1938. november 3.
[7] Kettétört mondat, Budapest, 1939. november 6.
[8] Megértük, Kolozsvár, 1938. november 2.
[9] Munkácsi temető éneké, Kolozsvár, 1938. november 14.
[10] Azoknak, kikhez nem jött el az ország, Kolozsvár 1938. november 9.
[11] Uo.
[12] Verbum Caro Factum Est, Kolozsvár 1940. december 21.
[13] Ott túl…, Budapest, 1941. január 26.
[14] Bács, Kis-község, Budapest, 1941. január 26.
[15] Ki kezdte, Kolozsvár, 1941. május 13.
[16] Egymás mellett soha? Kolozsvár, 1941. május 15. Mindkét vers Teleki Pál tragikus halála és Magyarország 1941. április 11-i Bácskába történt bevonulása után íródott.
[17] Üres kardhüvely szól, Kolozsv ár, 1941. április 24.
[18] S mi lesz velem? Kolozsvár, 1941. május 13.
[19]
[20] Fehér-izzás, Budapest, 1941. február 13.
[21] Száz szónak is egy a vége, Kolozsvár, 1941. január 3.
[22] Mint ki önnön dicsőségébe tép, 1939
[23] Zúzmara-etűd, megjelent: Egészen, 1942.
[24] Családi kör 1940, Kolozsvá
r, 1940. november 20.

Turcsány Péter: A völgy zenéje

(vers)

(A radnaborbereki Reményik Sándor-emlékház
avatásán, 2007. szeptember 1.)

Ősfák mohás talapzata alatt
gyermekkorodból egy lányalak
az Izvor mentén egy pallón áthaladt.

Bükkök, juharok erős kardalát
visszhangozták a hegyéli fák,
s a vadvizek, a vadvizek zúgtak tovább.

Zúgtak reményt az égett, fájó sebnek,
megújulást a szűzi Betlehemnek,
s jövőnk jászlánál az őzek megremegtek.

Te, aki sorsot és életet
elölről hátra folyton átlapoztál,
példának hoztad Szent Erzsébetet,

s a legnehezebb földi buktatóknál,
ölelve vártak a radnai hegyek,
s a zúgó völgyek vadvirága: Borberek,

mondd, ily szerelmet ki adott neked,
földi létre égi feleletet,
te gyermektelen, hogy mindnyájan lettünk gyermeked.

Édes szavai lágy zenéknek
virágba boruláskor erőt hoztak
vesztett nemzetnek s egy nemzedéknek,

de jaj, fájdalmak méhzümmögése
miránk ördögszorosként hurkolódik,
s nincsen vége, mióta nincsen vége,

te tudtad ezt, s fájva, égve,
hittel oszlattad poklaink felhőit,
léptél istenek, szentek örökébe,

temetésedre Erdély fejedelmi
dicsfényt vont köréd, és térdepelt
a büszke fájdalom, de trónt emelni

mulasztott gyalázatos utókorod,
s mi, unokák, ó, hogy dadogunk,
ha felkeressük erdei otthonod;

de láng lövell szívből s szemből:
villámnál vakítóbb akarat,
s csurog a könny a szempillaereszről,

hogy emberként nézünk farkasszemet
medvével, viharral, pokollal –
tőled tanultuk: „ahogy lehet”.

Látod, itt vagyunk, itt, veled,
egymást öleljük – s minket: Borberek.

Dávid Gyula: Reményi Sándor és Borberek

(tanulmány)

Több évtizeden át tartó elhallgatás, megbélyegzés után, az 1989-es romániai fordulatot követően Reményik Sándor költői hagyatékát ismét a megérdemelt megbecsülés veszi körül. Versei több kiadásban is közkézen forognak, elhangzanak ünnepi alkalmakon és alkalmaktól függetlenül. A szülőházat jelző emléktábláról végre eltűnt a fél évszázados vakolatréteg, mellszobra ott áll annak a kolozsvári evangélikus templomnak az udvarán, amely egyházközségnek főgondnoka volt, egyesületek, művelődési központok alakultak emlékének ápolására, egyik épp a közvetlen közelünkben, Óradnán. Most pedig emlékszoba-avatásra gyűltünk össze itt, Radnaborbereken, azon a településen, ahol a költő nem is egy alkalommal pihent meg és adta át magát az őstermészettel való találkozás költészetét is megihlető élményének.
A hely és az alkalom kívánja, hogy költői életművének számos oldalát megközelítő-elemző tanulmányok után, egy olyan oldaláról szóljunk, amelyről kevés szó esett: hogy megpróbáljuk számba venni költészetének azt a rétegét, amelyet a természet ihletett. Elsősorban persze az itt született kötetről, az 1921-ben megjelent Vadvizek zúgásáról lesz szó (meg néhány későbbi, szintén Borbereken született, vagy ide kötődő versről), de a szemrevételezett versek körét tágítva, a többiekről is.
Különös ellentmondásnak vehetné valaki, hogy az első világháború utáni magyar irodalomban „erdélyi költőtriász”-ként emlegetett hármasból (Áprily, Reményik, Tompa László) két költőtársától eltérően Reményik Sándor verseiben alig elevenedik meg az erdélyi táj. Aki életrajzát ismeri, különösen elcsodálkozhat ezen. Hiszen a költő kolozsvári otthona, a Dónát úti villa ott áll a Hója-gerinc lábánál, fölötte a gerincen a híres Dónát szoborral, s nem egy baráti visszaemlékezésben, a költő egyik-másik levelében is, olvasunk közös kirándulásaikról a Kolozsvár-környéki helyekre: a Hójába, a Bükkbe, a Majlát-kúthoz, az Árpád-csúcsra vagy távolabbra: a Vlegyászára, a Nagykőhavasra, a Szebeni havasokban a Hohe Rinnére. Vannak versei, amelyeket Püspökfürdő vagy Köröskisjenő szomszédságában a valamikori ősvadon, a Háda, másokat a budai hegyek ihlettek, egy egész ciklus őrzi az Adriai-tenger-parti Lovrana emlékét. És itt vannak persze a már említett borbereki versek, 1921-ből, 1922-ből, s a később borbereki emlékeket idézők az 1920-as, ’30-as évekből (összesen 41 vers).
Hát nem elég ez?
Csakhogy Reményik Sándornak ezek között a versei között hiába keressük a konkrét tájélményt. A költő és a természet viszonya egészen más, s ezt a másságot kellene a következőkben, költészetének jobb megismerése, teljesebb megértése kedvéért megragadnunk.
Reményik Sándor egyik legközelebbi barátja és kirándulótársa, Lám Béla adja kezünkbe a kulcsot ehhez a megértéshez egy, a költő halála után írott visszaemlékezésében. Kissé bővebben idézek belőle, mert a kontextus is hozzátartozik Reményik és a természet viszonyának megértéséhez:
„Közös sétáinkon – írja Lám Béla – rendszerint én mentem elöl, ő néhány lépéssel utánam. Soha nem kérdezte, merre megyünk, és soha nem ellenkezett. Örömmel vetette el magától a tájékozódás, az időbeosztás és az útválasztás hétköznapi gondjait, hogy maradéktalanul a lényegnek adja át magát.
A részletek megfigyelését is ezért hanyagolta el. Néha megkérdezte egy-egy virág nevét, felfigyelt, ha pillangó szállt az ágra, vagy ölyv keringett a völgy felett, de tovább nem igyekezett behatolni a részletekbe.
A természetélmény sohasem volt megszokott nála, s így nem jutott tovább a lényegnél. A nagy dómban a lélek volt az, ami lekötötte, égre mutató csúcsíves oszlopok, csönd, félhomály. Az ornamentika csak másodsorban érdekelte.
Természettel való közösségének alapja nem botanika volt és nem geológia, teológia inkább.” (A barátom: Reményik Sándor. In: Lám Béla: Lírai feljegyzések egy kolozsvári polgárcsalád életéből. Kv. 2003. Sajtó alá rendezte Hantz Lám Irén.)
Reményik Sándor „természetlírájának” a fentiekből következő sajátosságát már a kortárs kritika észrevette. „Képsorozat ez a harminc-egynéhány vers – írta a Vadvizek zúgása kritikusa, Molter Károly –, mögöttük eszmék sorakoznak és idegen előtt tolmácsuk, barát előtt szószólójuk a látó, a vadonban is otthonos szellem, amely értelmet ad a természet polifóniájának.” (Pásztortűz, 1922/2. 44.) „Nem annyira a természetben, mint inkább a természet jelentésében gyönyörködik” – írta Hartmann János, s maga húzta alá a „jelentés” szót. (Napkelet, 1924. I. 481.) Alszeghy Zsolt pedig ezt a viszonyulást „belesimulás”-nak nevezi a természetbe, s azt mondja: „nem pillanatfelvételek ezek a természet fenséges világából, hanem a hangulati festés vászonképei”. (Debreceni Szemle, 1928. 263.)
Mindjárt visszatérünk a borbereki versekre, de előbb számot kell vetnünk azzal, hogy Reményik Sándor költészetének itt egy általánosabb jellemvonásáról van szó, amelyet talán – az újrafelfedezés lázában – nem tudatosítunk magunkban eléggé. Olyan vonásról, amelyet egyesek egyoldalúan értelmezve, költészetét is megkérdőjelezték, „alkalmi”-nak, alkotó képzelet szegénynek mondották. Pedig egészen másról van szó: a vers külvilági indíttatásának sajátos asszimilálásáról, a verset előhívó jelenségben annak gondolati síkra transzponálásáról. A jelenséget kritikusai közül Sárközi György fogalmazta meg először a Szemben az örökméccsel című Reményik-kötetről írva: „Reményik Sándor csaknem minden verse alkalmi költemény – indítja kritikáját – … csaknem mindig szüksége van valami apró-cseprő eseményre, jelentéktelen kis incidensre, melynek valóság-gombjához varrja a költészet különös szárnyas köpönyegét.” Akár lebecsülő megállapításnak is vehetjük ezt, csakhogy Sárközi tovább folytatja: „De a kemény, hideg pitykéhez varrt köntös aztán nehéz selyemből van… Ebben a földtől ellendülő attitűdben villan föl Reményik Sándor igazi arca, ahogy szeme még néz, még képet lát, még a rögön jár, de az élet fölé agya és szíve már építi a filozófiát, a jelenség fölé a gondolatot, a rész fölé az egész hűvös, sötét vízióját.” (Nyugat, 1930/1. 65.) A megfigyelést Sík Sándor vitte tovább a Romon virág című kötetről írva: „Reményik lírájának legjellemzőbb formai tulajdonsága, amely alkotásait minden más lírikusétól megkülönbözteti, két közönségesen egymást kizárni látszó elemnek, a hangulati és gondolati elemnek teljes egysége… Ez az értelmes, tudatos, eszmékkel teli költészet mégsem gondolati költészet, mert a gondolatok nem önmagukért vannak benne, nem is belőlük, az ő kedvükért született a vers, hanem csak hordozói, kifejezői, helyesebben: közvetítői a hangulatnak, annak a legmélyebb, legemberibb életérzésnek, amely a vers tulajdonképpeni tárgya.” (Pásztortűz, 1936. 190.)
Azt hiszem, ezek után elővehetjük a borbereki verseket: a Vadvizek zúgását és azt a 11 későbbi verset, amelyek földrajzilag (a költő egy későbbi, 1922-es borbereki nyaralása) vagy keltezésük alapján ide köthetők.
Talán érdemes mindenekelőtt megállnunk az ajánlásnál: Reményik Sándor ezt a kötetét Áprily Lajosnak és Mannsberg Árvédnak, egykori osztálytársának és természetjáró barátjának ajánlja. Áprily Tetőn című verse akár mottója is lehetne annak az alaphelyzetnek, amely Reményik akkori életét és lelkiállapotát meghatározza: a trianoni békediktátummal tetézett összeomlás, a hozzá legkedvesebbek (Sárika húga, a magának sem bevallottan imádott Imreh Ilonka, s egykori baráti körének több más tagja) repatriálása, a „Végvári-versek”-kiváltotta trauma gyötrelmei. Őreá is illenek Áprily versének sorai:

Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: Minden összeomlott…

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

A hegyek közt, itt, Borbereken keres megnyugvást Reményik is, s ezt már a kötetet Bevezető ének megfogalmazza: Magánya „boldog szigeté”-nek érzi ezt a világot, ahol harsognak a vadvizek, s

Töprengést, gondot, szenvedélyt
Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.

A kötet verseinek uralkodó hangulata a nyugalom keresése. Olykor megelevenedik a versekben egy-egy konkrét, számunkra is ismerős borbereki kép is: a borbereki kistemplom, az Izvor nevet viselő patak, az Ördög-szoros, az Ünő-kő vagy a Korongyos – összességében azonban az ezekből kiinduló versekre is érvényes az, amit a fentebbiekben mint Reményik versteremtő eljárásának sajátosságát említettem: a verset kiváltó valóságélmény átpoétizálása.
A természet magányába menekülő költőt a külvilágból magával hozott reménytelenség ide is elkíséri. A fenyves zöldjében felfedez egy vörös foltot: egy kiszáradt fenyőt, s annak látványa (A holt fenyő) kirekeszteni vélt életérzését juttatja eszébe:

Nem a lomberdők szelíd őszi dísze,
Amelyre új élet következik.
Ez a pirosban ünneplő halál,
Ez a dacos halál,
Ez tudja már, hogy nincs feltámadás.
És mégis áll.
Halott bajnok az élő katonák közt,
Mivel másutt nincsen számára hely.

Az utolsó sorban a Szózat parafrázisával, ez az egyszerű természeti kép egyszerre fejezi ki a helytállás reménytelenségét és a reménytelenségben is fenntartott helytállás példáját.
A költő hiába szeretné, nem tudja kizárni magából a világot. Egyik versében (Trofeum) a vén fenyőről lecsüngő zuzmószakállra mondja: „ez az én üdvöm lobogója”… Más verseken át azonban lelkében a reménység csillan meg. A Vizek, ha találkoznak az összefogásban rejlő erő jelképét bontja ki:

A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyiké itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadul birkóznak fával, kővel –
És győznek – egyesült erővel.

Egy másik vers („Idill” a magasban) a társára roskadt vén fenyő látványából indul ki, s ebből bontja ki a vihar-sújtotta társ iránti felelősség példáját:

A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.

A kis templom a nagy dómban indító strófájában pedig megjelenik és jelképerejűvé válik a borbereki templomocska:

Fölötte égig ér a szirt.
Olyan törékeny, oly kicsi.
Harangja elhaló szavát
Ezer gúnyos harangvirág
Az erdőn túlcsilingeli.

A kis templom háttere azonban a nagy természet, ahol a „dárdás fenyők állnak titáni sorfalat”, az Ünő-kő, amely fölött „az ormok orgonája” dördül, s amely háttérrel maga mögött a kis templomban egybesereglett hívők is „a dóm urának, a magasságok Istenének” dicséretét zengik.
Konkrét képpel indul Az én szobám is:

Nem volt ilyen szobám soha:
Alacsony kis padlásszoba,
De szeme égigérő hegyre néz,
S a hegy viszont az ő szemébe.
Benne néhány bútordarab,
Oly durván összerótt, –
De visszadobnék minden földi jót,
Ha ezért kínálnák cserébe.

Ez az én remeteszobácskám.
Körül a falon fenyő, páfrány,
És vadvirág az asztalon.

Az ablakon zöld zsalu van:
Nehéz, zöld pilla a szemen,
De a szempillát nem csukom be,
Virrasszon örök-éberen.

És következik még a futó felhő, a szélben nyögő erdő, hallatszanak a zúgó vizek – a természeti környezet, amely a kis szobát körülveszi. A zárósor azonban – a versben közben-közben tetten érhető utalásoknak mintegy végső értelmet adva – a meghajszolt költő megnyugvásának vallomása:

Amen. Nincsen tovább. Hiszek.

A kötetet a Karácsonyfapiac címet viselő, három versből álló ciklus zárja. Ezek a versek már hónapokkal a hazatérés után, 1921 karácsonyán születtek. A korábban enyhet adó fenyves most egy kis karácsonyfa képében látogatja meg a költőt, kolozsvári otthonában: társaitól megfosztottan, halálra ítélten:

Piacra vitték a testem s a lelkem,
És alkusznak az életem felett.
És fehér vattát aggatnak reám:
Mű-zúzmarát a zúzmara helyett

– hangzik a fenyőfa monológja, amelyben azonban – főképp a ciklus harmadik darabjában (A karácsonyfa énekel) – Reményik a maga sorsát és ars poeticáját fogalmazza meg:

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba!
A szűk szobában is terem öröm.
Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,
Ó, csak ne legyen sorsom bús közöny.
Ó, csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény.
Égő fenyőfa, égő áldozat.
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
S imbolyogjon a szűk szobák falán.
Mindegy, hogy mi lesz velem azután.

A borbereki versekhez kapcsolódik az a szintén 1921 karácsonyáról keltezett Kísérőlevél, amellyel a kötetet a címlapját tervező Szőcsné Szilágyi Piroskának ajánlja.
Fennmaradt még a költő hagyatékában – autográf kéziratként – hét, Radnaborberekről 1922 nyaráról (a június 30. – július 18. közé eső napokból) keltezett vers, amelyek egy kivételével csak a 2002-es Hátrahagyott versekben láttak napvilágot (A tépelődők, A sár is tiszta, Örök szerelem, az Izvor és a hold, A komor kertész, Az igazi tanú és A győzhetetlenek –ez utóbbi alcíme: „Megíratlanul maradt borbereki emlék”).
Alkotástechnikailag nem különböznek a Vadvizek zúgásában megjelentektől. Egy következő évi borbereki nyaralás termékei lehetnek, amelyeket azonban a költő nem érezhetett eléggé kidolgozottnak (erre utal az utolsó vers alcíme), vagy kevésnek érzett ahhoz, hogy nyilvánosság elé álljon velük.
Nyomtatásban is megjelent azonban a Címzett ismeretlen című vers, amely mintegy lezárja a borbereki versek sorát. Nemcsak időrendi sorrendben, hanem gondolatilag is. A verset az Erdélyi Helikon közölte, 1928-ban, s szülő-motívuma egy Óradnára befutott távirat, amelyet a posta – a költőt természetesen nem találva – „címzett ismeretlen” felirattal visszaküld a feladónak. Erre a motívumra építi fel Reményik a verset, amely múltidézés, de egyben lezárása is annak az élménysornak, amit Borberek jelentett az ő számára.

E szimbólum a szívembe nyilall,
Mintha a régi táj tagadna meg,
Szememre vetné sok bolyongásomat,
Bűneimet és betegségemet.

A költő fájdalommal idézi fel magában a régi borbereki képeket, s a strófák végén megismétlődő „címzett ismeretlen” csak még jobban aláhúzza azt az érzését, hogy végképp múlttá vált az ott töltött néhány hét, s annak sok megnyugtató emléke.

Radna, Óradna… béke… Borberek,
Régi, régi nyár… holdfény, – havasok…
A szívem, mint illatszelence,
Gyűjtögette a fenyőbalzsamot,
S most: címzett ismeretlen.

Az 1920-as évek vége a beért költő számvetésének, a közösségi szerepvállalás erősödésének, a betegséggel való vívódásának – olykor belső kételyeinek – ideje. A Szemben az örökméccsel darabjai a kortársai ennek a borbereki búcsúversnek. Azok a versek, amelyekkel kapcsolatban a már idézett Sárközi György ezt írta: „… szinte óvakodik politikai költő lenni – de a keserűség, reménytelenség, összeroppantság s a befelé kényszerült vergődésekben szerzett ideges elfinomultság fekete színei megfestik legegyénibb, leggyöngébb érzéseit is.”(I. h. 66.)
Innen visszatekintve van különleges helye a Vadvizek zúgásának, és egyáltalán a borbereki élménynek, Reményik költői pályáján.

Bágyoni Szabó István: Borberek – a szimbólumok útján

(megemlékezés)

Egy Reményik-szoba avatása ürügyén

Bűzös volt, de hasznos! – kászálódtunk le egy faketrecre emlékeztető teherkocsiról 1977 augusztusában, mihelyt sofőrünk, Borberek központjába érve, jobbra húzott az „írószövetségi villáknak” becézett épületegyüttes betonkerítése mellé. Hűvös és nedves este volt, Óradnára késve érkezett vonatunk, s csupán ezt a fura küllemű bányász-buszt sikerült elcsípnünk, ám ennek is rémségesen megörültünk. Fáradtak voltunk – és szabadok, áltattuk magunkat, hisz’ ilyen fokhagymabűzben megejthető, és ráadásul gyomorszaggatóan rázós hegyi útra bizony csak nagy-nagy szabadságában vállalkozik az emberfia. Zúgott körülöttünk a koromsötét rengeteg, fülsiketítőn zubogott, akárha egy vízerőmű valamelyik alagsorába hajtottak volna be velünk. Amikor, alaposan megtetézve a honoráriumát, sofőrünktől elköszöntünk, látva megrökönyödésünket, fülünkbe ordította: Ez az Izvor, és sötétben borzasztó tud lenni, viaskodó, akár a sárkány, hangos és fröcskölő; de nappal, ha kell, a villalakók lábát mossa!
Őszülő kis emberke fogadott a „recepción”, amolyan Bem apó-forma, mellette szélesedő felesége tett-vett, aki – emlékszem – belecsodálkozott kérésünkbe, ugyanis hosszadalmas utunk záró akkordjaként egy-egy nyugtató pohár vizet kértünk, ihatót, ha lehetséges… Gizi névre hallgató, fehér kötényes, fehér főkötős asszonyka lépett segítségünkre. Kezében szobakulcsokkal, szája szögletében félmosollyal: Látszik, hogy nem Bukurestiből érkeztek… három család nemrég esett be, és első rugaminteájuk… na, hogy is mondják magyarul… kérésük az volt, hogy bort az asztalra! Úgy hallották domnu Szász Jánostól (írószövetségi főember volt akkor Bukarestben a mi közmegbecsült költőbarátunk), hogy Erdélyben s a Keleti-Kárpátokban különösen majd’ mindenik, rázós úttal megközelíthető településnév a magyar BOR-ral van összefüggésben… Látva láttam, amint Szász Jancsi előadja a maga „kis tábori traktáját a sziklák közt termő borokról” – hiszen borban a székely igazság, borvízben meg kiváltképp… hát akkor miért ne férne meg e világtól el-elmenekülő igazság Borberekben vagy Borszék anyakönyvében is…
Másnap reggel csakugyan borra ébredtünk, de előbb csengőhangra. Az erkélyről Gizit pillantottam meg, egyik kezében az ebédlő épülete oldaláról alácsüngő harang kötele, a másikban frissében szedett vadvirágcsokor. Az első reggeli pohár borral kezdődött… s mint két hét múlva bebizonyosodott, az utolsó is azzal. És közte szomorú hírekkel: augusztus 24-én hajnalban (1977-et írtunk) Kolozsvárt meghalt Kós Károly.
A Nagy Öreg halálhíre keltette hangulat első borbereki pihenésünket úgyszólván meghatározta. A hírrel és Kós Károly tüntetéssel felérő temetésének a részleteivel emlékezetem szerint Szilágyi István prózaíró érkezett, aki minden Utunk-os közt talán a legtöbbet tudta a Kárpátok szabadságot nyújtó sziklabarlangjairól (s tán épp akkor gyűjtögette vagy frissítette fel élményeit az Agancsbozót c. regényéhez), és aki egyébként fizikai kitartását, tipikusan transzszilván szívósságát részben ennek a következetes természetjárásának köszönhette. (De hozhatta a hírt a költő Székely János is, a marosvásárhelyi Igaz Szó versrovatszerkesztője, hiszen napokkal utánunk kocsikáztak fel feleségével hétvégi kiruccanásra Borberekre; ahogy mondotta: „borvíz-átömlesztés végett elernyedt tagjainkba”.) Enyhe sajnálkozással nyugodtunk bele a megmásíthatatlanba, s valami olyasmit fogalmaztunk meg az egyre inkább elkomorodott fenyvesek alatt, hogy írónagyságainknak egy-egy ilyen Elmenése voltaképpen nagykorúvá üti az utánuk következőket, ez az Élet rendje, ami az írók nagy hazájában bizony hatványozottabban érvényesül.
És már a Helikon-i csúcsokat járó elődeink világában jártunk… Mit nem adott volna szegény Kuncz Aladár, ha megéri nagy vitapartnere életkorát; mit nem a remete-magaviseletű költőnagyság, Reményik Sándor, a nagyvilág harangjait félreverni szándékozó „pásztortűz-gyújtogató”, akinek időben szinte csak fél annyi jutott, mint a remeteséget ugyan értő, értékelő, de azt a cselekvő ember szemszögéből kétségekkel figyelő Kósnak! És mit a már 10 éve halott Áprily Lajos, és mit az akkor Amerikában élő Wass Albert – ez utóbbi azért, ha nemzettársai közt élhetne!
Hogy kicsoda hallgathatta ki, vagy hallotta meg az erkélyen felállított sakk- és olvasó- meg íróasztalunk körül bölcsen-szomorúan „csörgedező” eszmecserénket, pláne az alattunk zajló vadvíz zúgásában, nem tudhatom. Egy alkalommal, épp a Korongyos-tetőről érkeztünk meg, kapkodva készülődtünk vacsorázni, amikor feleségem kopottas-szürke borítékra lett figyelmes, ágyamon várt a kis küldemény, címzés nélkül. Turnusunk következett, szorított az idő, magunkkal vittük a titokzatos kopertát. Gizike, a fehér kötényes volt az ügyeletes, óvatosan és szó nélkül tolta félre, nehogy a tányérokat ráhelyezze.
Reményik híres lapjának, a PÁSZTORTŰZ-nek néhány példánya és egy láthatólag sebtében lemásolt Reményik-vers, Az én szobám című, 21-soros költemény kézzel másolt „borbereki változata” lapult a borítékban. Földi jelek nyelvünk és kultúránk egyre gyarapodó égi szolgálatosairól.
Képben, fényképben élő és gondolkodó embernek egyből a látvány válik fontossá, majd esetleg utána a látvány takarta üzenet. Mihelyt feleségem, Vera, kezébe vette a vonalas füzetlapot, rajta az egymás alá-fölé tolakodó sorokkal, rám kérdezett: Vajon ez a vers nem a mi szobánkról szól? Ide is lépcsőkön kell följönni, és tán épp 21 lépcsőn, padlásszoba a mienk is, és „vadvirág az asztalon”, és „az ablakon zöld zsalu van”, és „zúgnak körül a vizek”… És ahogy lejutsz az alágörgető lépcsőkön, egyre fogy a számuk, a végén – legalul – egyetlen BIZONYOSSÁG (akár az „Egy az Isten”): a Világba nyitó sor. „Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.”
Harmincéves vers- és vershelyszín-élményemről mind a mai napig csupán a sorok mögötti versvilágban vagy a verseim elé biggyesztett sejtető mottókban volt alkalmam beszélni. Amiként az szokásban volt a „a suttogó fenyvesek felégetése” időszakában. Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy-két írásomban már ott és akkor – 1977–1986 között – minden bennem élő félsz és rettegés ellenére – sikerült hangot adnom annak a rettenetes élménynek, amelyet a Reményik-utáni idők Borbereke keltett bennem…

medve nyög          nyüszít  a  farkas
izzó vérrög  a  vadcseresznye
félrevert harang a völgy –
a Költő jön hogy megrepessze

szerte borvizes palackok
kagylótestű bő bányászsapkák
eget lesnek         régi vackot
az ég szoknyáját kimosatnák…

meghasadt fájás a fejsze
korom a fák rőt forradalma
kutak tág torkából pernye –
Krisztus vetül a sziklafalra

égő húsú nép a fenyves
a zizzenet gyökérig nyelve –
széntuskókban szédeleg a zöld
az erdő anyanyelve

A fent idézett Erdőtűz – Radnaborberek c. versem, amely végső formáját és helyét egy 1981-ben kalap alá hozott ciklusban (az Árkossy István festményeiről szóló Kisgalériában) kapta meg, voltaképpen első borbereki élményeimnek az eredménye. Ezek a hangulati-lelki tapasztalatok bizonyára nem voltak egyedüliek, hiszen évekkel annak előtte Borszéken töltött napjaim is hasonló költői rácsodálkozásokat váltottak ki a Hét borvízkút összeállításomban:

jönnek           ünneplőben jönnek
hegyeken-túli pásztorok
s amerre eljárnak:       törött
szócserepeket hagynak ott
jönnek             megfáradt vállaikból
a kórt  elfolyókba raknák…
hiszik hogy betű szerint megy
amiként orvosi akták            beutaló ívek
írják
kiolvashatatlan-szépen . . .

jönnek haza            idült idegbajuk
gyógyíttatni meg Borszéken

*
ki talajtalan              áll egymagában
hasztalan annak minden kúra
ha kortyot nyelvére venni kába
állhat a napra             megvakulva

Bizonyára túloz az emlékezet, de a fájásokról szólni kell. Egy 1977-ben erre tévedt kolozsvári íróember számára lélekrendítőek vagy ehhez közeliek voltak a borbereki tapasztalatok. Mi értelme van a költészetnek, irodalomnak… a folytonos nyelv- és lélekmentésnek, ha egyfolytában ég az ábécénk? Ki tudja már, hogy egykoron e tájon zömmel magyarok laktak, de iskoláik bezárása óta vasárnapivá vált édes anyanyelvünk, úgymond kikopott a hétköznapi használatból. El se hinné az erre járó európai turista, hogy a borvíz-vidék északi csücskébe szorult cipszer-magyar keverékű lakosság mára a nyelvvesztes közösségek közelébe került, vagy már az is.
Nem mondhattam akkor el senkinek – bár nyugtalanította vershelyzeteimet is – most „elmondom hát Mindenkinek”. Most, amikor megannyi Kós-könyv, Áprily-kötet és Reményik-vers (hála Dávid Gyulának és társainak, a pomázi Kráter Kiadónak is, meg néhány kitűnő erdélyi és anyaországi irodalomtörténésznek és könyvkiadónak) visszakerül oda, ahová való. Vissza abba az egyetemes magyar szellemi épületbe, amelyhez tartozik, de amelyből hosszú évtizedek óta hiányzik. Mert valakik kipaterolták – iskolákkal, szószékekkel egyetemben.
És mit tegyenek a toll azon munkásai, akik rájöttek-rájönnek útban vagy útközben, avagy úgy vélik, hogy egy jogaitól megfosztott közösség számára a kulturális-szellemi túlélés egyetlen lehetősége a megmagyarázhatatlan VISSZAVONULÁS választása? Vissza a természet, a természetesség – esetünkben a fenyvesek, vadvizek világa – irányába, amely majdan tán egy új evolúciós körforgás eredendője is lehet.
Vajon értelmezhető-e így Reményik Sándor természet-szeretete, Borberek-imádata?
A választ ő maga adja meg a Helikon egyik 1932-es számában a „legszűkebb haza” fogalmának a tisztázásával. Idézem Kántor Lajos e témával kapcsolatos esszéjének ide vonatkozó passzusát: Reményik „a legszűkebb haza” és a mélység dimenzióiról értekezik Kós Károly Kalotaszeg-könyvét elemezve. A Kós-jelenségről nemigen írtak találóbban, mint Reményik ebben a politikától induló eszmefuttatásában: ‘Visszavonuló élet, igénytelenedő élet, méreteiben szűkülő, kvalitásában növekedő. Annál inkább, minél erősebben nehezedik a politikai letöröttség után a teljes gazdasági letöröttség reánk. A visszavonulás útja politikából kultúrába, országházból templomokba, nemzeti pantheonokból falusi cintermekbe vezet. Az általánostól a különöshöz, a patriotizmustól a lokálpatriotizmushoz. Az egységes magyar nemzet-lélektől Erdély lelkén át Kalotaszeg lelkéig. Kétségtelenül menekülés ez: etnikai és egyúttal etikai azíliumokba, menekülés államtalan és hatalomtalan népi egységekbe, családba, vallásba, művészetbe, bensőségbe. Egyszóval: lélekbe. De ez a látszólagos visszavonulás egyúttal hódító és felfedező körút. Önmagunk, gyökér-magunk megismerése és birtokbavétele. Látszólagos szétszóródás, mely voltaképpen a legerősebb szervezet.’

Tisztelt Reményik-ünneplők, kedves Reményik-szoba avatók!
Itt vagyunk egy „leszűkített”, már-már szobányira szűkített világ keresztelőjén, egy lélekbe-lelkekbe visszaszorított világ önnön jogaiba helyezésénél. És azzal a szándékkal vagyunk itt, hogy egy időben ITTHON is OTTHON lehessünk.
Köszönet illesse mindazokat, akik tettek azért, hogy visszahódítsuk az erdélyi magyarság nagy Költőjének egyik szellemi szülőszobáját. Hogy is írta Reményik Az én szobám c. versében?

Körül a falon fenyő, páfrány,
És vadvirág az asztalon.
Szeretteim a nagyvilágban,
Látjátok: én most itt lakom.

Úgy tűnik, a Költő lényegében e „lírai szobaavatóval” nyolc évtizeddel ennek előtte már megidézte a mai csodálatos eseményeket, maga köré gyűjtvén a nagyvilágba szóratott szeretteit.
Van tehát radnaborbereki szobája Reményik Sándor XXI. századi olvasóinak, értőinek is. Adja Isten, hogy e szórványvidék magyarsága nemzeti kultúránk e kis „pásztortűzének” köszönhetően gazdagodhasson és épülhessen lelkiekben, szellemiekben, erkölcsben és mindenekelőtt anyanyelvben – hogy ereje és akarata legyen a túlélésre, a megmaradásra.

(Budapest–Radnaborberek, 2007. augusztus 28–31.)

Beyer László: Filmszerep

(borítóvers)

Reményik Sándor – és emlékháza – születésnapjára, 2007. szeptember 2.

Visszavonulok sötétkamrámba,
előhívom békém s rendezem,
igyekszem hitben, várok csodádra,
írod forgatókönyvem, Istenem.
A filmvásznon Tiéd a főszerep,
szólítsz, színre lép kezdő statisztád,
színes, szélesvásznon éltem pereg,
fontos epizód, amit rám bíztál.
Uram, tapsolnak, megnőtt sikered,
örömkönnyekkel bőven fizeted!

(Budapest-Lipótváros, 2007. szeptember 1.)

2010. augusztus 28. Reményik-kutat avatott
a Kráter Műhely Egyesület

Reményik Sándor születésének 120. évfordulója alkalmából megemlékezés volt Radnaborbereken 2010. augusztus 28-án, szombaton déli 12 órától. A rendezvényen jeles erdélyi előadók mellett előadást tartott Turcsány Péter író, a KME elnöke és Kovács Attila Zoltán főszerkesztő is. A rendezvényen bemutatták az első román–magyar kétnyelvű Reményik-kötetet, valamint felavatták a második Reményik-kutat.
Ismeretes: a Kráter Műhely Egyesület együttműködésével 2007. szeptember 1-jén nyílt meg Radnaborbereken a Reményik Sándor-emlékház, abban a házban, ahol 1921 nyarán néhány hétig lakott a költő. A vendégeket a házigazda Gegő Sándor köszöntötte magyarul és románul, majd Dávid Gyula, kolozsvári egyetemi tanár előadása következett, aki Reményik költészetének átfogó képét rajzolta meg 1918-tól, az első verseskötet megjelenésétől kezdődően az első posztumusz kötet (1942) kiadásáig. Reményik Sándor életpályája kapcsán kiemelte az erdélyi irodalmi kánonképzés korabeli viszonyait, továbbá szólt e kivételes költészet főbb jellemzőiről. A nyitóelőadás témáját mintegy folytatta Turcsány Péter KME elnök, aki kiemelte Reményik költészetének európai és világirodalmi párhuzamait, valamint rámutatott a költészet 1940 utáni tematikai változásaira. Az előadás alatt elhangzott versek élő tolmácsolásban románul is elhangzottak.
Ezt követően Ioan Pintea, a Beszterce–Naszód Megyei Kulturális Központ irodavezetője és Bauer Ilona, az óradnai Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Tanulmányi Kultúrotthon vezetője előadása következett, előbbi románul, utóbbi két nyelven. Mindketten kihangsúlyozták: Reményik Sándor emlékének ápolása nemcsak hálás, de kötelező feladat is számukra. A kétnyelvű kötet kapcsán Bauer Ilona hozzátette: a jövőben további Reményik-antológiákat szeretnének olvasni románul. A radnaborbereki általános iskolások szavalásai után Kovács Attila Zoltán, a Kráter Kiadó főszerkesztője első ízben mutatta be, illetve foglalta össze azt a heroikus munkát, mellyel a kiadó szerzők, írók kommunista korszakbeli elfeledtetését képes rehabilitálni – külön hangsúlyt fektetve az Aranyrög Regénytár kánonformáló jelentőségére. Természetesen szó esett a kiadó erdélyi tematikájú könyveiről (Székely Mózes-életműsorozat, Rugonfalvi Kiss István: A nemes székely nemzet képe, Berde Mária: Földindulás, Gulácsy Irén: Förgeteg, Kövesdi Kiss Ferenc: Riadóra szól a harang, Erdélyi emlékírók stb.), továbbá Kovács Attila Zoltán ironikusan megjegyezte: Magyarországon Reményik Sándor ma sem tartozik az ismert költők közé, és sajnos korántsincs egyedül a nagy erdélyi nevek között, akik „ismeretlenek” még a csonka hazában. A Kráter erdélyi vonatkozású köteteit a Kráter Műhely Egyesület felajánlotta a Reményik-emlékház javára, mely ezentúl Reményik Alkotóházként működik tovább.
A megemlékezés záróakkordja a második Reményik-kút felavatása volt, az emlékház mellett. Köztudott (vagy nem): az első Reményik-kutat 1943-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság (melynek korábban alelnöke is volt Reményik) avatta fel Radnaborbereken, a költő halálának második évfordulóján, később azonban a kommunista cenzúra ledöntette. Most az eredeti helyszíntől mintegy 500 méterre, az utolsó ház udvarán áll a Reményik-kút, melyet Turcsány Péter és Gegő Sándor leplezett le.
A délutáni nagyszerű megemlékezés bográcsgulyás elfogyasztásával folytatódott; tovább szövődtek a barátságok: még kisebb avasi kirándulásra is sort kerítettek a résztvevők.
A délutáni órákban Gegő Sándor panziótulajdonos, Dávid Gyula irodalomtörténész, Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa és Turcsány Péter KME-elnök megalapította a Radnaborbereki Reményik Sándor Emlék- és Alkotóház kuratóriumát, mely pályázatok révén jövőben a kortárs – a két nép testvériségének szellemében, nemcsak magyar, hanem román – alkotók számára kíván itt, az Ünőkő alatt több hetes, zavartalan alkotómunkát biztosítani.

Szász István Tas: Bús kincses nóta

(vers)

Kolozsvár nagy költőjére, Reményik Sándorra emlékezve

Évfordulón magamban ülve,
mint annyiszor, csodára várok,
saját hazában tán csak tűrve,
forognak bennem kilenc zárok…
Az a kapu s a kilenc zár,
benn okkal s mészárosokkal,

hogyha csikordul, nem reám vár
már rég lebontott várfokokkal.
Kitaszíttattam én belőle,
s nyelvem kapuőre nem érti,
kiszámították jól előre,
statisztikáját mi felméri:
jogom-e tudni, mi is volt itt,
emlékeimet aki látja,
azt, mit elhitt, azt is, mit nem hitt,
hazug táblákon megtalálja.
Tört köveinket elorozták,
körülvesz vasbeton kohója.
Fogynak azok, kik létrehozták,
ágál máshonnan jött lakója.
Ólmos álomra huny magyarja,
sorra pihen el, bár nem álmos.
Nem ezt akartuk, más akarta…
Merre lehetsz te, Virág János?

 (Leányfalu, 2011. június 4.)